Az élet célja

Mihelyt egy beszélgetés során kiderül, hogy keresztény vagyok, rögtön szembesülök a kérdéssel, hogy melyik felekezethez is tartozom valójában. Az egyszerű válasz, „keresztény vagyok”, azonban többnyire nem bizonyul kielégítőnek, egyszerűen lehetetlen nem tartozni valamiféle konkrét felekezethez. Egyszerre szórakoztató és elszomorító, hogy a hagyományos nézetek milyen mélyen gyökereznek az emberek gondolkodásában, és hogy ez milyen mértékben megzavarja a tiszta látást a kereszténység lényegét tekintve. Másfelől találkozom olyanokkal, akik határozottan megtagadják önmagukra nézve a „keresztény” jelzőt, és helyette hívőnek, tanítványnak nevezik magukat, mert meg vannak győződve arról, hogy a „keresztény” címke negatív jelentéstartalmat hordoz.

A név

Sem az apostolok, sem a korai egyház tagjai között nem találunk olyanokat, akik önmagukat vagy csoportjukat bármilyen névvel illették volna; úgy tűnik, ez nem volt fontos számukra. Üzenetük nem egy bizonyos vallási szervezetre vagy önmagukra irányult, hanem kizárólagosan Krisztust és az ő királyságát hirdették. Küldetésük lényege Krisztus felmagasztalása, nevének hirdetése volt az egész világ számára.

Úgy tűnik, hogy a tanítványok némelykor úgy hivatkoztak önmagukra, mint „az út” (Cselekedetek 9:2; 19:9.23). Ez azonban nem egy név volt, amivel magukat illették, inkább leírása annak, hogy mit hisznek azok, akik ezen az úton szolgálják Istent. Tehát leíró, nem pedig azonosító kifejezésről van szó.

Legelőször Antókhiában nevezték a hívőket keresztényeknek:

• Így történt, hogy egy teljes esztendőt töltöttek együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztényeknek. (Cselekedetek 11:26)

Úgy tűnik, hogy az antiókhiai lakosság nevezte először így a hívőket és könnyű megérteni, miért. Mindig és mindenütt Krisztusról beszéltek, ő állt életük középpontjában. Függetlenül attól, hogy gúnynév volt-e, vagy így különböztették meg őket másoktól, a név rajtuk ragadt, és mindazok elfogadták, akik hittek Jézusban. A „keresztény” név tehát megmaradt, és olyan kitüntetéssé vált, amelyet Krisztus követői minden korban büszkén viseltek. Jakab apostol hasonló vonatkozásban említi:

• Nem ők káromolják-e azt a szép nevet, amelyről titeket elneveztek? (Jakab 2:7)

E név az idők folyamán állandósult és Krisztus követői 2000 éven át viselték. Noha időközben számtalan különböző felekezet jött létre, e csoportok elnevezései gyakran elterelik a figyelmet az elsődleges üzenetről, magáról Krisztusról. Ehelyett bizonyos kiemelt tantételekre vagy személyekre összpontosítanak, úgymint baptisták, metodisták, lutheránusok, presbiteriánusok, hetednapi adventisták stb. E rendkívüli sokféleség mellett, amikor mindegyik csoport kereszténynek vallja magát, felmerül a kérdés, ki az igazi keresztény?

A keresztény, mint hívő ember

Ahogy korábban említettük, a hívőket nevezték eredetileg kereszténynek, egyszerű, Krisztus-központú gondolkodásmódjuk miatt, de egyértelmű, hogy nem az tesz valakit kereszténnyé, ha egyszerűen csak beszél Őróla. Ezt nagyon jól példázza az alábbi történet:

• Erre a vándorló zsidó ördögűzők közül is megkísérelték néhányan, hogy a gonosz lelkektől megszállottak felett kimondják az Úr Jézus nevét. Így szóltak: Kényszerítünk titeket arra a Jézusra, akit Pál hirdet! Egy Szkéva nevű zsidó főpap hét fia is ezt tette. A gonosz lélek azonban így válaszolt nekik: Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok? Az az ember pedig, akiben a gonosz lélek volt, rájuk ugrott, legyűrte őket, és föléjük kerekedett, úgyhogy mezítelenül és sebesülten futottak ki abból a házból. (Cselekedetek 19:13-16)

Mivel a keresztények Krisztus nevét hívják segítségül, és folyamatosan Őreá összpontosul a figyelmük, többről van szó, mint egyszerűen csak emlegetni Őt:

• az élő Istenben reménykedünk, aki üdvözítője minden embernek, de leginkább a hívőknek. (1Timótheus 4:10)

Természetesen Krisztus Szkéva fiaiért is meghalt. Isten minden ember üdvözítője, tehát nekik is, de főként azoknak, akik hisznek Őbenne. Van a kapcsolatnak egy szintje, amely messze meghaladja a „keresztény” címkét, és CSAK azoknak van benne része, akik hisznek; ők tapasztalhatják meg ezt a kiváltságos viszonyt. Rendkívül fontos megérteni ennek a hitnek a lényegét, mert tömegek ringatják magukat abba az illúzióba, hogy mivel valamiféle felekezet tagjai, és van bizonyos ismeretük Jézusra és a kereszténységre vonatkozóan, ez elegendő ahhoz, hogy Krisztus családjába tartozzanak és üdvösséget nyerjenek. Ez a borzalmas megtévesztés sírást, jajgatást és fogcsikorgatást eredményez azon a napon, amikor Krisztus elválasztja a juhokat a kecskéktől.

• Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk. (Róma 10:9)

Szkéva fiai teljesítették ugyan a vers első részét, megvallották szavaikkal Jézus nevét, de szívükben nem hittek Őbenne, életüket nem kapcsolták össze Ővele. Mindig katasztrófához vezet, ha az emberek használják az Úr nevét, de nem hisznek benne lelkük mélyén.

A keresztény tapasztalat legfontosabb eleme a Krisztusban való hit. Bárki szájára veheti Jézus nevét, de csak egy keresztény tapasztalhatja meg ennek lényegét. Természetesen a hit jóval több, mint intellektuális ismeret. Ahogy Jakab írja, az ördögök is hisznek Istenben (Jakab 2:19), de ez semmilyen eredménnyel nem jár, kivéve, hogy rettegnek tőle. Sokan, akik Krisztus nevét segítségül hívják, alig járnak jobban, mint a démonok, mert hitük csupán félelembe torkolló ismeret, nem pedig szereteten és bizalmon alapuló kapcsolat. Az igazi hit eredménye azonban az, hogy a keresztény Krisztus szolgálatára szenteli az életét, Krisztus az állandó témája, és szereti, tiszteli Istent és az ő Fiát.

A létfontosságú elem

Azonban még ennél is többről van szó: Jézus nevének segítségül hívása és a belé vetett hit üdvösséget eredményez. Ezen túlmenően van még egy összetevője a kereszténységnek, ami a legfontosabb:

• Őbenne pedig titeket is, akik hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek, eljegyzett pecsétjével, a megígért szent szellemmel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására. (Efézus 1:13-14)

• Mert akiket Isten szelleme vezérel, azok Isten fiai. (Róma 8:14)

Fontos, hogy segítségül hívjuk Krisztus nevét, lényeges, hogy valóban higgyünk benne, és teljesen átadjuk magunkat neki. Mindazonáltal nem ezek a leglényegesebb elemek. A kereszténység központi eleme az, amit Isten tesz értünk, nem a mi vallástételünk, vagy hitünk gyakorlása. Mi képtelenek vagyunk önmagunkat megváltoztatni, hitünk csupán arra szolgál, hogy Istennek ajtót nyisson, aki valódi Krisztus-követővé változtathat minket. A szent szellem ajándéka Krisztus élete, amelyet a hívő elnyer; ez az a kulcselem, amely az elméleti hívőt Isten újjászületett gyermekévé teszi: miután valaki hívő lett, Isten az ígéret szellemével megpecsételi őt.

A sorrend

Az apostolok, Péter és János a templom Ékes kapujánál meggyógyítottak egy béna embert. Amikor az emberek összesereglettek a csoda láttán-hallatán, Péter prédikálni kezdett nekik és elmagyarázta a folyamatot, amelynek során bárki kereszténnyé, azaz Jézus követőjévé lehet és üdvösséget nyerhet. Figyeljük meg a sorrendet:

• Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek. (Cselekedetek 3:19)

Ez alapján a következő fölcserélhetetlen és nélkülözhetetlen lépések vezetnek az üdvösséghez:

1. Az ige hallása
2. Hitre jutás
3. Bűnbánat
4. Megtérés
5. A szent szellem elnyerése

Hallás és hit

Lehetetlen Istenhez térni, amíg nem hallunk róla, a megtéréshez szükség van bizonyos információkra Istenről és Krisztusról. Egyes esetekben olvasmányélmény, máskor egy beszélgetés, néha álom vagy látomás – de mindenképpen valamifajta hallás útján szerzett tudás vezet a hit ébredéséhez. Az idézett esetben Péter beszéde vezetett a bizalom megszületéséhez.

Bűnbánat

A hit bűnbánathoz vezet, ami egyfajta mély szomorúság az elveszett állapot felett, egyben vágyakozás a jobb élet után. Gyakran szűk értelemben használják ezt a kifejezést, mint egy konkrét rossz cselekedet megbánása, és ez is igaz; azonban sokan nem konkrét bűnös tettek következtében jönnek Krisztushoz, hanem mert egyszerűen szűkségét érzik annak, hogy valaki átvegye az irányítást az életük felett elveszettségük és gyengeségük okán. A bűnbánat lényege saját helyzetem, reménytelen állapotom és „képtelenségem” felismerése, az efelett érzett őszinte bánat.

Megtérés

Szó szerint irányváltásról van szó. E pontig az illető úgy élte az életét, ahogy neki jónak tűnt, de most, felismerve és bánva gyengeségét és segítségre szoruló állapotát, megváltoztatja élete irányultságát. Ahelyett, hogy önmagára összpontosítana, Jézusra irányítja figyelmét, megfordul az úton és elindul az ellenkező irányba. Ez a megtérés, a gondolkodásmód megváltozása. E lépéseket az illető személy teszi meg. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan Isten szelleme munkálkodott már eddig is a szívében, érte és vele együtt könyörögve, ezek a lépések nagymértékben az egyén saját hozzájárulásán, döntésein múlnak. Azonban a kereszténnyé válás végső fázisa, amely Isten műve, ezektől gyökeresen különbözik, és az üdvösség kulcselemét jelenti.

A szent szellem elnyerése

Az utolsó lépcső Isten szellemének elnyerése. Mit kell tennünk személyesen ezért? Miután egy ember hinni kezd Jézusban, megbánta bűnös állapotát és megtért Krisztushoz, képtelen többet tenni. E ponton, Isten szava szerint, megkapja a szent szellem ajándékát, mely Isten pecsétje, ami kifejezi, hogy az illető Őhozzá tartozik, és fiává vagy leányává lett.

• Péter így válaszolt: Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a szent szellem ajándékát. (Cselekedetek 2:38)

• És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a szent szellem, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak. (Cselekedetek 19:6)

Vezetés vagy születés?

Hangsúlyoznunk kell egy nagyon fontos különbséget: lényeges eltérés van a szellem általi vezetés és a szellem általi születés között. Pál azt mondja, hogy akiket Isten szelleme vezet-vezérel, azok Isten gyermekei. Ha azonban megvizsgáljuk a keresztény ember és a szent szellem viszonyát, akkor láthatjuk, hogy jóval többről van szó, mint egyszerű vezetésről. Maga Pál is világosan ezt tanítja. A Bibliában számos olyan eset van, amikor a szent szellem olyan embereket vezet egy-egy konkrét helyzetben, akik nem születtek újjá a szent szellem által. Ott van például Kornéliusz, akit Isten irányított abban, hogy Pétert elhívassa magához, és útba igazítást nyerjen az evangélium ösvényén. Akkor még nem hallott Jézusról, és nem nyerte el Isten szellemét sem. Még nem született újjá. A szellem vezetése azt jelenti, hogy általa Isten befolyásolja az illető életét, és egy bizonyos útra vezeti. Ez bizonyosan igaz azokra, akik újjászülettek vagy másodszor is megszülettek Isten szelleme által – esetükben azonban sokkal többről van szó.

A szellemtől született ember szelleme a szó szoros értelmében egyesült Isten szellemével. Ez nem csupán képes beszéd, hanem valóságos történés. Isten szelleme Isten lényének valóságos része, és az újjászületés során az ember szelleme egyesül, összekapcsolódik Isten szellemével. E tapasztalat valósága igen gyakran megmutatkozik, megmutatkozott, különösen a korai kereszténység idején – gyakran természetfeletti jelenségek kísérték a szent szellem befogadását, bizonyítva, hogy nem csupán a gondolkodásmód változik, nem csupán egy intellektuális vagy érzelmi élményről van szó, hanem ténylegesen és valóságosan az emberi szellem egyesül az isteni szellemmel és képességekkel. Az újjászületettek olyan nyelveken szólaltak meg, amelyeket soha nem tanultak, látomásaik voltak, prófétai szavakat mondtak, csodákat tettek. Ez nem egyszerűen a szellem vezetése volt, hanem Isten szellemének olyan szó szerinti beépülése történt meg, hogy Isten kinyilváníthatta jelenlétét és erejét rajtuk keresztül.

• Ti azonban nem test szerint éltek, hanem szellem szerint, ha Isten szelleme lakik bennetek. De akiben nincs Krisztus szelleme, az nem az övé. (Róma 8:9)

• Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? (2Korinthus 13:5)

Ez a kereszténység igazi ismérve, ez az azonosító elem, az egyetlen dolog, ami egy keresztényt a többi embertől megkülönbözteti, és egyben Isten családjának tagjává teszi.

A különbség

Ezért nem lehet az igazi kereszténységet más vallásokkal összehasonlítani. Minden egyéb vallás arra az eszmére összpontosít, hogy ha kellő önfegyelmet tanúsítunk, és elegendő erőfeszítést teszünk, akkor javíthatunk önmagunkon és végül elég jóvá leszünk ahhoz, hogy Isten örök életet ajándékozzon nekünk. E vallások az erkölcsre, az önfejlesztésre, az emberi képességekre stb. alapoznak, de az igazi kereszténység nem az ember öngyarapító erőfeszítésein nyugszik, hanem azon a csodálatos átalakuláson, ami egy emberben végbemegy, amikor átadja önmagát és befogadja Krisztust. Az élet befogadásán alapul, arra a valóságra összpontosít, hogy Krisztus saját szellemét osztja meg velünk, és ilyen értelemben megváltoztatja az eredeti természetünket, újjáteremt minket saját szellemi képmására, belülről alakít át csodája révén.

• Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született. (1János 3:9)

• A szellem gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. (Galata 5:22)

• mert az élet szellemének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. (Róma 8:2)

Az újjászületés tehát nem emberi erőfeszítés, hanem isteni csoda eredménye!

A választás ereje

Természetesen, ha az ember újjászületik, Isten nem fosztja meg a választás lehetőségétől. Még mindig szembe kell néznie a kísértésekkel, még mindig van fizikai teste a vele született hajlamokkal, az évek során kialakult szokásrendszerével. A változást az jelenti, hogy szelleme egyesült Krisztus szellemével, és ez teljesen új hozzáállást kínál az élethez. Céljai, vágyai, szándékai, perspektívái különböznek a korábbiaktól, és most olyan szellemi erővel rendelkezik, amely képessé teszi őt fizikai, testi kívánságai legyőzésére, és arra, hogy minden gyengeségét a benne lévő új szellem révén ellenőrzés alá vonja.

A kereszténynek mégis van hatalma és lehetősége választani, ezt Isten soha nem vonja meg az embertől. A győzelmes élet továbbra is döntésekkel jár, és bár újjászülettünk, nagyon is van beleszólásunk abba, hogy pillanatról pillanatra hogyan él és működik életünkben a szent szellem által maga Krisztus. Ezért tartalmaz az Újszövetség rengeteg, keresztényeknek szóló tanácsot arra nézve, hogyan válasszanak, hogy jó döntéseket hozzanak. Bár új természetet nyertünk, még mindig lehetséges ezen krisztusi természet ellenében cselekedni. A korinthusi keresztények meglehetősen összezavarodtak ebben a vonatkozásban, ezért aztán többféle, egyáltalán nem keresztény viselkedésmód harapódzott el körükben. Pál szigorúan megrótta őket, és figyelmeztette a helyes választás felelősségére, illetve emlékeztette őket, hogy többé nem önmaguknak élnek.

• Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő szent szellem temploma, amit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben! (1Korinthus 6:19-20)

• Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek! (1Korinthus 10:31)

A hamisítványok

Azt hiszem, érthető, hogy a hamis kereszténység uralma manapság valódi kihívássá teszi számunkra kereszténynek nevezni magunkat. De milyen más nevet választhatnánk? Soha nem volt olyan idő a kereszténység története során, amikor ne lettek volna hamis tanítványok, akik szégyent hoztak a közösségre. Ez már Jézus kicsiny nyája körében elkezdődött, amikor Júdás is Krisztus követőjének vallotta magát. Istent nem lepi meg a farkasok jelenléte a bárányok között, és erről már a kezdetektől tudósított az ige:

• Más példázatot is mondott nekik: Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. (Máté 13:24-25)

• Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők! (Máté 7:21-23)

A hamis tanítványok jelenléte Krisztus közösségében nem indok önazonosságunk megváltoztatására. Isten királysága az ő királysága a konkoly jelenléte ellenére is, és továbbra is Krisztus teste. Természetesen a megtisztításra szükség van, de az Úr megígérte, hogy Ő maga végzi el ezt a megtisztítást; de addig is keresztények vagyunk, és büszkén viselhetjük ezt a nemes, becses nevet.

• Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és majd az aratás idején szólok az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be csűrömbe! (Máté 13:30)

Tudd, ki vagy!

Divatos manapság az „identitásválság” kifejezést használni, ami azok zavartságára utal, akik bizonytalanok önnön kilétüket illetően. Ez jól jellemzi azon hívők állapotát, akik úgy érzik, meg kell tagadniuk a keresztény nevet. De mások viselkedése miatt tagadnám meg önazonosságomat? Amennyiben egy felekezethez, klubhoz, szervezethez tartozom, akkor egyetértek – amennyiben a csoport viselkedése veszélyezteti a hírnevemet, akkor nem akarok közéjük tartozni, nem akarom, hogy mások megítéljenek engem mások tettei miatt. Hiszen még mindig igaz, hogy „madarat tolláról, embert barátjáról” ismerünk meg. Amennyiben egy csoport viselkedése vagy hite nem áll összhangban az értékrendemmel, akkor van okom elszakadni tőlük, és nem azonosulni többé velük, függetlenül attól, milyen nevet viselnek.

Ha azonban valaki egy család tagja lesz, nem olyan könnyű megszabadulni az identitásától. A hitelesítő adatok, amelyek családtaggá tesznek, nem írhatók felül egyszerű névváltoztatással. A családi önazonosság magában foglalja a közös fizikai jellemzőket, a genetikai örökséget, amely külső és belső hasonlóságot eredményez. Még ha valaki meg is változtatja a nevét, haláláig magán viseli a családi jegyeket, képtelen tőlük megszabadulni.

Ezért lehetetlen, hogy a keresztény megszűnjön keresztény lenni pusztán névváltoztatás révén. Aki kereszténnyé lesz, újjászületik, megkapja Krisztus szellemét és ezáltal beleszületik Isten családjába. Új identitást kap, de ez azon az életen alapul, amit elnyert, amit birtokol, ez pedig nem csupán egy címke. A keresztény identitás elvesztése érdekében nem elég kijelenteni, hogy „nem tekintem többé kereszténynek magam”. Kifejezetten meg kell tagadni Krisztust és a szent szellemet, és vissza kell térni a Sátán szolgálatába.

Látható, hogy a „keresztény” szó több mint egy felekezeti címke. Egyetlen személyre összpontosít: Jézus Krisztusra. Valahányszor e szót használják, Krisztus mindig ott van valahol a háttérben, az emberek az említés hatására megemlékeznek róla, és függetlenül attól, hogy szégyent hoznak rá vagy megdicsőítik viselkedésükkel, nem lehet szemet hunyni annak valósága felett, hogy már maga a név Jézusra tereli a figyelmet. Ezért hát viselje bátran minden őszinte hívő a keresztény nevet!

• Némelyek ugyan irigységből és versengésből, de mások jóakaratból hirdetik Krisztust: ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelmére rendeltettem, azok pedig számításból, nem tiszta lélekkel hirdetik Krisztust, mert azt hiszik, hogy gyötrelmet okoznak nekem fogságomban. De mit számít ez? Az a fontos, hogy bármilyen módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok. (Filippi 1:15-18)

Sok gondosan megfogalmazott név hívja fel a figyelmet egy-egy személyre vagy intézményre. A keresztények között például ott vannak a Jehova tanúi, a római katolikusok, a pünkösdisták, a metodisták és még milliónyian. Gondolkodjunk el ezeken a neveken és azon, mi jut eszünkbe róluk! Ezek egyike sem emlékeztet engem igazán arra a személyre, aki megmentett a bűnből. Mindegyik az adott felekezet alapítójára vagy egy speciális tantételére tereli a figyelmet. De valóban ez az alapja a hitünknek?

A „keresztény” jelző – az Atya személye mellett – arra a lényre mutat, akinek figyelmünk, imádatunk, tiszteletünk és dicsőítésünk középpontjában kell állnia. Ez az a név, amelyet megbecsüléssel és büszkeséggel viselhetünk, és sohasem tagadhatjuk meg, bármennyien becsmérlik is.

• Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Filippi 2:9-11)

David Clayton