Elérkezett a tavasz, ezzel együtt báránykáink ellési ideje is. Ilyenkor behozzuk az anyákat a legelőről zárt karámba, hogy nyugodtan világra tudják hozni utódaikat, és így mi is jobban oda tudunk figyelni rájuk, segíteni tudunk, ha esetleg komplikáció lépne fel. Így került hozzánk Betti, aki eleinte fejjel futott neki a kerítésnek ijedtében, ha meglátott bennünket. Kint a legelőn találkoznak ugyan velünk, de ilyen közel nem szoktunk egymáshoz kerülni. Nincsenek szokva ilyen mértékben az ember közelségéhez. Húgommal küldetésünknek éreztük, hogy megszelídítsük. Napról napra egyre közelebb merészkedett hozzánk. Láttuk rajta, hogy jönni akar, de nem mert. Mivel biztosak voltunk abban, hogy egy nap majd meg fogjuk tudni simogatni, hogy elég bátor lesz ahhoz, hogy ennyire közel jöjjön, megkapta a ‘bátor’ jelzőt. A név ösztönzően hatott, hiszen így is történt. Már nem fél a kezünkből enni, odajön, megszagolgat és a puha pofiját is meg tudjuk simogatni. 

Egy szép reggelen megszületett a várva várt kisbárány. Aranyos, életerős kosnak adott életet Betti. A picike folyamatosan növekszik, ugrál és szaladgál, örül az életnek. Őt nem kellett magunkhoz szoktatnunk, nem kell a bizalmába férkőznünk. Magától jön oda hozzánk, és hagyja, hogy simogassuk, szeretgessük. 

Lassan elérkezik az idő, amikor a kis kos elég nagy lesz ahhoz, hogy visszatérjen Bettivel a legelőre. Itt bent nagyrészt szénát kap, de lassan vissza kell szoknia a zöld fűre, hiszen kint a legelőn nem lesz más. A kérődző állatok eléggé érzékenyek a hirtelen takarmányváltásra, így fokozatosan kaphat Betti újra friss, zöld füvet. Mivel más mód nincs rá, hogy kivigyük legelni, egy nyakörvet tettünk rá kötéllel, kitártuk a kapukat a zöld fű felé vezető úton, és azt gondoltuk, Betti örömmel kirohan majd legelni. De nem így történt… Betti megrémült, egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Nem tudtuk kivonszolni a jól megszokott helyéről. Az árnyékok helyett fény várta, a széna helyett zöld, lédús fű. Nem volt hajlandó kimenni. Nem volt mit tenni, ölbe kellett kapni és úgy kivinni. Így már működött a dolog: ahogy letettük, habzsolni kezdte a füvet. Mikor jóllakott, visszavittük megszokott helyére. Másnap ismét legeltetésre került sor, de most sem ment zökkenőmentesen. Betti lecövekelt, és nem mert a szabadba kijönni. 

E kis történet kapcsán eszembe jutott a 23. zsoltár:

Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.

Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.

Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.

Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.

Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.

Jézus, a Jó Pásztor ki akar vinni minket a tágas legelőre, ahol bőven terem a fű. De mi félünk, pedig Ő jót akar. Bizalmatlanok vagyunk, pedig valójában semmi okunk nincs a félelemre. Nem merjük otthagyni a rosszat a jóért vagy a jót a jobbért. Nem merünk kockáztatni, pedig a kapun kívül ott a szabadság, bőség, egészség, felüdülés. Gyermekként egy cseppnyi kételkedés nélkül tudunk bízni a Pásztorban. El sem tudjuk képzelni, hogy rosszat akarna nekünk. Ahogy a kisbárány: ő nem fél tőlünk. Viszont, ahogy felnövünk, kételkedni kezdünk, és oly sokszor feltesszük az ismerős kérdést: ’De mi lesz, ha…?’ A Bibliában ott a válasz:

Ha ki merünk lépni a fényre, bővölködni fogunk.

Ha ki merünk lépni a fényre, füves legelőkre jutunk, ahol megpihenhetünk.

Ha ki merünk lépni a fényre, örömöt, boldogságot találunk.

Ha kimerünk lépni a fényre, Isten jósága és kegyelme fog körülvenni minket és nem kell félnünk semmitől.

• Mert nem a félelem szellemét adta nekünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak szellemét. (2Timótheus 1:7)

• A tolvaj nem egyébért jön, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek. Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. (János 10:10-11)

Betti már a saját lábán jön ki legelni, nyomában a kisbáránnyal. Még mindig fél, de már tudja, hogy odakint friss fű és napsütés várja. Ha mi, emberek, le tudjuk győzni a félelmünket, és át merjük lépni a küszöböt, csodálatos dolgokat fogunk megtapasztalni. 

Lépjetek ki a fényre! Hagyjátok magatok mögött az árnyékot, a félelmet, szaladjatok Krisztus ölelő karjába, ahol megtaláljátok a szeretetet, gondoskodást, védelmet! És ha a saját lábatokon nem is meritek megtenni az első lépést: Jézus annyira szeret, hogy ha kell, akár az ölében fog elvinni a jobb helyre, ahol megtalálod a boldogságot!

Legyetek bátrak, mint Betti!

Barati Emőke