Új éneket az Úrnak

Joachim Neander inspiráló költészete

Szeretett testvéremnek, SJ-nak ajánlom

Joachim Neander nevével legelőször gyermekként találkoztam a református énekeskönyv szerzői között, két olyan dicséret szövege alatt, amelyek még ma is megállják helyüket (264., 266.). Himnuszain ugyanis átüt rajtuk a személyes istenszeretet, a felismert igazságok ereje, a teremtő iránti őszinte odaadás, az öröm. A fiatalon elhunyt prédikátor életútját áttekintve meglepő dolgokra, törvényszerűségekre derült fény.

Megosztom most ezeket az az egyébként hozzáférhető információkat azzal a nem titkolt céllal, hogy gondolkodjunk el rajta: itt az ideje a felismert, átformáló erejű isteni igazságok új szövegbe-dallamba öntésének, mert ez is egy kiváló eszköze lehet a szeretet forrásáról való evangélium terjesztésének! Persze, ez nem megy parancsszóra, hanem csakis Krisztus szellemének munkája nyomán… De ahogyan Ő, ti. Jézus is énekelt dicséretet Atyjának, úgy minket is késztethet erre, sőt, képessé tehet új dicséretek megalkotására.

Joachim Neander (1650-1680)

Joachim Neander egy zenész unokája és egy tanár fia volt. 1666 és 1670 között teológiát tanult a brémai egyetemen. Családneve eredetileg Neumann (a német szó azt jelenti, „új ember”) volt, de akkori népszerű szokás szerint nagyapja (aki szintén prédikátor, és szintén Joachim) megváltoztatta a vezetéknevét annak azonos jelentésű, külföldi megfelelőjére, jelen esetben a görög Neanderre. A fiatalember 1671-től Heidelbergben folytatta tanulmányait, zenei területen. 1673-ban Frankfurtba költözött, ahol megismerkedett Philipp Jakob Spener (1635–1705) és Johann Schütz (1640–1690) pietista tudósokkal. A pietizmus eszméi áthatották gondolkodását, felfogását, és ez konfliktusokat eredményezett későbbi pályafutása során.

Röviden összefoglalva a pietista elnevezés eredetileg a “kegyeskedők” csúfnévből ered. A pietizmus az Újszövetségen alapult, mozgalom volt és nem felekezet, amely az újjászületés szükségességét hangsúlyozta, a protestáns egyház megújulásának szükségességével együtt. Legfőbb eszméik és törekvéseik: az őskereszténység felelevenítése, a Szentírás megismertetése az emberekkel, a gyakorlati keresztény élet megélése, a hagyományok és dogmák figyelmen kívül hagyása. Mindezen bibliai elvek ellenére (vagy talán éppen ezért) rendzavarónak minősítették őket.

Joachim tehát, nevéhez hűen valóban „új ember” akart lenni, vállalva az ezzel járó vesszőfutást is. 1674 és 1679 között a düsseldorfi református gimnázium igazgatója volt. Ezekben az években – a sokasodó problémák nyomása alatt – gyakran felkereste a félreeső Düssel folyó völgyét, amely a 19. században még egy sziklafalak és erdők övezte, mély szurdok volt, teli barlangokkal, hasadékokkal és vízesésekkel. Neander valószínűleg sok versét írta és énekelte meg ott a természet ölén, abban a völgyben, de még összejöveteleket és istentiszteleteket is tartott a szurdokban. A 19. század elején róla nevezték el azt a nagy barlangot, ahol sokat időzött (Neander-höhle). A század közepén a cementipar megkezdte a mészkőfejtést, ennek következtében a keskeny szakadék széles völggyé vált, amelyet a prédikátor után Neander-völgynek neveztek el. A „neandervölgyi embert” 1856 nyarán találták meg, így Joachim lett az első és egyetlen himnuszszerző, akiről fosszilis hominidát neveztek el. 1679-ben Joachim Neander szülővárosába, Bremába költözött, és a St. Martini templomban segédprédikátorként dolgozott. A következő évben súlyosan megbetegedett és meghalt, feltehetően pestisben.1

Neander a pietizmus egyik legjelentősebb dalszerzője. Énekei eredetileg nem istentiszteleti célokat szolgáltak, hanem „utazások alatt, otthon vagy a szabadban a keresztény örvendezés, hálaadás” céljára, a szubjektív hit, kegyesség kifejezésére szolgáltak. A nevéhez köthető gyűjtemény 57 dalt tartalmaz, ebből 39-hez dallam is társul, amelyek részben tőle származnak. 1800-ig több mint 160 kiadást ért meg. Az énekeket hamarosan a lutheránus és a református énekeskönyvekbe is felvették, közöttük a leghíresebbet, a „Lobe den Herren, den mächtigen König der Ehren“ kezdetűt, amely magyarul a „Dicsérjétek az Urat… fordításban ismert. Bach egyik híres kantátája (BWV 137) ennek nyomán keletkezett. Neander énekköltészetét erősen befolyásolta a genfi zsoltárköltészet. Dalai az önszemlélet, a természet felé való fordulás, az érzelmesség, a szenvedélykifejezés, valamint a személyes hangvétel miatt döntő mértékben hozzájárultak az egyházi himnuszköltészet szekularizációjához.2

Ami igazán figyelemre méltó, hogy az Istennel való magasabb rendű kapcsolat megélésére törekedve, az őt és testvéreit ért üldöztetés nyomán, a természetbe száműzve készültek halhatatlanná lett alkotásai, melyek a teremtővel való együttlét öröméről, háláról, személyes Isten-ember kapcsolatról szólnak. Nincs nyoma bennük megpróbáltatásainak, hallgatósága nem panasz-, hanem hálaáradat fültanúja lehet. Van mit tanulni tőle ma is: akik győzni akarnak, azok győzelmi éneket énekeljenek, a Bárány énekét…

1 forrás: https://www.bach-cantatas.com/Lib/Neander.htm

2 https://www.deutsche-biographie.de/sfz70822.html