A legkorábbi emlékeim a jó Istenről óvodás koromból idéződnek fel. A családom nem kereste Őt, nem rémlik, hogy hallottam volna tőlük Róla (bár ettől függetlenül nem kizárt, hogy egyszerűen csak nem emlékszem). De azt tudom, hogy egyes helyzetekben imádkoztam a magam gyermeki módján, és bizonyos voltam abban, hogy Isten hatalmas, mindenhol ott tud lenni és bármit meg tud tenni. Az unokatestvéreim „kinőtt” hittankönyveire szinte lecsaptam a tanév végén, mert négy évesen már tudtam olvasni, s hiszem, hogy ez is mennyei Apukám terve volt, mert valóság az ige, hogy Neki már az anyaméhtől gondja van ránk. (Lányunk öt évesen már szintén a kis Bibliáját olvassa, és imádkozunk, hogy ő is hadd legyen az Úr eszköze!) Aztán alsó tagozatban nagyon szerettem a hittanórákat, a görög katolikus istentiszteletekre is eljártam, és szívem minden komolyságával elsőáldozó is voltam.

Utána azonban 15 éves koromig semmi emlékem vallásról, hitről, imákról. Ekkor azonban egy hölgy – aki azóta is az életünk része – bizonyságot tett nekem az Atya szeretetéről és Jézus jóságáról. Olyasmi áradt belőle, ami számomra ellenállhatatlan volt. Pont a 15. születésnapomon mentem el először gyülekezetbe. Ahogyan ott álltam és énekeltem, megszületett bennem egy érzés, ami azóta is kísér: „Akarom ezt az Istent az életembe!” Megkaptam az első Bibliámat is, amit szinte éjt nappallá téve faltam, és minden egyéb könyvet, ami az Úrról szólt. Szívemből szerettem Őt! De mégis jöttek a hullámvölgyek, a világ csábítása. Ez így ment évekig. Voltak jobb és rosszabb időszakok. Sok volt a „fenn”, de tarkították a „lenn” útvesztői. Bővölködtem az Úr visszaváró és megtartó irgalmában, de tékozoltam is azt, és fél lábbal sokszor a hamis úton jártam. De mindig hívott és mindig befogadott az Ő kegyelmébe! Az ige újra és újra a fülemben csengett, pedig nem is értettem teljesen: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság!”

Amikor megtaláltam leendő férjemet (aki akkor még hitetlen volt), és vele az igaz szerelmet, akkor mintha jobban megismertem volna az Isten szeretetét is! Elhatároztam, hogy innentől Ő az első, és ha a párom nem tér meg, bármennyire szeretem is, akkor nélküle folytatom az életem – de végre igazán megragadva Megváltóm kezét! Az Úr lenyúlt érte is, és így együtt hagytuk el a világi kívánságokat, és fogadtuk teljesen a szívünkbe Krisztust, aki valóban a házasságunk, gyereknevelésünk, mindennapjaink Ura lett, és mióta az Ő Lelkével való keresztségkor betöltött bennünket, azóta növekedhetünk Benne, Aki az Út, az Igazság, az Élet! S újra megelevenedhetett a fent említett vers a Szentírásból, immár érthetőbb és érezhetőbb módon, hiszen Jézus szabaddá tett bennünket a bűneinktől, megkötözöttségeinktől és új természetet kaptunk Tőle.

Mostanában hosszú hetek óta éreztem, hogy Istennek terve van velem, és imában, böjtben kerestem az akaratát, de nem kaptam választ. Azonban ezen alkalmak során az egyik legértékesebb, aranyat érő dolgot érthettem meg a Lélek vezetése által: Isten az Ő szeretetét töltötte belénk. Ez az ige belém hasított, mintha még soha nem olvastam volna! Elöntött ennek a valósága, és Ő többféleképp is megmutatta nekem, hogy a szeretet milyen fontos kulcs világmegváltó tervében és az Ő Királysága működésében. De nemcsak elmélet volt ez, hanem a gyakorlatban is megtapasztaltam, hogy a Biblia szavai élő és ható szavak, és újra meg újra olyan szeretettel tudtam szeretni a körülöttem lévő embereket, hogy én magam is rácsodálkoztam, mert tudtam, hogy ez nem én vagyok! Szinte kézzelfoghatóan éreztem Krisztust magamban, valamint rajtam keresztül cselekedni vagy szólni bizonyos helyzetekben! Más tulajdonságaimban is megváltoztatott a keresztségem óta, amiket azelőtt nem voltam képes elérni vagy épp letenni.

Ezen időszak során készített a jó Atya a következőkre: néhány hete egy drága barátnőm víz- és lélekkeresztségének csodás ünnepnapja volt nálunk. A férje is elkísérte természetesen, aki több évtizedes muzulmán kultúrából jött, illetve sok megkötözöttségtől szenvedett. Bár ki-kinyílt a szíve a Mindenható felé, de az ördögi lelkek igyekeztek hatalmukban tartani. A velük való beszélgetés során hallottam, amint Isten szól, és késztet, hogy imádkozzunk érte. A tenyerem forró lett, és mintha valami szinte húzott volna, hogy álljak fel, menjek oda hozzá, és imádkozzak. Letérdeltünk, és egy testvérnőnk, a férjem és én rátettük a kezünket. Ők magukban szóltak az Istenhez, én pedig hangosan. De amint megnyitottam a számat, a Lélek átvette az irányítást az ajkam és a gondolataim felett, és Ő szólt helyettem. Anélkül, hogy én előtte ilyesmit terveztem volna, Jézus Krisztus nevében parancsoltam az ördögi lelkeknek, a gonoszságnak, hogy menjen ki ebből a férfiból, és Jézus Krisztus nevében szabadulást hirdettem! Közben annyira a szívemre helyeződött ennek az embernek a sorsa, és nagy szeretet és féltés járt át iránta, aki eközben sírt és a tenyerem alatt éreztem, hogy a teste folyamatosan megkönnyebbül, és tudtam, hogy a kötelek lehullnak róla a név hallatán, amely előtt minden térdnek meg kell hajolnia! Egy hirtelen pillanatban végtelen és szavakkal le nem írható öröm és béke töltött el, s körülöttem mintha egy fényburok lett volna. Elfogott a sírás, és úgy éreztem, hogy szinte nem bírom elhordozni ezt a csodálatos érzést. Ekkor pillantottam meg a jobbomon Jézus Krisztust, a Királyok Királyát! Az arcát nem láttam, csak a ruháját, amiből a fény áradt, ami körülvett, és a ruhája alsó részén ezüst színű minta fénylett. Tudtam, hogy nem angyal, bizonyos voltam benne, hogy Ő az én Megváltóm, és Ő a Szabadító, aki elveheti a bűnöket! Olyan volt, mint ha egy másik világ kapujában lettem volna, és megszűnt minden körülöttem, csak Ő és én léteztem abban a pár másodpercben, de közben a számból folytak a szavak. Ekkor áldások árjait kezdtem mondani, s biztos voltam afelől, hogy ez a férfi immár szabad Krisztusban és szabad arra, hogy befogadja Őt! És ismét: Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság!

Az ima végeztével sírva öleltük egymást, és ölelték a többiek is ezt az immár gyógyult férfit, aki azt mondta, mintha élet áradt volna végig rajta, és hogy ilyen szeretetet még sosem érzett! A férjem beszámolt róla, hogy a másik kezemből – amivel az ő kezét fogtam közben – valami áramütésszerűen átáramlott rajta, és a másik kezén – ami rajta volt a barátnőm férjén – haladt át. Délutánra pedig mintha egy másik ember állt volna előttünk, tiszta tekintettel, könnyed testtartással, életteli kisugárzással, aki azóta is keresi az Urat, békességet nyert, vallja, hogy Krisztus az Isten Fia, és erről bizonyságot is tesz tettekkel, szavakkal, szeretettel! Dicsőség Istennek!

Ez a nap mindnyájunknak mérföldkővé vált a személyes kapcsolatunkban az Atyával, az Ő Fiával és egymással! A Krisztus iránti szeretet és az Ő Lelke kötött össze bennünket azokban a percekben, és ebben az egységben az Isten ilyen csodával tudott megáldani bennünket! Az imáim és az Isten iránti vágyam még erősebb lett, mint valaha, tovább könyörögtem, hogy hadd szolgáljam Őt, csak az Övé lehessek, és tovább kérdeztem, mi a terve velem. Az egyik imám végén hallottam, hogy szól, nyissam meg a Szentírást. Az ige, ami elém tárult, úgy futott végig rajtam, mintha maga Krisztus üzente volna: A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által. Az én Megváltóm személyesen szólt nekem, hogy a reménységem Őbenne örömöt és békességet fog szülni, várakozzak türelemmel. S nem sokkal később, nemrég, más tapasztalatokat kísérve jött a válasz: fel kell mondanom a munkahelyemen, s csak Tőle kell függnöm, hogy napról napra csak Ő irányíthassa a tetteimet, hogy ne kössön munkahely, pénz, s ne vegye el más az energiámat, hanem csak az Övé legyek. Heteken, sőt hónapokon át imádkoztam azért, hogy hadd legyek az Ő tanítványa. S miután felmondtam, s ismét ezt kértem Tőle, így szólt hozzám: „Most leszel a tanítványom!” S megértettem, hogy minden nap Neki kell majd alávetnem magam, s ezt mondani: Szólj, Uram, hallja a te szolgád! Arra vágyom csak, hogy olyan eszköze lehessek, aki az Ő akaratát cselekszi, akiben az énnek nincs helye, aki Pállal együtt mondhatja: Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, hogy az elmémet, szavaimat, tetteimet Ő uralja, és megdicsőíthessem az Ő nevét és a mindenség Urának, a mi Istenünknek nevét! S micsoda öröm járt át, mikor a kezébe tettem magam! Olyan szerelemre lobbantam a Vőlegény iránt, melynek lángja egyre növekszik és növekszik!

Az utóbbi időben erre készített, hogy ne legyen félelmem, s ott merjem hagyni aggodalmaskodás nélkül a munkahelyemet, teljesen Rá hagyatkozva, mert Neki a verebecskékre is gondja van, s így még inkább az Ő Fiának drága vérén megváltott leányára, és annak férjére, kislányára! Az Övé a mindenség, és megígérte, hogy kenyerünk és vizünk el nem fogy, és Ő tud indítani bárkit, hogy segítse az Ő szolgáit, de akár mannát is tud hullatni az égből! Bevallom, volt egy pillanat, mikor megkérdeztem, hogyan fogunk megélni, de a következő szívdobbanásom már a bizonyosság volt Tőle, és az áldó kéz a lelkemben, ami elsimította a kérdéseket, kételyeket azonnal, mint ahogyan Krisztus elcsitította a vihart! Isten azt akarja, hogy sasok legyünk, szárnyra keljünk, s vigyük a bennünk élő Krisztust a legapróbb kisgyermektől kezdve a legidősebb nénihez, bácsihoz, ne aggodalmaskodva, hogy elfogy az erőnk, mert Ő megújító, újjászülő Apuka, aki az Ő Fia által és az Ő Fiában mindent nekünk ajándékozott máris, ami igazán fontos ehhez a földi élethez! A többi meg kár és szemét! Mert Ő az, Aki szabaddá tesz bennünket szeretni, szolgálni, s csakis az Ő dicsőségére élni, szentül bánva az idővel, pénzzel, gondolatokkal és tettekkel!

A két héttel ezelőtti szombaton itthon voltunk. Igét olvastunk, imádkoztunk, istentiszteletet hallgattunk. Azonban volt egy pillanat, amikor hirtelen hiányérzetem támadt, mintha szomorúság töltött volna el. Nem értettem, mi történik, de nyugtalan voltam. Késztetett az Úr Lelke, hogy menjek és imádkozzam magamban. Nem is igazán tudtam mit mondani, de eleredtek a könnyeim, és kiáltottam az Apukámhoz és Krisztushoz, hogy szükségem van Rájuk, és hiányzik valami! Így voltam egy ideig a térdeimen, érezve közben az Isten szeretetét. Az ima végén megnyitottam az igét, és azonnal ez került a szemem elé: megtörték a kenyeret. A testemen fizikálisan is végigszaladt az öröm, a lelkem ujjongott, és kirázott a hideg attól, hogy Krisztus ilyen közvetlenül üzen! Azt szerette volna, hogy aznap Élő Kenyérként és az Élet Kenyereként is megemlékezzünk Róla, és Ő legyen az a Szőlőtő, Akibe szőlővesszőként kapaszkodhatunk! Hosszan kutattuk a János 6., 17. fejezetét és az Apostolok Cseledetei azon részeit, ahol a közösségről, csodákról, a kenyér megtöréséről, az egységről olvashattunk. A szívünkre helyezte a Lélek, hogy mennyire fontosak ezek a dolgok! Mennyire fontos minél szorosabb közösségben lennünk egymással is, erősítve, segítve, felemelve a másikat szeretetben és hitben, tenni mindezt úgy, hogy közben Jézus Krisztus táplál bennünket és oltja a szomjunkat kiapadhatatlan és megelevenítő Forrásából!

Imádkozom, hogy olyan egységben tudjunk lenni a Krisztus és az egymás iránti szeretetben, hogy csak Ő legyen az életünk célja, és összeforrva egymással, Vele és az Atyával, Lélekben egyként tudjunk mozdulni. Sőt! Ne mi mozduljunk, ne mi vigyük Őt, hanem mint Krisztus testének tagjai egy testté állhassunk össze, ami és aki maga Krisztus, és Ő vigyen minket mindenkihez, hogy személyesen Ő legyen az, aki az emberek között jár, megmenti őket, aki által jelek és csodák történhetnek, s hirdettethet az evangélium! Hogy az Isten Királysága és Lelke bennünk, köztünk lehessen, mígnem eljöhet végre a nap, mikor a 144 000-ben kirajzolódik Krisztus tökéletessége, és az egész világegyetem meglátja, milyen hatalmas, fenséges, csodás Istenünk van, aki az Ő Fiában helyreállított mindent, s mindenki együtt zenghesse a Bárány énekét, és mindannyian érezhessük, hogy ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság!

(Fekete Tiborné Tímea, 2018 május)

Miért csüggedsz el, lelkem, miért nyugtalankodsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, az én szabadítómnak és Istenemnek. (Zsolt 43:5)

A bűnözés szabadossága rabszolgaság, a bűntől való megszabadulás az igazi szabadság. (Spurgeon)

Áldott legyen az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene! Ez a mi Istenünk a szabadításnak Istene, és az Úr Isten az, aki megszabadít a haláltól. (Zsolt 68:20)

Istennek behódolni egyet jelent a szabadsággal. (Spurgeon)