A Szabadító

A Biblia történeteit olvasva feltűnik, hogy Istennek sokféle elnevezésével találkozhatunk. Mindegyik mögött boldogító emberi tapasztalatok és egyben – isteni oldalról – örök jellemvonások húzódnak meg. Isten ugyanis változhatatlan, de tökéletességében is végtelenül sokoldalú. Az egyik legszebb és legbátorítóbb neve: Szabadító. Túl azon, hogy Ő az örökkévaló, a mindenható, a tiszta szeretet, az emberek felé megmentőként mutatkozik be. A tőle való végtelen távolságot akarta áthidalni azzal, hogy elküldte a Földre egyetlen Fiát a velünk való végleges összekapcsolódás szándékával. Az Ószövetség próféciái az Újszövetségben foglalt eseményekben lettek valósággá:

Íme, Isten az én szabadítóm! Bízom és nem félek;
mert erősségem és énekem az Úr, és lett nékem
szabadítóm! S örömmel merítetek vizet a szabadító
forrásából! (Ésa 12:2-3)

Örülj nagyon, Sion leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya!
Íme, jön néked a te királyod, igaz és szabadító, szegény
és szamárháton ülő. (Zak 9:9)

Szül pedig fiút, és nevezd annak nevét Jézusnak,
mert Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. (Mt 1:21)

Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot,
a Jesse fiát, aki minden akaratomat véghezviszi.
Ennek magvából támasztott Isten, ígérete szerint
Izraelnek szabadítót, Jézust. (Csel 13:22-23)

A betlehemi gyermek egyik ószövetségi elnevezése: Immanuel, ami annyit tesz, ’velünk az Isten’. Tehát az oldalunkon áll, nem ellenünk van, nem megsemmisítésünkre törekvő, haragos Fenség. Olyan Lény, aki minden hatalmával, szeretetével mellettünk, közöttünk, bennünk akar létezni, hogy Ő legyen az életünk.

A Fiú másik neve, amelyen naponta szólíthatták a körülötte élők, az Őt felkeresők, Jézus lett, azaz Jehosua, ami azt jelenti: Isten a Szabadító. A Fiú a mennyei Atya pontos képmása, tehát hajszálpontosan ugyanaz a szentség, szépség, tökéletesség, szeretet, jóakarat öltött benne emberi testet, ami a mennyben lakó Istent is jellemzi. Ha az Ő gondolataiban a Föld lakóival kapcsolatban a szabadítás úgy jelenik meg, mint szorongató szükség, akkor annak nyomós oka van. Emberi szemmel pedig a szabadítás ígérete a raboknak jelent igazán valamit; aki szabad, nem érez vágyat a szabadságra, mert abban jár.

A szabadító Jézus Krisztus szeretetének legnagyobb megpróbáltatása földi élete utolsó órájához kötődik. Amikor ég és föld között függött, kitéve a forró napsugaraknak, a legyeknek, az egyre növekvő fájdalomnak és szomjúságnak, a magánynak, kitéve a bámuló és értetlen tekinteteknek, a gonosz és bántalmazó szavaknak. Ott hangzott el egy csúfolkodó mondat: Te, aki lerontod a templomot, és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magadat! Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről! (Mt 27:40) Egyszerűbb és tömörebb megfogalmazásban: Szabadító, szabadulj!

Az óriási kísértés ebben az volt Jézus számára, hogy tényleg könnyedén megtehette volna, hogy lejön a keresztről, elpusztítva minden bántalmazóját. De ott maradt kifeszítve, várva az utolsó lélegzetvételre, amikor már nincs tovább. Mert nem a maga jóllétével, kényelmével, megcsúfolt nevével, Istennel való örömteljes kapcsolatával törődött – hanem velünk. Ott lett igazi Szabadítóvá, amikor alázatosan lehajtotta fejét és meghalt – ahelyett, hogy háta mögött hagyja az Őt bántalmazók bolygóját. A kereszt mutatta meg feketén-fehéren, hogy szükségünk van az égi Szabadítóra! Aki gyilkos indulattal fordul az őt életre-halálra szerető Isten felé, annak szabadításra van szüksége! A kereszt mutatta meg, hogy a Szabadító valóban szabadító: az utolsó leheletéig a megoldáson dolgozott. A gyűlölet, a félelem kötelékeinek megoldásán. És amikor felkiáltott: Elvégeztetett! – akkor ez a bilincs lehullott, akkor az Isten és az ember közötti szakadék fölött örök híd épült.

A feltámadott Szabadító sebeiből fakadó forrásból az örök élet, az örök szeretet édesvize árad: Ha valaki szomjas, jöjjön hozzám és igyon! (Ján 7:37) Ha valaki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik; hanem a víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó forrás lesz benne. (Ján 4:14)