Jó az Úr!

„Aki mást felüdít, maga is felüdül”

Egy nap, amikor hazaértünk, a házunk előtti padon ült az egyik néni, aki felettünk lakik. 80 éves már elmúlt, és igen magányos. Nagyon kedves, és a jó Istent már 40 éve szereti. Megálltunk beszélgetni vele. Egy fél óra után a férjemnek be kellett mennie, de én kinn maradtam vele, mert tudtam, milyen öröm neki, ha tud valakivel pár szót váltani. Azonban aznap épp fájt a fejem, és nagyon rosszul éreztem magam, már hányingerem is volt. Ráadásul a nap is tűzött, és ahogyan haladtak a percek, az állapotom egyre csak romlott. De imádkoztam magamban, hogy Krisztus adjon erőt, mert nem magamat szerettem volna első helyre tenni, hanem a nénit, akit eközben igékkel is tudtam támogatni és vigasztalni. Eszembe jutottak azok a bibliai részek, amikor Jézus éhsége, szomjúsága, gyásza vagy fáradtsága ellenére sem magára gondolt, hanem mindig másokra, azokra, akik szükségben voltak. Másfél órán át beszélgettünk, és a legnehezebben elviselhető pillanatokban szinte kézzelfoghatóan éreztem, hogy Krisztus is ott ül, erősít és támogat, és átjárt a tudat, bizonyosság, hogy Ő és az Atya gyönyörködnek, és nemcsak a néni és én, hanem Ők is boldogok, hogy még ha ilyen „apróságokon” át is, de az Isten neve megdicsőülhet, és Krisztus jelleme megcsillanhat.

Mindenki Apukája

Ezzel a kedves nénivel még sosem sikerült együtt imádkoznunk egészen pár nappal ezelőttig, amikor segítségért kopogtatott be hozzánk. Se lelkileg, se fizikálisan nem volt túl jól szegény. Mielőtt menni készült, mondtam neki, hogy várjon még egy picit, mert olvasnék egy bátorító zsoltárt. Utána egy imát is mondtam, és Apukánknak szólítottam az Istent. Nagyon hálás volt, hogy imádkoztam, és aztán elköszönt. Másnap összetalálkoztunk, és az első pillanatban láttam, hogy sokkal jobban van. Azt mondta nekem: „én eddig még soha senkit nem hallottam Apukának szólítani Istent, csak téged tegnap. Este, mikor lefeküdtem, eszembe jutott, hogy te ezt mondtad, és boldog voltam, hogy nekem is van Apukám! És ma sokkal jobban érzem magam!” Talán sokszor nem gondoljuk, hogy egyetlen szó milyen változást eredményezhet valakiben. Milyen jó, ha az Isten Lelke tudja vezetni az imáinkat is! (Feketéné Tímea tapasztalatai)

Jézus látogatása

Kell-e éreznünk Isten szeretetét vagy elég csak tudnunk, hogy van? Hosszú hónapokon keresztül az imáim a tudatosságon és a döntésemen alapultak. Az élet tapasztalatai alapján tudom, hogy az érzelmek elmúlnak és a hitem a döntés útján maradt meg.

A télen nagyon beteg lettem. Amikor hetekig nem gyógyultam, és belevillant a gondolatomba, hogy ezzel kórházba is kerülhetek, az jutott eszembe, néha kerülhet az ember olyan helyre, ahol Istenről kell beszélnie valakivel. Mikor valóban bekerültem a kórházba, csalódottan tapasztaltam, hogy egyedül vagyok a szobában, sőt azt is megtiltották, hogy bárkivel érintkezzem a fertőzésveszély miatt. Hát akkor kivel beszéljek Jézusról? Miért vagyok itt?!

Egyik este istentiszteletet hallgattam a neten, utána imádkoztam. És ekkor váratlanul átjárta egész lényemet Jézus szeretete: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”. Sírva fakadtam. Már nemcsak tudtam, hanem éreztem is Krisztus jelenlétét. Ott volt velem és körülöttem. Ekkor jöttem rá, milyen nagyon hiányzott eddig…

Ezek után gondolkodtam el a fenti kérdésen. Működne-e érzelmek nélkül az élet, a világ? Elég lenne csak tudnunk, hogy léteznek érzések? Krisztus itt van velünk, bennünk, és nemcsak mondja, hogy szeret, hanem ezzel be is tudja tölteni a lelkünket. Nekem ott a kórházban nem mással kellett találkoznom, mint magával Jézussal, és megéreznem újra az Ő örökké tartó szeretetét. Hála legyen érte Istennek! (K. A. M.)


Aki Isten igéjéhez ragaszkodik, rendszerint a leghasznosabb ember. Ch. Spurgeon

A szikra is tűz. Az isteni igazságnak egyetlen mondata is magában foglalja az egész mennyországot. Ch. Spurgeon