Az élet célja

Isten némasága és a hit

Isten látszólagos hallgatása minden korban nagy kihívás volt a keresztények és a hívők számára. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, vajon Isten miért burkolózik hallgatásba időről időre? Úgy tűnik számomra, hogy sok problémát megoldana, ha Isten láthatóbb és hallhatóbb lenne. Sokszor azt kívánom, bárcsak néha megmutatná arcát, vagy szólna hallható módon, mert ez megerősítené a saját és a körülöttem élők hitét.

Egyik keresztény ismerősöm elmesélte, hogyan lett szombatünneplő. Épp egy szombati napon munkába menet hirtelen egy hangot hallott a feje felett, az egyik fáról: „Emlékezz, a szombatnap szent!” Felnézett, de nem látott senkit. Arra a következtetésre jutott, hogy maga Isten szólt hozzá, és ez volt az első lépés, hogy a szombati nyugalmat a továbbiakban megtartsa.

Az egyetlen, hasonlónak tekinthető tapasztalatom keresztény életem kezdetére tehető. Szokásommá lett hajnali négykor felkelni, hogy imádkozhassak. Minden reggel pontban négy órakor felébredtem, mindig óra nélkül. Néha csak kipattant a szemem, és a vekkerre tekintve láttam, hogy hajszálpontosan négy óra van. Egyszer-kétszer, még alvás közben, biztos voltam benne, hogy valaki a nevemen szólított. Azt hittem, a feleségem az, de aztán láttam, hogy mélyen alszik mellettem. „Természetesen” pontosan négy óra volt. És legalább háromszor arra ébredtem, hogy dörömbölnek a hálószoba ajtaján, de olyan hangosan, hogy arra az egész háznak fel kell volna kelnie. Minden alkalommal kiugrottam az ágyból, a házban mély csend honolt – de pontosan négy óra volt. Tehát bizonyos értelemben mondhatnám, hogy hallottam Isten szólítását, de éber állapotban még soha nem szólt hozzám. Néha még mindig felteszem a kérdést: „Istenem, miért vagy ennyire hallgatag?”

Minél több tapasztalatban van azonban részem keresztény életem során, annál inkább értem, igenis súlyos oka van annak, hogy Isten a hit útján vezeti gyermekeit. A hitnek akkora jelentősége van a keresztény életben, hogy Isten elfátyolozta arcát, elhalkította hangját, hogy gyermekei hit nélkül ne tudjanak hozzá eljutni. Ennek megértése sokat segít, mert amikor valóban kritikus helyzeteken megyünk át, amikor úgy tűnik, hogy Isten épp akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükségem volna rá, életbevágóan fontos, hogy emlékezzem. Legfájdalmasabb tapasztalatom a bátyám halála volt. A szüleim elvesztése nem volt ennyire kritikus, mert idősek voltak, és ez az élet jelenlegi rendje. A bátyám halálát sokkal nehezebb feldolgozni, mert azt hittem, Isten közbelép és ő nem hal bele a betegségébe, mégsem így történt. Azonban az eset segített megérteni a hit jelentőségét. Ha keresztényként soha nincsenek próbák, szükség lenne egyáltalán a hitre? Szükség volna hitre, ha nincsenek tűzön és vízen át vezető próbák?

A bibliai hit

Sok izgalmas bibliai történettel találkozunk, amelyek bemutatják, hogyan győztek emberek hit által a próbák közepette, és hogyan ragyogott hitük a nehézségek közepette. Jób szenvedései, Ábrahám áldozata Mórija hegyén, Dávid harca az oroszlánnal, a medvével, majd a filiszteussal, Jonathán küzdelme a filiszteusokkal, Sidrák, Misák, Abednégó a tüzes kemencében, Jézus a kereszten. E lenyűgöző történetek szereplői mind azt tapasztalták, hogy Isten látszólag néma és elfordította tőlük arcát, megengedve, hogy a legnagyobb veszéllyel, a legnagyobb megpróbáltatásokkal nézzenek szembe; ennek ellenére, a legtöbb esetben győztek. Még ha nem is történtek csodák, és a szereplők szenvedtek vagy akár meg is haltak, elszántságuk és Istenbe vetett hitük láttán eláll a lélegzetünk. Jézus meghalt, Pált lefejezték, Jakabot lefejezték, Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre, Ézsaiást egy üreges fatörzsben fűrészelték ketté, Jeremiást leszúrták – ezek az események azt bizonyítják, hogy a hit nem minden esetben menti meg az életedet. Ennek ellenére tudom, hogy van néhány alapvető ok, melyek miatt fontos, hogy életünk alapja a hit legyen. Megkísérlek néhány választ adni erre a keresztény tapasztalatot érintő nagy kérdésre.

A Covid19-járvány kellős közepén vagyunk. Elveszítettem egy nagynénémet és egy unokahúgomat a vírus miatt, a saját egészségem miatt azonban nem aggódok túlságosan. Ha bemegyek a városba vásárolni vagy banki ügyeket intézni, viselem a maszkot, mert kötelező. Azonban hiszem, hogy amennyiben elkapom a betegséget, fel fogok épülni, de ha mégsem, ez sem probléma, mert tudom, nem a szerencsén múlik a sorsom, és nem halálfélelemben töltöm napjaimat. Hiszem, hogy mivel az életem Isten kezében van, ha az egész világ kipusztulna is, én élni fogok. Csak akkor halok meg, ha Isten úgy gondolja, ideje megpihennem. Szükségünk van erre a bizonyosságra, és nem szükséges a világhoz hasonlóan rettegve tengődni.

Látható, hogy közeledik világunk vége, és olyan változások állnak be, amelyek a fenevad bélyegét kényszerítik majd a világra, amely nélkül nem lehet majd sem venni, sem eladni, állásban maradni, enni és inni, lakóhelyünkön maradni stb. Bíznunk kell mennyei Atyánkban, most kell kérnünk tőle hitet és bizalmat. A hit a keresztény lét legfontosabb alkotóeleme. Soha nem tudjuk betölteni a célt, amelyre teremtettünk, ha nem hiszünk Istenben. Ezért vizsgáljuk meg, hogy mi is az élet igazi célja, mert ennek megértése az első lépés a világgal való helyes viszony felé.

A szeretet és a parancsolatok

A végkövetkeztetés: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! (Prédikátor 12:13)

Ez az ige azt sugallja, hogy nincs más életcél, mint megtartani Isten parancsolatait. Ez jól hangzik, de nézzük meg ezt kicsit közelebbről! A szöveg igaz, de talán csak egy bizonyos időszakra vonatkozott, nem mára – talán Isten mégis többre hívott minket, mint ami itt kifejezésre jut.

Sokan tartanak háziállatokat, kis kedvenceket és szeretik, gyakran egyenesen „imádják” őket. Miért? Mi a célja az állattartásnak? Némelyek még meg is tanítják őket bizonyos trükkökre vagy „pitizésre” evés előtt. A tanítás célja lehet a mások előtti dicsekvés is, de az is, hogy az állatok engedelmességet tanuljanak, elfogadható módon viselkedjenek. Mindig van valami cél a betanítás mögött. De mi az elsődleges célja a kedvencek beszerzésének?

Mi volna, ha valaki azt mondaná, „hiszem, hogy minden kutyának várakoznia kell evés előtt”. Értelmes dolog csak azért megvenni két kutyát, hogy megtanítsuk őket arra, hogy várjanak evés előtt? Mi célja a kutyák megvételének? Csak az, hogy szabályokra tanítsuk őket? Természetesen nem! A kutyák nem a szabályok miatt vannak, a szabályok vannak a kutyák miatt. Sokan hasonlót feltételeznek Istennel kapcsolatban is: azért teremtette az emberiséget, hogy bizonyos szabályokat betartsunk, mintha a szabályok lennének az univerzumban az isteni akarat legfontosabb szempontjai.

Jézus ugyanezzel az érveléssel találkozott a farizeusok között is. Úgy tűnt, szerintük az élet egyetlen célja a szabályok megtartása, és Isten a szabályok védelmére hívta el a zsidókat, akik csupán a törvénytartás céljából léteztek. Jézus azonban helyretette a dolgot: A szombat lett az emberért, és nem a szombat az emberért. (Márk 2:27) A farizeusok nagyobb figyelmet szenteltek a szombatnak, mint az embernek. Mintha valahol a világegyetemben létezett volna egy ’szombat’ nevű fogalom, és mint legfontosabb, Isten azon gondolkodott, hogyan is tudná felmagasztalni a szombatot, ezért arra az ötletre jutott, hogy megteremti az embereket a szombatimádat érdekében. Tehát a szombat a legfontosabb dolog, az emberek csupán eszközök annak megdicsőítésére… A hívők jó része még ma is azt hiszi, hogy a törvény betartása céljából született. Isten őrizzen! Ennyit érne az életem?

Mások másként érvelnek. Azt gondolják, örök életre születtek. Ez azt jelenti, hogy azért kaptak életet, hogy életet keressenek. Elsődleges céljuk az örök élet elnyerése, gyakran a parancsolatok megtartása révén. De mit akar Isten valójában tőlünk? Ez a nagy és igazi kérdés. A Biblia szerint: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból és kívánságod szerint lett és teremtetett. (Jelenések 4:11)

Igazi helyed az életben

Ezek szerint a teremtés igazi indoka Isten saját dicsősége és öröme lett volna? Mintha Isten az öndicsőítés megszállottja lenne…

Philip Keller Egy juhászkutya leckéi c. könyvében olvastam a következőket: egy városi család ajándékba kapott egy kiskutyát, aki azonban állandó kellemetlenséget okozott számukra – üldözte az autókat, a házban mindent széttépett, teljesen hiperaktív módon viselkedett. Mindent megpróbáltak, de nem tudták az ebet az elfogadható viselkedésre megtanítani. Egyik nap látogatójuk érkezett, akinek meséltek megpróbáltatásaikról, s a férfi megkérdezte, elviheti-e magával az állatot. Természetesen boldogok voltak, hogy megszabadulnak tőle. Kiderült, hogy az illető pásztor, és azonnal felismerte, hogy egy border collie az illető eb, vagyis egy juhászkutyáról van szó. Elvitte magával a farmjára, hiszen tudta, hogy nem városi kedvencnek született, hanem munkakutyának. Amikor a kölyök először meglátta a birkákat, hirtelen mintha igazán életre kelt volna, és végül a pásztor legjobb terelőkutyája lett. Valósággal megelevenedett, mert megtalálta életelemét, megtalálta élete célját és értelmét.

Hozzá hasonlóan mi sem érthetjük meg életünk célját, és élvezhetjük igazi örömét, kiteljesedését és békességét, amíg nem vagyunk a helyünkön. Ezért kell Istennek életünk középpontjában lennie. Isten nem saját boldogságát keresi, amikor azt követeli tőlünk, hogy összpontosítsunk rá, nem megszállottja önmagának. Saját érdekünk, hogy istenközpontúak legyünk, mert nem leszünk igazán boldogok mindaddig, amíg nem fordulunk Őhozzá, és meg nem találjuk a célt, amire teremtettünk – az Istennel való közösséget.

Az evangélium, azaz az örömhír igazi alapja, hogy a világegyetem Istene a szeretet Istene, és jobban szeret téged, mintsem felfoghatnád. Mindegy, hogy még „bűnös” vagy, mindegy, hogy még nem fogadtad el Krisztust, e szeretet megértése fordítja az embert Isten felé. Másként miért is bánná meg valaki a bűneit? Miért is térne egy bűnös egy zsarnoknak tartott istenséghez? Az örömhír kezdete az a jó hír, hogy Isten szeret, s ezután kezdi el bárki is saját helyét keresni Istennél. Ez az élet elsődleges fontosságú célja.

Képzeljük el a házasságot a lehető legtisztább formában! Két ember együtt akarja leélni az életét, mert egymásban megtalálták azt a helyet, ahol boldogok lehetnek. Önzés lenne azért házasságot kötni, mert anyagi, szociális vagy társadalmi haszonnal jár számunkra. Ennek ellenére ez megtörténhet, és valószínűleg ez az egyik leggyakoribb oka a mai válásoknak. Akik például csak a pénzért házasodnak, el is válhatnak, majd még több pénzért újra házasságot kötnek…

Öröm Istenben

A Westminsteri Hitvallás, ami az Anglikán Egyház Rómával való szakításakor íródott, körvonalazza az új angol vallás elveit. Arra a kérdésre, hogy ’Mi az emberi élet végső célja?’, ez a válasz: ’Az emberi élet végső célja Isten dicsőítése és Isten jelenlétének örömteli élvezete örökké!’ Több mint lenyűgöző! A legtöbb ember nem foglalná hitébe Isten jelenlétének élvezetét. Sokan azt mondanák, hogy örökké szeretnének élni, vagy meg akarnak menekülni a pokoltól, vagy jobb emberré akarnak válni. Ezt a gondolatot azonban rögzítették a Westminsteri Hitvallásban. A szívem dalba fogott ennek olvastán és feltűnt, mennyire összhangban áll lelkem legmélyebb vágyakozásával.

Olyan vallási környezetben nőttem fel, ahol a végső cél a szolgai lét, a szolgálattevés volt, ahol úgy tűnt, Isten kedvét leli abban, hogy engedelmes kutyákká változtassa alattvalóit. Mintha öröme telne abban, hogy az ’ülj!’ vezényszóra az övéi leülnek, az „ugorj!” vezényszóra pedig ugranak. De amikor elolvastam ezt az állítást, ami tükrözte szívem vágyát, elöntött az igazság bizonyossága. Ez kell legyen az élet végső célja! Az Ószövetség nem tükrözi ezt a felfogást, azonban a zsoltáros kifejezésre juttatja: Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? (Zsoltárok 42:1-2) Ezek után megértettem, miért volt Dávid Isten szíve szerint való ember: mert ismerte Istent a formaságokon, szabályokon, rendtartáson túl! Tudta, hogy Isten egy szeretetteljes személy. Erre van ma is szükségünk.

A Westminsteri Hitvallás reformált gondolkodású teológus szerzője így folytatja: „Mi általa teremtettünk, és lelkünk nyugtalan, míg nem talál Őbenne nyugodalmat.” Isten által, Isten számára készültünk. Az idézett kijelentés Istenre mutat. Tehát nem az isteni javakra, nem a tőle kapott ajándékokra, nem a kereszténységből származó előnyökre, hanem magára Istenre.

Megtérésem hirtelen történt, szemben sokak tapasztalatával, akik lassú növekedést tapasztaltak. Előnyt jelentett, hogy láthattam az éles különbséget, mint a nappal és az éjszaka különbségét. Emlékszem, hogy kamaszkoromban menekültem Isten elől. Emlékszem, hogy sok megmagyarázhatatlan dolog történt velem. Néha szerettem volna valami igazán szépet látni. Mivel közel laktunk a tengerhez, reggelente olykor megfigyelhettem a tenger tökéletes mozdulatlanságát, amikor olyan volt, mint egy érintetlen üveglap, több száz mérföldre benyúlóan kristálytiszta. Vagy megfigyeltem a napkeltét és a naplementét az óceán felett, néha pedig az ég leírhatatlanul kék volt, és ilyenkor valami mélységes vágyakozás ébredt a lelkemben, vágy valami után, vágy, amit nem tudtam megosztani senkivel. Amikor évekkel később átadtam az életemet Krisztusnak, soha többé nem éreztem ezt a fajta vágyakozást. Egyszerűen eltűnt, mihelyt találkoztam Jézussal, mert Őbenne a lelkem teljességet és békességet talált.

Meg kell értenünk, miért mennek az Istent ismerők dalolva a halálba, miért készek kivégzésük előtt kijelenteni, hogy „készen állnak a megáldoztatásra…” Nem érdekli őket, annyira boldogok, mintha a menyegzőjükre indulnának, békével a szívükben, mosollyal az arcukon. Azért, mert megtalálták életük igazi értelmét.

Ha az egészséget és az életet tekinti valaki az élet értelmének, akkor ezekre összpontosít. Ha megbetegszik, elveszíti nyugalmát. Ha az Istentől jövő gazdagságot és jólétet keresi valaki, de elszegényedik, azonnal másik isten után fog kutatni. A keresztény igazi öröme egy személyben összpontosul, nem pedig annak a személynek a javaiban. Az egyik dal szerint „a menny a szívemben él…” Valóban, ha megtaláltad Istent, megtaláltad a menny igazi örömét és boldogságát. A menny nem az arany utcák, a szép házak vagy az örökké tartó élet. Nem! A menny az a személy, akit majd szemtől szemben láthatunk. Ez az öröm már ma a miénk lehet, ha Jézus az életünk része! Ez az élet kitüntetett célja! Ha Krisztusra szegezed a tekintetedet, a többi majd megadatik és a helyére kerül. Jézus ezt mondta: Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. (János 17:3) Jeremiás révén Isten kiemelte az ő megtalálásának fontosságát, egészen a teljes önátadásig, az ő legjobb céljaira: Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam. (Jeremiás 29:13)

Istent megtalálni – ez az első és legfontosabb cél. Be kell vallani, ez a cél nem olvasható ki rögtön a Biblia első soraiból, olyan, mint egy értékes ékkő, amit ki kell bányászni. Ha a szíved nincs a helyén, számtalan alternatív célt találhatsz a Bibliában: megtartani a parancsolatokat, megmenekedni a pokol tüzétől, terjeszteni az evangéliumot… Mindezek jogos okok, azonban mégis mellékes témák. A legalapvetőbb és elsődleges cél saját helyed megtalálása. Olvastam valahol: „Isten szívében van egy hely számodra!” Ha nem találod meg a helyed, hiányod örökre ott marad Isten szívében. Bennünk is van egy istenalakú hiány, amit sem a pénz, sem a barátok vagy az anyagi javak, az egészség, még az egyház sem tud betölteni. De ha megtaláljuk helyünket Isten szívében és Ő megtalálja saját helyét a mi szívünkben, s ha olyan barátokká leszünk, amilyenné válnunk kell, akkor máris rendben van minden.

Gondoljunk a barátságra, a szerelmi viszonyra! Ezek a kereszténység igazi elemei. Ne gondold, hogy a hit csupán ilyen vagy olyan tantétel elfogadása vagy bizonyos viselkedési minta! Nem, itt a legmélyebb barátságról van szó! Amennyiben az a legnagyobb igazság, hogy Isten szeretet, akkor fontossá válik, mert személyes szinten érthetjük meg a szeretet mibenlétét. Ha tényleg szeretve vagy – a szeretet igazi értelmében –, akkor, még ha hibázol is, az a személy továbbra is melletted van, még ha cserbenhagyod is őt, még ha mindenki más elítél vagy te ítéled el magadat, ő akkor is ott van neked! Ilyen a szeretet. Isten a szeretet. A szeretet kész meghalni szeretete tárgyáért. A Biblia meghatározza Isten jellemének legfőbb vonását: Isten szeretet. (1János 4:8)

Egyszer valakinek feltettem azt a provokatív kérdést, hogy ha Isten a szeretet, akkor miért sütögeti az embereket örökké a pokolban. A válasz szerint Isten szeretetről alkotott elgondolása más, mint az enyém. Ez félelmetes gondolat volt számomra, mert ha képtelen vagyok felfogni, mit jelent, amikor Isten azt mondja, szeret engem, akkor mi lesz velem?! Ha Isten szeretete egy örökkévalóságon át sütögeti ellenségeit, akkor ez a szeretet semmit nem jelent számomra. De lehet, hogy amit gyűlöletnek gondolok, az hasonlít valójában Isten szeretetére?! A Biblia azonban másfajta istenképet mutat be. Ha Isten Jézus arcáról tükröződő szeretetét szemléljük, az rendkívül vonzó, és ez megkönnyíti a szeretetére adott választ, ezért vágyakozni kezdünk barátsága megtapasztalására.

A nagy küzdelem

A nagy küzdelem története fölemel minket e bolygóról a mennyig, ahol Sátán, korábban Lucifer, fellázadt Isten ellen, és megérthetjük, hogy valami történik a világegyetemben, ami túlmutat megváltásunkon. Isten lehetőséget ad számunkra részt venni e nagy harcban. Ezért annyira fontos az ítélet, és az, hogy hogyan mutatjuk be Istent. Amikor valaki Isten barátjává lesz, akkor feltárul előtte az élet második nagy célja is: akkor katona lesz az ő hadseregében. Nem csak azért, hogy bemutassa őt, de azért is, hogy ellenálljon az ellenségnek, hogy megtámadja az ellenség erődítményeit, kiszabadítsa foglyait és átvigye őket az Atya királyságába. Atyánk harcban áll, és aki Őt támadja, az engem is támad, mivel szeretem Őt. Szívem elkötelezett mennyei Atyám családja iránt.

E konfliktus során a hitünk próba alá vettetik, hogy Atyám hűsége megmutatkozhasson. Ennek tudata jelentősen megkönnyíti a próba elviselését. Emlékezzünk Jób történetére, ahol végsősoron az Atya jelleme és integritása került támadás alá. Amin Jób keresztülment, az végül Isten jellemének és céljainak dicsőségét szolgálta. Tehát amikor az élet nem úgy alakul, ahogyan szeretnénk, akkor keresztényként emlékezzünk arra, hogy a könnyek völgyében (Zsoltár 84:6) élünk, ahol a szomorúság a napok részét képezi. Ki kell tartanunk, el kell viselnünk, mert Atyánk királyságának követei vagyunk. Amit Ő tesz, az elősegíti neve megdicsőülését és királysága kibontakozását, attól függően, hogyan reagálunk, mert hiszen az Ő nevéről neveztetünk.

  • … mindenkit, akit rólam neveztek el, akit dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam. (Ésaiás 43:7)
  • Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr –, és az én szolgám, akit kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nem lett isten, és utánam sem lesz! Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító. (Ésaiás 43:10-11)

Ne zavarjon meg, ha úgy tűnik, Isten kizárólag tanúinak teremtett minket. Gondoljuk át a következőket is:

  • A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen. (Jeremiás 31:3)
  • Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz. (Zsoltár 103:3)

Isten természetesen önmagunkért szeret minket, másodsorban pedig tanúi lehetünk, ahogyan én tanúja vagyok a szüleimnek, a gyermekeim és unokáim pedig tanúskodnak mellettem. Bármit is tesznek utódaim, az dicsőséget vagy szégyent hoz a családomra. Ezért kéri Isten, hogy éljünk bizonyos erkölcsi normák szerint. Életünk bemutatja Atyánk jellemét és királyságát, és vonzóvá teszi a külvilág számára. Életmódunk méltóságot, fegyelmet és erőt sugározhat – önuralomról tanúskodhat. Vessük össze ezt a lehetőséget a világ leggonoszabb lényével, az önuralom híján élő férfival…

Istennel azonban mindenre képesek vagyunk! Nincs semmi, amit ne tudnánk megtenni Istennel, aki az életünk és erőnk forrása! Korlátaink egyetlen eredője, ha megpróbáljuk saját életünket élni. A legnagyobb probléma mi magunk vagyunk: arroganciánk, tanácsot megvető beképzeltségünk, az önuralom hiánya. Ha elveszítjük önmagunkat Krisztusban, mindent elérhetünk. Élhetünk negyven napig élelem nélkül, bármit képesek vagyunk megtanulni és elsajátítani, lemondhatunk mindenfajta földi örömről, mert ezek csak akkor jelentenek valamit, ha ÉN élek. Ha meghalok Krisztusban, és átadom önmagam az Úrnak, akkor mindent képes leszek megtenni érte. Isten ezt mondja: Ti vagytok az én tanúim. Azt kéri, hogy éljünk az Ő ereje által egy bizonyos norma szerint annak érdekében, hogy naggyá tegyük Istenünket, az egyetlent, akit szeretünk és akiért élünk. Ez minket is felemel és naggyá tesz. Az Isten királyságáért való küzdelem során azért a királyságért küzdünk, amelynek mi is tagjai vagyunk. Istenről tanúskodva önmagunkról is bizonyságot teszünk, arról, hogy a menny a mi helyünk, Isten a mi Atyánk, Isten országa a mi országunk, Isten ügye a mi ügyünk. Nem Isten történetének melléklete, hanem részlete, részesei vagyunk! Keresztényként élni nem annyira kötelesség, sokkal inkább kiváltság és öröm, mert megtaláltuk helyünket Istenben.

Összefoglalva életünk célja az alábbi sorrendben, a következő:

  1. Megtalálni Istent és élni Őbenne – barátság, szerelem, házasság értelemben
  2. Bemutatni Isten jellemét – szeretni, ahogyan Ő szeret, megtartani parancsait, de jóval magasabb értelemben, azaz helyesen képviselni Őt
  3. Ösztönözni minél többeket, hogy identitást váltsanak – megnyerni Sátán halálra ítélt alattvalóit Isten királysága és az örök élet számára

Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel! (2Korinthus 5:18-20)

Először tehát megbékülünk Istennel, majd tanúivá leszünk. Ez a célja az életünknek. Amennyiben rátaláltunk e nemes célra, ezzel együtt megtaláltuk helyünket az életben, a boldogság okát és a boldogságát forrását.

David Clayton


Az öröm a belső ünneplése annak, hogy egyetlen külső tényező sem változtathat azon a tényen, hogy Isten szeret engem.

ismeretlen szerző