Ki ne ismerné azt a lelkiállapotot, amikor – többnyire nehéz, kilátástalan helyzetben – váratlanul rátör lelkére az elhagyatottság, a magány érzése, mintha hirtelen Isten háta mögé került volna, s az ember ezt mondja magában: „Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett!” (Ésa 49:14)
Vajon igaz ez? Lehetséges, hogy tényleg hátat fordít nekünk? Mit válaszolt Isten erre a sóhajra? „Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörülne méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek, én te rólad el nem feledkezem. Íme, markaimba metszettelek téged…” (Ésa 49:15-16) Isten a legmesszebbmenőkig tiltakozik a felejtés gyanúja-vádja ellen, s az édesanyák csecsemőjükhöz való ragaszkodását hozza fel földi példának, hogy bizonyítsa hűségét. Az emberi kötelékek legszorosabbika az anya-gyermek viszony, amelyben a magatehetetlen kisded teljesen kiszolgáltatott az anyai gondoskodásnak. Nélküle hamarosan elpusztulna, hiszen a táplálék, a meleg, a biztonság mind a szülői ellátás velejárója. Sajnos az önzés, a bűn és a gonoszság térhódítása következtében e kapocs is meglazult-megsérült, mindannyian hallhattunk már történetet az anyai szeretet hiányáról, s ennek végzetes következményeiről. De ha még ez be is következne, még ha az anyák mind elhagynák is gyermeküket – Isten nem tenne ilyet soha! Ha nem is vagyunk tudatában, de még nagyobb mértékben gondoskodásától függünk, mint a korábban említett példában az újszülött, hiszen minden egyes lélegzetvétel, minden egyes mozdulat, minden csepp víz, amelyet megihatunk, a pontosan felkelő Nap fénye – a Mindenható kegyelmének, szüntelen szolgálatának eredménye, ajándéka számunkra.
De hogyan is folytatja hűségének bizonyítását? Egy különös, sokáig érthetetlennek tűnő mondattal, amelyhez felemeli kezeit, elénk tartja tenyerét és ezt mondja: Látod, markaimba metszettelek téged! Mit jelent ez? Mint minden kérdésünkre, így Isten hozzánk való szerelmére is Jézus Krisztusban találunk magyarázatot. Először csupán egyet kell lapoznunk a Bibliában:
– „megsebesíttetett vétkeinkért” (Ésa 53:5) Egy másik lehetséges fordítás szerint: átszúrták vétkeink miatt.
– „átlyukasztották kezeimet és lábaimat” (Zsolt 22:17)
– „micsoda ütések ezek a kezeiden? És mondja: amiket a barátaim házában ütöttek rajtam.” (Zak 13:10)
Ezek a még Jézus korában is érthetetlennek tűnő próféciák az evangéliumok átélői, lejegyzői és olvasói számára váltak igazán érthetővé:
– „és emelve az ő keresztfáját, ment az úgynevezett Koponya helyére, amelyet héberül Golgothának hívtak: ahol megfeszítették őt.” (Ján 19:17-18)
– „Lássátok meg kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván megmutatta nekik kezeit és lábait.” (Luk 24: 39-40)
– „Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet!” (Ján 20:27)
Miért éppen kezeit és lábait mutatta meg kételkedő, rémült tanítványainak? Mert utolsó és egyben legfájdalmasabb élményük a keresztről levett Mester élettelen, összeroncsolt teste volt, kezén és lábfején a hatalmas szögek által ütött, tátongó sebek, melyekből még akkor is szivárgott a vér. E sebhelyek segítségével tudta három nappal később bizonyítani a hitüket veszített tanítványok előtt feltámadását, helyreállítani lelkük békességét, s egyben elvehetetlen örömmel ajándékozta meg őket: noha elszenvedte a legmegalázóbb halált, mégis él – most már örökkévaló testben, Emberfiaként! A halálon való győzelem jele éppen a szögek örökre megmaradó nyoma: Krisztus fénylő, tökéletes testén az emberiség visszanyert életét a barátai házában szerzett sebek nyoma hirdeti – egy örökkévalóságon át!
Miután földi küldetését teljesítette, a mennyben, a világegyetem középpontjában folytatja munkáját, mint Szószólónk az Atyánál:
– „Krisztus, aki meghalt, sőt fel is támadt, az Isten jobbján van és esedezik értünk” (Róm 8:34)
– „mindenkor él, hogy esedezzék értünk” (Zsid 7:25)
Megaláztatásai után ismét felemelkedett korábbi helyére, a Mindenható mellé, de továbbra is szüntelenül szolgál azokért, akiket a szögek markaiba metszettek. Amikor földi gyermekei könyörögnek Atyjukhoz, vagy elveszett és elhagyatott állapotukon keseregnek, bűneik felett sírnak, Ő – mint örök és tökéletes főpap – akkor sem szűnik meg imádkozni, közbenjárni értük Isten trónja előtt. Felemelt, sebhelyes kezeire, a keresztre csorgó vérére hivatkozva kér számukra áldást, reményt, segítséget, életet a Szeretet forrásából.
Ezt mondta röviddel halála előtt: „Senkiben nincs nagyobb szeretet annál, aki életét adja barátaiért.” (Ján 15:13) Jézus Krisztus bizonyította, hogy nála senki jobban nem szereti az embert – nála jobban senki nem szeret téged. Halandó életét adta érted, és örök életét adja neked! Minden földi anyánál jobban szereti azokat, akikért szenvedett, akiket szívében és tenyerében hordoz. Ahogyan Áron a szíve fölött, főpapi ruhája felett hordozta a tizenkét ékkővel ékesített hósent, amelyek Izrael tizenkét törzsét jelképezték, úgy Jézus Krisztus is név szerint megemlékezik minden egyes gyermekéről! Képtelen elejteni, elfelejteni őket, hiszen ott a sebhely, mely szüntelen emlékezteti Őt, örökre magához kötözött minket! Valahányszor Atyja felé emeli kezeit, az isteni figyelem és szerelem középpontjába kerülünk!
Soha ne kételkedj többé szeretetében-szerelmében! Bízzál és örvendezz!
„A mélységek arra szolgálnak, hogy Isten megfosszon az önbizalom fegyvereitől. Meg akar szabadítani az érzésekre támaszkodó élettől, és átvezet a hit általi élet területére.”
(Watchman Nee)