Isten harcosai Hogyan lehetsz az Úr választottja? - Bírák 7:1-22

Az alábbi történet az Ószövetség idején, Izrael bíráinak korában játszódott, mégis rendkívül fontos mondanivalót rejt a mai, Krisztust hűen követni kívánók számára is. Három lényeges tényre azonnal rávilágít: az Ó- és Újszövetségi írások szoros egységet alkotnak, egyik sem érthető igazán a másik nélkül; illetve a Biblia olyan, mint egy kimeríthetetlen kút, amely máig felfedezetlen kincseket rejt a mennyei igazságra vágyakozók számára. Mindemellett ez a leírás is bizonyítja, hogy Isten meglepő utakat talál megmentésünk érdekében, „mert nem az én gondolataim ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (Ésa 55:8-9)

Nyilvánvalóan felmerül mindenkiben a kérdés, mennyiben érint engem ez a több ezer éves történet, aktuális-e a mi napjainkban is? Földünk kétségtelenül csatatér, amelyen Isten és Sátán birodalmának seregei küzdenek minden egyes emberi életért. Az a harc, amelyről itt, a Bírák könyvében olvasunk, naponta megismétlődik, részesei vagyunk, akár tudomásul vesszük, akár nem. Szeretnél-e Krisztus bátor és hű harcosa lenni, szeretnél-e annak oldalán győzni, aki szenvedett és meghalt érted? Ez a történet, amely Izraelnek a midiánita megszállás ellen folytatott küzdelméről szól, életbevágó tudnivalókkal szolgál arra nézve, hogyan nyerhetünk csatát a Mindenható oldalán. Nincs ugyanis lehetőség a passzivitásra – harmadik út nem létezett sem akkor, sem most…

1. Sereggyűjtés először

Felkelt pedig jó reggel Jerubbaál (ez Gedeon) és az egész nép, mely vele volt, és táborba szálltak a Haród kútjánál, és a Midián tábora tőle északra volt, a Moré halomtól fogva, a völgyben. És mondta az Úr Gedeonnak: Több ez a nép, mely veled van, hogysem kezébe adhatnám Midiánt; Izráel még dicsekedne velem szemben, mondván: Az én kezem szerzett szabadulást nékem! Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: Aki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el a Gileád hegységről. És visszatértek a nép közül huszonkétezren, és csak tízezren maradtak ott.” (1-3)

1.1. A midiániták

A midiániták nomád törzsi szövetségben élő népek voltak, akik Izraelt leigázták és folyamatosan megrabolták. Az Arab-öböl keleti oldalán, a füves síkságon éltek. Tevéikkel állandóan portyáztak és folyamatos fenyegetést jelentettek a szomszédos területek lakóira. Jól ismerték a pusztát, a sivatagot; karavánjaik hosszú utakat bejártak; annak idején kereskedőik vitték el Egyiptomba Józsefet rabszolgának. Mózes apósa, Jetró ugyancsak midiánita volt, ennek ellenére az igaz Istennek szolgált. Olvasunk olyan történetet is, amely szerint midiánita nők csábították bálványimádásra a választott nép tagjait. (4Móz 25. fej.)

Kit jelképeznek a midianiták a mai keresztények életében? Figyeljük meg, mit tettek az izraelitákkal! Mivel a nép – minden ígérete ellenére – nem maradt hűséges Istenhez, az Úr megengedte, hogy a nomádok megtámadják és sanyargassák őket:

„És hatalmat vett a Midiániták keze az Izráelen, és a Midiánitáktól való féltükben készítették maguknak az Izráel fiai azokat a barlangokat, rejtekhelyeket és erősségeket, amelyek a hegységben vannak. Mert ha vetett Izráel, mindjárt ott termettek a Midiániták, az Amálekiták és a Napkeletnek fiai, és rájuk törtek. És táborba szálltak ellenük, és pusztították a földnek termését egész addig, amerre Gázába járnak, és nem hagytak élésre valót Izráelben, sem juhot, sem ökröt, sem szamarat. Mert barmaikkal és sátoraikkal vonultak föl; csapatosan jöttek, mint a sáskák, úgy hogy sem nekik maguknak, sem tevéiknek nem volt száma, és ellepték a földet, hogy elpusztítsák azt. Mikor azért igen megnyomorodott az Izráel a Midiániták miatt, az Úrhoz kiáltottak az Izráel fiai.” (Bír 6:1-6)

Látható, hogy félelemben tartották őket; emberhez méltatlan körülmények között kényszerültek bujkálni, elhagyva otthonaikat. A jelek szerint a nomádok állandóan szemmel tartották Izrael földjét, és az aratás idején azonnal lecsaptak: elvitték a termést, a fölösleget pedig elpusztították. Ennek eredményeként éhezés és nyomorúság, halál és reménytelenség köszöntött Isten népére. A midianiták loptak, pusztítottak és öltek, mint a sáskahad, amely kopár tarlót hagy maga után.

Jézus ezt mondta: „A tolvaj nem egyébért jön, mint hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek.” (Ján 10:10) A midianiták seregei az élet és az élet Fejedelme ellenségének seregei. Vezérük a hazugság atyja, Sátán, aki démonai segítségével minden eszközzel igyekszik az embereket elveszíteni.

Vajon mi is csak a nyomorúságban keressük Isten segítségét, vagy Vele járunk nap mint nap?

1.2. A hadviselés isteni szabályai

Ahogy már említettük, Isten egészen másként lát és cselekszik, mint az ember. A földi királyok háború esetén igyekeznek a lehető legnagyobb sereget felállítani, hogy túlerejük fitogtatásával már a pszichológiai hadviselés eszközeivel gyengítsék ellenfelüket. A mindenkori vesztesek, kudarcuk biztos tudatában, még az utolsó percekben is felakasztották vagy agyonlőtték azokat, akik dezertáltak. Teremtőnk számára azonban soha nem a létszám a lényeg.

Isten még Izrael honfoglalása előtt lefektette a hadviselésre vonatkozó szabályokat. Az első és legfontosabb kijelentés az Úr részéről, hogy szükségtelen pánikba esni attól, amit látni fognak; a legnagyobb túlerő sem jelenthet gondot számukra, mert Isten kíséri őket, sőt, harcol értük és megtartja őket! Biztosított a győzelem – a félelem, a rettegés és a rémület nem indokolt, a Mindenható egyben Megtartójuk is! Kell-e ennél csodálatosabb ígéret?

„Mikor hadba mégy ellenséged ellen, és látsz lovakat, szekereket, náladnál nagyobb számú népet: ne félj tőlük, mert veled van az Úr, a te Istened, aki felhozott téged Egyiptom földjéről. És mikor az ütközethez készültök, álljon elő a pap, és szóljon a népnek; És ezt mondja nekik: Hallgasd meg Izráel! Ti ma készültök megütközni ellenségeitekkel: A ti szívetek meg ne lágyuljon, ne féljetek, és meg ne rettenjetek, se meg ne rémüljetek előttük; Mert az Úr, a ti Istenetek veletek megy, hogy harcoljon érettetek a ti ellenségeitekkel, hogy megtartson titeket.” (5Móz 20:1-4)

Vajon a mai keresztényeknek ennél kevesebbel kell beérniük? A mi helyzetünk bizonytalanabb, győzelmünk kétségesebb, mint az Ószövetség választott népéé volt abban az időben? Mi még nagyobb bizonyossággal örvendezhetünk a győzelem felett, mint ők!

– „… győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere.” (Jel 5:5)

„Azért jelent meg az embernek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Ján 3:8)

„bízzatok, én meggyőztem a világot.” (Ján 16:33)

„a halál által megsemmisítette azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadította azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak.” (Zsid 2:14-15)

„Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem…” (Jel 3:21)

Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása által győzött Sátán felett, leoldotta az emberről a halál és a félelem béklyóit, szabadságot adott a tökéletesség útján való járáshoz. Feltárta és megnyitotta az Atyához vezető utat: a teljes bizalom útját, amely a tökéletes odaadásban és a feltétel nélküli engedelmességben tükröződik.

1.3. A félelem

A biztos győzelem ígérete ellenére választhatták a hazatérést is azok, akik nem tudtak eléggé bízni Isten kijelentésében:

„Az elöljárók pedig szóljanak a népnek, mondván: Kicsoda az olyan férfi, aki új házat épített, de még fel nem avatta azt? Menjen el, és térjen vissza az ő házába, hogy meg ne haljon a harcban, és más valaki avassa fel azt. És kicsoda olyan férfi, aki szőlőt ültetett és nem vette el annak hasznát? Menjen el, és térjen vissza az ő házába, hogy meg ne haljon a harcban, és más valaki vegye el annak hasznát. És kicsoda olyan férfi, aki feleséget jegyzett el magának, de még el nem vette? Menjen el, és térjen vissza házába, hogy meg ne haljon a harcban, és más valaki vegye azt el. Még tovább is szóljanak az elöljárók a néphez, és ezt mondják: Kicsoda olyan férfi, aki félénk és lágyszívű? Menjen el, és térjen vissza az ő házába, hogy az ő atyjafiainak szíve úgy meg ne olvadjon, mint az ő szíve.” (5Móz 20:5-9)

Ha azonban az Úr eleve biztosít a győzelemről és olyan harcról beszél, amely az Ő személyes viadala, akkor miért kellene attól félni, hogy nem térek haza a csatamezőről, hogy élvezzem a szőlő termését, vagy örvendezhessek szeretett feleségemnek? A halálba küldött az Úr, vagy győzelemre hívott el?

Jézus egyik példázatában nagyon hasonló kifogások miatt utasították vissza a meghívottak Isten kérlelését, noha „minden kész” volt. A visszautasítás végzetes következményeket vont maga után:

„Egy ember készített nagy vacsorát, és sokakat meghívott; és elküldte szolgáját a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak: Jertek el, mert immár minden kész! És mindnyájan egyformán kezdték magukat mentegetni. Az első mondta néki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy azt meglássam; kérlek téged, ments ki engem! És másik mondta: Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem! A másik pedig mondta: Feleséget vettem, és azért nem mehetek. (…) mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat.” (Luk 14: 16-20)

Vajon mi a probléma ezekkel a dolgokkal? Talán nem helyes megházasodni, földet művelni stb.? Nem erről van szó. A sorrend a döntő: ki vagy mi áll az első helyen értékrendünkben? Mi vagy ki a legfontosabb? A Teremtő iránti ragaszkodás határozza meg az élet minden egyéb értékének helyét az életünkben, vagy pedig mi magunk döntünk arról, milyen célra mennyit áldozunk? Az a fő kérdés, hogy tetteink – legyen az vetés, aratás, házasság, vásárlás – saját, egyéni döntések, vagy az Istennek való engedelmesség gyümölcsei. Ezért figyelmeztette Jézus a nagy tömegeket, akik tolongtak körülötte:

„Ha valaki én hozzám jön, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom. És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jön, nem lehet az én tanítványom.” (Luk 14:26-27)

Ha nem Krisztusnak adjuk az első helyet, ha nem adjuk keresztre naponta saját énünket, akkor alkalmatlanok vagyunk Isten harcosaként szolgálni. E szavakon egyébként nagyon sokan megbotránkoztak és elhagyták Jézust „kemény beszéde” miatt. Így olvadt le a sereg kétharmada Gedeon mellől is.

Különös módon indokolta az Úr a döntést: a gyávákat kell hazaküldeni, mert utólag maguknak tulajdonítanák a győzelmet. Kiválóan ismeri az emberi szív működését: a félelem és a magabízás, az öndicsőítés egy tőről fakad. Ugyanis e két véglet között hányódik mindenki, aki nem Istenben bízik. Az eltorzult ádámi természet jellegzetes megnyilvánulásairól van szó: a kísértés kritikus pillanatában Ádám is bízott önmagában, hogy képes helyes döntést hozni, felülbírálta Isten tilalmát; a következménytől való félelem azonban mégis bujkálásra késztette. A félelem lényegében önféltés, az önzés egyik formája. Elárulja, hogy az „én” hatalma erősebb a szívben, mint Isten uralma. A világhoz kötődő érdekek erősebbek, mint az Úr iránti szeretet, mint a Tőle való függőség tudata. Állhatatlan emberi szívvel azonban lehetetlen Isten oldalán harcolni. Ebben az állapotban egyszerűen nem vagyunk alkalmasak a küzdelemre. A félelem egyetlen ellenszere a szeretet: „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár¸ aki pedig fél, az nem lett teljessé a szeretetben.” (1Ján 4:18) Egyedül az Isten iránti tökéletes bizalom törheti meg a félelem bilincseit, az Atya szeretetének biztos tudata adhat bátorságot és reményt. Ezért nevezte Jézus a Mindenható iránti szeretetet a legfőbb parancsolatnak: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elméből.” (Mt 22:37 vö. 5Móz 10:12)

2. Sereggyűjtés másodszor

Isten azonban még ezt a tízezer embert is sokallta, és további szűrést, létszámcsökkentést tartott szükségesnek:

És mondta az Úr Gedeonnak: Még ez a nép is sok; vezesd őket le a vízhez, és ott megpróbálom őket néked, és amelyikről azt mondom néked: Ez menjen el veled, az menjen el veled; de bármelyikről azt mondom: Ez ne menjen el veled, az ne is menjen. És levezette a népet a vízhez, és mondta az Úr Gedeonnak: Mindazokat, akik nyelvükkel nyalnak a vízből, mint ahogyan nyal az eb, állítsd külön, valamint azokat is, akik térdeikre esnek, hogy igyanak. És azok száma, akik kezükkel szájukhoz véve nyaldosták a vizet, háromszáz férfiú; a nép többi része pedig mind térdre esve ivott. És mondta az Úr Gedeonnak: E háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket, akik nyaldosták a vizet, és adom Midiánt kezedbe; a többi nép pedig menjen el, ki-ki a maga helyére. És ők kezükbe vették a népnek útravalóját és kürtjeit. Az Izráel többi férfiját pedig mind elküldte, mindenkit a maga hajlékába, és csak a háromszáz férfiút tartotta meg. A Midián tábora pedig alatta feküdt a völgyben.” (4-8)

Különös próba volt ez, s akik átestek rajta, nem is tudták, hogy megpróbáltatnak. Elsőre talán nehezen érthető a lényege, de egy bizonyos: az Úr szemében nem a létszám, hanem a szívek állapota a döntő a használhatóság szempontjából. Az emberi jellemet többnyire a mellékesnek, jelentéktelennek tűnő helyzetek teszik igazán próbára, mert elárulják, mi lakik bennünk.

A folyóhoz vezetett férfiak csak annyit tudtak, hogy hamarosan hadba kell szállniuk a túlerőben levő ellenség ellen, s most még alkalmuk nyílik – talán hosszú időre – szomjukat csillapítani. Hogyan fogtak hozzá? Ez az apró részlet nyilvánvalóvá tette a gondolkodásukat meghatározó szempontokat. Akik ugyanis minden harci helyzetről, készenlétről megfeledkezve nekifeküdtek, azok elsősorban – ebben a helyzetben is – önmagukra gondoltak. Saját szükségleteiket, kívánságaikat helyezték előtérbe a szükség idején. Aki veszélyben is csak magával van elfoglalva, abban nem lehet igazán megbízni. Az Úr azokat választotta ki céljaira, azokat tartotta alkalmasnak a küzdelemben való részvételre, akik önmagukat megtagadva, csupán tenyerükkel merítettek a vízből és már mentek is tovább, átengedve a helyet a többieknek. Vagyis pontosan látták a háborús helyzet veszélyeit, mintegy készenléti állapotba helyezkedtek: ha felhangzik a parancs az indulásra, azonnal menni tudjanak.

Legtöbbször mi sem vagyunk tudatában, de a mások szemében apróságnak tűnő cselekedetek, döntések elárulják, mennyire vagyunk használható eszközök Isten kezében. Megtetted-e az adott helyzetben a másikért mindazt, amit magadért megtettél volna? Szeretettel vagy közönyösen végezted el feladatodat? Kész vagy-e a szolgálatra a legváratlanabb helyzetekben is? Hányszor hangzik Jézus Krisztus szájából is a figyelmeztetés: Legyetek készen! Te elkészültél már?

Végül mindössze háromszázan maradtak. Döbbenetes létszámcsökkenés, a sereg tizedére zsugorodott. Isten ismét csak a maradékkal számolhat, mint már annyiszor – és a jövőben is. Kevesen férnek át a szoros kapun, noha az Úr mindenkit vár: „Ha Izrael fiainak száma annyi volna is, mint a föveny, csak a maradék tartatik meg.” (Róm 9:27)

3. Bátorító üzenet

És mondta neki az Úr azon az éjszakán: Kelj fel, menj alá a táborba, mert kezedbe adtam őket. Ha pedig félsz lemenni, menj le te és Púra, a te szolgád a táborba. És hallgasd meg, mit beszélnek, hogy azután megerősödjenek a te kezeid, és menj alá a táborba. És lement ő és Púra, az ő szolgája a fegyveresek szélső részéhez, akik a táborban voltak. És a midiániták és az amálekiták és a napkeletiek minden fiai úgy feküdtek a völgyben, mint a sáskák sokasága, és tevéiknek nem volt száma sokaságuk miatt, mint a fövenynek, mely a tenger partján van. Mikor pedig Gedeon odament, íme az egyik férfiú éppen álmát beszélte el a másiknak, és mondta: Íme álmot álmodtam, hogy egy sült árpakenyér hengergett alá a midiániták táborára, és mikor a sátorig jutott, megütötte azt, úgy hogy eldőlt, és felfelé fordította azt, és a sátor ledőlt. A másik aztán felelt: Nem egyéb ez, mint Gedeonnak, a Joás fiának, az Izráelből való férfiúnak fegyvere, az ő kezébe adta az Isten midiánt és egész táborát.” (9-14)

3.1. Kelj fel!

Ez a szakasz egy nagyon „kellemetlen” és kényelmetlen felszólítással kezdődik: Kelj fel! Az éjszaka általában a pihenés, az erőgyűjtés ideje. Nem sokan kívánnak felkelni éjjel, sötétben, amikor a fáradtság elhatalmasodik az emberen, ráadásul a levegő is erősen lehűlt. Mondhatta volna Gedeon: Hagyjál, Uram, hadd aludjak még egy kicsit, hiszen elfáradtam tegnap, egyébként is koromsötét van, semmit sem látni! Bármilyen nehéznek tűnhetett, Gedeon felkelt és elindult Isten parancsa szerint. Kifogások nélkül azonnal engedelmeskedett. Ez a győzelmek egyik kulcsa: haladéktalan cselekvés az Úr szava alapján, megbízva abban, Aki látja a kezdetből a véget, látja az alkalmas és alkalmatlan pillanatokat. Ha végigtekintünk a Biblián, igen sok, hasonló éjszakai ébresztésre bukkanunk: a kis Sámuel a templomban, a pásztorok Betlehem dombjain, József, Mária férje az Egyiptomba való menekülés előtt, a tanítványok a Getsemáné-kertben. Aki felkelt és engedelmeskedett, beteljesítette Isten céljait; aki elaludt, csúfos vereséget szenvedett. Isten nagyon sokszor alkalmatlannak tűnő helyzetekben szólít meg minket, látszólag rendkívül fontos teendők, események közepette. Ezekben a helyzetekben döntő, hogy bízunk-e benne annyira, hogy vonakodás, okoskodás nélkül engedelmeskedünk szavának. Ha nem, lehetséges, hogy bizonyos vonatkozásban végleges veszteséget szenvedünk – nemcsak mi, de rajtunk keresztül mások is.

Te felkelsz, ha Atyád szólít?

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy nem közönséges felszólításról van szó: nem emberi kérés hangzott el, hanem isteni parancs, amely teremtő valóság, megcselekszi azt, amit magában foglal. Isten szól valamit, és az meglesz: „parancsol és előáll” a semmiből valami addig nem létező. Tehát amikor Gedeon ezt hallotta, „Kelj fel!”, egyúttal erőt is nyert e szavak által a felkeléshez. Milyen sok bizonyíték található erre nézve az evangéliumokban! Hányan hallották Jézus Krisztus szavát: Jairus leánya, a harmincnyolc éve béna férfi, a száradt kezű ember – és még sorolhatnánk. Ez a felszólítás természetesen nem csak arra utal, hogy aki eddig feküdt vagy ült, most azonnal változtasson testhelyzetén, mert képessé vált rá. Lelki értelemben is legalább annyira igaz: hagyd abba az eddigieket, tedd félre fontosnak tűnő dolgaidat, figyelj rám, nézz fel – most valami más következik!

3.2. Éjszaka

Az éj nem csupán a sötétség, a Naptól való elfordulás napszaka, hanem az emberiség bűnbe merült állapotának jelképe is, az erkölcsi sötétség uralmának, az istenismeret és a szeretet hiányának szimbóluma. Ahogyan Gedeonék küzdelme is az éjszaka közepén kezdődött, úgy a mostani világállapotra is elmondható, amit a Messiás eljövetelekor mondott a próféta:a tömegek sötétségben járnak és a halál árnyékának völgyében ülnek (Ésa 9:2 vö. Mt 4:16).

3.3. Menj alá a táborba!

Isten pontosan látja, érti lelkünk minden rezdülését, gondolataink pályáját, Ő „a szívek és vesék vizsgálója.” (Zsolt 7:10) Látta Gedeon szívét is, azt, hogy a győzelemhez – noha Isten részéről már minden készen állt – még bátorításra van szüksége. Képzeletét bizonyára lenyűgözte, fogva tartotta a midiániták és szövetségeseik táborának látképe: megszámlálhatatlannak tűntek, mint egy óriási sáskafelhő vagy a tengerparti homok szemcséi. Emberileg valóban elképzelhetetlen, hogy egy ekkora sereget, minimum tízszeres túlerőt háromszáz harcos legyőzzön. Ezért Isten személyes, bátorító üzenetet küldött választottja számára – egy ellenséges katona szája által. Tehát a szemmel látható valóságot, amely a biztos pusztulást sugallta, szóbeli kijelentéssel kívánta felülírni, hogy bátorságot, bizalmat öntsön Joás fiának szívébe.

S ezzel minket is nagyon fontos dologra tanít: „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10:17) Gyakran el kell fordítanunk figyelmünket mindazokról a szemünk előtt lévő akadályokról, amelyek gátolják az Isten iránti bizalom kiteljesedését, gyengítik erőnket és fokozzák kétségeinket, mert e Földön – ha Krisztus követői és követei szeretnénk lenni – „hitben járunk és nem látásban.” (2Kor 5:7) Vagyis szívünket, gondolatainkat nem a látványhoz, hanem – gyakran a látvány dacára – az igéhez, Isten szavához kell kötnünk, mint erős horgonyhoz, hogy az Úr végbevihesse terveit bennünk, általunk és körülöttünk. Személyre szabott üzenetekre van szükségünk nap mint nap, küzdelmeink és örömeink közepette egyaránt. Hallod-e naponta Isten szavát, amelyet hozzád intéz?

Isten gyengéd figyelmének bizonyítéka az is, hogy Gedeon a szolgáját is magával vihette, hogy megerősítést nyerjen egy másik fültanú által: nem csupán álom, hanem valóság, amit hallanak. (Bizonyára értjük ez utóbbi gondolat kétértelműségét!)

3.4. A guruló árpakenyér

Vizsgáljuk most meg, mi volt az a hír, amely után Gedeon képes volt azonnal felvenni a küzdelmet! Ismét csodálkozhatunk, akár nevethetünk is, milyen biztatást kapott az Úrtól: egy, a midián táboron áthengergő, óriási árpakenyér Gedeon fegyvere, amely a katona szerint a túlerőben lévő támadók számára biztos pusztulást jelent. Mit jelképez ez az álom? Személyes üzenetről van szó – annak az embernek szól, aki kénytelen volt a pajtában elbújva csépelni gabonáját, éppen a midianitáktól való félelem miatt. Ők ugyanis azonnal lecsaptak a keserves munkával megszerzett termésre, elvitték, felélték, elpusztították, az izraeliták pedig éheztek. Isten tehát biztosítékot nyújtott arra nézve, hogy a szabadítás biztos, azután lesz bőséges eledel, lesz szabadulás a kiszipolyozó ellenség markából. Gedeon ezzel az álommal saját gondolataira, kétségeire kapott feleletet. Egyéni választ nyert, amely Isten hűségéről, gondolatainak összetettségéről tanúskodik.

Valójában nincs nehéz dolgunk a megfejtést illetően, mert az egész Bibliában gyakran használatos szimbólumról van szó. Fontos figyelnünk a kép kettősségére: az árpakenyér alapvető táplálék volt azon a vidéken, itt azonban, az ellenség táborában halálos fegyver. Azonosítását a Szentírás maga végzi el:

– „Az ember nem csak kenyérrel él, hanem mindazzal, ami az Úrnak szájából származik.” (5Móz 8:3) Pontosan ezt a verset idézte Jézus a pusztában a kísértőnek (Luk 4:4).

Önmagáról a következőt mondta: „Én vagyok ama élő kenyér, amely a mennyből szállott alá, ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.” (Ján 6:51)

– „az Istennek beszéde élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél” (Zsid 4:12)

– Jelenések könyve úgy ábrázolja a feltámadott Krisztust, mint akinek „kétélű éles kard jön ki a szájából.” (Jel 1:16)

Ezen igék összevetéséből kitűnik, hogy a kenyér, amelyről itt szó van, maga Jézus Krisztus, illetve az Ő szájából származó, teremtő erejű ige, amely öl és elevenít: az alázatosaknak örök életet, a kevélyeknek pusztulást jelent. Ugyanez a kettősség figyelhető meg egy másik, Jézus által alkalmazott képben, amely tökéletes párhuzamba állítható a fenti álommal: „Amely követ az építők megvetettek, az lett a szeglet fejévé; valaki e kőre esik, szétzúzatik, akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt.” (Luk 20:17-18) A Megváltó itt önmagát mutatta be, mint szegletkövet, amely minőségi átalakulást eredményez minden egyes ember életében. A Vele való találkozás után nem maradhatsz többé az, aki voltál. Ha ráesel, azaz önző énedet Őbenne halálra adod, akkor új életet nyersz. Ha azonban nem akarsz Vele egyesülni, végleg megsemmisít.

Gedeon fegyvere, ereje tehát isteni eredetű, nem emberi forrásból származik: maga Jézus Krisztus, illetve igéjének bizonyossága! „Ha Krisztus velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8:31) Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor „összeállt a kép” és megértette az Úrral való első találkozásakor hallott különös üzenetet: „Az Úr veled, erős férfiú! Menj el ezzel a te erőddel és megszabadítod Izraelt Midián kezéből.” (Bír 6:12.14) Az a tény, hogy Isten kijelenti, kíséretül szegődik gyermeke mellé, biztosítja, hogy legyőzhetetlen többségbe kerül, s az erő, amely rendelkezésére áll – maga az Úr!

4. A csata

És mikor hallotta Gedeon az álomnak elbeszélését és annak magyarázatát, meghajtotta magát, és visszatért az Izráel táborába, és mondta: Keljetek fel, mert kezetekbe adta az Úr a midián táborát. És a háromszáz embert három csapatba osztotta el, és mindeniknek kezébe egy-egy kürtöt adott, és üres korsókat és fáklyákat e korsókba. És mondta nekik: Én reám figyeljetek, és úgy cselekedjetek. És íme, én bemegyek a tábornak szélére, és akkor, amint én cselekszem, ti is úgy cselekedjetek. Ha én a kürtbe fújok és mindazok, akik velem vannak, akkor ti is fújjátok meg a kürtöket az egész tábor körül, és ezt kiáltsátok: az Úrért és Gedeonért! És lement Gedeon, és az a száz férfiú, aki vele volt, a tábor széléhez a középső éjjeli őrség kezdetén, amikor éppen az őrséget felváltották, és kürtöltek a kürtökkel és összetörték a korsókat, amelyek kezükben voltak. És kürtölt mind a három csapat a kürtökkel, és összetörték a korsókat, és bal kezükben tartották a fáklyákat, jobb kezükben pedig a kürtöket, hogy kürtöljenek, és kiáltottak: Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” (15-20)

E bizonyság után már maga Gedeon az, aki felkelti embereit – ugyanazzal a bátorító felszólítással, mint amit ő hallott az Úrtól. Kizárólag a személyes tapasztalat, a Mindenhatóval való találkozás, „beszélgetés” nyomán tudunk hitelesen fellépni mások buzdításában, harcra szólításában. Az izraeliták a biztos győzelem felé indulnak, ha engedelmeskednek. Kezükbe adta Isten ellenségeiket – Gedeon pedig kezükbe adott egy-egy kürtöt és üres korsókat, fáklyákkal.

Korsó, fáklya, kürt – ez volt a háromszáz ember felszerelése. Melyik ezek közül a harci eszköz? Mi talán ugyanúgy nehéz vértbe öltöztetnénk mindnyájukat, mint később Saul a fiatal Dávidot, aki aztán lépni sem bírt a páncél súlya alatt. A midianiták hatalmas túlerejével szemben ugyan mit érnek ezek a közönséges használati tárgyak? Istennek azonban mindössze ennyire volt szüksége, és ugyanezek a „fegyverek” ma is rendelkezésünkre állnak…

Nagyon lényeges, hogy a résztvevőknek pontosan kellett követniük Gedeon utasításait, ami a sötétségben úgyszólván „vak engedelmességet” követelt. Ugyanazt kellett tenniük, mint vezetőjüknek: amíg oda nem értek kijelölt helyükre, ahol „harcolniuk” kellett, addig a fáklyát a korsóba rejtették, s amikor mindenki elfoglalta pozícióját, összetörték az edényeket, magasra emelték a fáklyákat és kürtöltek, illetve hangosan kiáltottak. Minden kis részletnek rendkívüli jelentése és jelentősége van…

4. 1. A korsó

A korsó vagy agyagedény, mint jelkép végigvonul a Szentíráson:

– „Jaj annak, aki alkotójával perbe száll, holott cserép a föld többi cserepeivel (más fordításban cserépedény)! Vajon mondja-e az agyag alkotójának: Mit csinálsz? és csinálmányod ezt: Nincsenek kezei?” (Ésa 45:9)

– „Vajon nem cselekedhetek-e veletek úgy, mint ez a fazekas, ó, Izráel háza? ezt mondja az Úr. Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, ó, Izráel háza!” (Jer 18:6)

– „Sőt inkább kicsoda vagy te, ó ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-e a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így?Avagy nincs-e a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyúradékból némely edényt tisztességre, némelyiket pedig becstelenségre csináljon? Ha pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességes tűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, és hogy megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a dicsőségre, mit szólhatsz ellene?” (Róm 9:20-23)

– „Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2Kor 4:6-7)

Az agyag- vagy cserépedény tehát az ember jelképe, a halandóvá lett lényé, akit Isten kezdetben saját képmására és hasonlatosságára teremtett a föld porából, vagyis a bolygónkat alkotó elemekből. Szűkebb értelemben pedig a megromlott, önző természetre utal.

4.2. A fáklya

A fáklya vagy szövétnek képét Dávid is használta, Jézus Krisztus pedig beteljesítette:

– „Mert te vagy az én szövétnekem, Uram, s az Úr megvilágosítja az én sötétségemet.” (2Sám 22:29)

– „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.” (Zsolt 119:105)

– „Őbenne volt az élet és az élet volt az emberek világossága; És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert.” (Ján 1:4-5.9)

– „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8:12)

„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Istennek dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (Jel 21:23)

A fáklya tehát nem más, mint Isten igéje és Fia egy személyben, aki világosságot gyújt a bűn és a halál reménytelen sötétjében. Az isteni Szó és Személy meghátrálásra készteti a gonoszság erőit, és felragyogtatja az életet, az igazságot; megtisztítja, újjáteremti azt, ami addig romlandó és pusztulásra ítélt volt.

4.3. A korsó összetörik

Gedeonék először elrejtették a fáklyát a korsóban, hogy a fény le ne leplezze őket az ellenség előtt. A fáklya világossága azonban – noha kívül egyelőre nem látszott – teljesen betöltötte az agyagedény belsejét. Ez a látszólag jelentéktelen mozzanat is igen sokra tanít: amikor az (minden egyes) ember találkozik Isten szavával, Krisztus személyével, az ige mindent átkutat, megvizsgál, mérlegre tesz az életünkben, feltárja a legrejtettebb zugokat, titkokat is. „Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, elhat a szíveknek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.”(Zsid 4:12) Felébred-e bennünk ennek nyomán a Teremtő és az igazság iránti vágy és szeretet, felébred-e a maga teljes gonoszságában lelepleződő bűn iránti gyűlölet? Ha nem, akkor a világosság egy idő után elhalványul, kialszik, mert nincs közössége a sötétségnek a világossággal. Akkor beteljesedik Jézus szomorú szava: „csak egy ideig akartatok örvendezni az ő világosságában.” (Ján 5:35)

Ha azonban igent mondunk a Krisztussal való járásra, akkor egy rendkívül fájdalmas dolognak kell megtörténnie: össze kell törni a korsót. Ez pedig a következőképpen történik:

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel a keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az életét értem, megtartja azt.” (Luk 9:23)

„szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket.” (Róm 12:1)

„Krisztussal együtt megfeszíttettem.” (Gal 2:20)

– „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, ami bálványimádás. Ne hazudjatok egymás ellen, mivel levetkőztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt.” (Kol 3:5.9)

A kereszt naponkénti fölvétele, Krisztus követése a Golgotára az önző emberi természet, a „mindent nekem, semmit másnak” elv szerinti felfogás megtagadását, azaz az „ó emberünk” halálát, levetkőzését, összetörését jelenti. Az önmegtagadás soha nem ment küzdelem nélkül, és nem véletlen az sem, hogy Jézus azt mondja, ezt minden nap – minden új helyzetben – meg kell ismételnünk! Amikor sajnálunk valamit odaadni Jézusnak vagy lemondani valamiről – ami saját kényelmünket, komfortérzetünket szolgálja – Jézusért, ez mindig legyen komoly figyelmeztetés: önző énünk életre és harca kész jogaiért, harca kész, hogy ledöntse Krisztus trónját a szívünkben! Minden, ami nem Isten dicsőségét, hanem a korsó díszítését, „hízlalását” szolgálja, alkalmatlanná tesz minket az örökkévalóságra.

Abban a pillanatban, amikor a korsó összetört, látható vált a lobogó fáklya fénye, nem lehetett többé elrejteni. Ugyanez valósul meg önző énünk halálakor:

– „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20)

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:14-16)

– „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert íme, sötétség borítja a földet és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.” (Ésa 60:1-2)

A korsó összetörése, azaz énünk halála után felragyoghat bennünk Krisztus jellemének tökéletes szépsége, amely önzetlen szeretetről és jóságról, vagyis az Atya jelleméről, dicsőségéről tesz tanúságot a környező világ előtt. Saját negatív tulajdonságaink helyett Jézus jósága uralkodik. Az addig kegyetlen ember irgalmassá, az ítélkező nagylelkűvé, a haragtartó megbocsátóvá, a „mennydörgés fia” a szeretet apostolává lesz.

4.4. A kürtök hangja

Amikor mindenki a helyére került a midianiták tábora köré felálló három, egyenként százfős seregben, egyszerre törték össze a korsókat, és a hirtelen támadó csörömpölést ugyancsak hirtelen fellobbanó fénykoszorú rémisztő látványa követte. Ezután hangzott a háromszáz torokból felharsanó csatakiáltás: „Az Úrért és Gedeonért!” Végül hosszú, érces kürtzengés zárta a támadást. Ahogyan lélektanilag bénítóan hatott az izraelitákra az arabok végeláthatatlan seregének látképe, úgy most az álmukból felriadó nomádokat az érzékeiket lenyűgöző hang- és látványelemek együttese sokkolta.

A kürtöket (héberül sófár), amelyek kosszarvból készültek, sokféle célra használták: megfújták a nép összehívása érdekében, a pusztai vándorlás alatt a táborbontás és a letáborozás alkalmával, ellenség közeledése esetén figyelmeztető céllal; a közelgő ítélettétel kapcsán (kürtzengés ünnepe), hangja önvizsgálatra, bűnbánatra szólított. Zengtek Isten Sínai-hegyen való megjelenésekor (2Móz 19:16) is (de nem ember szólaltatta meg őket), illetve a királyok beiktatásakor. A Jelenések könyvében – mint mennyei „hangszer” – ugyancsak több alkalommal szerepel (Jel 8. fej.). Jerikó falainak leomlásakor szintén kosszarvkürtöket fújtak a papok, az ítélethirdetés félelmetes hangját szólaltatták meg a bűnbe merült város felett (Józs 6. fej.).

A kürtszó jelen esetben is egyértelműen az isteni ítélet kihirdetésének eszköze: hangja az izraeliták számára Isten győzelmét, a midianiták számára a végső leszámolást vezette be.

Ma milyen szerepe, értelme lehet a keresztények életében a kürtszónak?

„Dicsérjétek az Urat, hívjátok segítségül az ő szent nevét, hirdessétek minden népek között az ő nagy dolgait.” (2Krón 16:8)

„Magasztaljátok az Urat, hívjátok segítségül az ő szent nevét, hirdessétek az ő cselekedeteit!” (Zsolt 105:1)

„Elmenvén pedig prédikáljatok: elközelített a mennyek országa!” (Mt 10:7)

„Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” (Mk 16:15)

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2:9)

Akinek összetört a korsója, azaz többé nem önmagának él, hanem Istennek, s akinek életében fáklyaként világít Krisztus szépséges, szeretettől átitatott élete, az olyan, mint a hegyen épített város – messzire látszik. Ha a hangok síkján értelmezzük: messzire hallatszik. Mit jelent tehát Isten harcosának lenni? Levetkőzni az önző emberi természetet, meghalni önmagunknak, helyette felölteni Jézus Krisztus jellemét, a szeretet és az igazság tökéletes harmóniáját. Ez a legmeggyőzőbb bizonyíték Isten királyságának valóságáról. Az Isten uralmáról szóló tanúságtétel – akár tettekkel, akár szavakkal – örömhír az alázatos szívűek számára, akik szívesen cserélik fel a halál cselekedeteit az élet útjával. Azok számára azonban, akik jobban szeretik a sötétséget a világosságnál, akik a saját javukat keresve akarnak élni továbbra is, az élet beszéde az ítélet hangjával egyenlő. Ahogyan az álombeli árpakenyér, úgy a kürt szava is kettős jelentést hordoz: az igazságot keresőknek élet, a gonoszsághoz ragaszkodóknak halál.

5. A győzelem

És mindegyik ott állt a maga helyén a tábor körül. Erre az egész tábor futásnak eredt, és kiáltozott, és menekült. És mikor a háromszáz ember belefújt kürtjébe, fordította az Úr kinek-kinek fegyverét az ő felebarátja ellen az egész táborban, és egész Béth-Sittáig futott a tábor, Cererah felé, Abelmehola határáig, Tabbathon túl.” (7:21-22)

Hatalmas zűrzavar támadt az arabok sátrai között: ijedtükben egymásra támadtak, halomra ölték egymást a korábbi szövetségesek, illetve az életben maradottak rendetlenül menekülni kezdtek. Bírák könyvének következő fejezete arról szól, hogyan vették üldözőbe és semmisítették meg a midiániták hatalmas seregeit Izrael férfiai. Ekkor Gedeon hadba szólította azokat is, akik korábban hazatértek. Olyan súlyos vereséget mértek a nomád támadókra, hogy a következő negyven évben nem háborgatták többé Izrael népét. E háromszáz férfi engedelmessége révén Isten csodálatos szabadulást tudott készíteni. Mit is tettek ők valójában?

„Mindegyik ott állt a maga helyén”: az Úr művében mindenkinek személyre szóló feladata, megbízatása van; minden egyes keresztény számára van tennivaló, amit csakis ő tud elvégezni Krisztus által a mennyei királyságért. Mivel a harcosok pontosan engedelmeskedtek a Gedeon közvetítette isteni szónak, kürtjeik egyszerre szólaltak meg, erős, messze hangzó, hiteles módon. A tökéletes, hitből fakadó engedelmesség olyan egységet eredményezett, amely erőt bizonyított, utat nyitott a Mindenható előtt, hogy megmutassa hatalmát és szabadulást szerezzen a benne bízóknak. Megálltak a helyükön, az Úr pedig megtette, amit érdekükben eltervezett.

Engeded-e, hogy érted, benned és általad is megtegyen mindent?


 

„Borzalmas látni, ha valaki semmiségekért remeg,
ugyanakkor érzéketlen a legnagyobb dolgokkal szemben.”
(Blaise Pascal)

„Aki a gyermekek kenyerét eszi, a fiak engedelmességét gyakorolja.” (Spurgeon)