Ami tényleg lehetetlen - Reménység foglyai

Ebben a fejezetben olyan, Isten által megállapított „lehetetlenségek” szerepelnek, amelyeket egyetlen teremtmény sem képes megcáfolni, megdönteni vagy átírni és megváltoztatni. Úgy is olvashatjuk ezeket, mint alapvető törvényszerűségeket, amelyek bekeretezik és megszilárdítják az egyetemes és a személyes üdvösség folyamatát. Ne feledjük, hogy ez a fejezet (is) valójában az előző fejezet első alfejezetével kezdődik: lehetetlen Isten saját Fiában vállalt áldozata nélkül üdvösséget nyújtani a haladóknak.

Isten esküszegése

A maga nemében a Szentírás minden részlete különleges; az alábbi idézet azonban tényleg rendkívülinek mondható. Ugyanis Isten egyik hangsúlyos esküjéről van benne szó, amelyre itt Pál hivatkozik.

Amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett, önmagára esküdött, mivel nem esküdhetett nagyobbra, és így szólt: „Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak.” És így, miután Ábrahám türelemmel várt, beteljesült az ígéret. Mert az ember önmagánál nagyobbra esküszik, és minden ellenvetésnek véget vet, mindent megerősít az eskü. Ezért Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet. Így ez akét változhatatlan tény, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erősen bátorít minket, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké. (Zsidók 6:13-20)

Maga a fent idézett esküvés Ábrahám életének legnagyobb próbáját követően hangzott el Isten szájából. Ha az Úr szavait elolvassuk, rögtön látjuk, hogy ez nem csupán Ábrahámnak, hanem mindannyiunknak szólt.

Az Úr angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak az égből, és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az Úr, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a Föld minden népe, mert hallgattál szavamra. (1Mózes 22:15-18)

Ez az ígéret ismétlése annak, ami legelőször az Édenben hangzott el, mint lélektámasztó reménység arra nézve, hogy a történtek ellenére Isten nem mond le az emberről és helyreállítja benne önnön képmását. Ábrahám hallgatott mennyei barátjára, és noha voltak hibás lépései, az Úr mégis az ő hűsége által a világegyetem előtt bizonyíthatta, hogy van a Földön olyan ember, aki képes Istenért önmegtagadó áldozatra és engedelmességre. Ábrahám hite feljogosította Istent a lázadó bolygó sorsába való beavatkozásra. A Mórija hegyén lezajlott dráma Isten iránti tiszteleten, szereteten, bizalmon alapult: Ábrahám mindenre kész volt Istenért, az ő barátjáért! Isten pedig erre válaszul feltárta saját, elgondolhatatlan mértékű önmegtagadását. Mi már tudjuk, hogy Isten a saját fiát adta Ádám halálra szánt utódaiért. Ezt az ígéretet Jézus Krisztus feltámadása után az apostolok már pontosan értették:

[János] apja, Zakariás, betelt szent szellemmel, és így prófétált: Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét! Erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából, Dávidnak házából, amint kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva, hogy megszabadítson ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket; hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak; és megadja nekünk, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban előtte életünk minden napján. (Lukács 1: 67-75)

Testvéreim, férfiak! Hadd szóljak nektek nyíltan ősatyánkról, Dávidról: meghalt, eltemették, és sírja is nálunk van mind a mai napig. De próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára, ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a holtak hazájában, és teste sem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért szent szellemet, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is. Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek! (Cselekedetek 2:29-36)

Ezeknek az igéknek a fényében megérthetjük a kiindulásul szolgáló páli levélrészletet: Isten rendíthetetlenül ragaszkodik ahhoz, hogy tervét célba juttassa az ember érdekében. Esküt tett arra vonatkozóan, hogy amit megígért Ádámnak, Ábrahámnak és a hit gyermekeinek, az mindenképpen teljesedni fog. Az ígéret két kulcsszava: áldás és utódok sokasága. Egy kifejezésbe sűrítve: örök életű emberiség. Mindez Jézus Krisztusban, Isten Fiában teljesedik be. Messiásként, igaz Emberként legyőzte a sátánt, a halál és a hazugság atyját, és ezt a győzelmet adja tovább a kitöltött szent szellem által minden benne hívő gyermekének. Ennek a csodasorozatnak az egyik pecsétje Jézus jelenleg is folyó főpapi szolgálata. Pál azt hangsúlyozza, hogy a teljes áldás megvalósul, lehetetlen, hogy ne valósuljon meg! Bármekkora akadályt támasztanak az ördög vagy az emberiség lázadó tömegei, a szabadítás mindenképpen végbemegy! Nincs olyan szándék vagy hatalom, ami ezt meghiúsíthatja! Jézus visszatéréséig véglegesül az újjászületettek alkotta társadalom, amely visszafoglalhatja az elveszett, lepusztított bolygót a gonosz kezéből. Isten esküje Isten jelleme miatt jelent abszolút biztonságot. Isten igaz és igazságos, igazmondó lény, számára nem opció a hazugság, a torzítás. Ezzel szemben az igazi ellenség, a sátán a csalás és félrevezetés, becsapás forrása.

Isten minden szava igaz, minden cselekedete megbízható.

(Zsoltár 33:4)

Pál, Isten szolgája, Jézus Krisztusnak pedig apostola Isten választottaiért, hogy higgyenek, és megismerjék az igazságot az igazi kegyesség szerint az örök élet reménységére, amelyet Isten, aki nem hazudik, örök idők előtt megígért. (Titus 1:1-2)

Ti atyátoktól, az ördögtől valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja. (János 8:44)

Lehetetlen tehát, hogy az önmegtagadó, önfeláldozó Isten hazudjon és félbehagyja művét! Már most örülhet és örvendezhet minden keresztény, mert Isten és a Bárány hű önmagához és hűséges hozzánk! A további „lehetetlenségek” a terv további részleteit tárják elénk: hogyan valósult és valósul meg a Fiúra épülő, Krisztusban elkészített áldás.

Az áldozati vér bűntörlő hatása

Az itt leírtak bizonyos értelemben párhuzamban állnak az alább található, 7. pontban megfogalmazott igazságokkal. Kiegészítik egymást az üdvösség tervében.

Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Jézus Krisztus ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. (Zsidók 10:4.11-14)

Izrael számára az egyetlen, élő Isten rendelte el a mindennapi és az ünnepekhez kapcsolódó állatáldozatok rendjét, amelyet évről évre megismételtek a kivonulástól egészen Jézus Krisztus haláláig, sőt, akik nem fogadták el Őt, azon is túl. Itt Pál apostol azt magyarázza el, hogy e rendszernek, illetve a megölt áldozatok vérének sohasem volt igazi hatalma arra, hogy megoldja a bűn problémáját és felszabadítsa akár a választott népet, akár általában véve az emberiséget a halál fogságából. Ha az idők végéig folyna is az állatok vére, akkor sem lenne semmiféle hatása a fenti bűnkérdésre. Nem azért rendelte az Úr, hogy az embert egy önmagával folytatott „cserekereskedelemre” szoktassa: az elébe járuló ember által kiontott állatvérért cserébe Isten hajlandó megbocsátani, hajlandó bizonyos juttatásokat adni, kegyelmet gyakorolni. Ez egy teljesen torz, vérszomjas istenképre épül, de világszerte elterjedt gondolkodás és a pogány hiedelmek egyik alaptézise. A vérfelmutatás és -hintés rendszere ideiglenes modellként szolgált a sokkal nagyszerűbb valóság megértetése érdekében.

A galambok, bárányok, juhok és kecskék stb. vére Jézus vérének jelképe volt. Jézus vére a benne rejlő élet jelképe, aki az univerzum első kettős természetű személye lett. Az eredeti, veleszületett isteni természet mellett magába fogadta – Máriától megszületve – a halandó ember természetét is. Kereszthalála az ádámi önzés halála lett, örökké érvényes bűneltörlés: megölte magában az Isten és a többi ember felé irányuló ellenségeskedést, lázadást – a saját megtört, megalázott testében-lelkében. Feltámadása egy új ember, egy új Ádám új életének kezdete volt: örökre tökéletessé tette a megszentelteket! Aki egyesül Krisztussal, ugyancsak kettős természetű, szent lény lesz: szelleme egyesül az örök, tökéletes isteni Fiú szellemével. Az üdvösség kizárólagos, egyetlen, tökéletes, megismételhetetlen útja tehát Isten egyszeri áldozata, amelyet Fiában, Fia által hozott az emberiség visszanyerése érdekében. Nem létezik más, ennél alacsonyabb rendű lehetőség.

A Messiás Jeruzsálemen kívüli halála

Mindig elcsodálkozhatunk azon, hogy Jézus milyen különös válaszokat adott a megkeresésekre, kérdésekre, itt pedig egy látszólag jóakaratú intésre. Úgy tűnik, soha nem arra válaszolt, amit közvetlenül kérdeztek tőle. Valójában a kimondatlan gondolatokra, hátsó szándékokra reagált, fölfedve a szívek titkait.

Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni! Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet! Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert lehetetlen, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el*. (Lukács 13:31-33)

Emberi szemszögből nézve a Mester válaszként udvariasan megköszönhette volna az írástudók féltést sugalló intelmét. Jézus azonban egyenesen, mélyreható módon felelt nekik. Rendkívül tömör, három mondatból álló válaszában jelen témánk szempontjából az utolsó kijelentés a lényeg, de az érthetőség kedvéért az előzményekről is szót kell ejteni.

A „menj!” felszólításra így reagált: „ti menjetek!” Rádöbbentette őket, hogy sokkal nagyobb veszélyben forognak állítólagos jóakarói, mint ő maga. Az, hogy az írástudók beszélőviszonyban álltak a rómaiaknak alárendelt uralkodóval, akit ő „rókának” bélyegzett, saját ingatag pozíciójukra is rávilágított.

A világ barátsága ellenségeskedés Istennel. Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz. (Jakab 4:4)

A világ fiai nem érthetik, nem akadályozhatják Isten útjait, aki magasan fölöttük áll. Az a Heródes, aki a nép szemében is gyűlöletes, vérengző, hatalommániás uralkodó volt egész dinasztiájával együtt, a szanhedrin némely tagjával látszólag jó (érdek)kapcsolatot ápolt. Jézus azonban nyíltan megüzente neki, és így közvetve az üzenetvivőknek is: „Nincs hatalmad, nincs hatalmatok felettem!” Ha ezek a tekintélyesnek tűnő emberek összefonják sorsukat az aktuálpolitikával, menthetetlenül elvesznek. Felhívta a figyelmüket, hogy Istenen kívül senki nem irányíthatja a megváltás útját és módját.

Második mondatával önmagát „a Prófétának” nevezte, akire már Mózes is utalt. Egyetlen kijelentésben összefoglalta egész szolgálati útját, a félreértelmezhetetlen jeleket, amelyeket tett, és utalt hamarosan bekövetkező, erőszakos végzetére is. A démonok és a betegségek fölötti uralma révén egyértelműen bemutatta, hogy kicsoda Ő valójában.

Prófétát támasztok nekik testvéreik közül, olyat, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben hirdet, azt majd én felelősségre vonom. (5Mózes 18:18-19)

Mózes ezt mondta: „Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a ti Istenetek, olyat, mint én: őrá hallgassatok mindenben, amit csak mond nektek! És aki nem hallgat erre a prófétára, azt ki kell irtani a nép közül.” Isten az ő Fiát, Jézust elsősorban számotokra támasztotta és küldte el, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítve gonoszságaitokból. (Cselekedetek 3:22-23.26)

Jézus tudatában volt messiási sorsa időbeli állomásainak, földrajzi helyszíneinek, vagyis nem szorult sürgetésre vagy jótanácsokra, emberi féltésre vagy részvétre. Nem tántoríthatta el sem a pillanatnyi jó-, sem a rosszakarat. Lehetséges, hogy azok a farizeusok, akik most bennfentest játszva „súgtak” neki, végül azok között lesznek, akik pár nap múlva kivégzését szorgalmazzák. Jézus tehát kinyilvánította, hogy soha nem a félelem mozgatta megváltói szerepe során, hanem az Istennel való szoros közösségéből fakadtak a cselekedetei, szavai, de még a passzivitása is.

Végül nézzük meg, mit jelenthet az utolsó mondat, ami egy lehetetlen szükségszerűséget fogalmazott meg! Milyen kapcsolat áll fenn „a próféta”, azaz a Messiás és Jeruzsálem között? Ezzel a talánnyal arra ösztönözte hallgatóit, hogy sokkal hasznosabb számukra, ha a próféták írásait kutatják a megértés érdekében, mint ha az álnok politikusok kegyeit keresik. Az előbbi életet, az utóbbi halált eredményez.

Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. (Lukács 18:31-33)

Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak, és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság, és elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a szentek szentje. Tudd meg azért, és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiásig hét hét és hatvankét hét van, és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, mégpedig viszontagságos időkben. A hatvankét hét múlva pedig kiirtatik** a Messiás, és senkije sem lesz. És a várost és a szent helyet elpusztítja a következő fejedelem népe. (Dániel 9:24-26)

Dániel próféta volt az, akire Jézus hivatkozott a farizeusoknak adott válaszában. Az igazi próféta, Isten tökéletes követe, a Messiás a szent városban fog kínhalált halni. A Jézus által használt ógörög szó tartalmát tekintve ugyanazt jelenti, mint a babiloni próféta által alkalmazott óhéber ige.

MAGYARUL	EREDETI SZÓ	JELENTÉSEI
vesszen el*	’apollümi’ (ógörög)	elpusztít, megsemmisít megöl, kiirt
kiirtatik**	’kárat’ (óhéber)	kivágatik, elpusztíttatik, megöletik

Tulajdonképpen egészen döbbenetes, hogy éppen a „szent városban”, Izrael királyainak székhelyén, „a béke városában” történt a Messiásnak, a „békesség fejedelmének” kivégzése. Érthetőbb lett volna a világi történészek szemszögéből, ha mondjuk, a vérszomjas Rómában végzik ki a birodalom fennhatósága ellen lázadót. Azonban ez a mozzanat is Isten mestertervének előre kidolgozott, üzenettel bíró részlete volt. Nem térhetünk ki minden mozzanatra, de egy ige remélhetően megvilágítja számunkra a lényeget.

Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek (János 1:11-12)

János apostol ihletett kijelentése elsődlegesen azt hivatott érzékeltetni, hogy Jézus Krisztus a zsidók közül támadt genetikai értelemben. A választott nép, Izrael gyermeke volt, mint az Ábrahámnak szánt ígéret gyermeke. Ha azonban az összképet nézzük, akkor a teremtés, sőt, az emberré válás és az újjáteremtés okán övé az egész emberiség. Az Atyával együtt saját képmásukra teremtették az embert. Tehát mindannyian az övéi vagyunk! A megváltás által pedig az Atya Jézus képmására újjáteremti az emberiség erre hajlandó tagjait. A fenti ige ugyanis arra utal, hogy alapvetően két csoport létezik: Isten ellen vagy mellett „kell” döntenünk. Az utóbbi esetben kezdődhet a csodálatos helyreállítás.

Jeruzsálem, „a szent város”, mint az akkori világ egyetlen pontja, ahol az élő Isten temploma állt, a Föld népességének azon tagjait sűrítette magába, akik akkor, beleszületés révén, Isten népéhez tartozónak vallották magukat. Ennek ellenére megfeszítették Isten hozzájuk küldött Fiát, összefogva a hódító pogányokkal, akik nem ismerték ezt az Istent. Akarva és akaratlanul, tudva vagy tudatlanul, kicsinyek és nagyok, zsidók és pogányok, tanítványok és ádáz üldözők mind hozzájárultak Jézus Krisztus halálához. A mindenkori emberiség képviselői voltak, és az elveszettek kétarcúságát testesítették meg. Itt hangzott fel a két kiáltás pár nap eltéréssel, az imádat és a gyűlölet hangján:

A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra terítette, mások pedig a fákról gallyakat vagdaltak és hintettek az útra. Az előtte és utána menő sokaság pedig kiáltozott: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban! (Máté 21:9)

Kiment azért Jézus a töviskoronát és a bíborköntöst viselve. És mondta nekik Pilátus: Ímhol, az ember! Mikor azért látták őt a papi fejedelmek és a szolgák, kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Mondta nekik Pilátus: Vigyétek el őt ti és feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt benne! (János 19:5-6)

A Messiást tehát Jeruzsálemben, a szent városban és Jeruzsálemért, lakói érdekében feszítették meg. A városban ugyan, mégis a kapukon kívül, a Golgota nevű szemétlerakó helyen. A szent sátor és a templom esetében az oltár a szentély udvarán állt, ugyanúgy, ahogyan a kereszt a városon kívül. Mégis ugyanott, ahol Ábrahám Izsákot készült feláldozni. A Messiás örökre odakötötte magát Jeruzsálemhez.

Átvették tehát Jézust, ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. (János 19:17-18)

Azután Mózes föltette a függönyt a hajlék bejáratára, majd elhelyezte az égőáldozati oltárt a hajléknak, a kijelentés sátrának a bejáratánál, és égőáldozatot meg ételáldozatot mutatott be rajta, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. Azután elkerítette az udvart a hajlék és az oltár körül, és rátette a függönyt az udvar kapujára. (2Mózes 40:29.33)

Mert amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét elégetik a táboron kívül. Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által. (Zsidók 13:11-12)

Az egész szenvedéstörténet célja az utolsó fél mondatban van összefoglalva. Eredménye pedig egyetemes hatású, nem korlátozódik a mai Izrael területén található városra. A korábban már idézett igerészlet a Föld teljes helyreállításáról szól.

És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek! (Jelenések 21:1-3)

Tehát ebben az esetben Jeruzsálem „kitágul”, nem, mint történelmi város fontos, hanem a Krisztussal összekapcsolódott keresztények örök jelképe.

Jézus örök halála

Jézus Krisztusnak a halálban való végleges „semmivé válása” ugyancsak az abszolút lehetetlen kategóriába tartozott. Istennek, mint az igazság és igazságosság Atyjának elő „kellett” őt szólítania a sírból, a halottak közül, mert az emberré lett isteni Fiú életében az utolsó tudatos pillanatáig érvényesültek az igazság és az élet törvényszerűségei.

Izráelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek. De őt Isten feltámasztotta, feloldva a halál fájdalmait, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt. (Cselekedetek 2:22-24)

A feltámasztás okát Dávid egyik zsoltára foglalta össze, már előre prófétálva Jézus tökéletesen bűntelen életéről.

Igazságom szerint bánt velem az Úr, kezem tisztasága szerint jutalmazott engem. Hiszen vigyáztam az Úr útjára, és Istenemet nem hagytam el hűtlenül. Minden törvényére ügyeltem, rendelkezéseitől nem tértem el. Feddhetetlen voltam előtte, és őrizkedtem a bűntől. Igazságom szerint jutalmazott meg az Úr, kezem tisztasága szerint, amit jól lát. A hűségeshez hűséges vagy, a feddhetetlen emberhez feddhetetlen. (Zsoltár 18:21-26)

Ez a csodálatos leírás egyetlen emberi életre volt igaz a maga abszolút mivoltában. Egyedül Jézus valósította meg a teljes Isten iránti hűség, a tökéletes bizalom, a tökéletes istenfüggőség programját. Minden helyzetben nemet mondott arra a hazug szabadságra, amit az Isten életétől, szeretetétől független önvezérlés jelentett. A kereszten függő Krisztus volt a leghívebb istenfüggő, aki első és utolsó lélegzetét is mennyei Atyjától kapta. Így lett Ő a második Ember, a tökéletes utolsó Ádám, a történelem utolsó napjaiig születő, benne hívő sokaság szellemi édesapja. Ő, aki az „ígéret gyermekének”, Izsáknak a leszármazottja lett, a halálon győzedelmeskedve az ígéret „igazi gyermeke”, hogy visszaadhassa az örökkévalóságot a benne bízóknak.

Halál, hol a te fullánkod?! (1Korinthus 15:55)

Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő, pedig halott voltam, és íme, élek örökkön örökké ámen, és nálam vannak a pokol és a halál kulcsai! (Jelenések 1:17-18)

A kísértésmentes élet

Maga Jézus hívta fel tanítványai figyelmét egy tragikus törvényszerűségre, ami a világ utolsó napjáig érvényben lesz.

Jézus így szólt a tanítványaihoz: Lehetetlen, hogy botránkozások* ne essenek; de jaj annak, aki által esnek! Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson e kicsinyek közül! (Lukács 11:6)

Máté evangéliuma kicsit érthetőbben ír ugyanerről:

Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások* történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat! Ha a kezed vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd le, és vesd el magadtól: jobb neked, ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mint ha két kezeddel vagy két lábaddal együtt vettetsz az örök tűzre! (Máté 18:7-10)

MAGYARUL	EREDETI SZÓ	JELENTÉSEI
botránkozások*	szkandalon*	(meg)botránkozás; botrány(kő); bűnre való csábítás, késztetés; csapda, kelepce

A Megváltó rámutatott környezetünk működésének egyik alapvető sajátosságára: mivel a jelenlegi világ a sátán elvei alapján, nem pedig az isteni szeretet törvényei szerint működik, ezért tény, hogy a kísértések, a megpróbáltatások, az alig észrevehető hazugságcsapdák szövevényében telnek napjaink. Nem feltétlenül kell mindig „nagy” dolgokra gondolni, pl. milliókban mérhető megvesztegetésre vagy gyönyörű nők csábítására. Az Évának kínált gyümölcs sem volt szebb küllemű vagy jobb ízű a többi fa terméséhez képest. A kelepce az Istentől független döntésben rejlett. Minden önmagunkból fakadó elhatározás, ami az ÉN-t, nem pedig Istent szolgálja, a világ csábítása, a lázadásnak való behódolás, tehát bűnné vált kísértés.

Jézus radikális példák segítségével rámutatott, hogy e „botránkozások” forrásai nagyon gyakran nemcsak a hitetlenek, hanem maguk a hívők is képesek a bukás eszközei lenni a hitben gyengék számára! Ők maguk is megvakulhatnak, eleshetnek, végzetesen eltávolodhatnak Istentől, ugyanakkor példájuk vagy közvetlen csábításuk révén mások romlásának támogatói. (Természetesen a kéz vagy a láb szó szerinti levágása nem segít a megoldásban, hiszen a látható tetteket láthatatlan gondolatok, belső, erkölcsi küzdelem, döntés előzi meg! A probléma, tudjuk, mindig a kőszívből fakad.)

Hit nélkül kapcsolódni

Pál apostol ismét egy könnyen félreérthető törvényt fogalmazott meg az alábbiakban.

Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik. (Zsidók 11:6)

Végletekig fokozva a leírtakat, úgy tűnhet, hogy ezek a szükségszerűségek egy autokrata önkényuralkodó „találmányai”, aki felállított néhány szabályt, amelyek alapján megközelíthetővé válik a nyomorult halandó számára. És ha az illető megüti a mércét, akkor jutalomban részesül. Ha nem, akkor így járt! Ez azonban, hála az élő Istennek, durva torzítás és félreértés! Sokkal inkább úgy képzelhetjük el, hogy egy hatalmas, feneketlen szakadékot kizárólag egy, a két partot összekötő, stabilan kifeszített híddal lehet átívelni. Ez a szükséges minimum az átjutáshoz. Ha nincs híd, nincs kapcsolat. Ráadásul a híd összes eleme – a meghívással együtt – a túlparti királytól származó ajándék, nem pedig az innenső oldalon lakó szerencsétleneknek kell összekeresgélnie. Ez a híd-kérdés, vagyis ez a hit-kérdés ugyanis az ember számára egy megoldhatatlan feladvány, egy 22-es csapdája. Az Istenbe vetett bizalom ugyanis megtört, örökre elillant az Édenben, a jó és a rossz tudása fájánál. A helyét az önközpontú félelmek foglalták el. Hogyan produkáljon hát hitet az az élőlény, akinek generációi Isten iránti ősbizalmatlansággal születnek a Földre? Hogyan higgyen az, akinek nincs hite??? Lehetetlen elvárás, megugorhatatlan akadály.

Isten az, aki a megoldás minden feltételéről, összes részletéről bőségesen gondoskodott. A Fiú a híd, Jézus az út, a híd tartópilléreinek összes csavarjával együtt.

Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka. (Efézus 2:8)

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fia hitében élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (Galata 2:20)

Ha Krisztust választjuk önmagunk helyett – ennyi a részünk megmentésünkben –, akkor vele együtt hegyeket mozgató bizalmat, minden körülmények között az Atyában bízó szívet is kapunk. E hit következménye, hogy hallhatóvá-tapasztalhatóvá válik, ami addig rejtve volt előlünk. Valósággá válik egy kölcsönös, meghitt szeretet és gyönyörködés Isten és ember között! Tudatosulhat a feltétel nélküli elfogadás, biztonságérzet, sőt, a mennyei szeretet átalakító hatalma!

Kicsodám van az egekben? Rajtad kívül másban nem gyönyörködöm e Földön! (Zsoltár 73:25)

Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált! (Zsoltár 119:162)

És íme, egy égi hang ezt mondta: Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm! (Máté 3:17)

A bennünk élő Krisztus bizalma megragadja Isten felénk nyújtott, áldó kezét, és egyre nagyobb mértékben érzékelhetővé válnak életünkben jóságának ajándékai: felismerjük, hogy hazaérkeztünk Édesapánk szeretetébe.

Törvénytartás által kapcsolódni

Az alábbi „lehetetlenségi törvényt” talán nem könnyű egy olvasásra fölfedezni, de ha megértjük, végtelen öröm és hála tölthet el minket Isten iránt.

Ami a törvénynek lehetetlen volt, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem szellem szerint. Mert az élet szellemének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. (Róma 8:3-4.2)

A törvényrendszer – beleértve a tíz, kőtáblába vésett parancsolatot és az egész ószövetségi szertartásrendet, polgári és egészségügyi rendelkezéseket – számára lehetetlen Isten legfőbb szándékát megvalósítani, ti. az emberiséget kimenteni a bűn és a halál törvényének fogságából. Sem maga a Tóra, sem a törvénytartásra való emberi igyekezet nem alkalmas – és soha nem is volt alkalmas – arra, hogy a halandóból halhatatlant faragjon. Az önző emberi természet ugyanis képtelen az isteni renddel összhangban működni, képtelen az önzetlen szeretetre, és azért pusztul el, mert lényegében rákos sejtként viselkedik, önmagát falja fel.

Ugyanakkor a kőbe vésett betűkből összeálló törvényben nem rejlik átalakító erő! Részben előremutatott az igazi megoldásra, az utódra, aki nem más, mint az ígéret igazi gyermeke, Jézus Krisztus. Másrészt mintegy stop táblaként, fékként szolgált a fékezhetetlen gonoszsággal szemben. Harmadrészt elrettentő és szigorúan büntető funkcióval szolgálta az élet védelmét Izrael számára a bűntől átitatott Földön, a Messiás érkezésééig. A törvényszegés következménye a halálbüntetés. Nem elhanyagolható célja továbbá, hogy tükröt tartson és kétségbe ejtsen: Megláttatja a törvény követőivel, betartóival, hogy képtelenek saját erőből lelkiismeretük sugallatainak, illetve az előírásoknak maradéktalanul megfelelni. A sorozatos kudarcok és bukások révén megláttatja, hogy a jóvá válás érdekében külső, egészen pontosan isteni segítségre van szükség.

Mi tehát a törvény? A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézus hite által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. (Galata 3:19.24-27)

Az igazi és egyetlen megoldás a Fiú örökkévaló életének megosztása a halandó emberiség tagjaival. Erre a megoldásra vonatkozott Isten Ábrahámnak tett ígérete az áldást illetően. A feltámadott Krisztusban az Atya örökkévaló élete áramlik. Ebből a típusú életből hiányzik az önzés, hiányzik a rosszaság, a gonoszság, a változékonyság, éppen ezért örökké fenntartható. Ezt az életet osztotta és osztja meg Krisztus a szent szellem formájában minden újjászületett kereszténnyel. Ahogyan a bűnös (Istentől független) élet törvénye volt a gyűlölet, a betegség, a szenvedés és a halál, úgy a krisztusi élet törvénye az örök szeretet és a rendíthetetlen békesség.

Önző természettel kapcsolódni

Ez a törvényszerűség, legalábbis a mondat szerkezetét illetően, hasonlít a 6. pontban megfogalmazott állításra.

A test* törekvése halál, a szellem törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. Ti azonban nem test szerint éltek, hanem szellem szerint, ha Isten szelleme lakik bennetek. (Róma 8:8-9)

Ha megértjük az itt alkalmazott test szó Szentírásban előforduló jelentéseit, akkor ez a részlet is megnyílik előttünk.

MAGYARUL	EREDETI SZÓ	JELENTÉSEI
test*	szarx (ógörög)	emberi test hús(test) testi természet

Az a fizikai test, amiben világra születünk, önzést hordoz. Ez a természet, ahogyan Pál leírja, bizalmatlan, lázadó és ellenséges magatartást tanúsít Isten felé, és önző módon viszonyul a többi ember felé. Ez a természet igazából képtelen őszintén összekapcsolódni más lényekkel. Képtelen az önfeláldozó, önmeghaladó szeretetre. Működésének jellegzetességei elborzasztóak, mégis a hétköznapok velejáróiként találkozunk velük:

A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát. (Galata 5:19-21)

Ezzel az (ön)gyilkos problémacsomóval Isten sem tudott mást tenni, mint hogy megsemmisítette. De nem úgy, ahogyan a testi gondolkodásból fakadóan mi, halandók elképzeljük. Nem ölte meg Évát, Ádámot és a hazug Kérubot ott helyben, engedetlenségük és összeesküvésük helyszínén, pedig „megérdemelték” volna. Sokkal fájdalmasabb utat választott, mert Őt nem ez a természet jellemzi.

… azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben (Róma 8:3)

Ezért kellett Jézusnak lázadó rabszolgának kikiáltva meghalnia az oltárként szolgáló keresztfán, hogy örökre elnémítsa, kivégezze, megsemmisítse a halálhoz kötözött emberi természetet. Isten azért hozta meg ezt a felmérhetetlen áldozatot, mert a lázadó teremtményei is annyira kedvesek voltak a szívének, hogy képtelen volt lemondani róluk. De az önzés halála a megoldásnak csak az egyik fele. A valódi változáshoz életre van szükség. Az Atya által feltámasztott Krisztus a saját, önzetlen természetét osztja meg újjászületés útján a vele egyesülőkkel. A szent szellem, mint az új születés során megosztott ajándék, az Atya és a Fiú leglényege, amely a szeretetre való készséget és képességet hordozza, és az önző természettel pontosan ellentétes módon működik. Kész és képes a kapcsolódásra és a harmóniára.

A kereszt nélküli tanítványság

Jézus Krisztus rendkívül radikális kijelentésekben foglalta össze a tanítványság feltételeit.

Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva így szólt: Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.(Lukács 14:26-27)

Az előző pont szerves következménye ez a kőkemény szükségszerűség, ami elhangzása pillanatában botránkozást és elborzadást válthatott ki a legtöbb hallgatójából. Az ókorban gyakori, szokványos mester-tanítvány kapcsolatban soha nem volt helye addig gyűlöletre való felszólításnak vagy kivégzőeszköznek. Itt pedig Jézus valamiféle önkéntes (!) kereszthordozásról beszélt! Ezt akkor nyilván még sem elképzelni, sem megérteni nem voltak képesek, még a Mester személyéhez vonzódó emberek sem. Bizonyára álmukban sem jutott eszükbe, hogy hamarosan meglátják majd a csodatevő Messiást a rómaiak ostora és keresztfája alatt görnyedni. Ráadásul – szavai szerint – követőinek sem jut kellemesebb ösvény… Ugyanakkor ez a követelmény máig érvényes és megváltozhatatlan.

Átvették tehát Jézust, ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. (János 19:17-18)

Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. (Galata 6:14)

A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. A mi ó emberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert Krisztus meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, amely életet pedig él, azt az Istennek éli. Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban! (Róma 6:4.6.10-11)

Az előző pontban említett emberi test, vagyis az önző természet, az egoista lelki beállítottság az, amit Jézus Krisztus halálra adott a kereszten. A bemerítés során – ezt jelenti ugyanis a keresztség szó – a hívő ember hittel elfogadja saját önző természete halálát, amely csak részrehajló, korlátozott és elfogult módon képes szeretni a rokonait (is), illetve ez a természete, az „ó embere” kapcsolódik a szem és száj kívánságain keresztül a világhoz. A tanítványság ezzel a halállal kezdődhet csak, különben Krisztus nem élheti meg saját életét az ember szellemében, testében. Az új, föltámadott ember új célja az istenközpontú élet, az Isten imádata és az ő szíve szerint való bölcs szeretet gyakorlása.

10.

Isten és az ördög egyidejű szolgálata

A kettős ügynökök számtalan fordulatos történet főszereplői. Isten azonban soha nem alkalmaz ilyen kétarcú szolgákat, az ördög annál inkább. Persze az utóbbiak valójában mindig a sátán malmára hajtják a vizet, és a szívük osztatlanul a sötét oldalé, hiszen nem is lehet másként. Ez is egy változhatatlan törvényszerűség. Lehetetlen egyszerre kétfelé „sántikálni” Illés próféta szavai szerint. Lehetetlen őszintén kétfelé szolgálni, két isten előtt leborulni – erre maga Jézus hívta fel a figyelmet.

Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. (Lukács 16:13)

Nemcsak a Messiás, hanem Pál is beszélt erről:

Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is. (1Korinthus 10:21)

Mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Bennük/közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek.” (2Korinthus 6:14-16)

Fura ezt így leírni, de ahogyan lélegzetvétel nélkül lehetetlen élni, úgy imádat nélkül sem létezik teremtményi élet. Ez a beállítódás belénk van kódolva. Ezzel együtt rendkívül éles határvonalat húz az ige az istenimádat és az önimádat között. A kérdés az, hogy ki milyen urat választ a maga számára: isteni vagy ördögi elveket érvényesít. A kettőt egyszerűen lehetetlen egyidejűleg gyakorolni. Az első a mennyei szeretetre való teljes ráhagyatkozás gyakorlata, a másik a saját erejű létezés módszere. Az első az igazság világossága, a második a gonoszság sötétségének uralma az ember fölött.

11.

A második újjászületés

Ez az utolsó, egyben legtragikusabb törvényszerűség, amit ugyancsak Pál apostol tárt fel a keresztények számára.

Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a szent szellemnek, akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt. (Zsidók 6:4-6)

A legrövidebben megfogalmazva: Lehetetlen másodszor újjászületni. Az előzőek alapján talán már egyértelmű számunkra, hogy nem Istenen múlik ez a végkifejlet. Ha teljes mélységében megértjük a második, vagy új születés állapotát és az Úr változhatatlan ajándékait, akkor egyet kell értenünk ezzel a súlyos kijelentéssel. Ugyanebben a levélben Pál kicsit más megközelítésben ismétli meg ugyanezt a törvényszerűséget.

Mert ha szándékosan vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. … Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tiporja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem szellemét megcsúfolja? (Zsidók 10:26-27.29)

A földi életből vett legszemléletesebb példa a házassági szövetség során jelentkező problémák. Vannak visszafordítható válságok, veszekedések, sértések, összeveszések stb., amelyek azonban őszinte bocsánatkérés, békülés útján rendezhetők. Amikor azonban valaki összepakol és elmegy, majd hivatalos úton is elválik, ezzel visszafordíthatatlanná válik a szakadás, a szakítás. Hiába állt fenn korábban a kölcsönös szerelem, az együttélés öröme, a közös munka energiája, a „mi-élmény” édessége és új minősége. Ha az egyik fél tudatosan hátat fordít és kilépve önálló utat választ, akkor a szövetség örökre felbomlott.

Ugyanezt a helyzetet ábrázolja Pál szellemi síkon, az Istennel való kapcsolatra vonatkoztatva. Aki hívő létére tudatosan szembefordul Istennel, aki ismét az istenfüggetlen „ön-kormányzatot”, gyakorlatilag a lázadó életformát választja, nem értékeli többé Jézus Krisztus érte hozott áldozatát, az szándékosan és akaratlagosan dönt úgy, hogy leválasztja magát a Mindenható életforrásáról.

Az özönvíz előtti nemzedékek nyersen kimondták: Távozz tőlünk, Mindenható! Az Újszövetség legjellemzőbb példája erre az árulóvá lett Júdás esete. Ő saját akaratából Jézus tanítványa lett, minden isteni ajándékban részesült, de a világi előnyök érdekében végül mégis az árulás mellett döntött. Abból a szellemi sötétségből, ahová kilépett, miután részesült a Megváltóval való szeretetközösségben az utolsó pászkavacsorán, már csak az öngyilkosságba vezethetett útja. Nem azért, mert Isten ne bocsáthatott volna meg neki, hanem mert ő maga képtelen volt visszatérni az Úr elé, a bocsánat helyére. Jézus nem tudott neki többet adni annál, mint amiben áruló tanítványa addig részesült. Mivel mindaz nem kellett, Júdás a reménytelen esetek kategóriájába csúszott át. Hasonlóan lázadó angyalelődjéhez, aki kérub volt és sátán lett. Számára sincs megoldás, mert maga a szeretet Istene, akit ellökött magától, akit megvádolt, befeketített és Fiában megölt. Tökéletes teremtményként a legtöbbet látta, kapta, tapasztalta, de nem kellett neki. Ezért menthetetlen.

12.

Ami tényleg lehetetlen

Ha összegezzük a fenti „lehetetlen” kategóriába eső megállapításokat, világosan kirajzolódnak bizonyos szabályszerűségek. Az első négy törvény egyértelműen és kizárólag Istenre vonatkozik. Részben az isteni jellemre (1.,4.), részben a Föld helyreállításának egyetlen lehetséges módjáról szól (2.,3.,4.). Az 5. a világ működését tárja fel: a sátán uralkodása a teremtmények függetlenségének elvére épül, és szükségszerűen ezt kínálja fel minden földlakó számára. A továbbiak pedig az ember üdvösségére érvényes korlátokat fogalmazzák meg (6-11.). Azt írják le, hogyan nem lehetséges üdvösséget szerezni: Krisztuson kívül minden egyéb hiábavaló erőlködés. Sem az önmegvalósítás és ezzel egyidejűleg az Istennel szembeni lázadás vagy bizalmatlanság, sem a szabálykövetés, sem a saját áldozatok és jó cselekedetek révén nem tudunk kiszabadulni az önzés és a pusztulás börtönéből. Az ember paradox módon semmit nem tehet önmagáért azon kívül, hogy teljesen feladja önmagát és elfogadja az Isten által felkínált egyetlen utat a Fiúban.

LEHETETLEN
1.	hogy Isten hazudjon
Isten mindenképpen végigviszi a megváltás tervét
2.	hogy bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket
Kizárólag Jézus Krisztus élete által van megváltás
3.		hogy a Messiást Jeruzsálemen kívül öljék meg
Jézus Krisztus örökre összekapcsolódott az emberiséggel
4.		hogy a halál fogva tartsa Jézus Krisztust
Jézus Krisztus feltámadása az új élet alapja
5.		hogy kísértések ne történjenek
A világ a sátáni kísértések színtere
6.		hit nélkül Istennek tetszeni
A bizalom helyreállítása az Isten-ember kapcsolat alapja
7.		hogy a törvény megszabadítson a bűn és a halál fogságából
Nem a holt szabályok, hanem az élő kapcsolat üdvözít
8.		testben Istennek tetszeni
Az önző természet lázad Isten ellen
9.		kereszthordozás nélkül tanítvánnyá lenni
Az új élet a régi halálával kezdődik
10.		Istennek és az ördögnek szolgálni
A függetlenség és a függőség kizárja egymást
11.		másodszor újjászületni
Krisztus megtagadása a végleges pusztulással egyenlő