Idős, félig magatehetetlen ember, csaknem százéves. Naphosszat a fotelben ül, előre-hátra hintázva számolja az órákat. Várja a halált, ami, titokzatos módon, harminc éve elkerüli. Teste börtönébe zárva – alig lát, alig hall, jobb oldala lebénult – szinte semmi kapcsolata a külvilággal. Éppen ezért mélységes bizalmatlansággal reagál a szeretet közeledéseire. Nem hiszi, hogy szerethető. Szeretném megfürdetni, a sebeit bekenni, illatos, tiszta ruhába öltöztetni. Nem engedi. Kiabál, magához szorítja piszkos, undorító rongyait. Hiába kiáltom a fülébe, hogy szeretem és engedje magát szeretni, csak görcsösen ragaszkodik megszokott, rossz szagú gönceihez, melyeken ezer a folt, a szenny, a szakadás. Bár szégyelli, talán utálja, de nem ereszti. Mert megszokta. A tiszta – az valami új, az valami félelmetes. Ezért nem kell. Hiába sírtam a részvéttől, nem engedett.
Azért írtam le mindezt, mert magunkra ismertem benne. Az emberiség állapotát példázza. Ott áll mellettünk Isten az ünnepi ruhával, ami méretre szabott, pompás, tiszta, kényelmes – de ki adja érte szennyes rongyait? Ki fedi fel a könnyező Isten előtt gennyes sebeit, lila foltjait, undort keltő elhanyagoltságát, egész elrontott életét? Ő rendületlenül ott áll minden teremtménye mellett, hogy megfürdesse, bekötözze, meggyógyítsa, felöltöztesse. Jézus Krisztus igazságának vérrel megfizetett gyolcsát elfogadod-e most? Engeded-e alázattal az alázatos Úrnak, hogy egyszer és mindenkorra megszabadítson természeted undorító megnyilvánulásaitól, mindenki elől titkolt bűneidtől, a megbocsátásra képtelen szíved keménységétől? Szabadságba és örömbe öltöztet, a szentség fénypalástjába, csak hagyd, hogy levetkőztessen… itt és most. Nem maradsz meztelen, ne félj!