Egyik szombaton a következő igéről beszélgettünk a gyerekekkel: „Keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és a többi megadatik nektek.” (Mt 6:33) Elmondtam nekik, hogy a világban pontosan ennek ellenkezőjét tapasztaljuk, hogy ti. mindenki a többit keresi, a „többire hajt”, és még a keresztények is csak minimális erőt, energiát fektetnek az Istennel való kapcsolat szorosabbá tételébe, pedig Ő Krisztussal együtt minden egyebet megad nekünk. Éppen énekeltünk, amikor észrevettem, hogy mind a négyen elkezdtek kitekintgetni az ablakon, aztán rájöttem, mi az oka: a falu lakossága a mellettünk lévő szántóföldre gyűlt. Ugyanis befejeződött a kukorica gépekkel történő betakarítása, és az ott hagyott termés fölszedésére zsákokkal fölszerelkezve jöttek csapatostul az emberek. Gyerekeink összenéztek: Megyünk mi is?

Meglehetősen drága az aszályos nyár miatt a termény, igen sokba kerül annak a pár baromfinak az etetése, amelyek a tojást biztosítják a család számára. Nem szóltam semmit, vártam, hogyan döntenek. Aztán nagylányunk megszólalt: – Várjatok, éppen most olvastuk, hogy keressétek először az Isten országát…! Várjunk még naplementéig, ne menjünk most! Barni felvetette: – De mi lesz, ha addig elvisznek mindent? Nézzétek, mennyien vannak! – Kérdőn rám néztek, mit szólok a dologhoz. – Azt tanácsolom, tegyük próbára Isten ígéretét! Tegyünk aszerint, amit Jézus mondott nekünk! Énekeljünk még és majd holnap elmentek szedni! – Ebben maradtunk. Napszállatig türelmesen várakoztak, mégis annyi kukoricát szedtek, hogy a mai napig azt darálják…