A különleges Isten-ember kapcsolatok titkai

Vannak a Bibliában olyan személyek, akikkel kapcsolatban a mai keresztények sokszor már-már irigykedve felsóhajtanak: „De jó nekik! Mennyire szerette őket az Isten!” – és nem lépünk tovább a terméketlen sóvárgásnál. Ezekben az esetekben közös, hogy a Mindenható különleges mértékben kifejezte irántuk érzett szeretetét, megbecsülését, akár szavak, akár csodálatos események formájában. Ha azonban megvizsgálunk néhány történetet ezek közül, fény derülhet több, bátorító és inspiráló titokra az Istennel való különleges kapcsolatok hátterét illetően. Ezekre vonatkozóan is megállapítható, hogy a Szentírás nagyon szűkszavú, sokszor csak a sorok között olvasva bányászhatjuk ki a legértékesebb aranyrögöket.

Isten kedvencei

1. ÉNÓKH

• Élt pedig Járed százhatvankét esztendőt, és nemzette Énókhot. … Élt pedig Énókh hatvanöt esztendőt, és nemzette Methuséláht. És járt Énókh az Istennel, miután Methuséláht nemzette, háromszáz esztendeig; és nemzett fiakat és leányokat. És Énókh egész életének ideje háromszázhatvanöt esztendő. És mivel Énókh Istennel járt; eltűnt, mert Isten magához vette. (1Mózes 5:18-24)

• Mert belopództak olyan emberek, akik régen előre beírattak ezen ítéletre, istentelenek, kik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják, és az egyedüli Urat, az Istent, és a mi Urunkat, a Jézus Krisztust megtagadják. Ezekről is prófétált pedig Énok, aki Ádámtól fogva a hetedik volt, mondván: Íme, eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenki felett, és ítéletet tartson mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségük minden cselekedetéért, amelyet elvetemülten elkövettek, és minden kemény beszédért, amelyet az istentelen bűnösök szóltak ő ellene. Ezek zúgolódók, panaszkodók, a maguk kívánságai szerint járók; szájuk kevélységet szól, haszonlesésből személyimádók. (Júdás 1:4.14-15)

Énókkal kapcsolatban a legelső feltűnő dolog, hogy Istennel járt egész életében, utána pedig titokzatos módon eltűnt a Földről, mert az Úr fölemelte a mennybe. Ennek az égbevitelnek a körülményeiről semmit nem tudunk, nem kizárt, hogy hasonlított Illés mennyei szekéren történt elragadtatásához. Mindenesetre egy földi szerelem a mennyben nyert örök folytatást… Az elődeivel és utódaival összevetve igen rövid időt, mindössze három és fél évszázadot töltött itt, és ma azon huszonnégy „vén” közé sorolják, akik Isten mennyei trónja körül már most az emberiséget képviselik. Júdás apostol egy nagyon különös összefüggésben utal rá, mint prófétára: Énókh beszélt környezetének Jézus dicsőséges, második eljöveteléről, ami végső ítéletet jelent a romlott világ felett.

De mit is jelent az együtt járás? Annyi bizonyos, nem lehetett akkoriban (sem) túl gyakori ez a jelenség, ha feljegyzésre, megörökítésre került. Ámós próféta tette fel a nagyon helyénvaló kérdést ezzel kapcsolatban: Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással? (Ámós 3:3) Az óhéber ’já’ad’ szó jelentése többek között: ’eljegyez’. Szoros, napi, összhangon, egymás folyamatos megismerésén alapuló közösséget jelent, amely az élet minden egyéb területére nézve meghatározó befolyást gyakorol. Mindenképpen egy intenzív és folyamatos kommunikáción alapuló kapcsolatot kell elképzelnünk, melyben kölcsönös a párbeszéd. Ráadásul mindez egy olyan környezetben, amely pusztulásába rohant: a következő fejezet már az özönvizet tárgyalja. Énókh nem csupán személyes életét érintően állt összhangban Isten szándékaival, de környezetének állapota is aggasztotta. Kérdései, aggodalmai válaszaként Isten látomásban oszthatta meg vele a mindenre gyógyírt jelentő megoldást. Ennek következményeként valószínű, hogy Noé előhírnökeként hirdetnie kellett a közelgő ítéletet. Minél közelebbi viszonyban áll valaki Istennel, annál nagyobb fájdalom számára látni az önzésbe, függőségekbe fulladt emberi roncsokat, annál inkább vágyik számukra kiutat mutatni. Biztos, hogy Énókh életét az intenzív öröm és az intenzív fájdalom kettőssége jellemezte: öröm a Mindenhatóban és szenvedés a gonoszság következményei láttán. Végül az a döntése, hogy kezdetektől és folyamatosan Istent választotta, bőséges, emberi ésszel ki nem gondolható jutalommal járt.

2. ÁBRAHÁM

• Vajon Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből vált igazzá, amikor felvitte Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetek által lett teljessé a hit; És beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott neki igazságul, és Isten barátjának neveztetett. (Jakab 2:21-23)

• Azután felkelvén onnan azok a férfiak, Sodoma felé tartottak. Ábrahám is velük ment, hogy elkísérje őket. És mondta az Úr: Eltitkoljam-e Ábrahámtól, amit tenni akarok? Pedig Ábrahám nagy és hatalmas néppé lesz; és benne áldást nyer a föld minden nemzetsége. Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utána, hogy megőrizzék az Úr útját, igazságot és törvényt téve, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólt felőle. Mondta azután az Úr: Mivelhogy Sodomának és Gomorának kiáltása megsokasodott, és mivel az ő bűnük felettébb megnehezedett: Alámegyek azért és meglátom, vajon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek vagy nem? tudni akarom. És elfordultak onnan a férfiak, és mentek Sodomába. Ábrahám pedig még az Úr előtt állt. És odament hozzá Ábrahám és mondta: Vajon elveszted az igazat is a gonosszal együtt? (1Mózes 18:16-19)

Ábrahám különlegessége, hogy Isten őbenne örökre szóló áldás ígéretével ajándékozta meg a világot, amelyről Dávid kapcsán majd alább szó esik. Emellett azonban baráti viszonyba (!) került az Atyát képviselő Úrral, a Fiúval. Mégpedig hite miatt. A barátság ugyanis a két fél közötti rokonszenven, őszinteségen, igaz párbeszéden alapul, amelyben nemcsak igazat mondanak, de hisznek is egymásnak a résztvevők. A döntő tényező tehát,

• hogy remény híján is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, amint megmondatott. … És hitében erős lévén, nem gondolt saját, már elhalt testére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére; az Isten ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt hitben, dicsőséget adva Istennek, és teljesen elhitte, hogy amit ő ígért, meg is teheti. Azért is tulajdoníttatott neki igazságul. (Róma 4:18-22)

A hitet kifejező ’pisztisz’ szó egyúttal bizalmat is jelent, ami egy kapcsolat kibontakozásával párhuzamosan, fokozatosan bomlik ki és erősödik meg. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis a Sátán uralta Földön hinni Isten szavának, hiszen szó szerint született kételkedők vagyunk. Isten azonban kételyei ellenére sem vetette el Ábrahámot, hanem hitét a csillagos égbolthoz kötötte: ha a pátriárka feltekintett, mindig emlékeznie kellett a születendő fiúra, illetve utódai megszámlálhatatlan sokaságára. Küzdelem árán jutott el ő is, és minden halandó, a felismerésre: Isten minden szava igaz, minden tette hűségéből fakad. Ha ez megszilárdul bennünk, mint tudás, a barátságnak nem lesznek többé akadályai! Mindenesetre Ábrahám már azelőtt megerősödött az Úr hűségéről való bizonyosságában, mielőtt az ígéret gyermeke először felsírt volna. Ez az a hit, ami igazzá tette őt Isten szemében, ezért vált a hívők családjának fejévé. Hadd tegyük hozzá, Sára, az ő felesége is méltó társává fejlődött, mert az ő nevéhez fűződik a hit legszebb meghatározása:

• … hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette (Zsidók 11:11)

A barátság egyik sajátossága, hogy ügyeinket, nyomasztó gondjainkat is megosztjuk egymással: az Úr is elmondta Földre látogatásának szomorú célját vendéglátójának, akit nem hagyott hidegen a gonosz városok közelgő pusztulása. Ábrahám azonnal Isten igazságos, könyörületes jellemére hivatkozva kezdett alkudozni unokaöccse, Lót és családja életéért, és tudjuk a folytatásból, nem hiába. Az Úr gyönyörködik abban, ha saját irgalmasságát visszatükröződni látja az emberekben, akik barátaivá lettek.

Ez a baráti kapcsolat is továbbfejlődött, olyan szintre, hogy Isten az egész világegyetem elé merte tárni Ábrahám hitét, amikor az ígéret gyermekének feláldozására kérte tőle. Azt kellett volna Isten földi barátjának saját kezűleg megölnie, akire évtizedekig várakozott. De azért nem lett engedetlen vagy öngyilkos, mert emlékezett és bízott Isten hűségében:

• Úgy gondolkodott, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt [ti. a fiát, Izsákot] példaképpen visszanyerte. (Zsidók 11:18)

Ábrahám hűsége révén sokkal többet nyert, mint remélhette: nemcsak megkímélhette fiát, de megérthette, megláthatta az eljövendő megváltás lényegét. Jézus erre utalt a zsidókkal folytatott vitájában:

• Ábrahám, a ti atyátok, örvendezett, hogy meglátja az én napomat, látta is, és örült. (János 8:56)

Az a bizonyos nap, amire Jézus utalt, a kereszt felállításának napja, az igazi áldozati bárány vérehullásának napja volt, az emberiség szabadulásának napja. Az az Úr, aki Mamré tölgyesében beszélgetett Ábrahámmal, megmutatta neki önmagát, mint töviskoronázott, megcsúfolt királyt, aki teljes elhagyatottsága ellenére győzni tudott – egykori és jövendőbeli barátai érdekében…

3. MÓZES

• És mikor Mózes bement a sátorba, felhőoszlop szállt alá, és megállt a sátor ajtajában, és beszélt Mózessel. És látta az egész nép, hogy a felhőoszlop a sátor ajtajánál áll, és felkelt az egész nép, és ki-ki meghajolt az ő sátrának ajtajában. Az Úr pedig beszélt Mózessel színről színre, amint szokott ember szólni barátjával; és mikor Mózes a táborba visszatért, az ő szolgája az ifjú Józsué, Núnnak fia, nem távozott el a sátorból. És mondta Mózes az Úrnak: Lásd, te azt mondod nekem, vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nekem kit küldesz velem; pedig azt mondtad nekem: név szerint ismerlek téged, és kedvet találtál szemeim előtt. Most azért, ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nekem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped. És mondta az Úr: Az én orcám menjen veletek, hogy megnyugtassalak? Mondta neki Mózes: Ha a te orcád nem jár velünk, ne vigyél ki minket innen. Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, amely e földnek színén van. Mondta azért az Úr Mózesnek: Megteszem ezt is, amit kívántál; mert kedvet [kegyelem, kedvezés, jóindulat, elfogadás] találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged. (2Mózes 33:9-14)

• Mindjárt mondta azért az Úr Mózesnek, Áronnak és Mirjamnak: Menjetek ki ti hárman a gyülekezet sátrába; és kimentek ők hárman. Akkor leszállt az Úr felhőoszlopban, és megállt a sátor nyílásánál; és szólította Áront és Mirjamot, és kimentek mindketten. És mondta: Halljátok meg most az én beszédemet: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látomásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, aki az én egész házamban hűséges. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úr hasonlatosságát látja. Miért nem féltetek hát szólni az én szolgám ellen, Mózes ellen? És felgyulladt az Úr haragja ő reájuk, és elment. (4Mózes 12:5-9)

• És mondta Mózes: Kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet! És mondta az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te arcod előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek! Arcomat azonban, mondta, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élve. És mondta az Úr: Íme, van hely én nálam; állj a kősziklára! És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engem, de arcomat nem láthatod. (2Mózes 33:15-23)

Mózes is azon kitüntetett emberek közé tartozott, akiről Isten ugyancsak kijelentette, hogy baráti módon, közvetlenül tartja vele a kapcsolatot. Ez a megtisztelő barátság Mózest minden tekintetben feltétlen engedelmességre indította. Hosszú szolgálata alatt, tudjuk, egyetlen esetben nem pontosan Isten parancsa szerint járt el. Ugyanakkor „függővé” vált: egyre többet akart Istenből, nem elégedett meg azzal, ami már így is messze meghaladta kortársai istentapasztalatát, saját szemével akarta látni dicsőségét, állandó vezetésére, közelségére vágyott. Kevésnek ítélte addigi ismereteit az Úrral kapcsolatban. Hívására hátat fordított kényelmes egyiptomi életének, a trónnak, és egész lényével a menny ura felé fordult, majd ezen az úton következetesen egyre magasabbra hágott – és tudjuk, halálát követően valóban eljutott ő is Énókh társaságába.

Azonban nagyon érdekes, sőt, megható, ahogyan Isten Mózes kéréseire válaszolt: nem háborodott fel telhetetlenségén, nem rótta meg pimaszságáért, nem utasította el sértődötten, ellenkezőleg: gyönyörködött barátjában, kinyilvánította iránta érzett szeretetét, és csodálatos tapasztalatok révén osztotta meg vele önmagát. Halandó számára elviselhető keretek közé szorította dicsősége fényét, oltalmat kínált saját, megsemmisítő jelenléte ellen… Megvalósult a lehetetlen, ha csak pillanatokra is: az ember Isten háta mögé került!

4. DÁVID

• Keresett az Úr magának szíve szerint való embert, akit az ő népe fölé fejedelemül rendelt, mert te nem tartottad meg, amit az Úr parancsolt neked. (1Sámuel 13:14)

• Azután pedig királyt kértek maguknak, és adta nekik az Isten Sault, a Kis fiát, a Benjamin nemzetségéből való férfiút negyven esztendeig. És mikor őt elvetette, támasztotta nekik Dávidot királyul; kiről bizonyságot is tett: Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát, ki minden akaratomat véghez viszi. Utódai közül támasztott Isten, ígérete szerint, Izráelnek szabadítót, Jézust; (Cselekedetek 13:21-23)

Dávidnak már a neve is különleges, azt jelenti: ’szeretett, dédelgetett’. Rímel Isten ezer évvel későbbi szavaira, amelyeket Jézussal kapcsolatban többször is mondott: „Ő az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” (Máté 17:5) Sok tekintetben valóban a Megváltó előképe volt, többek között, mint jó pásztor, majd, mint jó király. Talán vele kapcsolatban legkönnyebb a helyzetünk, mivel számtalan zsoltár szerzője, s ezek bepillantást engednek a titokba, miért is tekinthette őt Isten saját szíve szerint való férfinak. Tömören fogalmazva Isten szerelmese volt, és ennek már fiatal korától fogva számtalan jelét adta. Ennek egyik korai példája, amikor az Úr neve védelmében kiállt Góliát ellen. Később, már Izrael királyaként, amikor a szövetség ládájának érkezése feletti örömében teljes erejéből táncolt. De ami talán a legfőbb, hogy túlnyomó részben Istent kérdezte útjai, döntései előtt, és hallgatott a mennyből érkező parancsokra, tanácsokra, mert bízott abban, hogy Isten nem engedi őt bizalmában megszégyenülni. (Amikor nem így cselekedett, valóban szégyen és tragédia következett.)

A természet szépsége, fensége mindig azok teremtőjére irányította tekintetét:

• Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember, mondom, hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá? (Zsoltár 8:4-5)

• Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük.Összegyűjti a tenger vizeit, mintegy tömlőbe; tárházakba rakja a hullámokat. (Zsoltár 33:6-7)

Dávid az, aki leplezetlenül kifejezte Isten iránti odaadását, vágyódását, teljes lényével, minden percben az Úrral akart lenni, vele akart összhangban élni:

• Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök. Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztonságban lakik. Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. (Zsoltár 16:8-11)
• Én igazságban nézem a te arcodat, megelégszem a te ábrázatoddal, amikor felébredek. (Zsoltár 17:15)
• Az Úr szolgájától, Dávidtól, aki az Úrhoz ez ének szavait azon a napon mondotta, amelyen az Úr megszabadította őt minden ellenségének kezéből, és a Saul kezéből. És mondta: Szeretlek Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom: az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem. (Zsoltár 18:2-3)

Nála mélyebben talán senki nem élte át a bűnbánat gyötrelmét, fájdalmát, az Istennek okozott bánatot, az önvád keserűségét:

• Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engem az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engem; Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog. Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt… (Zsoltár 51:3-6)

Zsoltárai révén a maga korának legnagyobb evangélistája volt, aki a Messiásra vonatkozó jövendöléseket is megörökíthette. Végső soron Dávid szívének legnagyobb kincse Isten volt, és ezt nem szégyellte megosztani a világgal:

• Dicsérlek, Uram, teljes szívemmel, hirdetem minden csodatételedet. Örülök és örvendezem benned, zengem, ó Magasságos, a te nevedet. (Zsoltár 9: 2-3)

5. DÁNIEL

• Én még az imádságot mondtam, amikor ama férfiú, Gábriel, akit előbb a látomásban láttam, sebesen repülve megérintett engem az esti áldozat idején. És értésemre adta, és szólt nekem: Dániel, most jöttem ki, hogy értelemre tanítsalak. A te esedezésed kezdetén egy szózat támadt, és én eljöttem, hogy megjelentsem; mert te kedves vagy: vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást! (Dániel 9:21-23)

Dániel, a fiatalon babiloni fogságba hurcolt későbbi próféta szívből jövő könyörgése közepette kapta ezt a megerősítő visszajelzést Istentől: kérdéseire, aggodalmaira személyre szabott választ küldött neki a menny és föld ura! Sőt, sokkal többet kapott, mint amit kérni remélt. Először is megtudhatta, hogy Isten megbecsült, szeretett, számon tartott gyermeke. Annak ellenére, hogy a száműzetés Izraelre kirótt büntetés volt, az Úr figyelt a foglyokra, kitüntette őket különleges kegyelmével, hűségük drága volt szemében. Másrészt Isten nemcsak akkori helyzetükre vonatkozóan, de a történelem egészére nézve életbevágóan fontos kijelentéseket osztott meg vele. Sőt, a megértésben is segítségére sietett, épp a fent említett jelenetben küldte el hozzá angyalát a magyarázattal. Mindaz, amit Dániel, mint Isten kedves gyermeke lejegyzett, az utolsó pillanatokig iránytűként szolgálhat az emberiség számára Jézus visszajövetele előtt.

6. LÁZÁR

• Küldtek azért a testvérek ő hozzá, mondván: Uram, íme, akit szeretsz, beteg. Jézus pedig, amikor ezt hallotta, mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia. Szerette pedig Jézus Mártát és annak nővérét, és Lázárt. … Ezután monda nekik: Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt. (János 11:5.11)

Az újszövetségi példák közül kiemelkedik Lázár, akivel kapcsolatban János feljegyezte, hogy Jézus különösképpen kötődött hozzá és nővéreihez. Ha minden idevonatkozó részletet elolvasunk, láthatjuk, hogy bethániai otthonuk egyben Jézus otthona is lett. Gyakran megszállt náluk, fekhelyet, ételt, nyugalmat, szerető és nyitott szíveket, meghallgatásra való készséget és hitet talált körükben, mint üldözött galileai próféta. Ők felismerték benne Isten egyszülött Fiát, és így is bántak vele. E barátság folyományaként kiállták a legnagyobb hitpróbát is: Lázár betegségét, haldoklását és halálát – végül meglátták az egyik legnagyobb csodát, amit Isten bizalmuk alapján megtehetett Jézus halála előtt. A bizalom bizalmat szül, amely megtartó hídként ível át a megpróbáltatások mély szakadékai fölött is.

7. JÁNOS

• A tanítványok ekkor egymásra tekintettek bizonytalankodva, hogy kiről beszél. Egy pedig az ő tanítványai közül a Jézus keblén nyugodott, akit szeretett Jézus. Intett azért neki Simon Péter, hogy tudja meg, ki az, akiről szól? Az pedig a Jézus keblére hajolva, megkérdezte: Uram, ki az? (János 13:21-23)
• Péter pedig megfordulva látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki nyugodott is ama vacsora közben az ő keblén és mondta: Uram! ki az, aki elárul téged? Őt látva Péter, mondta Jézusnak: Uram, ő vele mi lesz? Mondta neki Jézus: Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem! Kiment azért e beszéd a testvérek közé, hogy az a tanítvány nem hal meg: pedig Jézus nem mondta neki, hogy nem hal meg; hanem: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? (János 21:21-23)

Utolsóként emlékezzünk meg a szeretett tanítványról, aki a tizenkettő közül a legbizalmasabb közösségig merészkedett Jézus Krisztussal való kapcsolatában. Lelkileg és fizikailag egyaránt a legszorosabb közelségre vágyakozott és ezt ki is nyilvánította. Jézus pedig nem viselkedett elutasítóan e gyöngédséggel szemben. Ennek hatására János a szeretet rendíthetetlen apostolává vált, akinek Krisztus, Dánielhez hasonlóan a megváltás megannyi titkát felfedte, s ennek nyomán született a Biblia utolsó, Jelenések könyve címen ismert irata.

Kit szeret Isten legjobban?

A fenti személyek esetében mindenképpen mutatkoznak bizonyos közös jellemzők. Semmiképpen nem merev, formális vallásoskodásról van szó, hanem személyes kapcsolatokról, amelyeket emberi oldalról két alapvonás jellemez:

Egyrészt odaadó, gyermeki viszony, amely Isten iránti mély bizalmon alapul és engedelmességben fejeződik ki. Ez a hozzáállás túllépett már a csecsemőkor mohó önzésén, aki mindig csak saját éhségével, egyéb szükségleteivel van elfoglalva. Tudja, hogy ebben a kapcsolatban mindent megkap, amire valóban szüksége van, és tudja, hogy az engedelmesség nem korlátozás, hanem a szabadság megélése.

Másrészt hitben érett vagy folyamatosan érő férfikor, amely készséges átérezni Isten gondjait, az Úr ügyeit, készséges feladatot, szerepet vállalni az Atya terveiben – hit által, de isteni erővel. Tehát folyamatos vágyakozás a közelségre, az együttlétre, bátorság a kérésekhez, kérdésekhez, merészség és kitartás Isten ostromához, a szív együtt dobbanása Isten szívével, teljes őszinteség és kitárulkozás az Úr előtt, ugyanakkor készség és hajlandóság meghallgatni a menny Urát, majd beilleszkedni terveibe. A lehető legteljesebb vágyakozás és önátadás felé törekedett mindegyikük. Megnyíltak Isten szeretete előtt, és utána még többre vágyakoztak belőle.

Mindazonáltal e bibliai alakok történetei nyomán joggal gondolhatjuk, hogy Istennek időről-időre voltak kivételezettjei, kedvencei. Mi állhat ennek hátterében? A helyes válasz megtaláláshoz természetesen a Szentírás egészét figyelembe kell vennünk. Amit elöljáróban leszögezhetünk: Isten nem azért szerette őket, mert hibátlanok voltak. A fent említett férfiak közül Mózes és közvetve Dávid is gyilkossá vált. Ábrahám nemcsak kinevette Istent egy alkalommal, de önös félelemtől vezérelve kiszolgáltatta feleségét egy pogány királynak. Még János, a szeretett is elaludt az Olajfák hegyén a vért izzadó Jézus mellett, majd elfutott, nehogy őt is elfogják. Tehát nem tökéletességük miatt lettek az Úr barátaivá!

Isten keres

• Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő fiát adta, hogy ha valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (János 3:16)
• Isten letekint a mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e értelmes, Istent kereső? (Zsoltár 53:3)
• Mert az Úr szemei áttekintik a Földet, hogy hatalmát megmutassa azoknak, akik teljes szívvel ragaszkodnak hozzá. (2Krónika 16:9)

A megváltásnak nevezett teljes szabadítás kivétel nélkül minden földi ember számára elérhető és megélhető valóság. Isten mindenki számára megnyitotta az utat vissza a mennybe. Azonban ennek ellenére keresnie kell azokat, akik fogékonyak az általa felkínált szeretetre és megoldásra. Ő minden esetre alig várja, hogy találjon utána vágyakozó és megelégíthető emberi szíveket. Olyanokat keres, akik hajlandók mindent kockára tenni a vele való kapcsolatért.

Közelséged jó nekem

• Isten közelsége oly igen jó nekem! Az Úr Istenbe vetem reménységemet, hogy hirdessem minden te cselekedetedet. (Zsoltár 73:28)
• Mert jobb egy nap a te tornácaidban, hogysem ezer másutt; inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosz sátrában! Mert nap és pajzs az Úr Isten; kegyelmet és dicsőséget ad az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, akik ártatlanul élnek. Seregeknek Ura! Boldog ember az, aki bízik benned. (Zsoltár 84:11-13)

Az egyik kulcsmozzanat az isteni megkeresésre adott emberi válasz. Ebben különbözött a hét kiemelt férfiú kortársaitól: meghallották, majd értékelték magukban az Úr kereső szavát, és igent mondtak rá. A legtöbbre értékelték az általuk addig megélt pozitív események közül: végleges és végzetes vonzódással válaszoltak Isten közeledésére. Átengedték magukat az Úr szerelme vonzásának, és ezt később nem bánták meg soha.

Megismertük és elhittük

De még ez sem elég, még innen is van tovább: János apostol megértett egy lényeges vonatkozást.

• És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne. Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket! (1János 4:16-19)
• Az Isten Fia eljött és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk. (1János 5:20)

A kételkedő embernek meg kell ismerkednie a félelmetes, mindenható Istennel. El kell hinnie szeretetteljes viszonyulását, meg kell tapasztalnia az atyai gondoskodás valóságát. Át kell verekednie magát saját előítéletei, a környezete kételyei, kora vallásának akadályai, saját személyisége gyengeségei tengerén. Pál apostol is azért könyörög többek között, hogy keresztény testvérei megismerhessék Isten jóságának mélységét és magasságát, szélességét és hosszúságát – azaz határtalanságát. Ezt távolról, távcsövön keresztül nem lehet. Közel kell menni, egészen az egyesülésig… Az igazán megismert Isten válik igazán szerethető és egyben személyesen szerető Istenné számunkra. Végső soron azt mondhatjuk, hogy Isten azt tudja szeretni, aki hagyja magát szeretni, aki viszonozza ősidők óta fennálló szeretetét. Azt az embert tudja megközelíteni és ajándékaival elhalmozni, aki feléje fordul, figyel rá és enged szavainak, majd pedig egy életen át igyekszik megismerni Őt.

De mink lesz nekünk?!

Jó, jó, ez mind szép, de rég volt! A ma embere is megismételheti Péter sóvárgó kérdését olyan értelemben, hogy mit kapunk mi itt és most Isten közelségéből? Azonban helyesebb úgy kérdezni: mink van nekünk? Ugyanis János apostolt és Lázárt leszámítva valamennyien, Énókh, Ábrahám, Mózes, Dávid és Dániel irigyelnék a pünkösd utáni korok hívő gyermekeit. Ők ugyanis csak töredékes ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkeztek hőn szeretett Istenük felől: bárányt áldoztak, sátrat állítottak, hegyre másztak, Jeruzsálem felé fordulva imádkoztak, hogy találkozzanak valami módon az Úrral. Mózest még gyöngéden meg is kérdezte: Arcom menjen veletek, hogy megnyugtassalak? Isten arca, Jézus Krisztus azonban kétezer éve elérhetővé vált minden őszintén Istent kereső ember számára, és Őbenne új szintre emelkedett az Isten-ember viszony:

• Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat teszitek, amiket én parancsolok nektek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondtalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. (János 15:12-16)

Minden kereszténynek, aki befogadja Krisztust az életébe, aki szövetségre lép vele a víz és a szellem fürdője által, az Isten élő templomává, Jézus személyes barátjává lesz, akivel Ő szíve legbenső gondolatait megoszthatja, és aki ígérete szerint velünk marad a világ végezetéig. Ha szeretnél Isten kedvence lenni, bátran megteheted! Régóta vár, hogy elfoglald a neked készített helyet! Az egyesülés pillanatától fogva szellemi értelemben állandó társsá válik, aki mindig ott van: fájdalomban, próbában, háborúban és örömben egyaránt. Ha pedig eljön az a nap, amikor Krisztus fizikailag is visszatér, ugyanazt megélheted, amit annak idején Énókh: az Úr magához emel és ezután örökké az Úrral leszünk.

De addig is:

• ne feledjünk naponta vele járni, mint Énókh;
• ne feledjük elhinni minden ígéretét, mint Ábrahám;
• ne feledjük keresni arcát és dicsőségét nap mint nap, miként Mózes;
• ne feledjük olyan szenvedélyesen áldani és magasztalni Őt, ahogyan Dávid tette,
• ne feledjük olyan állhatatosan kutatni szavát, mint Dániel;
• ne feledjük minden nap az asztalfőre ültetni, mint Lázár;
• és ne feledjük olyan nyíltan és szenvedélyesen szeretni, mint János.

Ha állandóan remény és kétség között hullámzik az életünk, Krisztust szomorítjuk meg. Hiszen oly félreérthetetlenül bizonyítja szeretetét. Krisztus szeretete az övéi iránt éppolyan erős, mint amilyen gyengéd. Erősebb, mint a halál, mert Ő meghalt, hogy megszerezze számunkra az üdvösség lehetőségét és eggyé tegyen bennünket önmagával, csodálatosan és örökre eggyé. És őbenne nincs változásnak árnyéka – Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

E.G. White