Mint a hársfa

Siettem a város forgatagában, ahogyan már oly sokszor, semmi különös látvány vagy hang – csak a szokásos kirakatok, kihagyhatatlan ajánlatok, leárazások, andalgó szerelmespárok, üres tekintetű, hajléktalan koldusok, tipegő babák, akik az ugyancsak tipegő galambok kergetésébe merültek, zörgő villamosok – de hirtelen meg kellett állnom. Mintha falba ütköztem volna: hihetetlenül tömény illat vett körül, bódítóan édes, május végét jelző illatfelhő, amely elnyomta még a gyros és a közeli étterem erőszakos szagorgiáját is – tudtam, hogy pár lépés után, a sarkon befordulva ott áll a hársfa. Máskor talán nem veszünk róla tudomást, elmegyünk alatta anélkül, hogy felnéznénk a magasba nyúló ágak közé, a tömör és méltóságteljes koronába. Most azonban óhatatlanul magához vonta a tekintetet ez a hömpölygő folyamra emlékeztető, súlyos illatár; nem meglepő, hogy sárga virágfürtjeit körbedongták a méhek, hogy nektárhoz jussanak. Gyönyörű volt, nem csak a látvány, a fényes, sötétzöld lomb, amely virágban állt, de az illat is, amely súlyosan rátelepedett a térre, ahol állt és a környező utcákba is befolyt, mint a kiömlő méz.

Sokféle gondolatot ébresztett ez a csoda: Talán még soha nem tudatosult bennem, hogy a fák olyan élőlények, amelyek saját akaratukból nem tudnak helyet változtatni, sem pedig hangot nem adnak. Olykor hangszerek a szél kezében. Többnyire ott élik le életüket, ahol a kis magocska kikelt vagy ahová elültették. Röghöz kötött, néma lények, nem hagyhatják el helyüket soha, nem úgy, mint az ember, aki elköltözik vagy épp elszalad, ha nem tetszik neki a környezete. A fák kénytelenek hűséggel kitartani ott, ahová „születnek”. De mégis alázattal szolgálnak őrhelyükön: táplálékot, védelmet, lakóhelyet biztosítanak számtalan, más élőlénynek, felveszik a szén-dioxidot, ezzel párhuzamosan oxigént bocsátanak ki az emberi világ számára – és nem utolsósorban esztétikai gyönyörűséget nyújtanak az arra fogékonyaknak. Úgy élnek, hogy életükkel másokat szolgálnak, tökéletesen illeszkedve Isten terveibe. – „Én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” – mondta magáról Jézus Krisztus, a világmindenség Urának korlátlan hatalmú Fia. A tökéletes élet valójában a szolgálat élete, mint a fáké.

Amikor megcsapott az illat, felkiáltottam magamban: „Ilyen akarok lenni én is!” Maga a fa egyelőre a távolban, több épület és utcarészlet mögött „rejtőzött”, de mégis üzent, hogy létezik, és áldására szolgál környezetének, embereknek, állatoknak egyaránt. Üdítő jelenléte betöltötte a levegőt, noha a szemnek sokáig láthatatlan maradt. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy milyen bőkezű, végtelen bölcsességű és képzeletvilágú a Teremtő: nem csupán a formák, színek, hangok végére mehetetlen gazdagságával ajándékozta meg világunkat, de mindezek mellé még illatokat is elgondolt és létrehozott! Micsoda pazar bőség, megannyi jele hívogató szeretetének! Ahogyan a virágpor molekulái mind különböző alakúak és színűek, úgy az illatok is mind egyediek, összekeverhetetlenek.

Az ószövetségi sátorban és templomban a jóillattétel oltárán egyedi összetételű füstölőszert füstölögtettek, amely éjjel-nappal szállt az ég felé, és az eljövendő Messiás szeretetszolgálatát jelképezte. Isten Fia irántunk való, felmérhetetlen önfeláldozása is édes illatáldozatként szállt az Atya elé: „a Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul.” (Ef 5:2) Minden egyes, Földön töltött perce kimondhatatlan megalázkodás és önfeladás volt részéről, azért, hogy az Ő keserűsége révén az élet édességében részesülhessünk. Ő itta ki fenékig a keserű poharat, hogy mi majd az örökkévalóság gyümölcséből szakíthassunk.

Az Atya kegyelme és bölcsessége kimunkálta, hogy Fiának tökéletes, szent élete a miénk lehet Szent Lelkének befogadása által: „Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatát minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó illata vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között. Ezeknek halál illata halálra; amazoknak pedig élet illata életre.” (2Kor 2:14-16) A mi életünk is messzire áraszthatja Jézus jelenlétét, szeretetét:

„A keresztény ember ’élet illata’ lesz az életre mások számára, habár meglehet, nem tudja megmagyarázni tapasztalatának titkát; de azt tudja, hogy amikor felhők és sötétség vették őt körül és kiáltott az Úrhoz, a sötétség eloszlott s lelkének templomát békesség és öröm töltötte be. Tudja, milyen az, amikor Isten megbocsátó szeretete megnyilatkozik szívében és tapasztalja a békét, mely minden értelmet felülmúl; tudja, milyen az, amikor köszönet, hála és imádat tör fel a lélekből iránta, aki szeretett minket és saját vérével mosta le bűneinket. Békessége van Jézus Krisztus által, és öröme a Szent Lélekben. Egységben van Krisztussal, lelke telve van az Ő akarata iránti elkötelezettséggel, szívében őrzi a mennyet, míg a végtelen szeretet kebelén nyugszik. Az ilyen keresztények sok gyümölcsöt fognak teremni Isten dicsőségére. Helyesen mutatják be Isten jellemét és teszik nyilvánvalóvá tulajdonságait a világ előtt.”E. G. White

Miként a hársfa a téren…

„Krisztusnak népe életében végzett munkálkodása a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy él és győzelmes. Krisztus illatának lenni kitüntető dolog, amely által mások tudomást szereznek arról, hogy Istennek életváltoztató hatalma van a bűn fölött. Életed legyen meggyőző bizonyítéka annak, hogy Isten most is hatalmasan folytatja munkáját népe életében!”Henry Blackaby