1. Nem ismeritek

„Nincs igazság, nincs szeretet, nincs Istennek ismerete a Földön.” (Hós 4:1)

Az előzőekben azt láttuk, hogy a mindenható és örökkévaló Úr tökéletes ismerője keze alkotásainak, és a Szentírás bizonyságul szolgál arra nézve, hogy nem hagyja hidegen mindaz, amit tapasztal. Tökéletesen lát, hall, cselekszik – annak ellenére, hogy sokan azzal vádolják, nem tesz semmit; sőt, Ő a forrása a borzalmaknak is. E szemrehányások csakis azért fordulhatnak elő, mert ma is igaz a próféta által megfogalmazott kórkép: sem az igazság, sem a szeretet nem uralkodhatott eddig korlátlanul a Földön (Ádám engedetlensége óta), különösen abban az isteni egységben és teljességben, ahogyan azt Jézus Krisztus bemutatta. Az emberi természet két véglet között hányódik: vagy a kérlelhetetlen, ráadásul sokszor csak vélt igazságot érvényesíti tűzzel-vassal, vagy pedig az igazság rovására, annak csorbításával kedvez valaki(k)nek, az úgynevezett szeretet jegyében. Ez csak még jobban megerősíti a fenti tétel igazát. Hóseás szerint azonban e hiányok csupán következmények, mert a végső oka minden romlásnak: nem ismerjük Istent. Mivel az Ő lénye az igazság és a szeretet hibátlan foglalata, ezért szükségszerű, hogy istenismeret híján egyik érték sem képes létezni.

„Tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem Isten hatalmát.” (Mt 22:29)

Minden tévelygés, hamis eszme és tanítás, erőszak, háború oda vezethető vissza, hogy az emberiség, még vezetői és tanítói is, sötétségben vesztegelnek. A legfontosabb tudás, amely az igazi és egyetemes boldogság forrása lehetne, az a Mindenható által küldött Szentírásban, és azon keresztül mennyei Atyánk szeretetének, hatalmának ismeretében gyökerezik. Nagyon szomorú, hogy Jézus Krisztus e kemény szavakat éppen a kiválasztott nép írástudóihoz intézte. De még tragikusabb, hogy a világ állapotát szemügyre véve ma is ugyanúgy igaz! Hol vannak Isten igazi ismerői, akik az Ő hatalmát közvetítik a gonoszságban fuldoklók felé?!

2. Megismertetem velük magamat

„az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján 17:3)

„Mondta neki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt.” (Ján 14:7)

Az egyetlen megoldás, amely visszavezetheti az emberiséget az elveszített Édenbe, az örökkévalóság gyümölcsét termő fához, az Isten megismerésének útja. De hogyan is tudunk kitörni a sötétség és a homály, az elveszettség állapotából? Hogyan tudnánk elérni az elérhetetlent, megismerni az Örökkévalót? Minden erőlködésünk kudarcra van ítélve – hiszen az ember magától még arra sem képes, hogy helyes látleletet állítson fel saját állapotáról.

Isteni segítség kell az igaz istenismeret megszerzéséhez is. Ő maga támasztott hiányt bennünk, és Ő az, aki meglátogatott és megszabadított minket a bénult, halálra szánt állapotból. Elküldte Fiát, „aki az Ő dicsőségének visszatükröződése, az ő valóságának képmása.” (Zsid 1:3) Az Atya Jézus által egészen közel vonta magához az embert annak érdekében, hogy ne csak Ő ismerjen minket, hanem mi is Őt. Már a teremtés előtt elhatározta, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot bárkiért, aki eltávolodik tőle.

2.1. Megismertetem velük kezemet

„Megismertetem velük az én kezemet és hatalmamat, és megtudják, hogy az Úr az én nevem.” (Jer 16:21)

Maga a mindenható és örökkévaló uralkodó jelentette ki, hogy megoldást talált a halálos probléma orvoslására. Isten nem ismeretének hiánya ugyanis végzetes az ember – és minden teremtmény számára. Lényegében egyenlő az élet forrásától való elszakítottsággal, a halandósággal, a végleges pusztulással. A Jeremiás próféta által közvetített igében a kéz a cselekvés, az erő, a hatalom, a teremtés jelképe. Azt mondhatjuk, Isten Jézus kezén keresztül mutatkozott be a legteljesebben számunkra. Olvassuk el az evangéliumokat ebből a szempontból! Mit tapasztalhatunk? A gyermek Jézus keze örömmel tárult ki szülei felé, és soha nem nyúlt tiltott dolgok után. A názáreti ács tökéletes munkát végzett szerszámai segítségével. A Megváltó karjaiba vette és megáldotta a gyerekeket, fölemelte a bénákat, fölegyenesítette a meggörnyedteket, fölsegítette a lázas betegeket, a haldoklókat és a halottakat, kiemelte a hullámok közül a fuldoklót, megérintette a leprást, megkente a vakok szemeit, megtörte és megszaporította a kenyeret. Hajnalonként az ég felé nyílt mennyei erőért és szeretetért. A Golgotán önként kinyitotta tenyerét a hatalmas szögek előtt: „Sugárzó karok irgalma megszakadó szívet ölel.” (Georg Trakl, osztrák költő e sorai látni engedik, hogy ő valamit megsejtett ebből a csodából.) Három nappal később a tanítványok megtapogathatták a sebhelyeket. Minket is hív: Gyere közelebb, megnézheted sebeimet! Érted és miattad történt! Az emmausi tanítványok a kenyér megtöréséről ismerték fel a velük vacsorázó Mestert… Földi élete utolsó pillanataiban Jézus áldón terjesztette ki kezeit az itt maradók felé, kiárasztva rájuk életét, szeretetét. Most pedig, a mennyei szentélyben ugyancsak kitárja kezeit, mint egyetlen és tökéletes Közbenjáró: sebei és vére az élet forrása számunkra. Ilyen az Isten: be- és elfogadó, gyógyító, tápláló, fölemelő, ki- és megmentő, életet adó…

Krisztus keze a bizonyíték, hogy ereje és hatalma megtörhetetlen jóságából fakad, s ez a jóság utánad vágyakozik. Ismered Őt? Hívása még mindig érvényes: „Egész napon át kiterjesztem kezeimet az engedetlenkedő és ellentmondó nép felé…” (Róm 10:21)

3. Törekedjük megismerni!

Mi is lehetne a méltó válasz erre az isteni közeledésre? Csak egyetlen értelmes felelet létezik:

„Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat! Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljön hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet.” (Hós 6:3)

A próféta szavai szerint bizonyosság, hogy közeledésünket találkozással, megismerkedéssel jutalmazza az Úr. Amilyen mértékben számíthatunk arra, hogy reggelente felkel a Nap, annyira bízhatunk a Vele szerzett, örömteli tapasztalatban. Ez az egyik legszebb ige, amely az Isten látogatását bemutatja: üdítő, életfakasztó esőként öntözi meg a szomjas, kiszáradt, megkeményedett szíveket…

4. A megismerés különös útjai

Minden egyes emberi élet különleges, egyedi. Isten kimeríthetetlen bölcsessége számára azonban nem jelent megoldhatatlan feladatot, hogyan közelítsen a legkülönbözőbb korú, rangú, képességű, kultúrájú emberek felé. Tudja, hogyan ismertesse meg önmagát, tárja fel útjait és szándékait előttünk. A Biblia minden egyes szereplője sajátos utat járt be e tekintetben. Csupán kettőt emelünk most ki ennek ábrázolására, egyet az Ó-, egyet pedig az Új szövetségből.

4.1. Kivetnek téged

„Néked szól, ó Nabukodonozor király, a birodalom elvétetett tőled. És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a lakozásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted, amíg megismered, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja.” (Dán 4:29)

Nabukodonozor vagy Nabukadneccár király a történelem egyik leghatalmasabb uralkodója volt a Babiloni birodalom élén. Dániel és a többi, Izraelből elhurcolt fogoly révén Isten fényt árasztott rá több alkalommal is, hogy a pogányság bálványaitól elfordulva megismerje a történelem igazi Urát. Öntelt és gőgös, indulatos lelkét azonban a többszöri figyelmeztetés sem tudta megváltoztatni, alázatra késztetni. Amíg saját magát tartotta – szó szerint – a világ középpontjának, minden hatalom birtokosának, Isten nem tudta használni. Ezért különös, de kegyelemmel vegyített megaláztatás lett osztályrésze: hét esztendeig állatként élt az általa építtetett palota kertjében – egészen addig a pillanatig, amíg végre az égre feltekintve megalázta magát és elismerte, hogy valóban létezik egy felette álló hatalom, egy személyes és felséges Isten, aki minden földi királyság létrehozója és fenntartója. Ő az, aki dönt királyokat és tesz királyokat. A különös betegség vagy csapás ideje alatt – és ez a kimondhatatlan kegyelem – senki nem tört Nabukodonozor trónjára, nem fosztották meg őt véglegesen hatalmától, nem ölték meg, hanem a fel-, meg- és elismerés pillanatai után visszanyerhette korábbi rangját. Gyakorlatilag ott folytatta az uralkodást, ahol kivették kezéből a jogart. Ekkor azonban már egy másik, kétszeresen is újjászületett ember ült a trónra:

„Abban az időben visszatért az én értelmem, és országom dicsőségére az én ékességem, és méltóságom is visszatért hozzám, és az én tanácsosaim és főembereim fölkerestek engem, és visszahelyeztettem az én országomba, és rendkívüli nagyság adatott nékem. Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt: mert minden cselekedete igazság, és az ő útjai ítélet, és azokat, akik kevélységben járnak, megalázhatja.” (Dán 4:34)

4.2. Ismerd meg az ő akaratát!

A másik személy, aki ugyancsak különös úton jutott el a találkozásig, a tarsusi Saul volt. Noha azt hitte magáról, az egyedül igaz Istent szolgálja buzgó farizeusként, és neki tetsző dolgot tesz, amikor üldözi a názáreti Jézus követőit, az Úr váratlanul megállította. A déli napnál nagyobb fényességben kénytelen volt szembenézni az általa üldözött Krisztussal:

„A mi atyáinknak Istene kiválasztott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd amaz Igazat és szót hallj az ő szájából.” (Csel 22:14)

A „magas lóról” leesve, majd a találkozás után megvakulva rádöbbent, hogy eddig valójában nem ismerte „színről színre” Istent. Saját vallásos gyakorlata nemcsak eltakarta, de el is torzította előtte az Úr arcát. A damaszkuszi úton szembesült saját útjainak hiábavalóságával, sötétségével és tudatlanságával; ugyanakkor megértette Isten rá vonatkozó akaratát is. Ez az élmény nyitánya volt a valódi istenismeret hatalmas növekedésének, s egyúttal az emberiség megtérítése érdekében végzett hatalmas munkának. A Pállá lett Saulus életéből világosan kitűnik, az Úr valóra váltotta ígéretét: láthatta amaz Igazat, a hatalommal teljes, élő Krisztust és többször is szót hallott az Ő szájából, amelyet aztán személyesen vagy levélben továbbadott az általa alapított gyülekezeteknek.

A fenti ige valamilyen szinten minden egyes emberre igaz: Isten mindenki esetében vágyakozik arra, hogy megismerjük akaratát, személyesen találkozzunk Fiával és halljuk szavait. Ahogyan Pál életében gyökeres változások történtek, ugyanez várható nálunk is…

Bár a két példában az egyik pogány, a másik az „igaz” vallás követője volt, az út mégis ugyanaz. Mindkét történet az emberi vakság és gőg porba hullásáról, majd az Istennel történő találkozás, megismerkedés után az Úr dicsőségének felragyogásáról szól. Az alázat az istenismeret felé vezető lépések egyike. Minél kisebbek vagyunk, annál nagyobb teret hódíthat meg bennünk és körülöttünk a végtelen Jóság!

5. Tökéletes eggyé válás

„megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket.” (Ján 14:7)

Jézus ígérete mindazoknak szól, akik szeretnék az Istent valóban megismerni – nem mások elmondása, nem tantételek vagy dogmák által, hanem személyesen. Az Igazság ugyanis egy személy, maga a Krisztus. A Vele való kapcsolat csakis élő viszony alapján lehetséges. Egyrészről mélységes valóság, amit János apostol leírt:

„De tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk. Ez az igaz Isten és az örök élet.” (1Ján 5:20)

Az ige első része azt sugallja, mintha itt pusztán értelmi, ésszel felfogható igazságok elsajátításáról volna szó. Egy szintig valóban így van: óhatatlanul szükségünk van ismeretekre, amelyeket értelmünkkel képesek vagyunk felfogni és megérteni Istennel kapcsolatban. Ezek azok az információk, amelyek lehetővé teszik, hogy egy bizonyos mértékig megértsük Őt, illetve egyáltalán közeledni merjünk hozzá. A puszta ismeret azonban, akár a tízparancsolat ismerete nem elegendő: ékes bizonyítéka ennek a választott nép, Izrael nagy többsége, akik elpusztultak a pusztában. De Saulus is, a Krisztussal való találkozás után felismerte, hogy a „betű szolgálata” kevés, sőt kár és szemét. Az írástudók legjobb esetben is „nem voltak messze” – az Üdvözítő megítélése szerint – a menny Istenétől. Szó sincs tehát valamiféle titokzatos gnózisról, titkos tudományról, amely csak a beavatottak számára hozzáférhető.

Félreértés ne essék, a Biblia minden szava igazság, szent és igaz, a törvény ugyancsak szent, igaz és jó! Az olvasás, a szó szerinti bemagolás azonban önmagában mégsem elegendő Isten megismeréséhez. Kell még valami. Az olvasott ige megelevenedéséhez, a benne rejlő isteni szándék kivitelezéséhez még szükséges egy létfontosságú tényező. Hogyan lehet valóság az, amit János ilyen különösen fejez ki az idézett ige második felében: „Jézus Krisztusban vagyunk”? Kétségtelen, hogy a megismerés egy különleges módjáról van szó.

5.1. Mindnyájan megismernek engem

„Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer 31:33-34)

„Íme, napok jönnek, ezt mondja az Úr, és az Izráel házával és Júdának házával új szövetséget kötök. Mert ez az a szövetség, melyet kötök az Izráel házával, ama napok múltán, mond az Úr: Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nekik Istenük és ők lesznek nekem népem. És nem tanítja ki-ki az ő felebarátját és ki-ki az ő atyafiát, mondván: Ismerd meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig.” (Zsid 8:8-11)

Szó szerinti egyezés van a két, időben egymástól igen távol lejegyzett ige között: tanúsítják, hogy Isten szándéka mindig ugyanaz volt. Nem csupán arra vágyik, hogy kivétel nélkül mindenki megismerje Őt, az élet egyetlen forrását. Örök idők előtt már megalkotta az egyetlen utat és módot ennek megvalósítására. Nem a Mózes által felemelt, majd a frigyládában elhelyezett kőtáblák, sem pedig a részletező előírások sokszori elolvasása által juttat minket igaz istenismeretre. Izrael vándorútja ékes bizonyíték arra, hogy ennyi nem elég – csak a kudarchoz. A szívbe írt törvény a világegyetem egyetlen pontját létezett csak olyan formában, hogy az az ember számára is hozzáférhetővé vált: Isten Fia szívében.

Van itt egy nagy titok, amit alig-alig tudunk felfogni: az újjászületés, a Krisztussal való egyesülés lehetősége és alkalma. A megismerés nem pusztán egy esetleg kézfogással nyitott megismerkedés, vagy mélyebb beszélgetések sorozata – jóval több ennél. Ádámról azt olvassuk, hogy „megismerte az ő feleségét”, s ezután születtek gyermekeik. (1Móz 4:1) Az idős Dávid király esetében a súnemita leány története ugyancsak igazolja ezt: „Kerestek azért egy szép leányt Izráelnek minden határiban; és megtalálták a Súnem városából való Abiságot, akit el is hoztak a királyhoz. És a leány igen szép volt, és a királyt ápolta és szolgált néki. De a király nem ismerte őt.” (1Kir 1:3-4) Vagyis nem létesített vele szexuális kapcsolatot, nem lett az ágyasa. A megismerés tehát az emberileg elképzelhető legszorosabb érintkezést, összekapcsolódást takarja: egyesülést, a szeretet legnagyobb hőfokán. Ketten egy testté válnak.

5.2. Az Úrral való egyesülés

Ennek magasabb rendű, lelki megvalósulása az Istenfiával való összekapcsolódás: „Aki az Úrral egyesül, egy lélek Ővele.” (1Kor 6:17) Ez a kizárólag hit által valósággá váló egyesülés teszi lehetővé, hogy mindazt, amit mi nélkülözünk, elnyerhessük és tapasztalatok szintjén is megismerjük:

„Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanem az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanem az Istennek Lelke. Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk.” (1Kor 2:12)

Az Isten Fiából származó Lélek – az Ő legszemélyesebb, legbelsőbb lénye, tökéletes jelleme, életének összes földi tapasztalata és győzelme, esszenciája – feltárja előttünk és bennünk Isten dolgait, ajándékait. Lényünk részévé válik mindaz, amit addig nélkülöztünk, ami halálos hiányunk volt. Az Atya kijelentette, hogy Jézussal együtt mindent nekünk ajándékozott: az örökkévalóságra alkalmas, önzésmentes élet az összes isteni tulajdonságot magában foglalja. (Ld. szeretet, öröm, békesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség!) A szívbe és elmébe írott szeretet törvényének élő megtestesítője maga Jézus. Isten semmit nem tartott vissza tőlünk, hanem bőségesen ránk árasztotta kegyelmét.

5.3. Megismertetem velük nevedet

„És megismertettem ő velük a te nevedet, és megismertetem; hogy az a szeretet legyen ő bennük, amellyel engem szerettél, és én is ő bennük legyek.
És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk:
Én ő bennük, és te én bennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél. (Ján 17:26.22-23)

Jézus, mint Messiás új istenképet hozott az emberi világba. Az Ő szívében Isten, minden hatalom és erő örökkévaló birtokosa úgy él – léte első pillanataitól fogva –, mint édes Atya. Olyan néven mutatta be a Mindenhatót, amely korábban ismeretlen volt a teremtmények előtt. Egyedül a Fiú ismerte és ismeri Isten szívének és gondolatainak mélységeit, szeretetének és jóságának végtelenségét. Amikor a tanítványokat kérésükre imádkozni tanította, az egész világegyetem előtt meglepő, ugyanakkor a legnagyobb dicséretre és tiszteletre méltó dolgot tett. Azokat, akik a leggyengébb teremtményeknek bizonyultak, a bukottakat, a halálra szántakat, saját istengyermeki közösségbe vonta Atyjával! Imája e szavakkal kezdődött: Mi Atyánk! Ehhez fogható még soha, senkinek nem jutott osztályrészül; különösen azoknak nem, akik ellenségesen viszonyultak Istenhez, akik fellázadtak ellene. S az Atya név nem maradt pusztán névleges cím vagy megszólítás – Jézusban azt a határtalan szeretetfolyamot nyertük el, korlátozások nélkül, amely kizárólag az Egyetlent illette meg! A Fiút minden lélegzetvételében és lépésében a gyengéd, atyai szeretet éltette és vezette, s ugyanezt kínálta és kínálja minden embernek. A Mindenható atyai gondoskodása, a biztonságot jelentő szüntelen figyelem, amely minden viharban oltalom, akkor és ott feltárult a sötétség foglyai előtt…

Kicsoda olyan, mint Isten? Egyedül a Fiú, Jézus az Isten dicsőségének képmása. Ő az, akivel a Mindenható trónját megosztotta, Ő a második a Seregek Ura mögött, illetve inkább mellette. De a Fiú – minden hatalom jogos örököseként – egyúttal a jóság és alázat megtestesítője is. Hiszen helyére, királyi gyermeki helyzetére nem tekintett úgy, mint féltékenyen őrzendő kiváltságra: nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő (Fil 2:6), hanem minden javát, gazdagságát önként megosztotta a legnyomorultabbakkal. Dicsőségét, az istenfiúsággal járó kiváltságokat odaadta az embereknek! Vállalta a testvériséget annak érdekében, hogy létrehozza azt az egységet, amit az önzés lehetetlenné tett: az isteni szeretet széttéphetetlen egységét Isten és ember, illetve ember és ember között. Az Atya Fiával való kapcsolatára csak néhány tömör igerészlet utal: békesség tanácsa (Zak 6:13) uralkodik közöttük, sőt, „irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” (Zsolt 85:11) Alig felfogható harmónia és öröm jellemzi kettőjük viszonyát – s ebből mi is részesülhetünk hit által! Hiszen Isten, irgalmassággal teljes szívvel, végtelen szerelmétől vezéreltetve nemcsak megelevenített minket, akik holtak voltunk a bűn foglyaiként, hanem maga mellé emelt a világegyetem legmagasabb helyére Fia által! (ld. Ef 2:5-6) Az Atya dicsőségének sugarai, a szeretet soha nem csökkenő világossága árad minden emberre az Isten jobbján ülő Fiún keresztül! E dicsőség ára a kereszthalál nyomora és szégyene, a kárhoztatás minden kínja volt, de Jézus szemében mindez csekélységnek tűnt, csakhogy megmenthesse a saját képmására megalkotott embert.

5.4. Tökéletesen eggyé legyenek

Isten végcélja a tökéletes egység kimunkálása az emberek között – de nem arról az egységről van szó, amely Sineár földjén megmutatkozott a babiloni toronyépítés kapcsán. Nem egy kívülről, törvények és látható szervezeti keretek révén erőltetett egység él az Úr gondolataiban. Ez az egység belülről kifelé hat, nem pedig fordítva! Első lépése Jézus szavai szerint az egyes szívekben megszülető mennyei királyság: Isten országa ti bennetek van. (Luk 17:21) Vagyis azok képesek a szívek egységét megélni, akik szíve már összekapcsolódott Krisztussal. Ahogyan Jézus szívében az Atya élt, úgy él Jézus is gyermekei szívében. Abban a pillanatban, amikor hit által megragadom az isteni szavak valóságát és bizonyossággá, szilárd ismeretté válik számomra, hogy „maga az Atya szeret engem”, és elfogadom e szeretet minden ígéretét, királyi gyermekké válok! Amikor e megmagyarázhatatlan és kiérdemelhetetlen szeretet kiüt minden fegyvert a kézből, eléget minden kételyt és felszámol minden önvédelmet, megutáltatja az önzésből fakadó bűnöket, amikor felismerem, ki vagyok valójában Isten nélkül – akkor vágyom igazán megismerni az isteni szeretet mélységeit. A mennyei Uralkodó minden dicsősége ragyog arra a hívő gyermekére, aki elfogadja és elfoglalja helyét a Fiúban, ama Szerelmesben, akiben az Atya folyton gyönyörködött és gyönyörködik! A hit által bennünk lakozó Jézus tökéletes egységben volt és van Édesapjával; a bennünk lakozó Jézus alázatos szeretettel fordul minden más ember felé, válogatás nélkül. Az Ő fokozhatatlan szeretetének aranykapcsai fogják egységbe az Istent szerető szíveket. Találunk erre – ma egyelőre ritkán, elvétve látható – példákat az Apostolok cselekedetei fejezeteiben:

„Mindnyájan egy akarattal együtt voltak…” (Csel 2:1)

„A hívők sokaságának szíve-lelke egy volt, és senki semmi vagyonát nem mondta magáénak, hanem mindenük közös volt. Mert szűkölködő sem volt közöttük, mert aki föld vagy ház birtokosa volt, eladta és elhozta az árát, és letette az apostolok lábaihoz: aztán elosztották az egyesek között, kinek-kinek szükséglete szerint.” (Csel 4:32-35)

Isten célja tehát Krisztusban és Krisztus által egy új, tökéletes harmóniában élő emberiség létrehozása a szeretet megismerésének, elhívésének és befogadásának útján, a Fiúval való egyesülés révén. Ez az egyetlen valóságos bizonyíték az Istent elutasító, lázadó világ előtt: a szeretet megbonthatatlan egysége, amely a mennyei Atya létezésének, hatékony működésének jele. Az Úr az Őt be- és elfogadó emberek révén akarja megismertetni magát a hitetlen világgal: a mennyei szeretettel való megismerkedés, „megfertőződés” útján.

6. Távlatok

Ha magunkba pillantunk, ha körülnézünk szűk és tágabb környezetünkben, láthatjuk, Isten műve még nem teljes. Az Atyának várnia és kitartóan munkálkodnia kell mindaddig, „…míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármilyen szele, …; Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban.” (Ef 4:13-15)

Pál apostol imája a mai napig érvényes: „… nem szűnünk meg értetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és növekedvén az Isten megismerésében.” (Kol 1:9-10)

Legfőbb célunk, hogy „eljussunk az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten és az Atya és a Krisztus ama titkának megismerésére, amelyben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve.” (Kol 2:2-3) Mi ez a titok, mi ez az ismeret? Pál szerint „felette nagy titok”, vagyis a létező legnagyobb és legcsodálatosabb titokról van szó: Jézus Krisztus és a világból kihívott gyermekeinek, mint Vőlegénynek és menyasszonyának, az egyháznak a legtisztább és legszentebb szerelemben való egyesüléséről beszél. A mindenkori menyasszony sem csupán fényképről ismeri kedvesét, nem csupán tudja róla, hogy hány centi magas, hány kiló, milyen színű a haja stb., hanem személyesen látta és hallotta őt, számtalanszor a szemébe nézett, tapasztalatból ismeri ragaszkodását, megbecsülésre méltó tulajdonságait, érezte ölelését, és kölcsönösen kifejezték egymás iránti szerelmüket – mindez csupán halvány és tökéletlen mása a Jézus szerelmével való lelki egyesülésnek. Ahogyan egy házasságban az idő előrehaladtával párhuzamosan növekszik a másikkal megélt tapasztalatok mélysége és mennyisége, úgy a Jézus Krisztussal és Krisztusról szerzett ismeretek terén is a növekedés, gyarapodás határtalan távlatai állnak szerelmesei előtt: szüntelenül, napról napra növekedhetünk az Ő megismerésében.

7. Az ismeret próbája

„És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (Ján 6:69)

Mindenki mondhatja magáról, hogy megismerte Istent és az Ő Fiát. A kereszténység sok milliós tömegei szerte világban vallják, hogy ismerik az Urat, talán naponta többször könyörögnek hozzá, szájukra veszik nevét, az Ő nevében tesznek dolgokat. De honnan tudhatjuk, akár magunkról is, hogy valóban megismertük Őt és nem csupán önáltatásról van szó, vagy még mindig csak vágyakozunk a Vele való egyesülésre? A Biblia e kérdésben sem hagy minket sötétségben. János apostol két különböző formában fogalmazza meg az istenismeret próbáját:

„És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne.” (1Ján 4:16)

„És arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk.” (1Ján 2:3)

Az isteni szeretetben való járás, abban való megmaradás egyenlő a szeretet parancsolatainak betöltésével. Ha Jézus Krisztus él a szívünkben, akkor az Ő Lelke vezérel minket, s ez azt jelenti, a felülről áradó szeretet az indítéka és motorja minden tettünknek. Ha Jézus Krisztus él a szívünkben, akkor énünk halott, de folyamatos a mindenható Atyával való kapcsolatunk, s ez a tény a hit és az öröm kiapadhatatlan forrása. A hit mindig Isten akarata, illetve gondolatai által ösztönzött és Isten ereje által kivitelezett cselekedetekben nyilvánul meg. A hit a tettek nyelvén szólal meg: „Az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik.” (Dán 11:32)

Ékes példái voltak ennek az első tanítványok. Amíg Jézus közöttük járt testi formában, ők maguk voltak az összes emberi gyengeség élő példái: értetlenkedtek, versengtek, haragudtak, féltek, elaludtak, menekültek, elárulták Őt, Jézus pedig szelíd türelemmel oktatgatta őket. Amikor azonban a Vigasztaló képében ismét eljött hozzájuk, teljesen megváltoztak. Attól fogva igaz volt a prófétai szó, amelyet a kereszthalálra készülő Mester ígért: „ti ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok.” (Ján 14:17-18) Pünkösdkor szívük összeforrt Krisztussal, Lelke lelkükkel, úgy ismerték Őt, ahogy testi napjaiban sohasem. Attól fogva állandó, „online” kapcsolatban álltak a szeretett Fiúval. Az Ő szeretettel áthatott jelleme kiábrázolódott bennük, alázattal és örömmel szolgálták Isten terveit, feladva minden emberi okoskodást. Elmentek, hogy tanítványokká tegyenek minden népet… E munka azonban még ma sincs befejezve. Még mindig vannak, akik nem ismerik Őt úgy, mint szerelmes Vőlegényüket. Talán Isten éppen terád vár.

A Fiú nem nyugszik, amíg gyermekeiben teljessé nem lesz az istenismeret: „Nem elégedhet meg addig, míg az emberiség tagjai meg nem térnek, és nem foglalják el újra helyüket szent kiváltságaikban, Isten fiaiként.” (E. G. White) De eljön – hamarosan eljön az a nap, amikor „az Úr dicsőségének ismeretével betelik a Föld, miként a folyamok megtöltik a tengert.” (Hab 2:14)