Az ember lelkében mindig is ott élt a vágy, hogy valamilyen úton-módon kiderítse, mi van a felhőkön túl, lakik-e az égben egy isten, esetleg istenek. Ez a kívánság, ez az „istenalakú hiány” sokféle tettre ragadtatta már a Föld lakóit: tornyok, teleszkópok, űrhajók, szondák az exoszféra¹ fölé, a Holdra, a Marsra, a Naphoz, galaxisunkon is túlra… Nos, megtaláltuk-e, és egyáltalán hogyan találhatjuk meg a Hozzá vezető utat, s Őt magát? Vagy pedig tényleg üres az ég, és egyedül vagyunk a világmindenségben, ahogyan néhány neves tudós állítja? Alapvetően kétféle út lehetséges, ez rögtön a Biblia első könyvében elénk tárul – a technikai fejlődés ellenére sem tudtunk újabb változatokat kitalálni.

A torony

„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde volt. És mikor kelet felől elindultak, Sineár földjén egy síkságot találtak és ott letelepedtek. És mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lett nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. Az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építettek az emberek fiai. És mondta az Úr: Íme, e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszélesztette őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűntek építeni a várost. Ezért nevezték annak nevét Bábelnek; mert ott zavarta össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette el őket az Úr az egész földnek színére.” (1Móz 11:1-9)

A létra

„Jákób pedig kiindult Beérsebából, és Hárán felé tartott. És jutott egy helyre, ahol meghált, mivelhogy a nap lement: és vett egyet annak a helynek kövei közül, és feje alá tette; és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Íme, egy létra volt a földön felállítva, melynek teteje az eget érte, és az Istennek angyalai fel- és alájártak azon. És íme, az Úr állt azon és szólt: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet, amelyen fekszel, néked adom és a te magodnak. És a te magod olyan lesz, mint a földnek pora, és terjeszkedsz nyugatra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És íme, én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menni fogsz, és visszahozlak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem, amit néked mondtam. Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. Megrémült ezért és mondta: Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja. És felkelt Jákób reggel, és vette azt a követ, melyet feje alá tett, és oszlopul állította fel azt, és olajat öntött annak tetejére; És nevezte annak a helynek nevét Béthelnek, azelőtt pedig Lúz volt annak a városnak neve.” (1Móz 28:10-19)

Ha a két eseményt gondosan tanulmányozzuk és összevetjük – úgy, mintha először olvasnánk –, nagyon fontos törvényszerűségeket fedezhetünk fel az Istenhez vezető út megtalálására vonatkozóan. Mindenekelőtt kézenfekvő tény – kiindulási pont mindkettőben, hogy Isten van: létezik Jahve (JHVH), egy örökkévaló Lény, akit keresünk, s aki igenis megtalálható valahol és valamiképpen. A nagy kérdés az, hogyan válik elérhetővé számunkra? Máig aktuális dologról van szó, hiszen a létra még áll, s az építkezés is teljes erővel folyik…

Az útkeresés oka

Alapvető probléma, miért van szükség az út keresésére. Mert nyilvánvalóan nincs; megszűnt ugyanis a közvetlen érintkezés lehetősége, amikor az Éden kapuja bezárult Ádám és Éva mögött. Az engedetlenség miatt lehetetlenné vált a közvetlen kapcsolat a Teremtő és az ember között – nem Isten miatt, hiszen Ő nem változott, hanem a teremtményei szívében eluralkodó bizalmatlanság, félelem és rettegés miatt. Elhomályosult a tiszta, zavartalan, egyértelmű viszony – s az Úrnak vissza kellett vonulnia a Földről. Valami meg- és szétszakadt, látszólag visszavonhatatlanul. Bolygónk a századik, az elveszett juh állapotába került. (Luk 15:3-7)

Az utak forrása

A torony megépítésének ötlete egyértelműen az özönvíz utáni emberektől származott: Gyertek, vessünk téglát… építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje! Az eszme összekovácsolta, egységbe forrasztotta őket. Az önzővé vált, becsvágyó halandók szívében fogant meg az építés gondolata. A megsemmisüléstől való félelem szülte, az isteni ígéretekkel szembeni bizalmatlanság, az önerőből halhatatlanságra törő dac hozta létre.

A létráról – régiesen lajtorjáról – szóló szépséges álom, amelyet a kimerült és elkeseredett Jákób látott menekülése második éjszakáján, Istentől küldött bátorító, helyzetére szabott üzenet volt, amelynek középpontjában Jézus, a leendő Messiás állt. Jelentése – azon túl, hogy a csaló számára reményt és jövőt adott, minden emberi nemzedék minden egyes tagja számára isteni megoldást hirdetett. Felülről származó bölcsességből fakad, „minden világosság Atyjától” ered.

Indítéka és célja

A torony, vagyis a Sineár földjén készülő téglaépítmény célját pontosan meghatározták készítői: teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. Hogy e törekvések teljes súlyát megértsük, vissza kell nyúlnunk az özönvíz utáni időkig, amikor Isten így szólt: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!” (1Móz 9:1) Teremtőnk terve tehát – a bűn megfékezése érdekében – a népek Földön való szétoszlatása, vagyis a benépesítés volt, nem pedig az egyes pontokon való koncentráció. Az építők szándékosan szembeszegültek ezzel a paranccsal, amikor kijelentették: hogy el ne széledjünk. Erőiket egyesítve törtek Isten lakhelye felé – saját hírnevük, dicsőségük megteremtése, azaz Isten letaszítása érdekében. Felfuvalkodott, kevély elmék és szívek terméke tehát, a lázadás emlékműve.

Azonban korántsem eredeti gondolatról van szó, csupán egyszerűbb kivitelezése a mennyei lények körében megszületett tervnek. Valaki már az ember megteremtése előtt megfogalmazta: „Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, Fölébe hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa 14:13-14) Lucifernek, az egykori főangyalnak Isten Egyszülöttje irányában feltámadó irigysége indította el a bűn lavináját a tökéletes világmindenségben: „Voltál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állítottalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen voltál útjaidban attól a naptól fogva, melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtatott benned.” (Ezék 28:14-15) Földünk történelme és a megváltás története bizonyítja, hogy a „hasonló leszek a Magasságoshoz” célkitűzés kizárólag a hatalom megszerzésére, bitorlására, az egyeduralom megvalósítására vonatkozott, illetve Isten trónjának megdöntésére, az önzés elvének totális érvényre juttatására irányul. Jézus ellenben, aki Krisztussá lett az emberiség számára és a Mikhael nevet viselte, amely ugyancsak a „hasonló a Magasságoshoz” jelentéssel bír, jellemének tökéletességében, irgalmasságában tükörképe Atyjának: Ő a szeretet, vagyis az önzetlenség elvének fenntarthatóságát bizonyította és hirdeti mindmáig. A toronyépítés tehát az emberi becsvágy és a mögötte álló, sátáni önfelmagasztalás szimbóluma az alázatos isteni „önszétosztás” ellenében.

A létra látomása a jóság forrásából eredt és az emberi erőfeszítésekkel áthidalhatatlan szakadék átívelését célozta. Egy, már a Föld megteremtése előtt keletkezett terv képi megjelenítése az arra fogékony, isteni megoldásban reménykedő szív számára. Amikor még minden tökéletes volt, „mielőtt hegyek lettek, és föld és világ formáltatott” (Zsolt 90:1), az elgondolás megszületett. Az Atya – abban az esetben, ha az ember, vagy bármely más teremtmény rálép az élet forrásától való függetlenség, más szóval a halál útjára – „ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a mennyen, mind a földön” (Ef 1:10).

Mekkora különbség van a kétféle elgondolás között! Az emberek – és mögöttük Sátán – hírnevet, dicsőséget, elismerést és hódolatot akartak szerezni maguknak, míg Isten egybeszerkeszt magának mindeneket, amelyek elváltak és szétszakadtak. Az első cél önző, kizárólagos, a Mindenható helyének elfoglalására, gyakorlatilag trónfosztásra törekszik; addig az Úr ismét vissza fogja kapcsolni a szeretet végtelen áramlatába azokat, akik igénybe veszik a létrát… Fontos számára, hogy egyetlen sötét, fénytelen, halott pont se legyen az általa létrehozott és fenntartott univerzumban, hogy mindenek és lehetőség szerint mindenki éljen Őneki… Miért? Nem szorul teremtményei szolgálatára, visszajelzéseire; léte teljesen független minden külső forrástól – mégis, szerető szíve számára szenvedést jelent a tőle elszakítottak szenvedése, és gyönyörűsége az Ő életéből táplálkozók boldogsága! Halvány tükre ennek a szülők öröme gyermekük jólléte, biztonsága láttán, a szerelmes öröme társa hálás pillantása nyomán. Isten célja tehát a szeretet tökéletes rendjének helyreállítása, a korábbi harmónia visszanyerése az elveszettek felkutatása árán, a reménytelenség mélységébe süllyedt ember felemelése, nem csupán korábbi méltóságába, hanem sokkal magasabbra – egy merőben szokatlan úton…

Az utak iránya

A torony értelemszerűen a földről, a talajról indul, és függőlegesen felfelé törekszik. Ehhez kapcsolódik a Szentírás egyik vitathatatlanul humoros részlete is: az emberek célja, ahogyan már idéztük, hogy épületük teteje az eget érje, vagyis Isten trónjáig jussanak – azt olvassuk azonban, hogy az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építettek az emberek fiai. Másutt az áll, hogy „az Úr szemei áttekintik az egész földet” (2Krón 16:9), nem marad előle rejtve semmi, még a szíveknek és veséknek is vizsgálója. Tehát nem szükséges lejönnie, fényévezredek távolsága sem rontja úgymond látását, e történetben azonban Krisztus leereszkedik a mennyből, hogy megtekintse az emberi ügyeskedés termékét. Kézenfekvő a következtetés: a torony annyira kicsi és jelentéktelen, hogy alá kell szállnia, hogy láthatóvá váljon számára – vagyis isteni távlatból fájdalmas, nevetséges, egyben kudarcra ítélt vállalkozásról van szó.

Ezzel szemben a létra éppen ellentétes irányú építkezés eredménye: Isten trónjától indul, vagyis legfelső fokai valóban az eget érintik, lába pedig a földön áll, nem messze Jákób fejétől. Hiánytalan, ép és messze fénylő, amelyen Isten angyalai járnak fel és alá: tehát, ha szabad ezt a kifejezést alkalmazni, egy szolgálati útról van szó, amelynek egyik végpontja a bűn világában fekvő, gyenge és kiszolgáltatott földönfutó – tetején azonban ott áll a dicsőséges Krisztus! Isten által elgondolt és megalkotott, tökéletesen működő alkotásról van szó, amely alkalmas a kitűzött cél megvalósítására: a Teremtő és teremtménye közötti sérült, eltorzult kapcsolat helyreállítására! Míg a torony esetében az építők küzdötték egyre feljebb és feljebb magukat az elkészülő emeleteken, addig a létra fokait nem emberi, hanem angyali lábak érintették.

Neve

Babel és Béthel: érdekes módon mindkét elnevezés ugyanazt jelenti – a menny kapuja, Isten háza.

A torony még nem készült el, amikor Jézus Krisztus meglátogatta az építkezést – szavai nem közvetlenül az emberekhez, hanem Atyjához szóltak. Az építők nem nyertek közvetlen isteni kinyilatkoztatást, tevékenységük megerősítését, folytatását szolgáló mennyei parancsot – épp ellenkezőleg: az isteni rendelkezés lehetetlenné tette munkájuk folytatását. A felülről jövő közbeavatkozás megakadályozta a befejezést, és zűrzavart támasztott – a Bibliában először, de korántsem utoljára – az egységbe tömörült lázadók között. Így nyert a torony neve egy második, negatív jelentést. Az építkezés tragikuma, hogy bár vakmerően Istenhez indultak, mégsem jutottak el hozzá, s amikor meglátogatta őket, akkor sem ismerték fel Őt, nem ismerték el hatalmát, nem jött létre valóságos kapcsolat, nem tudták, mi okozta a munka hirtelen megszakadását. Babel tehát nem vált számukra a menny kitárt kapujává: noha az ég meghódítására törtek, kudarcot vallottak. Ténylegesen a zűrzavar, s ebből fakadóan a szétszéledés színtere lett – Isten nagylelkűségét bizonyítja, hogy bár egyetlen szavával megsemmisíthette volna a csoportot, mégsem tette meg.

A létra esetében Jákób láthatta a megnyílt eget, sőt, magát Jézus Krisztust; személyes, számára érthető szózatot hallott, amely jövőjét érintette és szorosra vonta Istennel való kapcsolatát. Csodálatos, bátorító üzenetet nyert, lényegében az Ábrahámnak adott ígéretek örökösévé lépett elő, az Úr védencévé lett, akinek nincs szüksége hamis utakra az áldás megszerzése érdekében. Vagyis azon az éjszakán létrejött az emberi szükségletre felelő, Isten által kezdeményezett találkozás, melynek nyomán Izsák fia – megrendítő, félelmetes és egyben dicsőséges élménye hatása alatt – nevet adott fekhelyének. Míg a torony építői nem hallották és nem is érthették az isteni tervet megfogalmazó szavakat, Jákób értette a szózatot: mennyei elköteleződés fültanúja volt, hiszen Jézus Krisztus hatalmas munkára, alázatos felelősségvállalásra kötelezte magát. Az a néhány mondat több ezer évi, szüntelen szolgálatot, alázatos és fáradhatatlan küzdelmet jelent a menny lakói számára a Föld gyermekei életéért – egészen az újjáteremtésig.

Ez a történet egyedülálló szépségével bizonyítja, hogy a menny kapuja bolygónk bármely pontján nyitva áll az ember előtt. Nagy kérdés, mégis hogyan lehet megtalálni, illetve be- és feljutni rajta? A pogány város korábbi neve Lúz, ami fényt jelent – e csoda révén a világosság forrása is belefoglaltatik új nevébe.

A létra, mint jelkép

A létra lényegét tekintve maga az evangélium, az örömhír: „Elközelített a mennyek országa!” (Mt 10:7) Isten látható, hallható, tapasztalható módon visszatér az emberi világba, hiszen Fia személyében Ő maga jött a Földre. Jézus egyik neve is erre utal: „Íme, a szűz fogan méhében és szül fiat és nevezik annak nevét Immanuelnek, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1:23) A jelképet hosszú évszázadokkal később maga Jézus Krisztus fejtette meg számunkra:

„Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az Isten Fiára.” (Ján 1:52)

A fenti mondatot Jézus Nátánaelhez intézte, aki e pillanattól tanítványa lett. Fülöp barátjának elég volt egyetlen kijelentés az egyszerű názáreti ács szájából, hogy meglássa benne Isten Fiát, aki örömét kifejezve bátorította leendő követőjét. Ha elolvassuk az előzményeket, láthatjuk, hogy ezek a titokzatos szavak a titkon megfogalmazott kérdések és imák válaszai voltak: Nátánaelnek a fügefaligetben felhangzott fohászára felelt meg Jézus, mint a szívek ismerője. Válasza egyértelmű utalás Jákób álmára, s egyben önazonosítás is. Kijelentette, hogy ő az Örökkévaló Fia, a próféciákban megjövendölt Messiás.

Más szavakkal a megváltás műve történelmi pillanathoz érkezett: Jézus Jordánban történő alámerítésekor megnyílt az ég, és nemcsak a Lélek galamb alakjában történő leszállása, de az Atya hangja is jelezte, hogy elküldte szíve legdrágább kincsét az emberek számára. Kitárult a menny kapuja az elveszettek számára és mostantól fogva állandóan nyitva áll, soha nem zárul be többé! A pátriárka álmában Jézus Krisztus még a létra tetején állt, most viszont leereszkedett a földre, sőt, alámerült a Jordán vizébe – megelőlegezve a halálban való alámerülését… A Messiásként érkező Isten Fia személyében és személye által valósul meg az eleven, szüntelen összeköttetés a mennyei trón és a „halálbolygó” foglyai között. A fel- és leszálló mennyei követek, az angyalok a szükségben lévők imáit viszik fel az Atyához, a Földre pedig életet, áldást, békét, erőt, vigaszt, szabadulást és reményt hoznak. Útjuk, amelyet a ragyogó létra jelképezett, maga Jézus Krisztus:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis általam.” (Ján 14:6)

„útnyitóul bement érettünk Jézus [a mennyei szentélybe], aki örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint.” (Zsid 6:20)

„…Ő általa van menetelünk … Lélekben az Atyához.” (Ef 3:12)

A létra tehát az Emberfiává lett Isten Fiát ábrázolja, aki tökéletes összeköttetést teremtett menny és Föld között. Már önmagában ez a kép rendkívül sokat elárul Isten gondolkodásáról, jelleméről: a létra a menny nem szűnő világosságából, békés és harmóniával, szépséggel csordultig telt világából a sötétség, a háborúk, a zűrzavar, a szenvedés és halál birodalmába vezet – a megaláztatások lépcsőin át a sötét mélységbe. Minden egyes lépés lefelé megfosztotta „ama Szentet és Igazat” (Csel 3:14) valamitől, amivel születése óta rendelkezett: mire leért, nem volt többé halhatatlan, nem volt többé mennyei seregek parancsnoka, mindenható és mindentudó, tisztelettel és hódolattal övezett Fiú. Védtelen és nincstelen emberré vált, mert mindent elhagyott isteni hatalmából, ami csak elválasztható volt személyiségétől. Mégis Ember volt, isteni ember, aki titokzatos módon „valóságos szentségben és igazságban teremtetett” (Ef 4:24) – mert a legfontosabb, jellemének szépsége, a szeretet csorbítatlan teljessége, az Atyával való árnyéktalan kapcsolata születésétől fogva lelkébe volt írva.

A Fiú annak ellenére lejött, és nem állt meg, nem fordult vissza félúton, hogy csak kevesen voltak, akik tárt karokkal és örvendező szívvel várták – sokkal többen voltak, akik kemény elutasítással, kövekkel, fustélyokkal, kardokkal, szidalmakkal felfegyverkezve fogadták.

„Krisztus kapcsolja össze a gyenge, tehetetlen embert a végtelen erő forrásával.”² Jézusban valójában mindaz benne van, ami belőlünk, mint Ádám halandó leszármazottaiból hiányzik. Isten Őbenne „mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való” (2Pét 1:3), minden kincset az Ő isteni-emberi személye rejt számunkra. Az ember önző, képtelen saját természetéből fakadóan elfogulatlanul, igazságosan szeretni: vagy kőkeményen érvényesíti vélt „igazságát”, vagy elvtelenül, megalkuvó módon szeret. Jézus ezzel szemben maga a testet öltött, önzetlen és elfogulatlan szeretet, akiben az irgalom és igazság kiegyensúlyozott harmóniája él. Mi képtelenek vagyunk magunktól jók, hűségesek és szelídek maradni hosszú távon, különösen támadások vagy nehéz körülmények közepette. Jézus a csúfolódás, a szidalmak és fizikai kínzások özöne alatt sem szűnt meg jó lenni, mindvégig szelíd és alázatos szívű maradt.

Az alázat embere volt, szemben a Föld lakóival, akiknek szívét betölti a felfuvalkodott, önző énjükből fakadó gőg. Jézus függő ember volt, életét mindenkor az Atya kezébe tette és onnan vette el, nem voltak önálló útjai, döntései, akarata az Atya akaratát tükrözte: „Semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét.” (Ján 5:30) Szemben a Föld lakóival, akik hasonlóvá váltak az elkóborolt birkákhoz: „mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk.” Mindenki saját akaratát követve, Istentől független utat választott, amely azonban nem a bőségbe, hanem a pusztulásba visz. Ugyanis nem létezik Istentől független, tartós, béketeljes létezés, hiszen Ő minden élet, minden erő forrása.

Jézus igaz és szent Ember volt, nem vállalt közösséget a hamisság és az igazságtalanság egyetlen formájával sem, szemben az emberekkel, akikről a próféta komor látleletet adott: „Csalárdabb az emberi szív mindennél és gonosz az” (Jer 17:9). Sem csalárdság, sem álnokság, sem kegyetlenség nem volt Őbenne. Szent volt – azaz maradéktalanul Isten céljaira szánta egész lényét, életét, Őt szolgálta minden tette és minden szava. Csakis az Atya szándékai, ítélete, öröme és bánata számított neki, szemben a földi emberekkel, akik szétforgácsolják erőiket és személyiségüket különböző, múlékony célok és vélemények bűvöletében. Mindazzá lett, amit az ember a legnagyobb erőfeszítéssel, a legjobb jó szándékkal, a legsúlyosabb vezekléssel sem tudna soha elérni. Vagyis a szakadék, a távolság emberi erővel áthidalhatatlan: csakis a Krisztussá lett Jézus, az emberré lett Istenfiában állt helyre az eredeti, tökéletes istenképmás. Ahogyan a létra kapocs menny és föld között, úgy Krisztusban valóságosan és mindörökre ötvöződött a halandó és a halhatatlan: veleszületett isteni természete titokzatos módon egyesült az emberivel, hogy a szenvedések útján tökéletességre jutassa, végül pedig a mennybe emelje elbukott, mégis mindhalálig szeretett teremtményeit.

A feljutás módja

A torony anyaga és építőkövei a földből vétettek, emberi kezek munkája által jöttek létre:

„És mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lett nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.”

Ezek a téglák és végső sorsuk jelképezik mindazt, amit e világ kövekben, épületekben, filozófiai rendszerekben, vallásokban és tudományban felépített – saját erejéből, saját bölcsességéből, saját terveiből kiindulva, az isteni származást megtagadva, az égi szálakat elszakítva. Noha állnak még a piramisok, a bábeli torony a Biblia lapjain csonka mementóként hirdeti máig minden világi, emberi célkitűzés, dicsőségvágy és öncélú munka eljövendő kudarcát, végső megsemmisülését: cselekedetek által nem igazul meg egy test sem. A cselekedetek ugyanis mindig a gondolkodásmód tükrei és gyümölcsei. A test tettei az ember veleszületett, önző természetéből fakadó gondolatok termékei, következményei. „A test gondolata halál. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” (Róm 8:6-7) Az ember önállósága, függetlensége, vagyis az Istentől való teljes függőség megtagadása, a szembefordulás szükségszerűen a halál útja. Minden, ami nem az isteni szeretetből született, és nem a szeretet önzetlenségének törvényszerűségeit követi, pusztulásba torkollik. Olyan, mintha a méhen belül hirtelen elvágnánk a köldökzsinórt: a gyermek rövid időn belül életképtelenné válna, hiszen egyetlen táplálékforrásától fosztanánk meg. Ha egy ágat levágunk a fa törzséről, hamarosan elszárad, minden levelét lehullatja, képtelen már virágot és gyümölcsöt hozni. Ha a szeretet egyetlen forrására nem kapcsolódunk rá, mi is kiszáradunk, mint a tőkéről levágott szőlővesszők. Szeretet nélkül a szív kiszárad, könyörtelenül önzővé keményedik: „A test cselekedetei pedig házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal 5:19-21) Bábel építőelemei az önzés agyagtéglái, amelyeket a legkiválóbb szurok, azaz az összefogás sem tarthat össze sokáig. Az önzés úgy működik, mint a mágnesek egymás felé fordított, azonos pólusai: az önző lények taszítják egymást. A szeretet ezzel szemben, Isten szeretete egymáshoz vonzza és összekapcsolja a legkülönbözőbb szíveket is.

Hogyan részesülhetett Jákób a létra látomásában? Úgy, ahogy volt: elesett és nincstelen állapotában. Nem volt semmije és senkije, elveszítette kilátásait és egyidejűleg önbizalmát; addigi biztonságos, sokat ígérő élete egy pillanat alatt összeomlott mögötte, és legsúlyosabb útitársakként az önvád, a bűntudat és a félelem kísérte. Tiltott úton akarta megszerezni a megígért áldást, akárcsak Éva és Ádám – nem lett tőle boldogabb, ellenben biztosította maga számára bátyja gyilkos gyűlöletét. Földönfutóként, megalázott és megtört állapotban feküdt a kemény földön, nem volt egyetlen kapaszkodója sem, de elalvás előtt biztosan felfelé tekintett vágyakozva – a menny felé. Amikor eljutott a felismerésre, hogy valójában mindig csak egyetlen segítség van, és felhagyott az önerőből való, s ezért szükségszerűen hamis tettekkel, Isten válaszolt neki.

Jézus a következőket idézte a názáreti zsinagógában, amikor felolvasta a messiási küldetésére vonatkozó próféciát Ézsaiás tekercséből: „Az Úr lelke van énrajtam, aki felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, és elküldött, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakoknak szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássam a megtörteket…” (Luk 4:18-19). Vagyis a szegények, foglyok, vakok, nyomorultak és megtört szívűek szabadítására érkezett. Valójában minden ember tékozló – más fordítás szerint elveszett – fiú, de nem mindenki hajlandó szembenézni a könyörtelen igazsággal: mennyei kincsek híján szegények, a tisztaság szabadsága híján a bűn és a halál foglyai, helyes isten- és önismeret nélkül vakok, szentség nélkül nyomorultak, feddhetetlenség nélkül megtörhetők vagyunk, kivétel nélkül. Isten azonban e bajok orvoslása érdekében „eresztette le a létrát”, azaz küldte el szeretett Fiát az emberi világba, hogy a szenvedést eltörölje, a hiányokat betöltse, hogy a régi, a múlandó helyett újat, örökkévalót teremtsen!

Hogyan juthatunk fel a létra segítségével a menny és a világmindenség Urához? Jézus Krisztus leereszkedett ide; földi útja, halála és feltámadása után pedig Lelkét adja nekünk, hogy Ő élhessen bennünk, s mi élhessünk Őbenne, már most az Atya jobbján: „hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő lelke által a belső emberben, hogy lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben.” (Ef 3:16-17) A létra most még szemnek láthatatlan, vagyis az Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Istennek országa ti bennetek él, hit és szeretet által. Ha megismerem a létra minden egyes fokát, azaz megnyílik szemem az Atya Krisztusban felénk árasztott végtelen szeretetére, hinni, azaz bízni fogok benne, egyre jobban és jobban. Jézus alázatos, könyörületes, szelíd, mégis rendíthetetlen lénye rabul ejti a felé forduló szíveket, s aki megnyitja az ajtót, ahhoz bemegy. Ha átengedjük neki az uralmat akaratunk, gondolataink, érzelmeink, szívünk felett, ha kételkedés nélkül tudom, hogy itt és most Ő dönt, ítél, cselekszik, szól, hallgat és szeret, ha minden helyzetben fel merem tenni a kérdést: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? – akkor valóban Ő lesz a király. Ennek nyomán uralmának jelei fokozatosan láthatóvá válnak a Lélek gyümölcseinek megjelenése által: a szeretet, öröm, jóság, hűség, szelídség, szívesség, türelem, alázat mind tanúskodnak majd Jézus jelenlétéről. Ha hittel az Ő nevében Atyánkhoz fordulunk, Ő főpapként, közbenjáróként könyörög velünk és értünk a trón előtt.

Megállapíthatjuk, hogy valójában egyetlen út létezik – soha nem volt és nem lesz másik út, amely ténylegesen elvezet minket Atyánkhoz, „nincsen senki másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Csel 4:12)

Az utak eredménye

A két történet fényében új jelentést nyernek Salamon alábbi sorai: a zsoltár szavai komoly figyelmeztetést, de egyben reményt keltő üzenetet tartalmaznak a mai útkeresők számára. Bábel a teljes vereség jelképe, az isteni jóváhagyást nélkülöző tervek és munkák bukásának intő példája:

„Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ad eleget.” (Zsolt 127:1-2)

Az emberi fáradozások hiábavalósága vagy sikere nem az összefogás, az egység meglétén múlik, hanem mindig az indítóokon. Ami nem az isteni, önzetlen szeretet műve, hanem a gőg és függetlenség öndicsőítő terméke, az mind az enyészeté lesz. A saját nyereségüket hajszoló építők képtelenek voltak szót érteni az Istennel, akit kerestek és végül egymással is elveszítették a kapcsolatot. Bábel tornya soha nem épült fel teljesen – félbehagyott állapotban lett az idő, a pusztulás martaléka. Az ég felé mutató felkiáltójel, intés és ítélet egyben. Jákób ellenben egyetlen álomban kapott oly sokat, ami egész életére elegendő tápláléknak bizonyult ahhoz, hogy végül Izraellé, Isten győztes harcosává váljék.

Az emberiség azonban – nem tanulván a korai idők kudarcából – ma is buzgón építi a maga Bábeleit vagy Babilonjait vízszintes és függőleges irányban egyaránt. Tudósok becslései szerint 2025-re a Föld lakosságából 5 milliárd fő megalopoliszokban, azaz óriási városokban él majd, s a legtöbben a peremvidékek nyomortanyáin, bádogviskókban, fakalyibákban, emberhez méltatlan körülmények között. 33 város lesz addigra, melyek lakossága eléri vagy meghaladja a 33 milliót! Vagyis három magyarországnyi ember él majd egy-egy város területén. A tíz legnagyobb és legzsúfoltabb polisz egyébként ma is Távol-Keleten és a déli féltekén található: Tokió, Mumbay, Sao Paolo, Mexico City, Delhi, New York, Sanghai stb. Függőleges irányban is tovább tart a terjeszkedés: a jelenlegi legmagasabb torony a Canton Tower 600 méterre nyúlik fel, mögötte második a torontói CN-Tower 553 méter. A legnagyobb felhőkarcoló a 2010-ben Dubaiban épült Brudzs Kalifa; a legmagasabb ikertornyok pedig Kuala Lumpurban törnek az ég felé a maguk 452 méterével. S ezek csupán a szemmel látható, fizikai formában megvalósuló babiloni törekvések… A globalizáció eszméje azonban, mely szerint az egész világ egyetlen falu, melyben minden és mindenki egy, ugyanezen törekvés megvalósulása. Az Európai Unió székhelyén, Brüsszelben ott áll az egykori babiloni torony tudatosan megtervezett, modern mása. A jelszó – many tongues one voice – azaz „sok nyelv, de egy szó” tudatos szembeszegülés Isten egykori ítéletével…

De mi volt Isten eredeti terve? Ha a teremtés történetét elolvassuk, Ádám és Éva ajándékul kapott egy gyönyörű kertet. A természetben, a természettel összhangban éltek. Körülvette őket az a végtelen szín-, íz- és formagazdagság, amelyet ma minden eszközzel pusztítunk: minden nap kihalnak fajok, amelyeket megismerni sem volt alkalom. Isten a szépség Istene, aki az eget és a földet szépségbe öltöztette az emberek gyönyörűségére. Örömet jelent számára, ha gyermekei felismerik a természet kis és nagy jelenségeiben az atyai kéz nyomát: a naplementék és a szivárvány színpompája, a hópelyhek, a falevelek, az emberi ujjlenyomatok végtelen változatossága, az őzek szelíd szeme, a virágporszemek formakincse, az illatok bősége, az évszakok váltakozó pompája – mind a teremtésről szólnak, a Teremtő üzenetei, amelyek hálát és bizalmat, alázatot és örömet fakaszthatnak az ember szívében. Ha azonban beton-, acél-, és üvegkalitkákban tengetjük napjainkat, ahol gyakran kizárólag mesterséges fényforrások mellett kell dolgozni, kiszakadunk az Isten által elgondolt rendből – ez előbb-utóbb testi-lelki panaszok, betegségek forrásává lesz. Ha nincs részünk a természet rendjében, ha csakis emberi kéz alkotásai vesznek körül minket, vagy a mérhetetlen gőg, vagy a lelki kiszáradás, a depresszió foglyaivá válunk. A lakota indiánok egyik mondása szerint „amikor egy ember hátat fordít a természetnek, a szíve megkeményedik.”

A létraállítás a toronyépítés kudarcával szemben sokkal többet eredményezett, mint az eredeti, édeni állapotok helyreállítása. Az a Jézus Krisztus, aki Betlehemben megszületett, nem ugyanaz, mint aki borzalmas halála és dicsőséges feltámadása után felemelkedett a mennybe, és ismét elfoglalta helyét az Atya trónján. Földi élete során, emberi teste, emberi természete és isteni gondolkodásmódja révén a létező legnagyobb mélységig megismerte e bolygó szenvedéseit, s e fájdalmas tapasztalatok örökre nyomot hagytak személyiségén: nem csupán a szögek és a dárdahegy okozta sebhelyek bizonyítják ezt, de mennyei, főpapi szolgálata is. Az emberek védőügyvédje, szószólója, megváltója és megtartója lett, mint könyörülő és hű főpap, aki maga is átélte a kísértések és megpróbáltatások sorozatát, anélkül, hogy bűnt követett volna el! S ebben rejlik a megtartás másik titka, ezért lehet Ő az új Ember, mert minden próbát kiállt, minden helyzetben nemet mondott a gonoszság csábítására és nyomására, az önzés kényszerítő erejére! Ő a második Ádám, aki lelke szenvedése során, a megaláztatás legmélyebb bugyraiból jutott el a jellembeli tökéletesség magaslataira, onnan pedig az egész világegyetem legdicsőségesebb pontjára, Isten trónjára! Az Atya jobbján tehát egy Ember ül – örökre markaiba metszett, örökre magához kötözött minket, és tökéletes életével megajándékozta a Föld lakóit!

Jézus szüntelen szolgálatának köszönhető az angyalok folyamatos fel- és alászállása is menny és Föld között. Isten hatalmas erejű, szent és halhatatlan szolgái, akik nem fáradnak el az Ő parancsainak teljesítésében, alázatosan az emberek szolgatársainak vallják magukat (Jel 22:9). Örömüket lelik a gyenge, tökéletlen halandók erősítésében, vigasztalásában, megszabadításában – ezzel szolgálják Teremtőjük dicsőségét. Mint bűntelen lények, fájdalmas látniuk a halandók kegyetlenségét, gonoszságát, szívesen enyhítik a fájdalmat, szenvedést, követve Isten parancsait, rendre visszaszorítják a gonosz démonok hadait, évezredek óta aktív részt vállalnak a megváltás művében. Nélkülük a sátáni seregek már rég meghódíthatták volna e világot. Ugyanakkor örömüket lelik a Mindenható dicséretében, nem fogy el ajkukról az ének, s a mennyben folyton hangzik boldog háladaluk.

Azonban hamarosan elérkezik a pillanat – s ez mindennel nappal közelebb jön –, amikor minden építkezés befejeződik. Az önerő egységét választók felépítik a maguk Babilonját, a létrát igénybevevők, azaz a Krisztust befogadók pedig, mint élő kövek Isten házának csiszolt darabjaivá válnak, s mindegyikük Jézus képmását tükrözi majd, a szeretet Istenének hatalmát és dicsőségét hirdetve. Krisztus dicsőséges visszatérésekor minden, ami nem isteni eredetű építőanyag, vagyis az önzés megrontotta, megsemmisül (2Pét 3:10). Akik szívében azonban a létra által élő kapcsolat létesült menny és föld között, részeseivé válnak az újjáteremtésnek (Jel 21:1-5), s akit addig csak lelki szemeikkel, imáikban, álmaikban láttak, abban most szemtől szemben gyönyörködhetnek.