Országos versenyre kísértem a gyermekemet és barátait, ahol kültéri csapatversenyen vettek részt. Azonban egész napra országos esőt ígértek, reggel pár kilométerrel távolabb már zuhogott. Gondolatban kérdeztem Istent, hogyan fogom a négy gyereket átázott-átfázott állapotban hazakísérni?! Mit mondok a szülőknek, ha valamelyikük megbetegszik?! Aztán belelendültünk a feladatokba. Szurkoltam nekik és csak rájuk koncentráltam. Telt az idő és csupán három órával később, a verseny vége felé kezdtem újra érzékelni a környezetemet. Akkor jutott eszembe ismét az időjárási helyzet – bár az ég erősen borult volt és végig „lógott a lába az esőnek”, mégsem hullott ránk egyetlen csepp sem. Ó, mondtam rögtön Atyámnak, mennyire köszönöm Neked, hogy eddig is óvtál bennünket! És ahogyan hálát adtam neki a földre nézve, egyszer csak megláttam az árnyékomat. Tudtam rögtön, hogy ez az egyetlen fénysugár, ami áttörte a sűrű felhőket, Isten válasza és szerető gondoskodása volt. Uram védőszárnyait kiterjesztette fölénk és tudtam, hogy száraz ruhákban jutunk haza. Az a fénysugár Atyám kedves mosolyaként járt át ott engem. Mikor azután a gyerekekkel fölszálltam a vonatra, az eső ömleni kezdett, mintha dézsából öntötték volna.

„Ó, Isten, milyen drága a te kegyelmed, az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek.”

Zsolt 36: 8

K.A.M., 2019. június