01.24. Gondot visel lépteinkre1
„Híveinek lábát megőrzi” (1Sám 2,9).
Az út síkos, lábaink gyöngék, de az Úr megőrzi lépteinket. Ha engedelmes hittel átadjuk magunkat neki, és az Övéi leszünk, Ő maga fog vigyázni reánk. Nemcsak angyalainak parancsol, hogy őrizzenek, hanem maga ügyel lépteinkre. Megóvja lábunkat az eleséstől, hogy be ne szennyezzük ruhánkat, kárt ne valljunk lelkünkben, és ne adjunk okot az ellenségnek a gyalázkodásra. Megóvja lábunkat a tévelygéstől, hogy ne kövessük a tévtanítást, ostobaságot vagy a világ útját. Megóvja lábunkat, hogy meg ne dagadjon a fáradságtól, fel ne horzsolódjék a hosszú és rögös úton. Megóvja lábunkat a sebesüléstől: cipőnk rézből és vasból lesz, ha kard élén vagy mérgeskígyókon taposunk is, hogy meg ne sérüljünk, se mérgezést ne szenvedjünk. Kiszabadítja lábunkat a tőrből, hogy rosszakaratú és hatalmas ellenségünk csalárdsága be ne fonjon bennünket. Ilyen ígéret birtokában fussuk meg pályánkat fáradság nélkül, és járjunk félelem nélkül. Az, aki oltalmazza lábunkat, hatalmas erővel teszi azt.
01.25. Átszúrták
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei. Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! (Zsoltár 22:2-20)
01.31. Túrmezei: Ha nem teszek semmit sem
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
02.04. Várakozás
Végre megérkezik a szerelmem. Egész nap őt várom. Vacsorát hoz, injekciót, mellé történeteket. Fáradt, törődött, már-már kiégett. Dolgozott és még mindig dolgozik, gondolatban alig van itt. Feladatok tornyosulnak, olyanok is, amiket most helyettem. Nézem a szemét, a szép szemét, hátha elkapom a tekintetét, de csak pillanatokra. Engem néz, de nem lát meg, gondjai takarnak, kérdései fojtogatják. Alig néhány villanás, amikor felragyog a régmúlt, aztán felhőborulat. Amikor elmegy, folytatódik a magány, amit alig kezdett ki a rövid találka. Kezdődik újra a várakozás. Hátha majd holnap este igazán találkozunk.
De mielőtt az önsajnálat szirupjában elmerülnék, éles fájdalom hasít: ez TÜKÖR. Valaki rám vár. Nap mint nap. Hogy csakis önmagáért, hogy igazán Őt akarjam, teljes átadással, nem kapkodva, nem idegesen, nem ezerfélét kérve egyszerre. Nem az útmutatását, nem az erejét, gyógyítását, bölcsességét, hanem Őt, kizárólag Őt. Hogy gyönyörködjek szépségében és betölthessen egészen önmagával. Hogy szerelme elragadjon és megszűnjek bármi mást kívánni rajta kívül. Hogy állandó ragyogásában élhessek, tükrözve jóságát, mosolyát…
Az apa
Rejtett kamera egy állatkert ketrecében, ahol egy ezüsthátú hegyigorilla élt a családjával. Több nőstény mellett egy kicsike, esetlen gorillabébi ráncos arccal, zsebóraszemekkel. Az apa többnyire csak ült, mázsás teste félig betöltötte a teret. Mozdulatlanul, mint egy fekete hegy, de figyelmes tekintete folyamatosan követte a kicsit. Az állandóan akcióban volt, ügyetlenül, de elszántan csúszott-mászott, hempergett, szalmába bugyolálta magát, felmászott a rácsokon, hintázott. Néha eljutott az Öregig, aki mindig azonnal lehajolt hozzá, odanyújtotta a kezét, gyengéden megbökte az orrával, alig észrevehetően segített neki egyensúlyt találni. Látszott, hogy szívesen foglalkozna vele, de a kicsike csak pár percig volt képes törődni vele, mindig talált érdekesebb elfoglaltságot. Az Öreg odanyújtotta a kezét, a kicsi játszadozott a nagy gorilla ujjaival, aztán elszaladt. A nagy hím soha nem tartóztatta, de érződött, hogy legszívesebben megállítaná. Mégsem tette. Csak várt türelmesen a legközelebbi alkalomra, amikor kimutathatja szeretetét. Amikor megsimogathatja, amikor odanyújthat neki egy zsenge levelet. Egyszer talán a kicsi megérti majd, milyen hatalmas, biztonságot adó, gyöngéd szívű apja van.
02.02 Növekedés2
„Úgy ugrándoztok majd, mint a hizlalóból kiszabadult borjak” (Mal 3,20)
Amikor kisüt a nap, a betegek elhagyják szobáikat és kimennek friss levegőt szívni. Amikor a napsütés elhozza a tavaszt és a nyarat, a jószág elhagyja istállóját és magasabban fekvő havasi legelőket keres. Így van ez velünk is. Amikor élő hitben közösségünk lesz az Úrral, mi is elhagyjuk a kétségbeesés sötét mélységeit és kimegyünk a szent bizalom tágas mezőire. Felmászunk az öröm hegyeire, és ott friss mennyei táplálékot találunk, nem olyant, mint a testi emberek földi „száraztakarmánya”.
„Kiszabadulni” és „örömmel ugrándozni”: ez kettős ígéret. Én lelkem, vágyakozzál mindkét áldás után! Miért maradnál rabságban? Kelj fel és járj-kelj szabadon! Jézus Krisztus azt mondta, hogy az ő juhai bejárnak és kijárnak, és legelőt találnak. Indulj hát, és táplálkozz a határtalan szeretet dús legelőin!
03.02. Hitben járni
… akkor is, ha pillanatnyilag fáj, akkor is, ha még jobban fáj, ha futókat látva sírva fakadnék, ha segítségre szorulok a legegyszerűbb tevékenységhez is. Hitben járni, mert Ő azt mondta, hogy gondja van lépteinkre, és ez igaz akkor is, ha elestem. Ez igaz a legmélyebb helyzetben is. De fölkelek, mert a sánták járnak Krisztus dicsőségére. Hitben járni azt jelenti: isteni erőben, bizalomban járni-kelni, reményt hirdetni és gyógyulást tapasztalni. A hit látja a láthatatlant és megtapasztalja a hihetetlent. (-BL-)
1 C.H.Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza
2 C.H.Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza