Ki szeret jobban?

Jézus legalább egyszer mindenkinek felteszi a kérdést: Szeretsz engem? (Ján 21:15) A válaszon az életünk múlik. Egyébként milyen különös, hogy Istenfia csak szeretetet kér… A címben felvetett probléma egy nagyon rövid példázat központi kérdése. A történet, amelyben elhangzik, mind a négy evangéliumban olvasható. A mélyen elgondolkodtató kérdést azonban egyedül Lukács apostolnál találjuk meg: Ki szereti őt jobban? A négy feljegyzést egymás mellé illesztve érthetjük meg teljességében Isten üzenetét. Az alábbi jelenetben kivétel nélkül mindenki megtalálja magát. Minden korszak minden embere ott található a halálra készülődő Istenfia körül.

Olvassuk el nagyon alaposan a négy részletet, fedezzük fel a hasonlóságokat és a különbségeket, amelyekből összeáll az isteni szeretet mélységeiről tanúskodó mozaik:

És mikor Jézus Bethániában, a leprás Simon házánál volt, odament hozzá egy asszony, akinél drága kenetnek alabástrom szelencéje volt, és az ő fejére töltötte, amint az asztalnál ült. Látva pedig ezt a tanítványai, bosszankodtak, mondván: Mire való ez a tékozlás? Mert eladhatták volna ezt a kenetet nagy áron, és adhatták volna a szegényeknek. Mikor pedig ezt Jézus megértette, mondta nekik: Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jó dolgot tett velem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek. Mert hogy ő ezt a kenetet testemre töltötte, az én temetésemre nézve cselekedte. Bizony mondom nektek: Valahol az egész világon prédikáltatik az evangélium, amit ő tett velem, az is hirdettetik az ő emlékezetére. (Máté 26:6-13)

Mikor pedig Bethániában a leprás Simon házánál volt, amint asztalhoz ült, egy asszony ment oda, akinél alabástrom edény volt valódi és igen drága nárdus olajjal; és eltörte az alabástrom edényt, kitöltötte azt Jézus fejére. Némelyek pedig háborogtak maguk között és mondták: Mire való volt az olaj tékozlása? Mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek. És zúgolódtak ellene. Jézus pedig mondta: Hagyjatok békét néki; miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett én velem! Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük; de én nem leszek mindenkor veletek. Ő, ami tőle telt, azt tette: előre megkente testemet a temetésre. Bizony mondom nektek: Valahol csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére. (Márk 14:3-9)

Kérte pedig őt egy a farizeusok közül, hogy ő vele egyen; ezért bement a farizeus házába, és leült enni. És volt a városban egy asszony, aki bűnös volt, és mikor megtudta, hogy ő a farizeus házában leült enni, hozott egy alabástrom szelence drága kenetet. És megállt hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdte öntözni az ő lábait, és a hajával törölte meg, és csókolgatta az ő lábait, és megkente drága kenettel. Mikor pedig ezt látta a farizeus, aki őt meghívta, mondta magában: Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, aki őt illeti: hogy bűnös. És felelt Jézus, mondta neki: Simon, van valami mondanivalóm neked. És az mondta: Mester, mondjad! Egy hitelezőnek két adósa volt: az egyik adós volt ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nekik miből megadni, mind a kettőnek elengedte. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelt pedig Simon: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus mondta neki: Igazán ítéltél. És az asszonyhoz fordulva, mondta Simonnak: Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, lábaimnak vizet nem adtál: ő pedig könnyeivel öntözte lábaimat, és hajával törölte meg. Engem meg nem csókoltál: ő pedig amióta bejöttem, nem szűnt meg lábaimat csókolgatni. Olajjal a fejemet meg nem kented: ő pedig drága kenettel kente meg lábaimat. Ezért mondom neked: Neki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. És mondta az asszonynak: Megbocsáttattak a te bűneid! És akik együtt ültek vele az asztalnál, kezdték magukban mondani: Ki ez, hogy a bűnöket is megbocsátja? Mondta pedig az asszonynak: A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel! (Lukács 7:36-50)

Jézus azért hat nappal a húsvét előtt elment Bethániába, ahol a megholt Lázár volt, akit feltámasztott a halálból. Vacsorát készítettek azért ott neki, és Márta szolgált fel; Lázár pedig egy volt azok közül, akik együtt ültek vele. Mária azért elővett egy font igazi, drága nárdusból való kenetet, megkente Jézus lábait, és megtörölte a saját hajával; a ház pedig megtelt a kenet illatával. Mondta azért egy a tanítványai közül, Iskáriótes Júdás, Simonnak fia, aki őt elárulta: Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre gondja lett volna, hanem mivelhogy tolvaj volt, és nála volt az erszény, és amit abba tettek, ellopta. Mondta azért Jézus: Hagyj békét néki; az én temetésem idejére tartogatta ő ezt! Mert szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok. A zsidók közül azért nagy sokaság értesült arról, hogy ő ott van: és odamentek nemcsak Jézusért, hanem hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból. A papi fejedelmek pedig tanácskoztak, hogy Lázárt is megöljék; mivel a zsidók közül sokan ő miatta mentek oda és hittek a Jézusban. (János 12:1-11)

Gyilkos szándék

A történet előzménye, háttere minden evangélium utalásai szerint a Jézust, mint Messiást elutasító zsidó vezetők gyilkos összeesküvése. Gyülekeznek a viharfelhők, amelyek majd a Golgota felett borítják be egészen az eget. Igazából akár a történetbeli vacsora is megfelelő alkalom lehetett volna Kajafás és a többi papi fejedelem számára, hogy a magát Krisztusnak valló galileai tanítót elfogják. Mindenképpen meg akarták Őt ölni, de minél kisebb feltűnéssel. Féltek ugyanis a népharagtól, ezért vagy a zarándokünnep előtt, vagy azt követően akarták tervüket megvalósítani. Ez a vacsorameghívás kiváló alkalmat kínált számukra a bizonyítékgyűjtésre, és az esetleges elfogatásra. Tudjuk, hogy szándékuk ott, Bethániában még nem valósulhatott meg. A halál beálltáig Isten Egyszülöttjének még egy hétig minden pillanatot tökéletességben kellett végigjárnia, hogy a kereszt előtt elmondhassa: Elvégeztem, Atyám, a munkát, amelyet rám bíztál! (Ján 17:4) Látni fogjuk, hogy itt, ezen a vacsorán még sok dolga akadt.

Jézus szavai szerint ez a sors az isteni szeretet képviselőinek törvényszerűen osztályrésze a Földön: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd. (Ján 15:20) Pál is ezt jelezte Timóteusnak: De mindazok, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak. (2Tim 3:12) Bár e vacsora során a legszeretettebb tanítványok sem viselkedtek úgymond üldözésre méltóan, sőt, az üldözők támogatói voltak, később mégis életüket adták az evangéliumért és szeretett Mesterükért. Ugyanakkor Jézus második mondata vigasztalhatta őket: Ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. (Ján 15:20) Ahogyan ők megtartották elméjükben Jézus e vacsorán elhangzott feddését, bátorítását, és ennek nyomán átalakultak, úgy az ő szavaik is ezrek életére voltak sorsfordító hatással. A gonosz gyilkos haragja sem tudja elhallgattatni az isteni örömhírt, sem pedig megtörni annak erejét!

Bethánia

A történet Bethániában játszódik. Ez a település Jeruzsálemtől kb. 2,5 km távolságra, keletre, az Olajfák hegyének délkeleti lejtőjén fekszik. A Biblia több esemény kapcsán említi: Jézus igen gyakran megszállt itt Jeruzsálembe tartva, mégpedig leggyakrabban valószínűleg egyik barátja, Lázár házában. Legutolsó említése szerint mennybe menetele előtt a fővárosból közvetlenül ide vezette ki tanítványait, és itt emelkedett szemük láttára a felhők közé (Luk 24:50).

Húsvét előtt

A történet időpontja pontosan rögzítve lett: hat nappal húsvét előtt. Vagyis az ószövetségi ünnepciklus kezdete előtt egy szűk héttel történt mindez. Jézus ekkor már a kereszt árnyékában állt, de erről ott körülötte senki nem tudott. Isten pontos időrendet állított fel az emberiség megváltása érdekében. A pászka ünnepe a zsidó év első hónapjának 14. napjára esett. Ekkor ölték meg házanként a bárányt, amely az eljövendő Messiás szimbóluma volt. Elsődlegesen az Egyiptomból való szabadulásra emlékeztette az Isten által a világ szolgálatára kiválasztott népet. A kivonulás éjszakáján az öldöklő angyal elkerülte azokat a házakat, amelyek ajtófélfáján meglátta a bárány vérét. Ezekben az otthonokban nem haltak meg az elsőszülött gyermekek és állatok. Isten szeretetének jelképe a feláldozott bárány: Isten Elsőszülöttjének vére, amely megtisztít, megszabadít a bűnös természet fogságából és új életet ad az elveszetteknek, mindazoknak, akik igénylik a Bárány védelmét. Ez volt tehát a názáreti Jézus földi szolgálatának utolsó, egyben legfontosabb hete.

A házigazda

Régies fordításban poklos, azaz leprás volt az a Simon nevű farizeus, aki ezúttal vendégül látta Jézust és a tanítványok körét. Mindkét ténynek nagy jelentősége van: gyógyíthatatlan betegségből épült fel, és az írástudók csoportjába tartozott.

A lepra az 1980-es évek közepéig világszerte visszafordíthatatlannak bizonyult. Akkor találták fel azokat a gyógyszereket, amelyek a többféle leprabacilust hatékonyan elpusztították. Addig a betegek a társadalom peremén élőhalott állapotban várták a véget, amely sokszor csak évtizedek múltán váltotta meg őket a szenvedésektől. Isten, az egészséges többség védelme érdekében, rendkívül szigorú szabályokat állított fel a leprásokra vonatkozóan, ezeket Mózes 3. könyvében olvashatjuk. A papok feladata volt a diagnózis felállítása, illetve a gyógyultak rehabilitálása. Ha valakiről kiderült, hogy leprás, mindent és mindenkit – családot, hivatást, vagyont, otthont – odahagyva ki kellett vonulnia a társadalomból és a legközelebbi lepratelepen tengethette életét alamizsnákból, a rokonok támogatásából. Amikor kimerészkedtek koldulni a világba, csuklyával takarták el arcukat, illetve vagy kiabáltak, vagy kereplővel figyelmeztették az embereket, kerüljék el őket, vagy helyezzék el az útfélen a nekik szánt alamizsnát. Maguk a zsidók a leprát Isten büntetésének tekintették. Sok tekintetben a bűn jelképe: rettenetesen eltorzítja áldozatát, halálos kimenetelű, a megtámadott területek érzéketlenné válnak, nem fáj, bár szemmel láthatóan roncsol. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember önmaga bizarr torzójává válik.

Az evangéliumok két történetet emelnek ki Jézusnak a leprásokkal való találkozásai közül. Az első alkalommal – bár a mózesi törvények szigorúan tiltották a leprás beteggel való fizikai kapcsolatot – Jézus megérintette a beteget, és a belőle kiáradó isteni életerő azonnal egészséget árasztott szét a férfi testében. (Mt 8:1-3) Istenfia, noha isteni lénye emberi természettel ötvöződött, mégsem fertőződött meg a bűn leprájával, hanem ellenkezőleg: teljes gyógyulást hozott földi testvéreinek.

A másik esetben egyszerre tízen járultak hozzá, biztonságos távolságból kiáltva könyörületért. Az Úr felszólította őket, hogy a papokhoz menjenek a megtisztulásról szóló igazolásért. Útközben mindnyájan megtisztultak ugyan, de csak egy jött vissza hálát adni Istennek. Bár volt hitük, a hálátlanságból nem gyógyultak ki. (Luk 17:12-17) Emlékezzünk erre az esetre, mert kapcsolódik a bethániai vacsorához!

Jézus az egyik, Názáretben töltött szombatján utalt a szír Naámánra, aki Elizeus közvetítésével meggyógyult a leprából – egyedüliként abban a korban. Zsidó kor- és sorstársai pedig hitetlenségük miatt betegek maradtak, mert nem bíztak Isten gyógyító szeretetében. (Luk 4: 16-30) Az tehát, hogy Simon egyáltalán vendégséget rendezhetett, nem egyébnek volt köszönhető, mint hogy isteni, helyreállító hatalom működött a testében, az életében. Ha leprás lett, akkor a világban folyó élete bizonyosan megszakadt egy időre, és át kellett élnie a teljes kitaszítottságot, a betegség végletes reménytelenségét. A tény, hogy meggyógyult, bizonyítást nyert, papírja volt róla, különben nem vehette volna vissza javait, nem költözhetett volna vissza eredeti lakhelyére, szerettei körébe. Az, hogy ismét az írástudók tiszteletre méltó csoportjához tartozhatott, nem másnak volt köszönhető, mint a názáreti Jézusnak. Soha senki nem gyógyult meg a leprából Isten gyógyító beavatkozása nélkül! A pillanat, amikor Simon megérezte, hogy kigyógyult bajából, mérföldkő volt pályáján.

Fontos tény az is, hogy a farizeusok közé tartozott. A szadduceusok és más csoportok mellett a zsidó társadalom felső rétegét alkották, mint az Írások és a jog kiváló ismerői. Nagy tekintéllyel bírtak a nép körében. Többen közülük a Szanhedrin, vagyis a 70 tagú Magas Tanács tagjaként döntő befolyással voltak Izrael történetére. Hozzáállásukat, világlátásukat jól jellemezte Pál, aki magát is úgy mutatta be, mint a törvény tisztelete tekintetében a farizeusok közé tartozó, kiválóságra törekvő izraelita. (Fil 3:5) A mózesi törvények iránti elvakult elkötelezettségük következtében az isteni törvény köré újabb törvénygyűrűt fontak, amely azonban teljesíthetetlennek bizonyult. Jézus jaj-mondásai önzésüket, becsvágyukat, képmutatásukat, gonoszságukat ostorozta kíméletlenül (ld. Mt 23:13-29). Annak ellenére, hogy az írástudók általános véleménye Jézusról köztudott volt: megvetették, elítélték, mint istenkáromlót, Simon mégis bátran meghívta őt vacsoravendégei közé. Sőt, nemcsak őt, hanem a tizenkét tanítványt is beengedte házába. De abból a szemszögből is nézhetjük az esetét, hogy a Jézusról alkotott általános írástudói ítélet ellenére hozzá folyamodott – akár ő, akár rokonai – a gyógyulás érdekében, és láthatjuk, hogy nem hiába.

Simon betegsége fontos példázat a mai időkre nézve is: ahogyan a lepra, úgy a bűn sem kerüli el az Írás tudorait. Pusztán a Szentírás ismerete nem elegendő védelem. Nem jelent sem tökéletes védettséget, sem pedig tökéletes jellemet. Ma sajnos ugyanúgy jellemzőek a Jézus által ostorozott tulajdonságok: a tekintélyelvűség, a fennhéjázás, a képmutató, magabízó vallásoskodás, a tettetéssel álcázott gyűlölködés, rangkórság. Ugyanakkor a gyógyulás lehetősége előttük is nyitva áll: az egyetlen út mindenki számára Jézushoz és Jézuson át vezet.

A vendégek

A négy evangélista feljegyzéseit összehasonlítva kiderül, hogy a tizenkét tanítvány, illetve a farizeusok csoportja mellett ott volt a meghívottak között a feltámasztott Lázár és két nővére, Mária és Márta. Úgy ismerhetjük őket, mint Jézus barátait, akiket Ő gyakran felkeresett. Márta e történetben is úgy tűnik fel, mint aki a konyhán szorgoskodik, illetve a felszolgálásban segít. Abban a bizonyos jelenetben Máriát Jézus lábainál láthatjuk (Luk 10:32-40), és érdekes módon ezúttal is ott találjuk, de most más célból. Ebben a történetben azonban kiderül róla, hogy bűnös, pontosabban parázna nő volt. Ő a magdalai Mária, aki egy ideig prostituáltként kereste kenyerét. Ő az, akit Jézus hétszer mentett ki a gonosz kezéből. Később azon asszonyok közé számlálták, akik állandóan szolgáltak Jézusnak, vándorútja során kísérték és segítségére voltak. (Luk 8:2-3) Ő az első ember, akinek Jézus feltámadása után megjelent, akivel a győzelem örömhírét megosztotta, akit elküldött a szomorú tanítványokhoz. „Természetesen” nem hittek neki. (Mk 16:9)

Ha magunk elé képzeljük a korabeli körülmények között a vacsora résztvevőit, azt látjuk, hogy a meghívottak mind férfiak. Az akkori szokásrendnek megfelelően bal könyökükre támaszkodva, kereveteken, félig fekvő helyzetben, egymás mellett helyezkedtek el. Jobb kezük szabadon maradt, hogy az ételt a középen álló, alacsony asztalon kényelmesen elérhessék. Lábaikat kifelé nyújtóztatták, ezért vált egyáltalán lehetővé Mária titkos „akciója”. Az asztal körül csak férfiak feküdtek, a nők szolgálói szerepet töltöttek be.

Lábmosás

Lukács jegyezte fel legrészletesebben Lázár nővérének tetteit. Legelőször könnyeivel mosta meg Jézus lábait, amelyek bizonyára tényleg porosak voltak az utazástól. Hosszú haját pedig kendőként használta a szárításhoz. Öt nap múlva maga Jézus lesz az, aki a büszke tanítványok lábát szolgaként mossa majd, mert egyikük sem akart letérdelni a többiek előtt. Azon az utolsó vacsorán Jézus lábait senki nem mosta meg. Milyen sok mulasztás övezte Istenfia földi útját! A mulasztás szeretetünk hiánybetegsége – ma is.

Az asszony szeretete azonban megelőlegezte az akkor majd elmaradó figyelmességet. Az alázatos Úr szavai emlékeztethették a tanítványokat Mária szolgálatára: Ha én, az Úr és a Mester megmostam lábaitokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait. … Boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket. (Ján 13:14.17) Az egyetlen ember, aki e vacsora során igazán boldog volt, az Mária, az egykori prostituált. Nem tudta szeretetét és háláját másként kifejezni, mint azzal, hogy betöltötte Istenfia egyik valós, földi szükségletét. Érdekes módon még az Apostolok cselekedeteiben olvasunk arról, hogy az ún. özvegyek többek között azzal szolgálták Istent, hogy a szentek lábait mosták. (1Tim 5:9-10) Önmagában ez a tett észrevétlen maradt volna tehát, mivel bizonyos helyzetekben a nők feladatai közé tartozott a betérő vendégek lábainak lemosása. Mária azonban még ennél is sokkal többet cselekedett.

Alabástromszelence és nárdusolaj

A történet igazi szépségei a részletekben rejlenek, amelyek – sokszor számunkra egzotikus voltuk miatt – ma már csaknem az ismeretlenség homályába vesznek. A lexikonok szerint az alabástrom az ásványok közé tartozik: kalcium-szulfát. A gipszkő finomszemcsés, csíkos változata. Többnyire a gipszbányák alsó rétegeiből bukkan elő. Felső-Egyiptom Alabastron hegységéről kapta nevét, mert itt bányászták annak idején legszebb változatát. Színe lehet sápadt és áttetsző, fehér vagy pirosas, néha a szürkés márványhoz hasonlít. Könnyen munkálható viszonylagos lágysága miatt, kézzel vésni és csiszolni is lehet, akár körömmel is karcolható. Szépsége miatt kisebb-nagyobb dísztárgyakat faragnak belőle. Az alabasztron nem más, mint az alabástromból készített kis, hengeres alakú illatszeres edény, amely nagyrészt görög közvetítéssel terjedt el az antik világban.

A nárdusolaj egy ritka himalájai növény (Nardostachys grandiflora) származéka. A macskagyökérfélék családjába tartozik, virága lilás-fehéres-sárgás. 3000-5000 méteres magasságokban él, az olajat a vastag gyöktörzsből, lepárlással nyerik. Az olaj zöldes színű, értékes parfümök alkotóeleme. Nehéz, fűszeres illatot áraszt. Kizárólag Nepálban termesztik, Indiában ma is gyógyászati célokat szolgál. Állítólag kiváló álmatlanság és memóriazavarok ellen, hisztéria és epilepszia kezelésére. Fertőtlenítő hatása miatt a lepra elleni szerek alkotórésze is volt. A Közel-Keleten és a Római Birodalomban magas rangú személyek beiktatásakor, illetve a templomi szertartásokon és a temetések alkalmával füstölőszerként használták. Igen drága olajfajtáról van szó, amelyet zárt alabástromedényekben hoztak forgalomba, melyek nyakát letörve töltötték ki a drága kenetet.

Mária tehát az akkori életkörülmények között beszerezhető, egyik legértékesebb ajándékkal, egy extrém drága „exportcikkel” lepte meg Jézust – olyan olajat töltött fejére és lábaira, amely uralkodók tiszteletét szolgáló illatszer volt. Nem olvasunk az evangéliumokban arról, hogy Jézus túl sok ajándékot kapott volna élete során. Egyedül születésekor, a titokzatos keleti vendégek hoztak neki aranyat, tömjént és mirhát, királyokat megillető kincseket. (Mt 2:11) János apostol jegyzi meg, hogy az illat betöltötte a termet és ezzel Mária tette lelepleződött. Valami szokatlan dolog történt. Annak ellenére, hogy a nárdusolaj összetevői nyugtató hatásúak, érdekes módon mégis nagy indulatok szabadultak el.

Ha próféta volna…

Először maga a házigazda volt az, aki kétszeres ítéletet fogalmazott meg magában. Egyrészt Jézussal kapcsolatban támadt erős kétely, lekicsinylés benne. Kétségbe vonta, hogy Istentől küldött Messiás lehet, ha súlyos tudatlanságában megenged bizonyos személyeknek bizonyos dolgokat. Aki a bűnösök barátja, nem lehet Isten küldötte! Emlékezzünk, miket mondtak a farizeusok Jézus szemébe: Ördög van benned! (Ján 8:48) Vajon Simon ennél enyhébb ítéletet hozott? Hiszen ha nem Isten szelleme tölti be vendégét, ha nem Jahve prófétájaként gondolkodik és cselekszik, akkor ki más lakozna benne?! Érdemes elgondolkodni azon, hogy Isten gyermekeinek vagy szemünkben állítólagos gyermekeinek bírálata során magát az Urat ítéltük vagy ítéljük meg…

Ne feledjük: kinek köszönhette Simon, hogy a saját házában vendégeket fogadhatott? Kizárólag Jézusnak, aki által Isten csodálatos módon megtisztította a leprából! Abból a betegségből, amely köztudottan gyógyíthatatlan volt. Kell-e ennél több bizonyíték messiási mivoltára?! Ráadásul vendégül látta a feltámasztott Lázárt is! Mi vajon hányszor kételkedtünk már Jézus istenségében gyógyulásaink, csodái, jelenlétének megtapasztalása után? Mennyire megvakul az ember, ha saját szűkös szempontjai és korlátolt gondolkodása alapján ítéli meg Isten dolgait! Nem lehet Isten Szentje az, akit megérinthet egy közönséges prostituált! Ezzel Simon szinte saját gyógyulását is kétségbe vonta – és majd látni fogjuk, bizonyos szempontból igaza volt.

Mindezen gondolatok alapjaként Simon Máriát ítélte meg elsősorban: BŰNÖS! Mit keres itt?! Hogy merészel a tisztességes farizeusok és vendégeik között megjelenni, amikor akár megkövezést érdemelne?! A kerevet magasából megvetően, megsemmisítő pillantásokkal nézhetett a Jézus mellett térdelő nőre. Egy kommentár szerint maga Simon volt az, aki a nőt romlásba vitte, ő indította el a lejtőn. Ezt a bibliai szövegek alapján nem tudjuk bizonyítani, de lehetséges. Azonban ebben az esetben még súlyosabb a helyzet, és rávilágít az emberi természet jellemző, taszító vonásaira. Hiszen a mózesi törvények soha nem egyedül a parázna asszonyt, hanem a házasságtörő párt ítélték meg… Leggyakrabban azokat kritizáljuk leghevesebben, azokat gyűlöljük legelszántabban, akikkel hasonló cipőben járunk. Másokban az a bűn sért leginkább, amely bennünk is megtalálható. Jézus azonban általános, isteni mércét állított a bűnösök kezelésére:

  • Legyetek azért irgalmasak, miként a ti mennyei Atyátok irgalmas! Ne ítéljetek, és nem ítéltettek, ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok, megbocsássatok és nektek is megbocsáttatik. (Luk 6:36-37)
  • Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek! (Mt 7:2)
  • Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek! (Ján 7:24)

A hitelező és adósai

Simon nem öntötte szavakba önkéntelenül megfogalmazott ítéletét, amelyben Jézust, megvető módon összekötötte Máriával. Az Úr mégis hangosan válaszolt neki, leleplezve a farizeust foglalkoztató gondolatokat. A helyzetet elképzelve, biztosan közvetlenül egymás mellett feküdtek, és Jézus személyesen vendéglátójához intézte rövid példatörténetét. Ezzel hirtelen egészen más megvilágításba helyezett mindent és mindenkit. Nem a többiek előtt, hanem halkan, négyszemközt tárgyalta meg vele a kérdést. Ráadásul olyan formában, amelyet igen gyakran alkalmazott a személyét és Isten eljárásmódját támadókkal szemben: ők maguk válaszolták meg Jézus kérdését, és ezzel önmaguk felett mondták ki – mit sem sejtve – az ítéletet:

Egy hitelezőnek két adósa volt: az egyik adós volt ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nekik miből megadni, mind a kettőnek elengedte. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelt pedig Simon: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus mondta neki: Igazán ítéltél!

Jézus Krisztus kérdése közvetlen formában így hangzott volna: „Tényleg jobban szeretsz engem, mint ez az általad paráznának állított asszony?” Ő azonban szándékosan burkolt formát választott, hogy ne sértse meg azt, aki Őt és Máriát a legmegvetőbb gondolatokkal bírálta. Istenfia mestere volt a tapintatos beszélgetésnek. Soha nem a visszavágás lebegett a szeme elől, hanem a mentő szándék. Meg akart nyerni, hódítani minden szívet, minden életet Isten királysága számára. Nem élt a világ fejedelmének, a hazugság atyjának eszközeivel. Nem csorbította az igazságot, de mégsem megsemmisítő vádként, hanem mentőkötélként használta. Tudomásul vette azt, hogy nem mindenki halad egyforma sebességgel feléje. Mindenkit bevár(t) és kivár(t), aki feléje tart(ott). Türelem és alázat, hűség és állhatatosság jellemzi ma is.

A példázat hallatán Simon számára azonnal világossá vált, hogy nagyot tévedett Jézussal kapcsolatban. Olyan feladványt kellett megoldania, amely az ő kimondatlan kételyeit cáfolta, vagyis rá kellett döbbennie, hogy egy egészen különleges Ember fekszik mellette, aki olvas a szívében. Számtalan ige bizonyítja, hogy Istenfia, Atyjához hasonlóan nagyon jól érti még a kimondatlan és kimondhatatlan gondolatainkat is:

  • Így szól az Úr: Ami lelketekben készül, én tudom. (Ezék 11:5)
  • Mikor még nyelvemen sincs a szó, egészen érted azt, Uram! (Zsolt 139:4)
  • És Jézus azonnal észrevette az ő lelkével, hogy azok magukban így okoskodnak és mondta nekik: Miért gondoljátok ezt a szívetekben? (Mk 2:8)
  • Azért menthetetlen vagy, ó, ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben más megítélsz, önmagadat kárhoztatod, mivel ugyanazokat teszed te, aki ítélsz. (Róm 2:1)

Milyen félelmetes, de milyen bátorító is egyben, hogy nincs olyan lelki-gondolati rezdülése az embernek, amely rejtve maradhatna, illetve megfejthetetlen lenne Isten előtt! Tisztán, egyértelműen követi, érti indulatainkat, terveink születését, kérdéseink megfogalmazódását. Ebből a szempontból ugyancsak nagy jelentősége van annak, hogy Jézus az emberi természetnek is részese volt, mert így tapasztalati szinten érthette meg igazán, mi lakozik bennünk.

Mindenesetre Jézus rendkívül megbotránkoztató képet festett az önelégült farizeus elé. Simon magasan kettejük fölött állónak tekintette magát, Istenfia azonban egészen más szemszögből, atyai szemmel láttatja vele – a valós helyzetet: van egy hitelező, egy igen gazdag ember, és van két adósa. Teljesen átrendeződik a földi gondolkodással felállított hierarchia. Jézus nem csupán próféta, de sokkal több, mint egy követ a sok közül. Isten szolgája ugyan, de Istenfia is egyben, akinek korlátlan hatalma van az emberek fölött. A két adós: Simon és Mária. Az összegben ugyan tízszeres a különbség, állapotukban azonban – bizonyos szempontból – semmi: mindkettő képtelen törleszteni adósságát. Mit ér, ha csak ötven forinttal tartozunk, de azt soha nem fogjuk tudni megadni? Örökre adósok maradunk! Hatalmas, az ember részéről áthidalhatatlan szakadék van Istenfia és a teremtmények között. Az Úr azonban irgalmas, nem él vissza ezzel a helyzettel: önként, szeretetből elengedi a tartozást. Örökre és visszavonhatatlanul!

Ugyanakkor általános érvényű ez a háromszög: Istenfia előtt nincsen személyválogatás. Egyenlő és egyformán értékes a szemében férfi és nő, gazdag és szegény, művelt és iskolázatlan, öreg és fiatal, hittudós és világi ember. Nem ezek a szembetűnő jellemzők jelentik Jézus szemében az igazi eltérést. Bizonyos szempontból pedig egyáltalán nincs is különbség, ezt majd alább látni fogjuk.

Az adósság mértéke

De miben is áll ez a tartozás? Ezt a kérdést érinti részben az adós szolgáról szóló tanítás, amelyet ugyancsak Jézus mondott el egyszer korábban: az Isten és egymás ellen elkövetett vétkeinket nevezte megfizethetetlen adósságunknak, amelyet saját erőből soha nem tudnánk törleszteni vagy jóvátenni. (Mt 18: 23-35) Ez azonban csak az érem egyik oldala. Isten munkája nem csupán és nem egyszerűen a bűnteher átvétele és megsemmisítése volt, mert ez szükséges, de önmagában kevés. A teljes újjáépítés, az ember teljes átformálása, az isteni arculat visszaadása – ez az Atya és a Fiú igazi munkája. Ahogyan Simon leprától eldeformálódott arca az isteni szóra visszanyerte eredeti vonásait, úgy alakítja át az isteni erő belülről a halandókat örök életű, szent lényekké. Hogyan tudhatnánk ezt megfizetni valaha is?!

Itt következik a példázatban az a bizonyos „csavar”. Simon szemével nézve teljesen egyértelmű, hogy Mária adóssága tízszer nagyobb, mint az övé. Hiszen hogyan is mérhető össze egy prostituált egy tiszteletre méltó farizeussal? Hogyan volna lehetséges, hogy egy hét ördögtől megszállott nő kisebb adótartozással áll Isten előtt, mint az erkölcsös farizeus, aki minden erejével a törvény megtartására törekszik?! A lényeg azonban Jézus kérdése mögött rejtőzik. Vajon kinek engedett el többet a gazdag ember és miért? Kinek bocsátott meg többet Isten és milyen okból? Vajon mi lehet az igazi különbség ember és ember között Istennel szembeni bűntartozása tekintetében? Van valaki közöttünk, aki nem vétett emberi természetéből fakadóan valamennyi parancsolat ellen?! Ha belegondolunk, hogy az Isten szíve szerint való férfiak, mint Mózes, Dávid, az újszövetségi Saulus – egytől egyig gyilkosok voltak, amíg a maguk feje után mentek, minden reményünk elszállhatna… De Isten könyörült!

Az egyik alapigazság, hogy nem az adótartozás mennyisége számít, mert az mindenképpen megfizethetetlen, hanem az állapot, amelyből az önzés szörnyű tettei fakadnak. Önmagunkban énközpontúak, kérlelhetetlenek, ítélkezők, rágalmazók, indulatosak, féktelenek, paráznák, fukarok vagyunk. De mindez csupán a „gyümölcs”, a kiábrázolása a bennünk lakozó szellemiségnek. Hogyan szabadulhatunk ettől a tehertől? Ahhoz, hogy Jézus Krisztus, mint a példázatbeli gazdag ember elengedhesse a tartozásunkat, nekünk kell először elengednünk mindazt a bűnballasztot, amely teljes súlyával lehúz, és bár észre sem vesszük, de szörnyeteggé tesz minket. Elengedni a bűnöket azt jelenti: fel kell ismerni jellemünk leprafoltjait, a belőle fakadó tetteket, és letenni az Isten elé. Nem megy egyedül. Ehhez természetesen az Úr bennünk munkálkodására van szükség: felismerni és beismerni, hogy mindaz, ami belőlünk fakad, elválaszt Istentől és emberektől. Ahogyan Jézus Nikodémusnak elmondta, Isten szellemének a szélhez hasonló, láthatatlan, titokzatos munkája az ember bensőjében eredményezi a bűnfelismerésre, az őszinte bűnbánatra és bűngyűlöletre való eljutást. (Ján 3:8) Az elengedés egyetlen feltétele tehát az elengedés. Amíg zavartalan közösségben együtt élünk önmagunkkal, mint bűneink kiapadhatatlan forrásával, amíg gonoszságaink szerves részei mindennapjainknak, addig Isten nem tudja rólunk leválasztani azokat, különben minket magunkat is el kellene pusztítania. Pontosabban törvényszerű, hogy az önzésbe keményedett állapot pusztulásunkhoz vezetne. Az Úr azonban megtisztulásunkat munkálja. Egyetlen dolgot tehetünk: Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minden hamisságtól. (1Ján 1:9) Éppen ez az egyik legszebb történet, amely az isteni szeretet állhatatos, gyengéd munkálkodását mutatja be megmentésünk érdekében.

Ezek alapján nyilvánvaló, hogy melyik adósnak tudott többet elengedni a gazdag ember. Annak, aki többet ismert fel önmaga elesettségéből, nyomorúságából, aki mélyebbre pillantott saját bűnei jóvátehetetlen voltába, ugyanakkor a hitelező ragaszkodó szeretetének mélységeibe. Annak, aki többet ismert fel önmagában a hitelező ajándékaiból és azok hatásából. Ebben a példázatban – és egyáltalán Isten királyságában minden szeretetalapú módon működik! Nem vár tőlünk mást, mint azt, hogy meglássuk, belássuk, elengedjük a halálunkat munkáló életformát, és vágyakozni kezdjünk a szabadságra, a szeretet határtalan szabadságára.

Akinek kevés bocsáttatik meg

De hogyan „mérhető meg” mindez? Hogyan tudta ezt Jézus csalhatatlan biztonsággal eldönteni? A személyével szemben megnyilatkozó tisztelet és alázat, gyakorlati szeretet tettei egyértelművé tették a két adós közötti különbséget: Simon mulasztásai és Mária túláradó gyengédsége leleplezte a szívekben uralkodó indulatokat. Simon, mint házigazda köszönetképpen meghívta Jézust és barátait egy vacsorára, azonban bizonyos vendéglátói kötelezettségeiről „nagyvonalúan” megfeledkezett. Az Úr három dolgot sorolt fel, amelyeket a farizeus részéről fájdalmas hiányként kellett megélnie:

  • Nem mosta meg a betérő vendég lábát, de még egy szolgát sem utasított ennek elvégzésére. Mária ezzel szemben könnyeivel mosta és hajával mint kendővel törölte meg Jézus lábait.
  • A szeretet és tisztelet köszöntő csókja is elmaradt Simon részéről. Mária ezzel szemben nem az arcát, hanem Jézus lábait csókolgatta nem egyszer, de számtalanszor. A testvéri csókot, amit itt a farizeus elmulasztott, Júdás hat nap múlva árulása pecsétjéül alkalmazta. Isten Fiával mindent meg lehet tenni…
  • Az olajjal való megkenés is mód lehetett volna a nagyrabecsülés kifejezésére Simon részéről. Azt, akit Isten az öröm olajával kent fel az emberiségért végzett szolgálatára (Zsolt 45:8; Zsid 1:9), akit minden olajjal felszentelt pap és király jelképezett Izrael történetében, a farizeus nem látta érdemesnek erre a megtiszteltetésre.

A prostitúcióból kigyógyított Mária sokkal messzebbre jutott Jézus és önmaga megismerésében, mint a leprából kigyógyított Simon. Az utóbbi számára a csodatevő erővel rendelkező názáreti tanító volt, nem több. Mária számára személyes, isteni hatalommal felruházott Megváltó, az élete fölötti uralmat átvevő Király, aki méltó az imádatra, akit megillet a hála, a hódolat, a köszönet. Mária engedte magát megtisztítani, miután belátta reménytelen állapotát, és megérezte Jézus iránta való nagy szeretetét. Teljes lénye igényelte a bűnbocsánatot, a tökéletes átalakulást, a megtisztulást. Meglátta egész elrontott életét Jézus szemével, és azt a csodálatos lehetőséget, hogy a Megváltó új kezdetet kínál számára. Letette terheit Jézus lábai elé már korábban. Ott, Simon házában azért térdelt eléje, hogy háláját, örömét kifejezze a szabadulásért. Az Úr szerelme megmosta, megtisztította, megszentelte és felszabadította a szeretet kifejezésére. Mária már biztonságban volt Isten királyságában! Vagyis részünkről minden a megismerésen múlik: Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. (Ján 17:3)

De mi volt a helyzet Simonnal? Testi helyreállítása önmagában is csoda, de még kevés az üdvösséghez. Jézus rávilágított arra a tényre, hogy a farizeusnak szüksége van a Krisztusban rejlő, bűntől szabadító hatalomra is. Szüksége van a másokat keményen megítélő lelkülettől való szabadulásra, amely képmutatás mögé bújva félelmetesebb kór, mint a lepra. Jézus arra vágyakozott, hogy ezt a fajta gyógyulást is nyújthassa Mária esetleges megrontójának. Nem azért bocsáttatott meg neki úgymond kevés, mert keveset vétkezett! Hanem azért, mert még nem ismerte fel Őbenne az isteni szentség hordozóját, és nem vágyakozott az általa nyújtott jellembeli újjáformálódásra. Simonnak pontosan olyan mértékben volt szüksége bűnei belátására, mint Máriának. Éppúgy szüksége volt a vétkektől való megtisztulásra, mint Máriának. Éppúgy szüksége volt egy új jellemre, mint az asszonynak. Éppúgy szüksége volt hálás szívre, mint a térdelő nőnek.

Amíg azonban nem látta meg Jézusban az ő személyes Megváltóját, nem is szerette Őt igazán. Az Úr irgalmas szavakkal akarta a farizeust is megtérésre vezetni. Miatta mondta ki hangosan azt, amit Mária már régen tudott: Vétkeid bocsánatot nyertek! Ezzel felelt Simon néma gondolatára az asszonnyal kapcsolatban: Ez BŰNÖS! Jézus válaszából a férfi megérthette az Úr üzenetét: Amiket az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalanoknak! (Csel 10:15) Aki nem érti, hogy szüksége van bocsánatra, tisztulásra, felszabadulásra, az értelemszerűen nem kötődik Szabadítójához, csak korlátozott mértékben. Ráadásul az Őt szeretőket is megítéli. Simon hűvös, tartózkodó vendégszeretete pontosan kifejezte Jézushoz való viszonyát. Nem volt még Isten királyságának részese, ezért pontosan illett volna rá a korábban elhangzott szózat: A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket a mennyek országában. (Mt 21:31) Minél távolabb vagyunk Krisztustól, annál keményebb és ridegebb szívvel viseltetünk Iránta és az általa megszabadítottak, de a még fogságban vergődők iránt is. Ha Simonban ugyanaz a lelkület munkált volna, mint Máriában, nem szégyellt volna melléje térdelni… Milyen érdekes, hogy az emberek szemében megvetett bűnösök nem szégyellték megérinteni Jézust, a Szentet, az „igazak” viszont gyakran rendkívül tartózkodónak bizonyultak és bizonyulnak ma is. Jézus üzenete tehát Simon számára közvetett formában ugyanaz, ami Dávidnak szólt: Te vagy az az ember! (2Sám 12:7) Te vagy az, akinek még mindig ötszáz pénznyi tartozás áll a számláján! És nem rajtam múlik az elengedés! A Máriának címzett, de Simonnak szóló felszabadító szavak mögött ott a kérlelés: Engedd, hogy téged is megszabadítsalak! Megvan rá az isteni jogom és hatalmam!

A meghívottak felháborodott kérdése megint csak fényt derít arra a tényre, hogy a megvetett asszony náluk jobban ismerte Jézust: Ki ez, hogy a bűnöket is megbocsátja? Mária tudta, hogy Jézus Krisztus mindnyájunk hitelezője, és hogy Isten Fiaként szolgálatának egyik legfontosabb része a bűnbocsánat. Milyen szomorú, hogy földi pályája végéhez közeledve ez még mindig vita, kétely, sőt botrány tárgya volt sokak számára! Még ennél is több: vádpont a halálos ítélethez… Minél korlátozottabb az ismeretünk Istenről és Jézusról, annál könnyebben megbotránkozunk, kételkedünk, gáncsoskodunk, és akadályozzuk Isten működését a magunk és mások életében is. Sajnos ez a kérdés már ismerős lehetett az Úr számára, többféle formában is elhangzott:

  • Ki ez, hogy mind a tenger, mind a szelek engednek neki? (Mt 8:27)
  • Ki adta neked a hatalmat, hogy ezeket cselekedd? (Mk 11:28)
  • Mi dolog, hogy nagy hatalommal és méltósággal parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek? (Luk 4:36)
  • Ez káromlást szól! (Mt 9:3)

Jézus Krisztus határozottan kijelentette: Az Emberfiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani! (Mt 9:6) Hatalmas örömhír ez, mert egyértelműen biztosít minket, hogy a Föld Krisztusé, és Ő bocsánatot, nem pedig kárhoztató ítéletet akar hirdetni az emberiség minden tagjának! Nincs az a vétek, nincs az a bűn, amit ne lenne kész eltörölni, elengedni, ha mi is szabadulni akarunk tőle!

Hited megtartott

Mondta pedig az asszonynak: A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel! (Luk 7:50)

A hit megtart, megment, megsegít. De mire gondolt Jézus, amikor ezzel a bátorítással köszönte meg az ajándékot, a törődést, az érte vállalt áldozatot és az elszenvedett kritikát? „A bennem való bizalom – amellyel elvetted kezemből a bocsánatot, az új életet; a felismerés, hogy én vagyok Isten Küldötte, a te Szabadítód és Megtartód – ad neked békességet!” Ma is ez a személytől személyig, szívtől szívig ívelő szeretethíd jelenti a hitet.

Mária nem azért tette, amit tett, hogy ezzel érdemeket szerezzen magának, vagy kiérdemelje az üdvösséget. Ő már üdvösséget nyert, új élet forrása fakadt benne, és Isten szelleme indította olyan jó tettre, amelyet maga sem értett teljesen, de mégis engedett a késztetésnek. Tehát nem cselekedetei alapján vált igaz emberré, hanem a hite által: Krisztustól vette el a megigazított, jó cselekedetben bővölködő életet. Hite pedig áldott tevékenységre ösztönözte. A Jézusba vetett hit nyomán Isten újjáteremt minket: Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. (Ef 2:10)

A farizeusok és írástudók közül nagyon sokan beleestek abba csapdába – amely sok vallás és sok felekezet zsákutcája ma is –, hogy tetteik révén reméltek a mennybe belépőt váltani. De Jézus erre azt mondta: rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Az önerős törvénykövetés mindig tökéletlen. Vagyis emberi természetből nem fakadnak isteni, tökéletesen jó cselekedetek. Új természetet pedig nem vásárolhatunk magunknak. Azt csak hittel elfogadhatjuk, ajándék gyanánt. Ahogyan Mária tette.

Tékozlás?

Nagyon mély értelmű Jézus haláltusája közben mondott imája: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! (Luk 23:34) Valóban nagyon ritkán tudjuk teljes körűen felmérni, milyen hatása van aktivitásunknak vagy éppen passzivitásunknak. A háborgó tanítványok sem érzékelték, milyen fájdalmat okoztak Jézusnak kicsinyes ítélkezésükkel. Fel sem fogták, hogy ezzel tulajdonképpen az örök ellenség szócsövei lettek, a Vádoló használhatta indulataikat. Arról már nem is beszélve, hogy attól sajnálták az ajándékot, aki három és fél éven át úgy vigyázta őket, mint kotlós a csibéit, részesültek a tőle kapott testi és szellemi javakban, részesei voltak örömének, bánatának. Eszükbe jutott-e egyáltalán Jézus felé kinyilvánítani a hálát minden mellette megtapasztalt jóért? Miért nem örültek inkább Mária nagylelkűségének?

És mi vajon tudjuk-e, mit beszélünk, amikor mások tettei felett ítéletet mondunk? Ki vagy te, hogy kárhoztatod a más szolgáját? (Jak 4:12) Szokásunk-e hálamondásra pazarolni az időt, vagy áldozathozatallal kifejezni örömünket Isten iránt? Mindenben hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által ti hozzátok. (1Thess 5:18) Képesek vagyunk-e együtt örülni a Krisztusban boldogokkal? Örüljetek az örülőkkel! (Róm 12:15)

És ez nem csak negatív értelemben igaz: a jó hatást sem vagyunk képesek belátni. Bizonyos, hogy Mária sem értette, milyen végtelen nagy jelentősége lesz majd annak, hogy valami jót és szépet szeretne tenni az Úr Jézusért. De a drága, mégis széttört alabástromedény pontos azonosítást nyert az utolsó vacsorán: ez az én testem, amely értetek megtöretik. (1Kor 11:24) Ahogyan Mária nem sajnálta feltörni, Jézusra pazarolni a kenetet tartalmazó palackot, úgy az Atya sem sajnálta odaadni, megfeszíttetni a valaha a Földön járt legjóságosabb Ember testét. Isten szíve összetört a kereszt mellett, de mégsem sajnálta összetöretni a Fiút abban a reményben, hogy lesz csak egy földlakó is, aki – korlátozott módon ugyan, de mégis – megérti és megéli e pazarlás lényegét.

A szelencét valamilyen módon fel kellett nyitni, hogy a benne lévő nárdusolaj kifejthesse áldott hatásait. Jézus megtöretése, halála tette lehetővé, hogy a Benne lakozó isteni, gyógyító-nyugtató, megelevenítő hatású élet szétáradhasson a világban. A Simon házát betöltő illat az emberi kőszíveket átjáró, pünkösdkor kitöltetett szent szellem jelképe, amelyből örökké tartó, jótól áradó élet fakad. Ez az élet Krisztus illatát árasztja, a szeretet gyümölcseit termi, a mennyei világ előízét hordozza.

A temetésemre

Jézus maga értelmezte a történteket: rajta kívül senki nem tudta, milyen közel van számára a vég. Bár tanítványainak többször is vázolta az előtte álló eseményeket, képtelenek voltak elfogadni a megaláztatás és a halál lehetőségét: neki Jeruzsálembe kell menni, és megvettetni, sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnap föltámadni. (ld. Mt 16:21; Mk 8:31) Sokat kell szenvednie… ez a vacsora is bizonyos értelemben a szenvedés alkalma volt számára.

Döbbenetes módon védelmezte a váratlan balzsamozást: úgy írta le, mint saját temetési szertartásának egy velejáróját. Előre látta, hogy ott és akkor, az ünnep előtti utolsó pillanatokban nem lesz már alkalma az Őt szeretőknek arra, amit itt most még pazarlásnak véltek. Épp annyi idejük maradt, hogy a keresztről levett, sebektől borított testet begöngyöljék és sírba fektessék. Elmaradt a megtisztítás, a lemosás, a beolajozás. Elmaradt a királyoknak kijáró végső tisztességadás. Mire hozzáfogtak volna, feltámadt! De három napig a megmaradt tizenegy tanítvány és az asszonyok azzal a tudattal éltek meg minden percet, hogy többet érdemelt volna… Miért nem tettem Érte többet, amíg élt, miért nem tehettem Érte többet, legalább halálában?!

Legkésőbb annak a nyugalomnapnak a kezdetekor, amely Jézus számára a sírban telt, követői átértékelték a pazarlást feddő szavaikat. Mária könnyei még az Élőre hulltak. A keményszívű férfiaké már csak a holtra. De ahogyan Isten mindig is képes volt a rosszat jóra, a bánatot örömre fordítani, úgy ebben az esetben is megtette. Azonban a hálátlanság okozta fájdalmat, amelyet Jézus Simon házában átélt, nem tehette senki meg nem történtté. Milyen sokat szenved Isten és Fia földi gyermekei miatt! Mégsem ítélték tékozlásnak az igazi tékozlók megmentését. A mi életünk vonatkozásában is érvényes a kérdés: teszem-e, amíg tehetem mindazt a jót, amire Jézus indít?

A tolvaj pénztáros

Mindaz a bosszankodás, háborgás, zúgolódás, ami a tanítványok – nem is a farizeusok! – között támadt a nárdusolaj tékozlása ellen, János feljegyzései szerint Iskáriótes Júdástól indult. Éppen attól az embertől, aki a tanítványok körében is tekintéllyel rendelkezett, és bizalmi szerepet töltött be: ő volt a pénztáros, a kis közösség anyagi ügyeinek intézője. Nagyon lehangoló, amit vele kapcsolatban a szeretett tanítvány – utólag felfedezett. Nem az irgalmasság, hanem a pénzsóvárság indította sugdolózásra. Mária áldozatvállalása pontosan ellentéte volt az ő indítékainak, vágyainak. Szégyene dühbe és lázadásba fordult. Ez azonban a többiek elől rejtett jellemvonása maradt, egyedül Jézus látott bele a szívében dúló indulatokba. Mivel Júdás köztiszteletben állt, hangulatkeltése rögtön támogatókra lelt. Nem csitították, nem tettek fel tisztázó kérdéseket, hanem azonnal egyetértettek vele. Nagyobb részüket elsodorta a közhangulat. Nem gondoltak bele, milyen sértő az Istenfiára nézve ezt mondani: Mire való ez a pazarlás? Aki egész életét elpazarolta az emberek megmentése érdekében, annak e szelencényi nárdusolaj túl sok…

Több, nagyon komoly tanulság van emögött:

  • Kis kovász az egész tésztát megkeleszti. (Gal 5:9)
  • Mint a vízben egyik arc a másikat megmutatja, úgy egyik ember szíve a másikat. (Péld 27:19)

Elég egy szikra, hogy tűzvészt okozzon. Az emberek egymás tükrei. Minden tettnek vannak pozitív és/vagy negatív következményei. Ahogyan Mária cselekedetei feljegyzésre kerültek, úgy Júdás útja is belekerült a Szentírásba. Jézus megfeddte őt és a többieket: Hagyd békén, hagyjatok neki békét! Ez nála tragikus megkeményedéshez vezetett, nem pedig megbánáshoz. Elment a főpapokhoz, hogy harminc ezüst árán a kezükre játssza a Messiást. Míg a tizenegy tanítvány Simonnal együtt elszégyellte magát és magába szállt, Júdás ellenkezőleg: az intés nem meglágyulást, hanem megátalkodottságot eredményezett. Ugyanazok az isteni szavak ellentétes hatást gyakoroltak a két embercsoportra, mert Júdás nem volt egyedül indulatával. Ott ültek, akik még Lázárt is képesek lettek volna meggyilkolni. Akik Jézus tiszta és szeretetre méltó személyét önmaguknál fontosabbnak látták, azok magukba szálltak. Akiket fogva tartott a pénz és a hatalom utáni sóvárgás révén az önimádat, azok Sátán eszközeivé lettek a végkifejlet során. Ezért mondhatta a minden szívben, mint nyitott könyvben olvasó Megváltó az utolsó pászka elfogyasztása előtt: Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan! (Ján 13:11) Hogyan hatnak ránk Isten feddései, intései? Alázatot vagy dühöt gerjesztenek bennünk?

Júdás tette elrettentő példa lehet előttünk. A zúgolódás révén, amit sikerült felszítania, megrabolta Krisztust a neki kijáró tisztelettől, megszomorította és megalázta az örvendező Máriát, elrabolta az egész közösség békességét, ellopta Istenfia örömét, amely a hála kifejezése nyomán támadt benne, felbátorította Jézus ellenfeleit – és ehhez elég volt egyetlen, méreggel átitatott kérdés. Bizony, a nyelv meg nem megszelídíthető, fékezhetetlenül gonosz, halálos méreggel teljes (Jak 3:8), mert az emberi szív teljességéből szól. Hány áldott élethelyzet romlott meg jóvátehetetlenül kritikus és kegyetlen szavaink hatására? Hányszor szolgáltuk inkább a vádló, mint Isten céljait?

Ne a látszat alapján ítéljetek!

Ebben a történetben – ahogyan a való életben – senki nem az, akinek látszik. A galileai csodarabbi sok farizeus szemében istenkáromló csaló – a valóságban Isten Egyszülöttje, a kereszthalálra készülő Megváltó. A gyógyult Simon valójában egy bűnöző, megrontás vádja alatt állhatna. Júdás, a bizalmi szerepet betöltő tanítvány, a pénztáros, árulásra készülő tolvaj. A tisztátalan prostituált Isten odaadó szentje. A Jézust követő és szerető tanítványok egyik pillanatról a másikra Sátán eszközeivé váltak a háborgás, a zúgolódás résztvevőiként. Az Úr mindezeket tudta és látta. Tudja és látja ma is, kik és milyenek vagyunk valójában. Ő az egyetlen, aki nem vádaskodott, noha joga és bizonyítékai is lettek volna. Nem maradt észrevétlen előtte egyetlen mozzanat sem. De mégsem tette, mert hosszú távon gondolkodott. Ellenkezőleg: Ő volt a Védő a vádakkal, a bántással szemben.

Jézus az egyetlen, aki minden szereplő felé a feltétlen szeretetet, a megértést árasztotta, a megmentés érdekében – és hozzá kell tennünk, a felizzó harag és gyűlölet légkörében. A lázadó, gyanúsító, ítélkező lelkület fogságából akart és akar ma is megszabadítani mindenkit. Hogy a szeretet korlátlan szabadságában járhassunk. A gyűlölet nemcsak azt gyilkolja, aki felé irányul, hanem először azt, akiben fészket rak. Ezért írta Pál: Az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztusban… (Fil 2:5) Az alázatos, türelmes, változtató hatalommal bíró, önfeláldozó szeretet mentő szándékú indulata. Ha és amíg Ő, az igaz Bíró nem ítél, addig nekünk nincs jogunk – hacsak különleges kijelentést nem kaptunk erre vonatkozóan – másokat megítélni, különben magunkra vonjuk az ítéletet. Ha valóban Isten szelleme, Jézus élete, indulata ural minket, akkor megmentésre törekszünk, nem pedig a vád hangjait hallatjuk.

A szegények mindenkor veletek vannak

Jézus kijelentése minden korok minden Krisztust követő emberének szól: a szűkölködők, a testi-lelki javakat nélkülöző emberek mindenkor velünk élnek. A világ egy nagy lepratelep, nyomornegyed, szüntelen szolgálati lehetőség minden tanítvány számára. Amikor csak akartok, jót tehettek – vagyis „szabad a pálya” az Istentől indított és Isten dicsőségét szolgáló jócselekedetek előtt. Amíg ugyanis a világ fennáll, addig a rabszolgaság, a kizsákmányolás, az elnyomás és a szegénység is a sátáni világrend része marad. Ennek leépítése a mennyei szeretet eszköztárával hatalmas kihívás és lehetőség a tanítványok számára. Hogyan, mikor és mit? Ezt az Úr tudja kinek-kinek egyénileg és közösségileg megmutatni: Bölccsé teszlek és megtanítalak az útra, amelyen járnod kell, szemeimmel tanácsollak téged! (Zsolt 32:8) – ígéri mindazoknak, akik megkérdezik Őt.

Az örök evangélium része

Mária ajándéka – noha mindenki megszólta érte – az evangélium, vagyis az örömhír, az isteni üzenet részévé vált, a szegény özvegy két fillérjével, Zákeus szándéknyilatkozatával együtt. Vajon miért? Mi az örömhír, amit Jézus megosztani jött a Földre? Az, hogy van másik út, mint a prostitúció, a kapzsiság, az irigység, a gyűlölet és a halál. Van más út a tékozlók számára! Lázár nővére maga az egyik örök életűvé vált bizonyíték arra, hogy az isteni megváltás terve működőképes! Jézus azóta is szorgalmasan „gyűjti” azokat, akikben megszületik a mennyei indulatvilág.

Az evangélium örök – minden korban és minden helyzetben ugyanaz:

  • József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogantatott, a szent szellemtől van az. Szül pedig fiat, és nevezed nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből. (Mt 1:20-21)
  • Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és annak neve: Immanuel, ami annyit jelent: Velünk az Isten. (Ésa 7:14)
  • Mert ez az a szövetség, amelyet ama napok után Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Adom az én törvényemet az elméjükbe, és az ő szívükbe írom be azokat, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. […] és mindnyájan megismernek engem, kicsinytől nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő vétkeiket, és bűneikről többé meg nem emlékezem. (Zsid 8:10-11 ld. Jer 31:33-34)
  • Mert ti az élő Isten temploma vagytok, amint az Isten mondta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, ők pedig népemmé lesznek. (2Kor 6:16)
  • Maradjatok én bennem, én ti bennetek. (Ján 15:4)
  • Akiket Isten szelleme vezérel, azok Isten fiai. (Róm 8:14)

A „jó hír” Isten egyoldalú döntése: szövetségre lép az emberrel. Ahogyan Máriában létrejött egy új élet, úgy bennünk is kibontakozhat Krisztus. Az Ő saját, isteni természetét ajándékozza nekünk, hogy ugyanolyan jóvá, tékozlóan bőkezűvé váljunk, mint a mennyei Atya! A Fiú emberi természetet nyert, hogy segíthessen. Mi Őbenne isteni természetet nyertünk, hogy élhessünk: én bennetek és ti bennem – mondta az Úr. Ebből az isteni természetből, ebből a hamisítatlan jóságból születnek olyan jó cselekedetek, mint Mária „pazarlása”. Jézus, mint Szószóló és Védőügyvéd hangsúlyozta, hogy az asszony jót cselekedett, a tőle telhető legjobbat. Tudjuk, hogy senki nem jó, csak egyetlen Lény, az Isten. (Luk 18:19) Aki tehát képessé vált a jóra, azt maga Isten vezérli belülről, szelleme által. Ehhez az kell, hogy Máriához hasonlóan átadjuk magunkat Krisztusnak, felismerjük az alkalmakat, meghalljuk az isteni szót és engedjünk neki. Vagyis tudatosan válasszuk a jót: ő is először „csak” ott ült Jézus lábainál és hallgatta az élet szavait. (Luk 10: 38-42) Az ige hitet ébresztett benne, a hitből szeretetszövetség, majd pedig a hála jótettei születtek. Csodálatos, hogy az Úr minden életet bele akar szőni az evangélium szövetébe: te is része lehetsz, te is okozhatsz örömet Jézusnak!

Ki szereti Őt jobban?

Csak az tudja tehát mennyei Hitelezőnket igazán szeretni, akinek Istentől nyert, új szíve van. A Bethániában Jézusra ömlő kenet a szent szellem jelképe, amely „tartalmazza” az örök szövetség lényegét: adok néktek új szívet és új szellemet adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. (Ezék 36:26) Az új szív ajándék. Az újjászületés, a víztől és szellemtől születés útján nyerhető. Az új szív Krisztus Atya iránti szerelmével és emberek iránti bölcs szeretetével teljes. Az új szív hálatelt, felfogja az isteni pazarlás lényegét és legfőbb törekvése a köszönetet kifejező jó cselekedetek kivitelezése.

Jézus feddése a tanítványok felé közvetett formában kifejezte, hogy bánkódott a hálátlanságuk miatt. Nagyon sokat olvashatunk az evangéliumokban a választottak kéréseiről, kérdéseiről, amelyekkel Mesterüket szinte éjjel-nappal ostromolták. Ő pedig mást sem tett, mint szüntelenül csak adott: időt, figyelmet, gyógyulást, magyarázatot, békességet, erőt, ennivalót, törődést, tanácsot, bátorságot – ontotta rájuk áldásait, pazarolta szeretetét… Magunkra ismerünk?

Jézusnak mégsem elsősorban önmaga miatt fájt a szíve. Mint gyengéd Istenfia természetesen mindig örült volna a hála kifejezésének, ahogyan a szülő örül gyermeke köszönetének. De tudta, hogy a hálatelt szív hiánya elsősorban a tanítványok legnagyobb vesztesége. A hála: eleven emlékezés, örömmerítő visszatekintés, a gyógyulás újraélése, a krisztusfüggőség tudatosítása, a boldogság lehetősége, a békesség és biztonság forrása, Isten közelségének megélése. Jézus tudja, hogy a hálátlan élet keserűségbe, keménységbe, betegségbe forduló vegetálássá silányodik. A hála és a boldogság kéz a kézben járnak. Érdemes kipróbálni! Minél több okot találunk a hálamondásra, annál intenzívebb az öröm és a Krisztushoz való kötődés.

Gondolkozzunk el, kihez hasonlítunk jelen pillanatban, és kihez akarunk hasonlítani a Simon asztala körül időzők közül? Bántást vagy örömet kap tőlünk Isten szent és alázatos Fia? Megvetjük, mint a leprából gyógyult házigazda? Gyűlöljük, mint a féltékeny írástudók? Szeretjük hűségesen, de hallgatunk a támadások kereszttüzében, mint Lázár? Megsértődünk és irigykedünk mások jólelkűségét látva, mint Júdás? Pillanatok alatt ítélkezünk és vádaskodunk, mint Péter és Tamás? Térden állva sírunk, mint Mária? Szereted-e Jézust úgy, ahogyan Ő téged? Mit is adhatunk mi Istennek viszonzásul?! Emlékezzünk a példázatra: soha nem törleszthető az a hatalmas JÓ, amit kaptunk tőle… Akkor legalább köszönjük meg a felfoghatatlant… Bár ez a názáreti Mária hálaéneke, de a bethániai Mária is éppúgy elmondhatja – velünk együtt:

Magasztalja lelkem az Urat,
és örvendez lelkem az én megtartató Istenemben!
Mert rátekintett szolgálóleánya alázatos állapotára;
mert íme, mostantól boldognak mond minden nemzetség.
Mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az Ő neve!
És az Ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre van azokon, akik Őt félik.
Hatalmas dolgokat cselekedett karjának ereje által,
elszélesztette a szívük gondolatában felfuvalkodottakat.
Hatalmasakat döntött le trónjukról, és alázatosokat magasztalt fel.
Éhezőket töltött be javakkal és alázatosakat magasztalt fel.
Felvette Izraelnek, az ő szolgájának ügyét, hogy megemlékezzék az ő irgalmasságáról.
(Amint szólt atyáinknak), Ábrahám iránt és az ő Magva iránt mindörökké!
(Luk 1:46-55)