„Ezt a történetet már csak azért is elmesélem, mert megmutatja a leghelyesebb magatartást, amelyet hasonló helyzetben bárkinek, kiváltképpen pedig olyanoknak tanácsolhatok, kik kötelességüket lelkiismereti ügynek tekintik, és elfogadják az irányítást, vagyis elismerik, hogy figyelemmel kell kísérniük a gondviselés különös megnyilvánulásait, mint egészet kell azokat vizsgálniuk, mert egymással összefüggenek, és mind együtt az eldöntendő kérdésre utalnak. És ha valaki ekképp cselekszik, akkor – azt hiszem – e megnyilvánulásokban az Ég sugalmazását látja majd arra vonatkozóan, hogy mi a feltétlen kötelessége, az adott helyzetben mit kell tennie, vagyis hogy elmenjen-e vagy maradjon-e járvány sújtotta lakóhelyén. […]
Az este magányában elsősorban azt iparkodtam eldönteni, mit ír elő számomra a kötelesség; felsoroltam az érveket, amelyekre hivatkozva bátyám sürgetett, hogy menjek vidékre, és szembeállítottam velük azt a szilárd meggyőződésemet, hogy maradnom kell; a foglalkozásom körülményeiből eredő nyilvánvaló kötelességeket; a kellő gondoskodást értékeimről, amelyek – mondhatnám – megszabják társadalmi helyzetemet. Sorra vettem továbbá a sugalmakat, amelyeket, mint gondoltam, az Ég küldött nekem, mintegy utasított, hogy vállalnom kell a kockázatot. És az is eszembe jutott, ha az Ég, mondhatnám, sugalmazza, hogy itt maradjak, akkor jogosan feltételezhetem: a sugalom egyben ígéret arra, hogy életben maradok, ha engedelmeskedem.
Ez utóbbi érvet meggyőzőnek véltem, és így lélekben mindinkább eltökéltem magam az itt maradásra, s elhatározásomban megszilárdított titkos meggyőződésem, hogy Isten megoltalmaz. Mindehhez járult még az is, hogy miközben az előttem fekvő Bibliában lapozgattam, és az eddiginél is komolyabban tépelődtem a kérdésen, ilyenforma kiáltásban törtem ki: „Nem tudom, mitévő legyek?! Istenem, adj útmutatást!”; és ekkor megállva a lapozgatásban, szemem a kilencvenegyedik zsoltár második versére tévedt, onnét meg továbbvándorolt a hetedikig, majd a tizedikig, s ezt olvastam: „Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem; őbenne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarász tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; pajzs és páncél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől, amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem közelít. Bizony szemeiddel nézed, és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad hajlékoddá. Nem illet téged veszedelem, és csapás nem közelget sátorodhoz.”
Nem is kell mondanom az olvasónak, hogy ebben a pillanatban végleg elhatároztam, hogy Londonban maradok, a Mindenható jóságára és oltalmára bízom magamat, és nem keresek más menedéket. Az Ő kezében van a sorsom, éppúgy megőrizhet hát ragály idején, mint amikor nem fenyeget betegség. Ha pedig nem tart méltónak az oltalomra, akkor is az Ő kezében vagyok, megfellebbezhetetlen joga, hogy tetszése szerint cselekedjék velem.
Ezzel az elhatározással aludni tértem, és másnap eltökéltségem még jobban megszilárdult, mert az az asszony is megbetegedett, akire házamat és üzletemet rá akartam bízni. De még egy hasonló kényszerítő körülmény is felmerült, amennyiben másnap én is nagyon rosszul éreztem magamat, és így, ha akartam volna, sem lettem volna képes útnak indulni. […]
Betegségem nagyon alkalmatlan időben jött, mert akkoriban, ha bárki rosszullétről panaszkodott, egykettőre ráfogták, hogy pestisbe esett. Én ugyan nem tapasztaltam magamon a ragály jeleit, fejem és gyomrom azonban nagyon fájt, s így aggódtam, hogy talán mégis utolért a fertőzés. De három-négy nap múlva jobban lettem. […] A félelem, hogy megkaptam a pestist, betegségemmel együtt megszűnt, és csakhamar folytathattam szokásos tevékenységemet.” 1
Nem tudom, a kedves Olvasó felismeri-e, honnan való a fenti idézet. Az egyik legnépszerűbb kötelező olvasmány szerzőjétől, az angol Daniel Defoe tollából származik. A brit fővárost 1665-ben sújtó pestisjárványról szóló naplóregény egyik részletét azért osztom meg, mert nagyon megrendített, hogy Isten beszéde valóban örök, valóban élő és ható, s az általa támasztott hit is ugyanúgy működik. Milyen csodálatos bizonyíték, hogy Dávid zsoltára minden korszakban bátorítást, erőt, hitet nyújtott kérdésekkel, kétségekkel küszködő embereknek, és általa Isten nemcsak pontos és személyre szabott választ, hanem megerősítő, élő kegyelmet is nyújt! Az egyik kedvenc zsoltáromat idézi a szerző, amelyik nekem is nagyon sok helyzetben segített már.
Ugyancsak döbbenetes, hogy a hitben meghozott döntést már másnap olyan támadás éri, amely porig rombolhatta volna a főszereplő nyeregkereskedő Úrba vetett bizodalmát. Bár nem írt arról a három-négy napról részletesen, de a fájdalmak, esetleg láz közepette bizonyára ismét erős kétségek ostromolták. Mégis kitartott, és Isten megoltalmazta, ahogyan az ige szavain keresztül megígérte neki.
Bátorító üzenet évszázadok távlatából: az Ige él és hat, az egyetlen biztos menedék! Isten válaszol, mert megígérte: Kiálts hozzám és megfelelek, nagy és megfoghatatlan dolgokat, amelyeket nem tudsz! (Jer 33:3) Álljunk hát rendíthetetlenül az Ige kősziklájára, mert hű az, Aki az ígéreteket tette!