Boldog, aki hitt

Boldog az, aki hitt, mert beteljesednek mindazok,
amiket az Úr néki mondott.
(Luk 1:45)

Ez a mondat az egyik legkedvesebb igerészlet számomra az egész Bibliában. Egy úgynevezett boldogmondásról van szó, amely Erzsébet, Keresztelő János édesanyja szájából hangzott el több mint kétezer éve. Mária, Jézus anyja látogatása alkalmával hatalmas öröm járta át az idős asszony szívét, és isteni indíttatásra fedte fel e nagyszerű gondolattal a hit titkát. Mindkét nő csoda révén vált az örök tervek részévé, a megváltás emberi résztvevőjévé – Isten azonban mindkettőjükkel előre közölte szándékait, s ők hit által igent mondtak az Úrnak. De nézzük meg, hogyan is lehetünk boldogok ezen ige alapján?

A hit

Pál apostol szerint a hit nem más, mint a nem látott dolgok felől való meggyőződés (Zsid 11:1). A fenti részlet alapján úgy is fogalmazhatjuk, az Isten szájából hallottak felől való bizonyosság.

Amit az Úr mondott neki

  • Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. (Mt 4:4)
  • beteljesednek mindazok, amiket az Úr néki mondott. (Luk 1:45b)
  • A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki bennem lakik, cselekszi e dolgokat. (Ján 14:10)

A hit, a bizonyosság alapja az Isten szava, a logosz vagy ige, amely az Atya cselekedeteit rejti magában. Személyre szabott üzenetekről van szó, amelyeket lelki kenyér gyanánt fogyaszthatunk naponta többször. Minél gyakrabban élünk vele, annál jobban táplált hitre teszünk szert; annál erősebb lesz a meggyőződésünk azzal kapcsolatban, hogy Isten igazmondó és hűséges. Képtelen rá, és soha nem is akar hazudni nekünk. Erzsébet szavai szerint a boldogsághoz vezető első lépés, hogy személyes, egyénre szabott kijelentést nyerjünk a mindenható Istentől.

Legyen nékem beszéded szerint!

Miért esik olyan nehezünkre hinni Istennek? Megszoktuk életünk során, hogy hasznos, sőt tanácsos mások, de még saját szavainkban is kételkedni. Túl sok bizonytalansági tényezőt rejtenek, korántsem mindig tiszták és egyenesek a mögötte húzódó szándékok, a megvalósulás pedig gyakran elmarad. Hány népmese szól együgyű, bolond figurákról, akik mindenkinek elhisznek mindent és ugyancsak pórul járnak. Látnunk kell, hogy e világ jelenlegi ura a hazugság atyja (Ján 8:44), ő pedig igyekszik teljesen összezavarni az embereket, hogy az igazságot hazugságnak, a hazugságot pedig igazságnak tekintsék. Ez a forrása a bolygót uraló zűrzavarnak.

Az egyetlen kiút ebből az Istenbe vetett bizalom, az Ő szavaira épített élet. Az előbbiekben említett lépcső, vagyis a személyes isteni üzenet akkor vezet el a boldogsághoz, ha azt elfogadjuk, magunkra nézve igaznak tekintjük. Meghajolunk a benne feltáruló isteni terv, akarat előtt és már beteljesedett igazságként kezeljük, akkor is, amikor még látszólag semmi nem történt.

Úgy, ahogyan Mária, Jézus édesanyja tette, amikor Gábriel, a mennyei követ ismertette vele az életére vonatkozó isteni tervet. Bár teljes képtelenség még manapság is, hogy valaki szűzként teherbe essen és gyermeknek adjon életet, Mária igent mondott az Atya szándékaira: történjék velem minden a te szavaid szerint! Gyermeki bizalom ez, amely alázattal meghajol a látszólag lehetetlen fordulatot kilátásba helyező isteni cselekedetek előtt.

A hit tehát beleegyezés; nem feltétlenül kételkedésmentes, de mégis bizonyosság afelől, hogy Isten szava nekem szól, rám nézve is beteljesedik. Végbemegy a kijelentésben foglalt ígéret, de csak azután, hogy igent mondtam rá. A hit az ige beteljesedését követően válik tudássá, tapasztalattá, nem pedig előtte! Látszólag a semmire, valójában azonban a sziklánál erősebb alapra épít, aki Isten szavának hisz.

Ki kell azonban zárni sok tényezőt, amely akadályt jelent a hit előtt. Maga az Úr állapította meg, hogy az ember azt nézi, ami a szeme előtt van (1Sám 16:7), olykor még egy próféta is. Rabjai vagyunk a szemünk, vagy a többi érzékszervünk által közvetített tapasztalatoknak és ezért nagyon sok eseményt, történést, változást eleve lehetetlennek tartunk. Lényünk gyakran a múltba, illetve a mostba ragad, s a jövőt is ez alapján ítéli meg. Akár azért, mert az emberi tudomány valamely ága cáfolja az isteni ígéretet, akár mert mi magunk még elképzelni sem tudjuk a megvalósulást, s ezért képtelenségnek tekintjük az egészet. Mégis…

Boldog, aki hitt…

Valójában nincs annál nagyobb öröm, amikor elengedve minden ellenérvet átadjuk magunkat Isten szavának, és boldog, békességteljes, olykor kíváncsi várakozással tekintünk a jövőbe, s ezután megtapasztaljuk az ígéret megvalósulását. Többnyire a folyamatot nem is vagyunk képesek érzékelni; nem látjuk, Isten hány szálon mozgatja a háttérben az eseményeket, hogyan befolyásolja akár a természet, akár az emberi szervezet működését, a történelemmé váló döntések megszületését. Egy azonban bizonyos: akik bíznak az Úr kimondott szavában, azok életében minden együtt munkálkodik a jó végkifejlet érdekében: Mert Ő szól és meglesz, parancsol és előáll… (ld. Zsolt 33:9)

Erzsébet kijelentése tehát az alábbi időrendi sorrendben teljesedik:

 

  1. Isten szól
  2. az ember elhiszi
  3. az ígéret valóssággá válik
  4. boldogság

Nézzünk meg néhány példát, hogy valósul meg mindez a gyakorlatban!

Bemégy a bárkába!

Én pedig özönvizet hozok a földre, hogy elpusztítsak minden testet, amelyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled. (1Móz 6:17-18)

Mert hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel; és eltörlök a föld színéről minden állatot, melyet teremtettem. Cselekedett azért Noé mind aszerint, amint az Úr néki megparancsolta. Noé pedig hatszáz esztendős volt, mikor az özönvíz volt a földön. (1Móz 7:4-5)

Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, háza népe megtartására bárkát készített, amely által kárhoztatta e világot és a hitből való igazságnak örökösévé lett. (Zsid 11:7)

Isten megvizsgálta Noé egész nemzedékét, minden emberi szívet és gondolatot mérlegre tett, s ezután szólította meg éppen őt. Egyetlen család bizonyult méltónak az Úr figyelmére, védelmére! Egy félelmetes, tragikus látlelet, talán a Biblia legszomorúbb mondata előzi meg a vízözön történetét:

És látta az Úr, hogy megsokasodott az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Megbánta azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódott az ő szívében. (1Móz 6:5-6)

Isten végtelenül szomorú lett, látva a rohamosan növekvő bűnt, amely megsemmisített volna maga körül mindent és mindenkit. Gondolatait megosztva óriási terhet helyezett az egyetlen, általa igaznak ítélt ember szívére. Tudatta vele, hogy egyetemes pusztulás következik, előtte azonban Noénak egy bárkát kell építenie, amely menedék lesz számukra. Egy látszólag őrült tervet kellett megvalósítania egy virágzó civilizáció kellős közepén. Egészen addig csupán harmat öntözte a földet, eső nem esett. Most pedig egy, az égből és a felszín alól feltörő áradat elleni felkészülés vette kezdetét, egy különleges bárka megépítése révén, isteni tervrajz alapján.

Bolondnak nézhette mindenki, aki látta, mivel foglalkozik fiaival együtt; amikor pedig a közelgő ítéletet hirdette szavaival is – nem csak munkájával – a bűnbe és szórakozásba merült ismerősöknek, kortársaknak, biztosan haragjukat, neheztelésüket is kivívta. Cseppet sem volt tehát kényelmes és magától értetődő hinnie Isten szavának, hiszen semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett az elkövetkező eseményekről. Mégis úgy döntött, az őt megszólító Mindenható szavába veti bizalmát, és nem a környezetére, illetve eddigi élményeire támaszkodik.

Azt olvassuk, Isten iránti tiszteletből engedelmeskedett a parancsnak, és megépítette a bárkát, amelynek maradványai még mindig ott pihennek az Ararát tetején… Tisztelet a Mindenható iránt: vagyis az Ő korlátlan nagyságának elismerése, saját kicsiny voltának belátása, a tudatos és maradéktalan alárendelődés a mindenkor, mindenben fölötte álló Teremtőnek, mindez arra késztette Noét, hogy az engedelmesség mellett döntsön. Elfogadta a feladattal járó összes lehetséges következményt, s ezzel Istenre bízta egész családja életét. Kezébe tette jelenüket és jövőjüket, bármily félelmetesnek tűnhetett is az. Hitt az isteni szónak, és bizony nagyon boldogok lehettek mind a nyolcan, amikor partot értek és megpillantották az eget átívelő szivárványt, Isten önként vállalt szövetségének jelét!

Az özönvíz története előképe a világ tűzözön általi pusztulásának, a végső ítélet eseményeinek. A mindenható, mennyei Uralkodó ismét egy bárkát kínál azok számára, akik hisznek szavának egy szörnyű bűnökbe, gyönyörökbe, élvezethajhászásba süllyedt civilizáció közepette. A bárka nem más, mint Jézus Krisztus, az egyetlen biztos menedék. A világ ma is olyan, mint Noé és Lót napjaiban, és az üzenet ugyanolyan népszerűtlen azok számára, akik önmagukat szeretik legjobban: Az Úr közel!

Lépj a vízbe!

És mondta Józsué: Ebből tudjátok meg, hogy az élő Isten van köztetek, és hogy kétség nélkül elűzi előletek a Kananeust, a Khittheust, a Khivveust, a Perizeust, a Girgazeust, az Emoreust és a Jebuzeust: Íme, az egész föld Urának frigyládája előttetek megy át a Jordánon! Most azért válasszatok magatoknak tizenkét férfiút Izráel nemzetségeiből, egy-egy férfiút egy-egy nemzetségből. És mihelyt megnyugszanak majd a Jordán vizében a papok talpai, akik az Úrnak, az egész föld Urának ládáját hordozzák: a Jordán vize kettészakad, és a felülről aláfolyó víz megáll egy rakásban. És amint megindult a nép az ő sátraiból, hogy átmenjen a Jordánon, és a papok, a frigyládának hordozói, a nép előtt. És amint a láda hordozói a Jordánhoz jutottak, és a ládahordozó papok bemártották lábaikat a víznek szélébe (a Jordán pedig az egész aratási idő alatt telve volt minden partja felett). Megállt a víz, amely felülről folyt alá, és állt egy rakásban, nagy messzire Ádám városánál, amely Czarthan mellett volt. A puszta tengere, a Sós-tenger felé aláfolyó víz pedig egészen elfutott, és átment a nép Jerikhó előtt. A papok pedig, az Úr frigyládájának hordozói, ott álltak a szárazon a Jordán közepében bátorsággal, és az egész Izráel szárazon ment át, mindaddig, míg az egész nép teljesen átment a Jordánon. (Józsué 3:10-17)

E történetben Izrael új nemzedékei elérték a negyven éves pusztai vándorlás után az ígéret földje, Kánaán határát. Ezúttal nem a Vörös-tenger, hanem a rendkívül megáradt Jordán állta útjukat. Eljött számukra a várva várt honfoglalás, a bevonulás pillanata. De hogyan lehet egy áradó folyón száraz lábbal átmenni? Isten számára semmi nem jelent akadályt – egyedül az emberi akarat. Első kísérlete Izrael bevitelére csődöt mondott a hitetlenség miatt. Bár az Úr arra készült, hogy másnap beviszi őket, a héberek sírtak, féltek, átkozódtak egy egész éjszakán át, és visszavágytak kegyetlen rabszolgaságuk földjére. (ld. 2Móz 14. fej.) Akkor a tizenkét kém játszott kulcsszerepet a történetben, közülük sajnos tíz elbukott kicsinyhitűsége, Isten elleni lázadása miatt.

Itt, a Jordán mellett a négy ládavivő papnak volt döntő befolyása az eseményekre; gyakorlatilag eldönthették egy hatalmas sokaság sorsát. Isten szava szerint e helyzetben ők az úttörők: nekik kellett a sebesen hömpölygő folyóban megvetni lábukat annak érdekében, hogy a honfoglalás megtörténhessen. Félelmetes feladat, látszólag teljesíthetetlen. Mi a biztosíték, hogy nem ragadja el őket menthetetlenül az ár? Az Úr szava, az Úr jelenléte. Valójában nem voltak egyedül, hiszen vállukon ott nyugodott a szövetség ládája, amely az előttük járó igazi Úttörőt, az Úr arcának hatalmas követét, Jézus Krisztust testesítette meg számukra. Az isteni ígéret pedig már megteremtette az átkelés feltételeit, nekik csupán rá kellett tenni lábukat a létező ösvényre, s az engedelmesség nyomán megláthatták a mennyei szó fizikai megvalósulását: az áradat kettévált. A jobbjukon falként összetorlódott, bal kéz felől pedig hosszan lefutott a Sós-tenger felé, s így a meder széles sávban átjárhatóvá vált Izrael számára. Mindez pár lépés eredményeként történt! Ha csak a sodró hullámokat nézték volna, soha nem jutnak át. A szívükben őrzött parancs és ígéret késztette őket az indulásra. Nem nézniük, hanem hallgatniuk, emlékezniük kellett a csoda érdekében. A papok engedelmessége – akik szent közvetítők voltak Isten és ember között – az ígéret záloga volt a honfoglalás e szakaszában. S addig ott álltak türelmesen, amíg az utolsó jószág, az utolsó ember el nem hagyta a Jordán árterét. Hazaértek!

Az Istent mindenekfelett szeretők ma is hazafelé tartanak, mint idegenek és vándorok. Ma is szól az ígéret: lesz ott ösvény és út, és szentség útjának nevezik: tisztátalan nem megy át rajta; aki ezen az úton jár, még a bolond sem téved el. (Ésa 35:8) Mert bár egyetlen út van, mégis járható. Jézus Krisztus szava valóság: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak általam. (Ján 14:6)

Evezz a mélyre!

Nehéz válogatni az evangéliumok eseményei között, hiszen egymást érik a csodák. De ha már a fenti két történet a vízhez kapcsolódott, maradjunk ezután is hasonló jellegű eseteknél. A hit működése, hatása végső soron ugyanaz.

És Jézus belépve az egyik hajóba, amely a Simoné volt, kérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a földtől: és mikor leült, a hajóból tanította a sokaságot. Mikor pedig megszűnt beszélni, mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! És felelvén Simon, mondta néki: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót. És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát kerítették be; szakadozott pedig az ő hálójuk. Intettek azért társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nékik. És megtöltötték mind a két hajót, annyira, hogy csaknem elsüllyedtek. Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esett, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram! Mert félelem fogta körül őt és mindazokat, akik ő vele voltak, a halfogás miatt, amelyet fogtak; Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, a Zebedeus fiait, akik Simonnak társai voltak. És mondta Simonnak Jézus: Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz! És a hajókat a szárazra vonván, elhagyták mindenüket és követték őt. (Luk 5:3-11)

A Mester a Genezáreti-tó vizéről, egy hajóból tanította a sokaságot az Isten országa mibenlétéről. Ezután pedig Péter és többi tanítvány részesült olyan leckében, amit soha el nem feledhettek, és szilárd alapja lett további életüknek. A tömeg elbocsátása után Jézus különös parancsot adott a sokat tapasztalt halásznak: dél körül, a legvilágosabb órákban meg kellett ismételnie az éjszaka sikertelennek bizonyult fogási kísérletet. Az eddigi tapasztalatok alapján Péter bátran kijelenthette volna, hogy „nem érdemes, Uram!” Emberileg semmi esély. A halak életmódjának megfigyelése nyomán Jézus látszólag a legalkalmatlanabb pillanatot választotta. Azok, akik a tó mellett nőttek fel, úgy ismerték az időjárást, a halrajok mozgását, a természet rezdüléseit, mint senki más. Ezek alapján vitába bocsátkozhattak volna a tanítóval.

Voltak azonban előlük egyelőre elrejtett, mégis döntő fontosságú részletek: Nem tudták, hogy jelen van egy mindent megváltoztató „Tényező” a bárkájukban. Nem tudták, hogy a rabbi, akit követni kezdtek, a teremtés forrása és kivitelezője. Nem tudták, hogy Istennek milyen tervei vannak életükre nézve. Simon mindezek ismerete, személyes megtapasztalása nélkül hozott döntést: engedelmeskedett a váratlan parancsnak. Bár minden észérv ellene szólt, mégis a mélybe dobták a hálókat. Nem az eddigi tapasztalatok, hanem a Jézushoz fűződő személyes szeretetkötelék alapján cselekedett: A te szavadra!

S erre kis híján elsüllyedtek. Egyetlen ember engedelmessége két bárkányi zsákmányt eredményezett; szükség volt az együttműködésre, a közös, megfeszített munkára, hogy az életveszélyessé váló helyzet nyereséggé váljon mindnyájuk számára. A semmi után az áldások bősége áradt rájuk, az Ő szavára… Új tapasztalatra tettek szert Jézussal kapcsolatban. Nem csak a lelki táplálékról gondoskodik, de szemmel tartja a testi szükséget is. Felel a ki nem mondott, titkos aggodalmakra is: Miből élünk holnap? Engedj az Úr személyesen neked szóló üzenetének, függetlenül a körülményektől, lelki és fizikai állapotodtól, fáradtságodtól, észérveidtől!

Ez a fogás mélyen megrendítette Pétert és társait. Egyetlen óra alatt többet kerestek, mint egész éjszakányi küszködéssel. Biztossá vált a holnapjuk. S meglátták, mennyire méltatlanok erre a hatalmas, isteni segítségre. Szennyesnek, bűnösnek, önzőnek és kicsinyhitűnek látták magukat. Az engedelmesség ellenére! Leborultak alázattal, és szégyellték a kétely elnyomott hangjait is. Megláttak egy darabkát Jézus istenségéből, a mennyei Isten végtelen hatalmából és odalett minden büszkeségük. Meglátták az Ő ereje és szeretete tükrében saját gyengeségüket és kemény szívüket. Félni kezdtek.

A Tanító ismét meglepetéssel szolgált feléjük: bátorító és egyben különös szavakkal öntött erőt a lelkükbe. Hányszor hallották még a későbbiek során, újra és újra, amikor elgyengültek: Ne félj! Ne féljetek! Bízzatok, én vagyok az! Jézus nem fárad el ismételni számunkra bátorítását: jelenléte ugyanis nem szűnő biztonságot és körülölelő szeretetet áraszt.

Egyben új távlatot nyit a halászok előtt: emberek halászaivá teszlek titeket. Szava feltárja, hogy valójában nem is a halakról van szó. Fizikai síkról lelki-szellemi síkra terelődik a küzdelem. Megváltozik a munkakör, a feladat, a gondolkodásmód. Nem a kenyérkereseti gondok megoldása volt az elsődleges célja az Úrnak. A halak sokasága előrevetítette a későbbi evangéliumhirdetés gazdag aratását, amely az igazi munka a tanítványok számára. Jézus ugyanazt a terhet helyezi rájuk, amelynek Ő is hordozója volt szolgálata során. A világ tengeréből örök, mennyei partokra vonta és vonja szeretete hálóival a legkülönfélébb embereket. Péterék majd ebbe a munkába állnak be, de nem saját erővel. Jézus világosan elmondja: én cselekszem, nem ti. Nem kell erőlködni, az isteni erő és hatalom működik! És pünkösdkor Péter szavai nyomán egyszerre háromezer férfi szívét formálta át a Lélek ereje! Mindez pedig egyetlen döntéssel kezdődött: a te szavadra megteszem… Csak ismételni lehet: Boldog, aki hitt az Úr szavának!

Ha a kellő pillanatban készek vagyunk engedelmeskedni, legyőzve a bennünk munkáló testi indulatokat, a hitetlenség minden érvét, akkor mi is részeseivé válhatunk hatalmas csodáknak, s új pályára helyeződik eddig talán terméketlen életünk. A történetből mindenesetre kitűnik, hogy felmérhetetlen a kis dolgokban tanúsított engedelmesség értéke és eredménye!

Kelj fel, és járj!

Van pedig Jeruzsálemben a Juhkapunál egy tó, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Öt tornáca van. Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, sorvadásosak nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását. Volt pedig ott egy ember, aki harmincnyolc esztendőt töltött betegségében. Ezt, amint látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta úgy van; mondta néki: Akarsz-e meggyógyulni? Felelt néki a beteg: Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én odaérek, más lép be előttem. Mondta neki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te ágyadat, és járj! És azonnal meggyógyult az ember, és felvette nyoszolyáját, és járt. (Ján 5:2-9)1

Ez a történet, túl azon, hogy a hit diadala, a magányosok evangéliuma is. (Egyébként sokáig merő kitalációnak tartották ezt a János apostol által feljegyzett csodát, mert nem találták azokat a medencéket, amelyeket itt említ. Aztán egy építkezés, majd ásatás során mégis rábukkantak.)

Jézus Krisztus a betegek tömegében megtalálta a legreménytelenebb esetet. Valakit, aki már majdnem negyven éve béna volt! Akiről mindenki, talán már saját maga is lemondott. Az Úrnak egyetlen kérdése volt hozzá: akarod-e a gyógyulást? Az emberi akarat az a tényező, amely meggátolhatja az isteni erő működését. Isten döntési szabadsággal felruházott lényeket teremtett, saját képére és hasonlatosságára. Tehát mondhat bárki nemet a Teremtőtől jövő kérdésre. Akarsz-e meggyógyulni, teljesen szabad lenni? Akarsz-e megválni a hazugságaid hálójától, a keserűségtől, az önzés megannyi szokásától, megkötöző függőségeidtől? Akarsz-e szabadon járni Jézussal? Akarsz-e testileg-lelkileg megújulni? Ez a személyre szabott isteni megszólítás életed hatalmas lehetősége! Nem számít a bajod mértéke, súlyossága, az orvosi diagnózis – minden eset reménytelen, minden betegség a halál szövődményét rejti magában. Teremtőnk jól ismeri minden porcikánkat, minden lelki rezdülésünket – minden bajra van nála gyógyulás, hiszen ezt mondja: Én vagyok az Úr, a te gyógyítód. (2Móz 15:26)

A béna nem értette meg teljesen a Messiást. Körülményes magyarázkodásba kezdett arról, miért nem gyógyult meg idáig. Mert magányos. Nincs senki, akire számíthatna. A vízbe jutásért folytatott küzdelemben mindig alul fog maradni. Reménytelen a helyzete. A mozgásképesek örökké megelőzték és ez a jövőben is így lesz. Vagyis akarna ő, de az akarata kevés a felépüléshez. Kellene még egy ember. Milyen csodálatos, hogy épp fölé hajolt az a hiányzó ember, az Ember, és ő még nem tudta! Valójában legforróbb vágya teljesült akkor, amikor megpillantotta Krisztus arcát. A Mindenható elküldte hozzá az egyetlen Embert, aki valóban segíthetett rajta.

Az egymás mellett való elbeszélés azért következhetett be, mert a beteg csak egyetlen utat tudott elképzelni a gyógyulás felé. Valaki beviszi majd a vízbe, s ha ez elsőként sikerül neki, akkor felépül. A medence vizébe vetette hitét. Jézusnak azonban nem volt szüksége erre a segédeszközre a béna megújításához. Nem volt szükség fizetett segítőre, tülekedésre; az alulmaradás esetleges szégyene és csalódása sem fenyegette. Jézus nem hordárnak ajánlkozott. A magatehetetlenül fekvőnek isteni szóra volt szüksége, a parancsra, amit lehetetlen volt teljesíteni: Kelj fel, és járj! Én, a béna?! Aki harmincnyolc éve magatehetetlen báb vagyok? Én keljek fel?! Mégsem válaszolt így: Bolond vagy, uram! Nem okoskodott, nem kételkedett, hanem hitt a szóban rejlő parancs erejének. Nem volt egyetlen ép, erőteljes végtagja sem, de hitének karja azonnal megragadta az isteni segítséget: rögtön meggyógyult és képessé vált megtenni, amit Jézus mondott neki. Talán csak perceken múlt a sorsa. Ha mélázik, ha azon elmélkedik, hogy ez eddigi tapasztalatai alapján lehetetlen, ha a múlt négy sivár évtizedére összpontosít, akkor nem történt volna semmi. Minden marad a régiben.

De belenézett Jézus szemébe, szívébe fogadta a szeretetteljes szavakat, elhitte, hogy itt és most övé a nagy lehetőség. Nem azért, mert méltó rá, hanem azért mert menthetetlen nyomorék és nincs más esélye. Fölismerte és elhitte, hogy a fölé hajoló Ember a hiányzó láncszem a gyógyulásig… Jézus részvét- és hatalomteljes tekintete meggyógyította lelkét, megszabadította a roskasztó bűntudattól, az önmaga körül forgástól, a csüggedéstől. Ez a szempár ma is keres téged, a szó ma is hangzik feléd: Kelj fel, és járj!


Higgy Jézus szavában és beteljesedik! Állj akaratoddal Krisztus oldalára! Akard szolgálni Őt, és ha szava szerint cselekszel, erőt nyersz majd. Bármi legyen is az a bűnös szokás, a mindent eluraló szenvedély, amely a testet és a lelket egyaránt megkötözi, Jézus Krisztus képes és vágyik arra, hogy megszabadítson. Megeleveníti a lelket, amely holt a bűn miatt. Szabaddá teszi a foglyot, akit a gyengeség, a szerencsétlenség és a bűn megkötözött. (E. W. White)