„Jaj, de szolga csak egy van, az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.”
Weöres Sándor

Ha meghalljuk a szolga vagy szolgáló szót, többnyire nem kellemes dolgok jutnak eszünkbe. Főként, ha olyan összetételben szerepel, mint rabszolga. Azonban Jézus Krisztus számtalan példázatában (rab)szolgák a főszereplők, és ez alatt azokat az embereket érti, akik szeretik Őt. Felmerül a kérdés: Isten csupán csak ennyire becsüli a hozzá ragaszkodókat, hogy parancsokat osztogat nekik és rossz, haszontalan szolgáknak nevezi őket? (Luk 17:10) Biztos, hogy a szolgalét – e földi körülmények között – egyáltalán nem a kényelmes vagy örömteli élet megfelelője. Ellenkezőleg: a szabadság hiányával, kényszerrel és megalázottsággal, alulfizetettséggel, rossz bánásmóddal, kilátástalan jövőképpel jár együtt. Senki nem szeret szolgaként, pláne rabszolgaként robotolni, mégis ma is milliók vannak rákényszerítve a világ rengeteg pontján, akár rejtett, akár nyilvános formában.

Ahogy elkezdtem kutatni az Isten szerinti szolgaság tartalmát, megint csak szembesültem azzal, hogy a Mindenható útjai és gondolatai olyan végtelenül messze esnek az emberi elgondolásoktól, mint az ég a Földtől. A Bibliában több százszor fordulnak elő különféle alakban a (rab)szolga, szolgál, szolgálat kifejezések. Merőben mást jelent a mennyei királyság, és mást az evilági gondolkodás számára. Az utóbbit – talán saját tapasztalataink révén is – nagyon jól ismerjük, s többnyire nem kérnénk belőle. Az előbbi pedig – nem meglepő módon – gyönyörű meglepetéseket tartogat a kitartó olvasók számára…

1. Íme, az én választottam

Az eljövendő Messiásra vonatkozó ószövetségi jövendölések a következőképpen mutatják be Őt:

Íme, az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek.
Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán.
Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.
Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására.
Így szól az Úr Isten, aki az egeket teremtette és kifeszítette, és kiterjesztette terméseivel a földet, aki lelket ad a rajta lakó népnek, és leheletet a rajta járóknak:
Én, az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek, és népnek szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává.
Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket. (Ésa 42:1-7)

Hallgassatok reám, ti szigetek, és figyeljetek távol való népek: anyám méhétől hívott el az Úr, anyámnak szíve alatt már emlékezett nevemről.
Hasonlóvá tette számat az éles kardhoz, keze árnyékában rejtett el engem, és fényes nyíllá tett engemet, és tegzébe zárt be engem.
És mondta nekem: Szolgám vagy te, Izráel, akiben én megdicsőülök.
És én mondtam: Hiába fáradoztam, semmire és haszontalan költöttem el erőmet; de az Úrnál van ítéletem, és jutalmam Istenemnél.
És most így szól az Úr, aki engem anyám méhétől szolgájává alkotott, hogy Jákóbot Őhozzá megtérítsem, és hogy Izráel hozzá gyűjtessék; hiszen tisztelt vagyok az Úr szemeiben és erősségem az én Istenem!
Így szól: Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetségeinek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen! (Ésa 49:1-6)

Íme, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges és dicső lesz nagyon.
Miképpen eliszonyodtak tőled sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt:
Akképpen ejt ámulatba sok népeket; fölötte a királyok befogják szájukat, mert amit nekik nem beszéltek, azt látják, és mit nem hallottak, arra figyelnek. (…)
Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli.
Azért részt osztok neki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott! (Ésa 52:13-15. 53:11-12)

Íme, bizony előhozom az én szolgámat, Csemetét!
Mert íme, e kő az, amelyet Jósua elé helyezek; egy kövön hét szem; íme, én faragom annak faragványait, így szól a Seregeknek Ura, és eltörlöm e földnek álnokságait egy napon. (Zak 3:8-9)

A Felkent, a Mindenható küldötte, amellett, hogy Isten mélységes szeretetét éli meg minden pillanatban, az Úr rabszolgájaként jelenik meg a fenti próféciákban. És milyen hatalmas munkát végez! Láthatóvá, érzékelhetővé, teljesen nyilvánossá teszi mindazt, amit Isten tett és tenni fog az emberek megmentése érdekében. Nem pusztán fizikai eltartásukról gondoskodik, hanem létüket újból örökkévaló alapokra helyezte! Bár bizonyos dolgokat még a jövő zár magába, de a szabadítás, a helyreállítás már megtörtént! A Messiás rendíthetetlenül, de a legnagyobb gyöngédséggel tanította a szeretet törvényének lényegét. Szövetséget hozott az ellenséges viszony helyett, világosságot a sötétség helyett. Szabadságot a fogság helyett, igazságot a hazugságok helyett. Ő volt a szenvedő Bűnhordozó, aki szent és igaz, könyörületes Imádkozó is egyben. Ő a Föld álnokságainak eltörlője, az Atya által „faragott kő hét szemmel”: a sziklaszilárd Igazság, telve Isten jóságának életadó Lelkével.

Jézus Krisztus Isten rabszolgájaként, szó szerint éjt nappallá téve dolgozott. Ha megvizsgáljuk földi napirendjét, máig nem találunk nála elfoglaltabb embert. Szüntelenül szolgált, sőt szolgál most is. Pedig nem létezett és nem létezik szorosabb, szeretetteljesebb, meghittebb és harmonikusabb kapcsolat az egész világegyetemben, mint az Atya és a Fiú egymással való közössége. Olyan viszony ez, amelyre soha nem vetett árnyékot az ellenségeskedés, egyet nem értés vagy az elhidegülés. Ha gondosan olvassuk a Szentírást, minduntalan megtaláljuk ennek bizonyítékait. Isten Egyszülöttje egyben az apává vált Mindenható társa, munkatársa, hűséges szolgája, hatalmának és dicsőségének részese. A Sarj vagy Csemete, azaz Dávid gyökere és ága maga Jézus. Bár Isten trónján van helye születése okán, mégis harminc ezüstön eladott rabszolgaként végezte földi pályafutását, s máig főpapként szolgál a mennyei szentélyben Atyja előtt. A legnagyobb magasság és a legnagyobb mélység ötvöződik Jézus pályáján. S ez nem véletlenül alakult így: az isteni terv a bűn és halál rabszolgáinak megmentése érdekében egyedül a Fiúban és a Fiú szolgálata által lehetett sikeres. A börtönné lett bolygó lakóinak Szabadítója mennyei király és mindenről önként lemondó rabszolga. Nem létezett más megoldás a halandók halhatatlanságának visszanyerésére. Nem létezett más út annak bizonyítására, hogy Isten nem szeszélyes önkényúr, hanem maga az állandó szeretet, s ez a szeretet halni is kész, akár egyetlen teremtményéért. Nem létezett más mód bizonyítani, hogy az isteni mélységű szeretet gyakorlati értelemben szüntelen tevékenység: lankadatlan figyelem és önmegtagadó gondoskodás az életre hívottak fenntartása érdekében. Az örökkévalóság, de még e pár évtized megélése is, csupán Isten önmagát megalázó munkálkodásának gyümölcse. Korántsem magától értetődő, hogy kék az ég és zöld a fű, hogy felkel a Nap és a csillagok alapján bizonyosan tájékozódni lehet. Valaki minderről szüntelenül gondoskodik. Vagyis a Biblia összefoglalásaként felírható egy gyönyörű egyenlet:

SZERETET = SZOLGÁLAT

2. Légy rabszolgává!

Ez korántsem magától értetődő az ember számára. Gyökeréig beteg világban élünk, s alig veszünk róla tudomást. Az önzés torzító szemüvegén keresztül egészen másként fest a valóság. E világ azt sugallja, hogy szeretni gyengeség, szolgálni megalázó. E világ fejedelme szerint az igazi erő egyet jelent a hatalom birtoklásával, amely a többiek leigázásában nyilatkozik meg. Aki hatalmas, annak a legjobb, mert ő a tulajdonosa az erőforrásoknak, gyakran még a szolgáknak is, és minden munka az ő javát, az ő érdekeit szolgálja, az ő kényelmét fokozza, az ő nyereségét gyarapítja. A szolgák legtöbbször csak veszítenek, kizsákmányolt áldozatok, akik gyűlölik szerepüket. Ezért szeretne mindenki a csúcsra kerülni, hogy ne kelljen többé szolgálnia, hanem ő kényszeríthessen másokat önnön kiszolgálására. Ennek érdekében kész lefelé taposni, felfelé pedig talpnyalóként előnyöket kicsikarni. Kegyetlen küzdelem, amelynek sosincs vége, s amelyben folyton változik a szereposztás – a játszmák vége pedig többnyire nyomorúság, halál. Maguk a tanítványok is, Júdea lakóiként elszenvedői voltak a Római Birodalom elnyomásának: adót fizettek, ki voltak téve a legváratlanabb vérengzéseknek, a szabadság naponkénti korlátozásának. De egymás közötti kapcsolataikat is ez a szemlélet uralta: Jézus gyakran terhelt szívvel hallgatta viszályaikat, elsőségre törekvésük visszataszító megnyilvánulásait. Visszatérő kérdésük, amelyet gyakran a Mester elől titkolva próbáltak tisztázni: Ki a legnagyobb közöttünk? A vélt vagy valós sorrend mindig haragot, sértettséget, gyűlölködést szült. Pillanatok alatt elhidegültek egymástól a szívek e viták miatt. Ezt a borzalmas rendszert állította szembe Krisztus a versengő tanítványok számára Isten királyságával, amely éppen ellenkező elveken és gyakorlaton nyugszik:

Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk.
De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok;
És aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti rabszolgátok.
Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért. (Mt 20:25-28)

Isten Fiának magyarázata földi fogalmakat hív segítségül egy, itt nem létező elv bemutatására: az uralkodás és hatalmaskodás kizárólag a Föld királyaira, fejedelmeire jellemző gyakorlat. Az a legelső, legtiszteltebb, annak jár hódolat, aki önkényúrként bitorolja a hatalom eszközeit, s az a legkisebb, a legutolsó, a semmibe vett, aki végrehajtja a – gyakran értelmetlen és kegyetlen, vagy éppen öncélú – parancsokat. Ez a megszokott, ez a látszólag egyetlen valóság. Jézus azonban egy döbbenetesen új magatartásmódot tár tanítványai elé, amely a mennyei, örökkévaló világban magától értetődő és természetes. Vagyis rabszolgává legyen, aki elsőségre törekszik! S ez nem légből kapott parancs, maga a Messiás az, aki ebben élő példát mutat. Az idézett próféciák értelmében egész élete, minden perce szolgálatban telt: bejárta Palesztina földjét tanítva és gyógyítva, s végül halálával bizonyította, hogy életénél is jobban szereti azokat, akiknek addig szolgált. Sem a fenti szavak, sem pedig a Krisztus mellett töltött évek nem győzték meg tanítványait. Még az utolsó éjszakán is irigykedtek egymásra.

3. Megmostam lábaitokat

Ezért Jézusnak újból bizonyítania kellett, hogy Ő egy másik birodalom elveinek megtestesítője:

Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, mondta nekik: Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek?
Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.
Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait.
Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.
Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte.
Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket. (Ján 13: 12-17)

Jézus az utolsó páska-vacsora előtt elvégezte azt a munkát, amelyre egyik követője sem volt hajlandó. Megmosta tanítványai porlepte, izzadt, kérges lábait – szó nélkül, szívesen elvégezte egy rabszolga munkáját. Ő, aki mester és úr volt, bizonyítottan mérhetetlen hatalom fölött rendelkező Istenfia. Kész volt levetkőzni, lehajolni, megtisztítani és megtörölni összes tanítványa lábait. Nem esett nehezére, nem keserűséggel, hanem mély szeretetből tette. E mozdulatokkal egy másik világot nyitott meg Péterék előtt. Bemutatta, hogy a boldogság útja nem az én szolgálata és mások szolgalétbe kényszerítése útján vívható ki, hanem az önmegtagadás, mások javának előmozdítása révén. Az Ő világa gyengéd szeretetalapú világ, ahol a bolygók és csillagrendszerek pályájának fenntartása egyenértékű a verebek táplálásával és a koszos lábak megmosásával. Isten öröme, hogy adhat magából. A Fiú öröme, lelke megelégedésének forrása gyermekei jóllétének, boldogságának megteremtése, fenntartása. Jézus láthatóvá tette emberi szemek számára, mint az Atya tükörképe, hogy Isten soha nem szűnik meg munkálkodni – és nem saját maga, hanem minden, általa alkotott teremtmény érdekében: az Úr Isten, aki az egeket teremtette és kifeszítette, és kiterjesztette terméseivel a földet, aki lelket ad a rajta lakó népnek, és leheletet a rajta járóknak. E munka nélkül a mindenség összeomlana és Istenen kívül minden megszűnne létezni:

Kicsoda bízta reá a földet és ki rendezte az egész világot?
Ha csak ő magára volna gondja, lelkét és lehellését magához vonná:
Elhervadna együtt minden test és az ember visszatérne a porba. (Jób 34:13-15)

Ha szemügyre vesszük, a teremtett világban minden alkotóelem összekapcsolódik a többivel, és létezésük, átalakulásuk, fejlődésük a többi dolgok létét, fennmaradását szolgálja. Minden úgy maradhat fenn tartósan, ha belesimul az örök rendbe, az egymásért való szolgálat rendjébe. S ez nem keserű kényszer, hanem fenntartható, békével átitatott harmónia. Öncélúságnak, önzésnek nincs benne hely. Elég, ha csak a szén, a nitrogén, vagy a víz körforgására gondolunk. Amíg az ember bele nem avatkozott e körfolyamatokba, minden rendben működött. Amióta a profitszerzés, az anyagi haszon vált az élet céljává és lényegévé, azóta eltorzultak és eltolódtak e folyamatok, s mára a kék bolygó egész élővilága összeomlás közeli állapotba került. Csupán az isteni kegyelem késlelteti, fékezi ezt.

4. Engedelmes volt halálig

Isten vár valamire, pontosabban valakikre: azokra vár, akik szeretnének Jézus lábnyomaiba lépni, és hasonlóképpen élni, mint Ő. A hasonló élethez hasonló gondolkodásmód, hasonló „önvesztés” és megalázkodás szükséges:

Azért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is,
Aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő,
Hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett föl, emberekhez hasonlóvá lett;
És mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes volt halálig, még pedig a kereszthalálig.
Azért az Isten is felmagasztalta őt, és ajándékozott neki oly nevet, amely minden név fölött való;
Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.
És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2:5-11)

Jézus Istenfia volt, ember lett – s azon belül nem király, hanem rabszolga, meztelen és keresztre feszített, utolsó az utolsók között. Utált és elhagyott, megcsúfolt és magányos. De nem adta fel és nem lépett vissza, mert nem csak szerepet játszott, hanem igazi szolga volt: szeretete mit sem változott a testi körülmények nyomása alatt. Kiderült, hogy a zsidók királya valóban szolgálni jött, és nem csupán a lábak megmosására mutatkozott hajlandónak, hanem a szívek megmosására is kész. Engedelmes volt a halálra, kész volt a jóság elérhetetlen mélységeinek megmutatására is. S amikor föltámadt, megszületett az új emberiség feje, az Istent örömmel és hűséggel szolgáló Ember. Ez az evangélium első sarokköve!

5. Félelem nélkül szolgálni

Isten célja kezdettől fogva az volt, hogy megváltoztassa a végzetesen eltorzult viszonyt és látásmódot. Megesküdött, hogy Ő helyrehozza azt, ami elromlott. Valójában soha nem akarta az embereket úgy látni, mint kegyetlen úr előtt, félelemtől reszkető alattvalókat. Hiszen csak „kicsivel” tette magánál kisebbé Ádámot (Zsolt 8:6), dicsőséggel és tisztességgel halmozta el. A Messiás születésével kezdetét vette a kapcsolat helyreállítása:

Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét,…
Hogy irgalmasságot cselekedjék a mi atyáinkkal, és megemlékezzék az ő szent szövetségéről,
Az esküről, amellyel megesküdött Ábrahámnak, a mi atyánknak, hogy ő megadja nékünk,
Hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgáljunk néki.
Szentségben és igazságban ő előtte a mi életünknek minden napjaiban. (Luk 1:68-75)

Őbenne ismét valósággá vált, sőt, még szorosabbá lett az öröm- és szeretetteljes gyermeki kapcsolat Isten és ember között. Jézus Krisztusnak mindig is az jelentette a legnagyobb örömet, ha az Atya társaságában időzött – nem pedig elrejtőzött előle. Mindig az Atya akaratát akarta teljesíteni – nem pedig a birkaként kóborló emberek balga szándékait: hogy teljesítsem akaratod, ezt kedvelem, én Istenem! Törvényed keblem közepén van. (Zsolt 40:9) Szíve gyönyörűsége a jó cselekvése volt, mások javára – nem pedig saját hasznát kereste. Az Atya szemei előtt járt minden pillanatban, szentségbe és igazságba öltözve – mint a jóság Istenének alázatos szolgája. Őbenne összeforrt menny és Föld – de hol vagyok mindebben én, a 20-21. század szülötte?