A megoldás

Jézus pedig szombatnapon tanított egy zsinagógában. Volt egy asszony, akiben betegség lelke volt tizennyolc esztendeje és meg volt görnyedve és egyáltalán nem tudott felegyenesedni. És mikor Jézus meglátta, előszólította, és ezt mondta neki: Asszony, feloldattál betegségedből! És rátette a kezét, ő azonnal felegyenesedett és dicsőítette az Istent. Mondta pedig a zsinagógai elöljáró, haragudva, hogy Jézus szombatnapon gyógyított: Hat nap van, amelyen dolgozni kell, akkor jöjjetek és gyógyíttassátok magatokat! Jézus így felelt neki: képmutató, nem oldja-e el mindegyikőtök az ökrét vagy szamarát a jászoltól és nem viszi el itatni? Hát őt, Ábrahám leányát, akit a Sátán megkötözött, nem kellett-e feloldani e kötélből szombaton? És mikor ezeket mondta, mind megszégyenültek, akik fellázadtak ellene, és nép örült azoknak a dicsőséges dolgoknak, amelyek általa történtek. (Lukács 13: 10-17)

Gyönyörű, egyben provokatív történet, amely ismét rengeteg tanulságot és bátorítást tartogat számunkra. Érdemes szinte szóról szóra végighaladni rajta, hogy minél kevesebb kincset hagyjunk felfedezetlenül. Ugyanakkor arra hív, hogy – Jézust követve – haladjuk meg mi is az évszázados-évezredes, hitkorlátozó hagyományokat, és merjünk szabadok lenni a gyógyító igazságban.

Egyedül Lukács, az orvos jegyezte fel ezt az eseményt evangéliumában. Talán számára orvosi szempontból is tanulságos eset lehetett, hiszen miért épp ezt emelte ki a sok közül? A fejleményekből következtethetünk, hogy igen nagy tömeg gyűlhetett akkor is a galileai Jézus köré. Egyébként az evangélium görög megfelelője nem csupán jó hírt, örömhírt jelent, hanem egészen pontosan egy hadvezér győzelméről szóló híradást! Tehát Isten bűn és halál feletti diadalának üzenete minden teremtménye felé. Vagyis Jézus minden egyes megnyilvánulása, beleértve ezt a történetet is, a menny Urának győzelmét, hatalmát, szeretetét hirdette és hirdeti mindmáig a Földön.

Jézus

Jézus arám neve, a Jehosua azt jelenti, Isten a szabadító. Tehát tettei, szavai, vagy éppen hallgatása, mozdulatai, tekintete mind az emberiség felszabadítását, helyreállítását szolgálták mennyei erők segítségével. Fő tevékenysége minden helyen, minden időben a tanítás és a gyógyítás voltak. A kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódott. Ugyanannak az energiának a kétféle megnyilvánulásáról van szó. Az ige, azaz Isten teremtő erejű szava a magja és forrása az emberi tanulásnak és a gyógyulásnak egyaránt. Ez is bizonyítja, hogy a Teremtő komplex egészként veszi kezelésbe teremtményeit: a test-lélek-szellem egységének minden részletét figyelembe veszi, és összes gyenge pontjának újjáformálására, fájdalmainak megszüntetésére törekszik:

  • És körüljárta Jézus a városokat mind, és a falvakat, tanítván azoknak zsinagógáiban, és hirdetvén az Isten országának evangéliumát, és gyógyítván mindenféle betegséget és mindenféle erőtlenséget a nép között. (Mt 9:35)

Szombat

A csoda egy szombati napon történt. A sabbat szó jelentése: nyugalom. Ez az a nap, amelyet Isten és Fia a teremtés hat napját követően saját példájával megszentelt és a maga számára elkülönített. A hét utolsó napja, amelyet – napnyugtától napnyugtáig (ld. 1Móz 1:5) – kiválasztott az emberek és állatok számára, nyugalom céljára. Hat nap a teremtésről, a munkáról szólt, a hetedik ezekhez képest különleges. A teremtés kivitelezője Jézus Krisztus volt:

  • Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok …; mindenek ő általa és őreá nézve teremtettek. (Kol 2:16)
  • Isten… ez utolsó időkben szólt nekünk Fia által, akit tett mindenek örökösévé, aki által a világot is teremtette. (Zsid 1:1-2)

Rögtön a Biblia első lapján olvashatunk arról a különleges áldásról, amellyel Isten a szombatot megtöltötte:

  • Mikor pedig elvégezte Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott, megszűnt a hetedik napon minden munkájától. És megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte azt; mivel azon szűnt meg minden munkája, amellyel teremtett. (1Móz 2:2-3)

Hogyan is telhetett a Föld történelmének első szombatja? Igazából a gyönyörködés örömünnepe volt, mert látta Isten, hogy minden, amit teremtett, igen jó, azaz csodálatos és tökéletes. Minden alkotása szépséges, egészséget, harmóniát, növekedést rejtett magában. Egyben az ismerkedés ünnepe: Az egynapos Ádám, az emberiség első képviselője gyönyörködött szépséges feleségében, aki pár órával lehetett fiatalabb nála: ő már csont a csontomból! Az Atya és a Fiú gyönyörködtek az emberpárban, akit saját képmásukként megalkottak. A férfi és a nő ismerkedtek teremtőjükkel, és a számukra teremtett bolygó gazdagságával. Ismerkedés, gyönyörködés, árnyéktalan boldogság, békesség. Szoros és szeretetteljes kapcsolatok kezdete, amelyek végtelen távlatokat ígértek. A mennyei és földi család egységének ünnepe. A teremtő szó energiájának, tökéletességének ünneplése. A menny Istene jóságának dicsérete.

A szakadás után – Isten és ember elkülönülése után – ennek a boldog közösségnek már csak halvány lenyomata maradt a Tízparancsolat egyik kőtábláján. A negyedik parancsolat, amelyet sokan nem ismernek még a keresztény világban sem a maga eredeti formájában, az emberi élet egész hetéről, időbeosztásáról és kapcsolatairól rendelkezik:

  • Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteld azt. Hat napon át munkálkodj és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot ne tégy azon, se magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se jövevényed, aki kapuidon belül van. Mert hat napon át teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombatot és megszentelte azt. (2Móz 20:8-11)
  • Hat napon át munkálkodjatok, a hetedik napon nyugalomnak, szent gyülekezésnek szombatja van, semmi dolgot ne végezzetek: az Úr szombatja legyen minden lakhelyeteken. (3Móz 23:3)

A munkaszünet mindenkire kivétel nélkül kiterjedt, szabadokra és szolgákra, zsidóra és idegenre, emberre és állatra egyaránt. De az a pár mondat csupán halványan emlékeztet arra a boldog közösségre, amely egykor Isten és az emberiség között fennállt.

A szombat Isten által megjelölt céljai:

  • szent gyülekezés szombatja (3Móz 23:3)
  • A teremtésről való megemlékezés és az újjáteremtés reménysége: Mert megvidámítottál engem, Uram, a te cselekedettel, a te kezed műveiben örvendezem. Mily nagyok, Uram, a te műveid, igen mélységesek a te gondolataid! (Zsolt 92:5-6)
  • mindenkit, aki megőrzi a szombatot, hogy meg ne fertőzze azt, és az én szövetségemhez ragaszkodókat: Szent hegyemre viszem föl és megvidámítom őket imádságom házában. (Ésa 56:6-7) Az Istennel való szoros kapcsolat különleges jele és a megszentelődés eszköze: Adtam nekik szombatjaimat, hogy legyenek jegyül [jel, bizonyíték, emlékeztető] köztem és köztetek, hogy megtudják, én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük. (Ezék 20:12)
  • Szabad szombatnapon jót cselekedni! (Mt 12:12)

Máig ható érvényességének bizonyítékai:

  • Ádámnak és Évának, bennük az egész emberiségnek adatott,
  • Isten örök áldása nyugszik rajta,
  • A Tízparancsolat egyetlen pontja sem vált érvénytelenné vagy módosult az idők folyamán,
  • Jézus, kereszthalálát követően, szombatnapon a sírban nyugodott: ahogyan megpihent a teremtés után, úgy pihent az általa kijelölt napon a megváltás művének befejezése után, mintegy megpecsételve annak tökéletességét,
  • Jézus, még életében így intette tanítványait: Imádkozzatok, hogy futásotok ne télen legyen, se pedig szombatnapon. Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mindez ideig és nem is lesz soha. (Mt 24:20-21) Jézus mennybemenetele után a tanítványok negyven évig imádkoztak Jeruzsálem pusztulásáig a szombat védelme érdekében. Ugyanez érvényes a Jézus visszajövetelét megelőző időkre is.
  • Pál apostol, akit maga a feltámadott Jézus tanított, ezt írja: Megvan a szombatja Isten népének. (Zsid 4:9) [megmarad, érvényes, rendelkezésre áll, hátra van]
  • Az újjáteremtett Földön is érvényben lesz: És lesz, hogy hónapról hónapra, szombatról szombatra eljön minden test engem imádni. (Ésa 66:23)

Jézus korában a szombat már teherré és nyűggé vált. Ő pedig azért jött, hogy helyreállítsa, mint az Isten és ember közötti kapcsolattartás egyik legfontosabb színterét és idejét. Hogyan is teltek Jézus nyugalomnapjai? Sok evangéliumi részlet megvilágítja ezt:

  • És elment Názáretbe, ahol fölneveltetett, és bement, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felállt olvasni. (Luk 4:16)
  • És lement Galilea városába, Kapernaumba, és tanította őket szombatnapokon. (Luk 4:31)
  • És amint eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában; és sokan, akik hallották, csodálkoztak rajta, ezt mondták: honnan tudja mindezt? Milyen bölcsesség adatott neki, hogy ilyen csodák történnek általa? (Mk 6:2)

A tanítás és a gyógyítás kiemelt alkalmai voltak számára az ember felszabadítása érdekében. Ezért nagyon sok csodája éppen ezen a napon történt: A sorvadt kezű ember meggyógyítása (Luk 6:6-11); a Bethesda tavánál fekvő, 38 éve béna talpra állítása (Ján 5:1-16); a vakon született fiatalember meggyógyítása (János 11. fejezet) és még sorolhatnánk. Látszólag teljesen ellentétesen cselekedett a törvénnyel, szavai azonban rávilágítanak a tettei mögött rejlő isteni bölcsességre és szándékokra:

  • Az Embernek fia a szombatnak is ura (Mk 2:27) Tehát ha valaki, akkor Ő, mint alapító jól tudja, miért szükséges ez a nap.
  • Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, inkább, hogy betöltsem. (Mt 5:17)
  • Aki küldött engem, velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek. (Ján 8:29)

A szeretet és a teremtés örömünnepe; az alázatos elfogadása annak a ténynek, hogy Isten teremtményei vagyunk; a szentség egyedüli forrásával, a Krisztussal való egyesülés lehetősége; a hit általi igazzá válás tudatos megélése; az Úrral való beszélgetések ideje; a hála és a könyörgések előterjesztésének különleges alkalma; Krisztus testének, a kihívottak közösségének egysége. Ez a történet még tovább gazdagítja a szombati nyugodalom tartalmát.

Zsinagóga

Jézus – ha nem a jeruzsálemi templomban tartózkodott –, valószínűleg felnőtt életének legtöbb szombatját valamelyik zsinagógában töltötte. A zsinagóga az Isten tiszteletére történő szombati összegyülekezés színhelye volt, ezért minden nagyobb település épített egyet. Különleges ebből szempontból az a zsinagóga, amelynek létrejöttét egy római százados finanszírozta Izrael Istene iránti tisztelete jeléül. (Luk 7:4) Sok történet helyszíne egy-egy zsinagóga, talán az egyik legnevezetesebb, amikor Názáretben felolvasta a saját messiási szolgálatára vonatkozó, örömöt hirdető próféciát. Maga a szó az összegyülekezésre utal, az egyszerre, egy időben, egy helyen tartózkodásra utal, a menny Istenével való, áldást nyújtó közösség céljából: Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak a testvérek! (Zsolt 133:1)

Betegek

Jézus Krisztus földi útját betegek sokasága szegélyezte. Voltak, akik magatehetetlenül feküdtek, vakon kiáltoztak, voltak, akik rárohantak, erőszakkal fogdosták, némán sóvárogtak utána, vagy éppen már koporsóba, sőt, sírba tették őket. A beteg emberiség képviselői mind ott nyüzsögtek, szenvedtek körülötte. Ő pedig fáradhatatlanul foglalkozott velük. Azért jött, mert tudta, hogy a bűn miatt minden fej beteg és minden szív erőtlen. (Ésa 1:5) Az isteni élet forrásáról leszakítva az emberiség halálra van ítélve. Hiszen éppen Názáretben olvasta fel, milyen küldetéssel jött – nemcsak Izraelhez, hanem minden egyes emberhez:

  • Az Úrnak szelleme van rajtam, mivel felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy az összetört szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét. (Luk 4:18-19)

Ez a részlet önmagában is gyógyulást ígér minden bajból!

Ott, a zsinagógában, talán a falakon kívül is, nyilván nagyon sok beteg összegyűlt Jézus érkezésének hírére, és alig várták, hogy lemenjen a Nap, hogy gyógyulást kérhessenek tőle. Ez történt például Péterék házánál is, Kapernaumban. (Márk 2:1-11) A nyomorultak a törvény szerint ki akarták várni, amíg a „rendelési idő” a nyugalom órái után megkezdődik. A Messiás azonban, jóságos szokásához és irgalmas szívéhez hűen, ezúttal is a hagyományoktól merőben eltérően cselekedett.

Egy meggörnyedt asszony

Lukács apostol – Jézus figyelmes tekintetét követve – kiemelt a tömegből egy kirívó esetet, ráadásul nem is férfit, hanem egy nőt, akinek annyira meggörbült valamitől a gerince, hogy képtelen volt egyenesen tartani magát. Képzeljük el ezt a rendkívül megalázott állapotot: állandóan a földet kényszerül nézni az illető, elveszíti a körülötte élőkkel a szemkontaktust, és egyáltalán, kapcsolatát a többi emberrel, észre sem veszi az őt fenyegető veszélyeket, nyilván nagy fájdalmai vannak, és mozgásában, összes tevékenységében erősen korlátozott. Ráadásul ez az állapot nem friss keletű, hanem csaknem két évtizede tartó nyomorúság volt!

Az eredeti szövegben a betegség lelke kifejezés megfelelője az ’astheneia pneumája’, azaz a ’gyengeség szelleme’. Az aszténia szó nem ismeretlen orvosi szakkifejezés, a következőt jelenti: Gyengeség, erőtlenség. Az életkedv, az izomerő és az általános állapot előzetes munkavégzéssel, illetve erőkifejtéssel nem magyarázható, kifejezett gyengülése. Az aszténiához számos testi és lelki panasz is társulhat, gyakori a nem fizikai természetű eredete. Pontos meghatározása egy titokzatos eredetű, általánosan hanyatló állapotnak, illetve az emberi orvostudomány korlátainak.

Ha belegondolunk, ez a tünetegyüttes minden egyes emberre jellemző: egy fokozatosan halálba hajló, elgyengülő állapotba születünk bele mindannyian. Csupán idő kérdése, kinél mikor jelentkeznek a szemmel látható tünetek. Ma már egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy a fizikai tünetekben megnyilatkozó betegségek legtöbb esetben lelki eredetű forrásokra vezethetők vissza: különféle traumatikus élmények, szorongások és félelmek, hosszas stressz, gyűlölet, boldogtalanság, megoldatlan konfliktushelyzetek stb., mind a krónikus nyavalyák malmára hajtják a vizet. Testileg, de még hamarabb lelkileg is megtörhet az ember a gondok, a nehézségek, a veszteségek, a rosszindulat ön- és környezetpusztító hatásai következtében.

A gyökere azonban mindezeknek egyetlen pontba vezethető vissza: elvesztettük az isteni élet forrásával való közvetlen kapcsolatot. Egyetlen ember engedetlensége által bejött a világba a bűn, és a bűn által a halál. (ld. Róm 5:12) Jézus ezt így fogalmazta meg: nincs élet bennetek. Emberek milliói szenvednek ma is hasonló módon, bűneik, függőségeik, rabszolgatartóik foglyaiként, és ez így van évezredek óta! Ez a szegény nő tehát nem egyedi, hanem tipikus eset, és így az emberiség képviselőjeként került Jézus Krisztus látóterébe. Őt nem hagyta hidegen a látvány, hanem azonnal cselekedett, mert könyörületre indult (Mt 9:36), azaz részvét, sajnálat támadt szívében. Nem véletlen tehát, hogy a korábban idézett egyik ige szerint Jézus ideje legnagyobb részében a betegségekkel és erőtlenségekkel sújtottaknak szolgált.

Jézus meglátta és előszólította

Mihelyt észrevette a tömegben ezt a nőt, előhívta és középre állította. Ne feledjük, akkoriban – Isten gondolataival ellentétesen – a nőket a férfiak mögött másodrendű lénynek tekintették. (Sajnos ez máig így van, és különböző formákban, de minden társadalmi berendezkedésben megnyilvánul.) Jézus azonban többször és határozottan semmibe vette ezeket a korlátolt elgondolásokat és számtalan esetben a nők felszabadítójaként lépett fel. Sőt, előttük tárt fel olyan titkokat messiási küldetésével kapcsolatban, amit a férfiak esetleg később csak ezektől a nőktől hallhattak (ld. a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetése az igazi istenimádatról, Mártával folytatott beszélgetése a feltámadásról stb.). Természetesen nem a mai eltorzult emancipáció, hanem az eredeti, isteni szeretet-rend elveit kívánta érvényesíteni.

Sokan élnek ma is a „középre állítás”, a kipellengérezés eszközével, hogy megszégyenítsék a bűnt vagy hibát elkövetőket, megalázzák a náluk gyengébbeket, hogy ezáltal önnön személyüket magasabbra értékelhessék. Jézus azonban soha nem ilyen céllal terelte a közfigyelmet egy-egy emberre. Tapintat és alázat jellemezte, noha olvasott minden sorsban. Célja az volt, hogy nyilvánvalókká legyenek benne [mármint a betegben] az Isten dolgai. (Ján 9:3)

Óriási bátorítás rejlik csak ebben az egy mozzanatban: Jézus meglátta az asszonyt, vagyis észrevette, észlelte a problémáját, szenvedéseit. És ez a képessége nem csökkent, szeretete ma is árad felénk! Bármi van, ami meggörnyeszt, ami eltakarja előled a Napot, halld meg szavát! Nem vagy örökre elveszett, még ha évtizedek óta sínylődsz is, neked is szól a bátorítás: Bízzál, kelj föl, hív téged! (Mk 10:49)

Szó és tett

A görnyedt nő tehát ott állt Jézus előtt. Talán arra is képtelen volt, hogy a rabbi arcába nézzen. Ő pedig két dolgot cselekedett: kijelentette, kihirdette a gyógyulást és megérintette a beteg testét: Asszony, feloldattál betegségedből! És rátette a kezét…

A felold ige, az eredetiben ’apolüó’, nagyon gazdag jelentéstartalommal rendelkezik:

  • fizikai, lelki, szellemi köteléket elold,
  • szabadon bocsát váltságdíj fejében,
  • felold, elenged, megbocsát.

Vagyis magában foglalja a Megváltó szolgálatának minden részletét, az ember teljes körű helyreállítását:

  • Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője! … betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozta … átszúrták bűneinkért, összetörték vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van, és az ő sebei által gyógyultunk meg. (Ésa 53:3-5)
  • Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel (Ésa 50:4)
  • Azért jöttem, hogy a bűnösöket megtérésre hívjam. (Mt 9:13)
  • Ítélet végett jöttem a világra, hogy akik nem látnak, lássanak, s akik látnak, vakok legyenek. (Ján 9:39)
  • Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek. (Ján 10:10)
  • Világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon sötétségben, aki bennem hisz. (Ján 12:46)
  • azért jöttem, hogy megtartsam a világot (Ján 12:47)
  • Krisztus, amikor még erőtlenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. (Róm 5:6)
  • Őbenne van a mi váltságunk az ő vére által, a bűnök bocsánata kegyelmének gazdagsága szerint (Ef 1:7)

A szó által Isten teremtő ereje, hatalma, Jézus érintése által pedig Isten szívének gyöngédsége, részvéte, bátorítása nyilatkozott meg: Feloldattál! A szó és tett tökéletes összhangja a Mindenható jellemzője.

Gyógyulás

A nő állapotának drasztikus javulása, sőt helyreállása azonnal bekövetkezett, hiszen Jézus mozdulatát követően rögtön képessé vált felegyenesedni, és végre az arcába nézhetett Szabadítójának. Visszanyerte rég elvesztett egészségét, méltóságát, boldogságát. De mégsem ez gyógyulásának igazi bizonyítéka, hanem a száját elhagyó szavak: dicsőítette az Istent. Mit is jelent ez a régies ízű szó, dicsőítés, magasztalás? A köszönet, a hála örömteli kifejezése, Isten nagy hatalmának bemutatása, csodáinak elbeszélése, a neki való feltétel nélküli önátadás és engedelmesség – mind Isten dicsőítését szolgálja. Dávid, a zsoltáríró mestere volt ennek. Soha nem sajnálta az időt arra, hogy kifejezze, milyen sokkal tartozik Istenének, és fontos volt számára, hogy erről minden ember tudomást szerezzen:

  • Magasztaljátok az Urat, a mi Istenünket, és boruljatok le az ő lábainak zsámolya elé, szent Ő! (Zsolt 99:5)
  • Magasztaljátok az Urat, hívjátok segítségül az Ő nevét, hirdessétek a népek között az ő cselekedeteit! (Zsolt 105:1)
  • Dicsérjétek az Urat! Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az Ő kegyelme! (Zsolt 106:1)
  • Szent templomod felé hajolok és magasztalom nevedet kegyelmedért és igazságodért! (Zsolt 138:2)

Nem csupán az ember tényleges, lelki-szellemi gyógyulásának bizonyítéka, ha valakinek túlcsordul a szíve Isten szeretetétől és áldja Őt, nem feledkezve meg az elnyert áldásokról. Bizonyítja, hogy helyreállt, vagy egyáltalán létrejött az életadó kapcsolat, amely korábban hiányállapotot eredményezett. Azonban ezen túl a gonosz térhódítása elleni küzdelemben is lényeges fegyver, hozzájárul Isten nevének megtisztításához: a dicsőítés az Atya valódi, szeretettel és igazsággal teljes jellemének bemutatását szolgálja. Több olyan történetet olvashatunk, ahol a dicsőítés indította el Isten győzelmes munkáját. (ld. A hálaadás völgyében c. tanulmányt a Reménység foglyai 8. számában) Sőt, Isten eredeti és végső célja, hogy legyünk magasztalására az Ő dicsőségének!  (Eféz 1:12)

Támadás Isten Fia ellen

Ha itt volna vége a történetnek, azt mondhatnánk, minden csodálatos – de ezen a Földön, ahol egyelőre Sátánnak még vannak eszközei, ez lehetetlen. A Jézus által megnyilvánuló csoda azonnal kivívta az ördög gyűlöletét, hiszen elveszítette egy áldozatát. Ezért rögtön ellentámadásba ment át, hogy lerombolja Isten királyságának bástyáit a szívekben.

A Sátán pontosan olyan ember által szólalt meg, aki nagyon fontos szerepet játszhatott volna a Messiás szolgálata hatókörének kiterjesztésében. Olyan ember által szólalt meg, akinek tekintélye volt az egyszerű emberek között, mint a zsinagóga vezetője, mint a törvények tudója és felvigyázója. A szíve azonban nem Isten szolgálatában állt, noha szavai a tízparancsolat iránti feltétlen tiszteletet sugallták. Nem közvetlenül a galileai tanítót támadta, hanem a boldog asszonyt, és a körülötte ámuló sokaságot. Mint a rend felvigyázója, őket szidta meg „szent” haraggal azért, hogy úgymond munkavégzésre kényszerítik Jézust, és ezáltal szombatrontást követnek el – és éppen a zsinagógában.

Az ő értelmezésében a gyógyítás a munka kategóriájába tartozik, és a nyugalomnap megtörését jelenti. Mintha egyáltalán nem volnának érzelmei, nem érzékelné, milyen örömteli esemény zajlott le a szeme előtt: nem tud örülni a régóta szenvedő asszony felegyenesedésének, és nem indítják hálára a Jahve nevét dicsérő szavak sem. Vajon igaza van? Tekintélyes, határozott fellépése nyilván sokakat elbizonytalanított volna Jézus tevékenységével kapcsolatban, ezért maga a Megváltó volt az, aki válaszolt a felelősségre vonó szavakra.

Képmutatók

Jézus döbbenetes módon képmutatónak nevezi az elöljárót és felbujtóit, hiszen későbbi szavaiból egyértelműen kiderül, az elöljáró nem egyedül fogalmazta meg kifogásait Krisztus tetteivel szemben. A képmutatás, tettetés, színészkedés, álarc mögé rejtőzés bűnét a Megváltó többször is, nagyon élesen bírálta, és úgy nevezte, mint a farizeusok kovászát, amitől óvakodni kell. (Luk 12:1) Különös módon mindig az írástudókkal és törvénytisztelőkkel, tekintélyesekkel kapcsolatban merült fel ez a probléma. Rettenetes bűnöket rótt fel nekik, és nem véletlen, hogy ezek a mondatok is az evangéliumok részét képezik. Máig élő és ható „veszedelemről” van szó, ráadásul olyan rejtett tulajdonságról, amely hordozóját a biztos pusztulásba rántja:

  • mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony, mondom nektek, elvették jutalmukat. (Mt 6:2)
  • És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szögletén fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom nektek, elvették jutalmukat. (Mt 6:5)
  • Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóké, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek. Bizony mondom nektek, elvették jutalmukat. (Mt 616):
  • De jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivel hogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be.
  • Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok, ezért annál súlyosabb lesz a büntetésetek.
  • Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek, és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.
  • Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok, ami nehezebb a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget: pedig ezeket kellene cselekedni és amazokat sem elhagyni. (Mt 23:13-15)
  • Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és tányér külsejét, belül pedig telve vannak ragadománnyal és mértéktelenséggel. Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlóak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül pedig holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak telve. Éppen így ti is, kívülről igaznak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és törvénytelenséggel. (Mt 23:27-29)
  • Igazán jövendölt felőletek, képmutatók felől Ésaiás próféta, amint meg van írva: Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívük pedig távol van tőlem. (Mk 7:6)

A képmutatás, vagyis a színlelés a látszat és a valóság közötti szakadék eltakarásáról szól. Szó szerint ördögi tulajdonság. Lucifer volt az, aki először élt ezzel az eszközzel, hogy az angyalokat, később pedig az embert a maga oldalára állítsa: az önimádat leplezése istenimádattal. A dicsőségvágy, az uralomvágy leplezése az Isten dicsőségét szolgáló cselekedetek utánzatával. A képmutató magatartás gyökere lehet az önféltés, az énképféltés is: az ember rejtegetni igyekszik mohóságát, kapzsiságát, falánkságát, vagy bármilyen egyéb függőségét, védelmezi jó hírét, és mindezt keresztény mázba csomagolva.

Még az újszövetségi levelekben is olvasunk képmutatóskodásról szóló történetet, többek között, amikor Pál apostol kénytelen volt nyilvánosan megfeddeni Péter apostolt, példája ugyanis ragadósnak bizonyult. Minden „a zsidóktól való félelemből”, vagyis a törvényhez mereven ragaszkodóktól érkező kemény kritika elkerülése érdekében történt. (ld. Gal 2:11-16)

Mi köze az „írástudásnak” a képmutatáshoz? Ebben a konkrét esetben a zsinagóga vezetője az előírások, hagyományok pontos ismerőjeként, a negyedik parancsolat látszólagos védelmezőjeként, valójában a régóta bontakozó, Jézus ellen irányuló gyilkos indulatokat öntötte látszólag törvényes formába. A véres valóság az volt, hogy a Szanhedrin tagjai gyűlölték Krisztust, mert féltették tőle hatalmukat és tekintélyüket. A látszat, ami mögé ezt igyekeztek elrejteni, a Tóra tekercseinek ismerete, a törvényben való jártasság, a hagyományok és az emberi rendelkezések aprólékos gyakorlása volt. Mindenkit be lehetett csapni, két személyt kivéve: Istent, a szívekben olvasó mennyei Atyát, és a Fiút, aki átlátta az emberi ármány mögött megbúvó sátáni mesterkedést:

  • ami lelketekben készül, tudom. (Ésa 11:5)
  • és Jézus, látva gondolataikat, ezt mondta: Miért gondoltok gonoszt a ti szívetekben? (Mt 9:4)

A képmutatás az alázat helyén alakul ki. Ahol nem Jézus imádata uralkodik, ott az énimádat igénye szükségképpen előhívja a képmutatást. Tökéletes, feddhetetlen jellemre ugyanis saját erőből lehetetlen szert tenni. Ismerheti az ember bár betéve a Biblia könyveit, a szavak puszta ismerete önmagában gőgössé, felfuvalkodottá teszi az elmét. Jézus személyes ismerete, a Vele való kapcsolat védelmezi egyedül a szívet az öncélú színészkedéstől. Vigyáznunk kell, ez a kovász valóban halálos. Senki nincs eleve bebiztosítva e mérgezés ellen.

Ökör, szamár, asszony

Jézus, mint oly sokszor, a saját térfelükön „fogta meg” a támadókat. Nosza, vizsgáljuk meg, mit tekintünk szombati kötelességnek és mit szombatrontásnak! Lehet-e hagyni éhezni, szomjazni az igavonó, teherhordó állatokat csak egyetlen napig is, pusztán azért, mert úgymond nyugalmi kötelezettség áll fenn? Hagyjátok-e kínlódni a jószágaitokat a hetedik napon? Megtiltja-e nektek Isten, akit ti Atyátoknak neveztek, hogy gondoskodjatok az állatokról? Nem volna-e ez öncélú kegyetlenség? Az ökör és szamár párhuzamaként pedig rámutatott a beteg asszonyra, Ádám leányára: ő maradhat-e szenvedéseiben megkötözve? Ezek szerint az állatoknál is kevesebbre becsülitek ezt a meggyötört embert, és vele együtt a szenvedő tömeget, akik hosszú ideje élnek közöttetek ilyen állapotban!

Válaszában Jézus pontosan ugyanazt az igét használja ismét, mint amivel meghirdette a gyógyulást, de a ’lüó’ jelentése még gazdagabb, mint az előzőleg használt formája:

  • kiköt, elold, felold, megold, kiold,
  • szabaddá tesz, kötélből feloldoz, bilincsből kiszabadít,
  • összetör, leront, megsemmisít,
  • eltöröl, érvénytelenít.

A legutolsó jelentéshez kapcsoljunk két igét, hiszen a többire vonatkozóan már olvashattunk korábban:

  • És titeket, kik holtak voltatok a bűnökben és a ti testeteknek körülmetéletlenségében, megelevenített együtt Ő vele, megbocsátva minden bűnötöket azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezve azt a keresztfára; (Kol 2:13-14)
  • a mi Megtartónk, Jézus Krisztus …, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által, (2Tim 1:10)

Tehát Jézus mindezt megtette, elvégezte – nemcsak ott és akkor, azon a szombaton, a zsinagógában, hanem a kereszten mindenkiért, még a képmutatás foglyaiért is! Ezért Ő a Szabadító, a Gyógyító, az Üdvözítő, a Megváltó, a Megtartó! Az erőtlenség kötelékeiből való feloldást neki ugyanúgy irgalmas kötelessége volt megtenni, ahogyan minden tisztességes ember eloldja szamara kötelét a jászoltól, hogy elvigye megitatni. Ilyen egyszerű. A megoldás a megoldás. Isten irgalmas szíve a kulcs.

De miért éppen szombaton?

Vannak Jézusnak olyan kijelentései és kérdései más esetek kapcsán, amelyek rávilágítanak arra, hogy mit is ért Isten a sabbat igazi tartalmán:

  • Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugtatlak [megállít, megpihentet, nyugalmat ad, felfrissít] titeket. (Mt 11:28)
  • Szabad tehát szombaton jót cselekedni. (Mt 12:12)
  • A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért. (Mk 2:27)
  • Az embernek Fia a szombatnak is Ura. (Mk 2:28)
  • Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni? Az életet megtartani vagy elvenni? (Luk 6:9)
  • Az én Atyám mindez ideig [most is, eddig is, folyamatosan] munkálkodik és én is munkálkodom. (Ján 5:34b)

A hetedik napot Isten az ember javára, az ő érdekében gondolta el és alkotta meg: a különleges áldások, a szemlélődés, a megpihenés, a hitbeli növekedés, a szent találkozások, a megszentelődés, a testi-lelki-szellemi gyógyulás egyik legfontosabb és legkézenfekvőbb alkalmává, a jó tettek és az irgalmasság cselekvésének napjává tette. Erőforrás – nem csupán a következő hétre való előkészülethez, hanem a hiterősítéshez, a távolabbi jövőre való felkészüléshez is. Jézus magához hívja, maga köré gyűjti gyermekeit ezen a napon: az igazság napján, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt (Mal 4:2). A Megváltó ekkor tud igazán közel jönni azokhoz, akik időt szánnak a vele való kapcsolatra és teljes figyelmüket neki szentelik. Ez a nap Isten és Fia számára egyébként „munkanap”, hiszen még több kérés és könyörgés száll a mennybe, mint egyébkor, és a világegyetem, az élet megannyi formájának fenntartása egy pillanatra sem szünetelhet.

Ennek az isteni munkálkodásnak halvány mása volt a papok szombati kötelessége: mindig szombaton sütötték meg a friss kenyeret a szent kenyerek asztalára. (ld. 3Móz 24:5-9) Milyen sokatmondó ez a feladat a mai keresztények számára is! A kovásztalan árpakenyér maga Krisztus, és papi feladata van ma minden kereszténynek a világban (ld. 1Pét 2:9). Tehát az igét, magát Krisztust, az életnek beszédét, a Vele szerzett tapasztalatainkat, gyógyító erejét kell megosztanunk az éhezőkkel ezen az erre szentelt napon!

Szégyen és öröm

Csakis ez a kétféle hozzáállás lehetséges Jézus Krisztus tetteit és szavait látva és hallva: öröm és szégyen. Egykor majd a gonoszság összes érve megsemmisül a jóság és a szeretet Istenének indokolatlan és határtalan nagylelkűsége előtt: hamarosan eljön a nap, amikor Jézus nevére mind térd meghajol, mennyeieké, földieké, és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2:10-11)

Nemcsak ott és akkor

Ha ez a történet és történés csupán ott és akkor lett volna „hatályos”, akkor szomorúan vágyakozhatnánk vissza Palesztina földjére, Jézus korába. Van azonban biztosítékunk arra nézve, hogy Isten jóval nagyobb, egyetemes léptékben gondolkodott:

  • És előszólította tizenkét tanítványát, hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak minden betegséget és minden erőtlenséget. (Mt 10:1)
  • Akik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek; Akik nem vérből, … hanem Istentől születtek. (Ján 1:12-13)
  • Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nekem. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek. És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt. (Ján 14:11-14)

Jézusnak hatalma van arra, hogy új dolgokat teremtsen a semmiből, ezért csodákat tehet azok által, akik erőtlenek. Erőt hozhat ki a mi erőtlenségünkből. Ezért minden, ami szemünk előtt tartja Krisztus teremtői hatalmát, lelki erőnk és bátorságunk megújítását szolgálja. Ez a szombat rendeltetése. Ellen J. Waggoner

Jézus Krisztus ugyanazokat a feladatokat bízta a mai korban élő gyermekeire is, és ugyanazokat az erőforrásokat bocsátotta rendelkezésükre, amelyek lehetővé teszik a meggörnyedtek fölegyenesítését. Az evangélium gyógyhatása, Jézus szeretete ma is élő és hatékony: minden betegségre és erőtlenségre elégséges!

Tudva, hogy Isten akarata a mi megszentelődésünk, megértjük a szombat segítségével, hogy Isten milyen hatalmat vesz igénybe megszentelésünkhöz. Ugyanaz a hatalom, amit Isten használt fel a teremtéskor, mindazok rendelkezésére áll, akik alávetik magukat Isten akaratának. A megváltó hatalom egyben teremtő hatalom is; Isten üdvözítő hatalma képes elvenni az ember semmiségét, és olyan valakivé tenni, aki már itt és az örökkévalóságban Isten kegyelmének dicsőségét szolgálja. Ellen J. Waggoner