Senki a te fiatalságodat meg ne vesse,
hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a viselkedésben,
a szeretetben, a hitben, a tisztaságban. (1Tim 4:12)

Pál apostol Timóteust, a gyermekeként szeretett fiatalembert buzdította a fenti szavakkal, de ez a felszólítás minden korszak fiataljainak (és idősebbjeinek) szól.

1. Példa

Még ha nem is vagyunk tudatában, de mindenképpen példa vagyunk a körülöttünk élők számára. Állandóan valamilyen hatást, befolyást árasztunk környezetünkre, s ez olykor már igen messzire nyúló hatás, mert a virtuális térben is nyomokat hagyunk magunk után – különösen a fiatal nemzedékek. A példakép bizonyos vonatkozásokban erősen elüt környezetétől, kitűnik a tömegből és akarva-akaratlanul elutasításra vagy követésre sarkallja azokat, akik látják-hallják. A világ ma tele van bálványoknak, sztároknak, celebeknek kikiáltott példaképekkel, akiknek szépségét, fiatalságát, gazdagságát, tehetségét stb. milliók irigylik, sokan igyekeznek utánozni, függetlenül attól, mennyire értékes erkölcsi értelemben az adott minta.

Az eredeti görög szövegben a ’példa’ szó igen gazdag jelentéssel bír: példa(kép), minta(kép), típus, ütésnyom pénzen. Különösen az utolsóként felsorakoztatott értelem érdekes. Más szóval talán lenyomatként lehet visszaadni, vagyis az érmére nyomott képet, mintázatot érthetjük alatta. Amikor Jézust egy kérdéssel tőrbe akarták csalni, kért a körülötte állóktól egy adópénzt. (Luk 20:24) Teljesen egyértelmű volt, kinek a kincstárába tartozik: Kinek a képmása, felirata volt rajta? Az akkori római császáré, Tiberiusé. Hasonlóképpen, kinek a képmását hordozta Timóteus? Krisztus követői Krisztus képmását hordozták minden korban. És részben erről szól majd a történelem utolsó fejezete is: vagy a fenevad bélyegét, vagy az Isten pecsétjét veszi fel minden egyes ember. Az utóbbi pedig nem más, mint jogos tulajdonosunknak, Jézus Atyjának neve. (Jel 14:1)

Ezen az igén gondolkodva számtalan fiatal példája felmerülhet a Biblia történeteiből, elsősorban az Ószövetségből, amelyeket mind érdemes tanulmányozni az apostol szavai tükrében. Mindegyik évezredeket, évszázadokat bevilágító, buzdító, követendő példa lehet minden keresztény számára. Ott van többek között a négy, Babilóniába hurcolt héber ifjú, ottani neveiken Sidrák, Misák, Abednégó és Baltazár (vagyis Dániel), akik először azzal tűntek ki, hogy nem akartak az uralkodó asztaláról étkezni és a bálványáldozati ételekből enni. Ehelyett csupán zöldségeket kértek, próbaképpen tíz napra, és sokkal nagyobb fejlődést mutattak, mint társaik. Aztán legközelebb már a tüzes kemencében találkozunk velük, mert nem akartak leborulni az aranybálvány előtt (ld. Dániel könyve első, illetve harmadik fejezete). Ott van a Naámánt Elizeushoz irányító kislány, akinek hite csodálatos gyógyuláshoz vezetett (ld. 2Királyok 5. fejezet). Megemlíthetjük Jonathánt is, aki által az Úr ugyancsak csodával határos szabadulást szerzett Izraelnek (1Sámuel 14. fejezet). Az Újszövetségből kiemelhetjük azt a gyermeket, aki bátran odaadta utolsó ennivalóját Jézusnak (Ján 6:9). Ők nem azért tették, amit tettek, hogy kitűnjenek, hanem egyszerűen hűségesek voltak meggyőződésükhöz. Ismerték és szerették azt az Istent, akit a rendkívül nehéz, gyakran életet veszélyeztető próbában is megbízhatónak tartottak.

Ezúttal azonban egy másik, de nagyon jól ismert történetet vizsgálunk meg a kiindulási ige fényében: Dávid és Góliát küzdelmét (1Sámuel 17. fejezet). Hogyan és milyen példát mutat számunkra a betlehemi pásztorfiú? Feltétlenül olvassuk el először gondosan az egész történetet, mert csak így fogjuk érteni az alábbi idézeteket!

2. Beszéd

Figyeljük meg, milyen szavakkal fordult Isai fia egy számára váratlan, és nagyon csüggesztő helyzetben a nála idősebb, hadba vonult férfiakhoz, a királyhoz, majd az ellenséghez! Szeretném hangsúlyozni, hogy noha nem volt felkészülve a helyzetre, amely fogadta, mégis, azonnal készen állt a küzdelemre!

• Először a táborba érve, bátyjai után érdeklődve szembesül a félelmetes óriás fenyegető, Izrael Istenét becsmérlő szavaival, és feltesz két kérdést a körülötte állóknak: Mi történik azzal, aki megöli ezt a filiszteust, és elveszi a gyalázatot Izraelről? Mert ki ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Isten seregét?! (17:32)

Szemben honfitársaival, akik remegnek és elbújnak, és negyven napon keresztül – Saullal, a királlyal együtt – tűrik a gyalázkodást, Dávid azonnal felháborodik az élő Istent érő sértéseken és rögtön véget akar vetni ennek. Érdekes módon nem azt mondja, hogy ’Bocs, fiúk, én még kicsi vagyok, ez nem az én ügyem, csak kenyeret hoztam, és már itt sem vagyok!’, hanem azonnal kész arra, hogy tegyen valamit az Úr nevének védelme érdekében. Kérdései egyfelől bátorítást, másrészt nagyon burkoltan szemrehányást, feddést is tartalmaznak: Hogy lehet, hogy ti nem számoltok az élő Isten segítségével, noha Izrael nevének jelentése Isten győztes harcosa?! Számára ez kézenfekvő, mindennapi igazság. Szavai Isten iránti szeretet, erőt, bátorságot sugallnak és öntenek a hallgatóságba. Olyannyira, hogy az addig bénult izraeliták elviszik őt a királyhoz.

• A királyhoz e kijelentéssel fordult: Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlán és a medve kezéből, meg fog szabadítani engem e filiszteus kezéből is. (17:37)

Szavai Isten nagyságáról, megbízhatóságáról tesznek bizonyságot. Az Úr, mint Szabadító mutatkozik be a kis Dávid által, aki mintegy emlékoszlopot állít korábbi győzelmeinek, amelyek valójában Jahve tettei. Nem magának tulajdonítja, hogy legyőzte a vadállatokat, hanem kizárólag Isten kegyelmének.

• Góliáthoz így szólt: Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izrael seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad. A filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene. És tudja meg az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr, mert az Úré a had, és ő titeket a kezünkbe fog adni. (17:45-47)

Prófétai mondatok ezek, s ne feledjük, mindezt két, egymással farkasszemet néző had közötti területen, legfiatalabbként, mondhatnánk, megvetettként kiáltotta Góliát felé. Egy lelkileg-elmebelileg már megvert izraeli sereggel a háta mögött. Azt hiszem, egyértelmű, hogy aki ott és akkor a pásztorfiú győzelmére fogad, bolondnak titulálva nyert volna hatalmas összeget. Ez a csatakiáltás megint csak Isten dicsőítése: szembeállítja a legyőzhetetlen Mindenható nevét a földi harcosok veszélyes fegyvereivel, amelyek azonban hiábavalók és semmit érők Ővele szemben. Kijelentései nem csupán a párviadal kimenetelét, de az egész filiszteus csapat pusztulását előrevetítik. Mindezt ismételten nem saját ügyességének, erejének, hanem Isten hűségének és hatalmának tudatában mondta.

Miről árulkodnak a te szavaid? Panasz, szemrehányás, sötétség, félelem árad belőled – vagy pedig hála, öröm és békesség, Isten szeretetéről, szabadításairól szóló vallomás? Legyen beszéded mindenkor kellemes, sóval fűszerezett (ld. Kol 4:6), vagyis Krisztussal teljes. Beszélsz-e bátran a múlt és jövő győzelmeiről, amelyeket Ő már megharcolt számodra? Legyen igaz rád nézve is Dávid vallomása: Igazságosságodat nem rejtem el szívemben, elmondom a te hűségedet és segítségedet; nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat a nagy gyülekezetben. (Zsolt 40:11)

3. Viselkedés

De hogyan viszonyul Dávid magatartása a fent idézettekhez? Nagyon könnyű szép és igaz szavakat hangoztatva a kinyilvánított igazság ellenkezőjét tenni, láthatatlanná válni, elvegyülni a tömegben. Ismerjük a közmondást is, „vizet prédikál és bort iszik.” Ha azonban valaki pozitív, követendő példa, akkor összhangnak kell mutatkoznia beszéde és magatartása között.

• Pásztor volt a te szolgád, atyjának juhai mellett; és ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közül: Elmentem utána és levágtam, és kiszabadítottam szájából; ha pedig ellenem támadt, megragadtam szakállánál fogva és megöltem őt. (17:34-35)

Már tizenévesen, emberi szemek elől többnyire rejtve megküzdött a vadállatokkal. Nem tudom, erre manapság hányan lennének képesek… Tehát volt már bizonyos harci tapasztalata, és korai évei gyakorlatilag állandó készenlétben és életveszélyben teltek. Bátorsága és ereje, kitartása mindenképpen figyelemre méltó. A bárányok védelmében szerzett tapasztalatai, meg nem futamodása, vagyis a „kicsiny dolgokban való hűség” tette őt később alkalmassá, hogy egy egész nép pásztora, vagyis királya, sőt, bizonyos vonatkozásban a Messiás előképe legyen.

• És kezébe vette botját, és kiválasztott magának a patakból öt sima kövecskét, eltette azokat a tarisznyájába, és parittyájával kezében közeledett a filiszteushoz. (17:40)

Amit kijelentett, azt megtartotta. Kiállt Góliát ellen, noha a fegyverzete igencsak hiányosnak tűnt mindenki számára. Nem változtatott a harcmodorán, azt tette, amit juhpásztorként megszokott. Bot, kövecske és parittya volt minden hadiszerszáma. Bár ez rendkívül kevés egy páncélos vitéz ellen, mégis meghozta a győzelmet. A bot ugyanis az isteni a hatalom pálcája, miként azt Mózes esetében láthattuk, a kő magát Krisztust jelképezi, a hajító vagyis közvetítő eszköz a szent Lélek szimbóluma lehet.

• És mikor a filiszteus felkészült és elindult, és Dávid felé közeledett: Dávid is sietett és futott a viadalra a filiszteus elé. És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába és kivett onnan egy követ, és elhajítva homlokán találta a filiszteust úgy, hogy a kő a homlokába mélyedt, és arccal a földre esett. Így Dávid erősebb volt a filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta és megölte őt, pedig nem is volt kard Dávid kezében. Odafutott Dávid és ráállt a filiszteusra, és fogta annak kardját, kirántotta hüvelyéből, és megölte őt, fejét azzal levágta. (17:48-51)

Megtörtént a lehetetlen! Önmagában már az is lenyűgöző, hogy Dávid tényleg nem félt, mert futott, és nem Góliát elől, hanem ellenkezőleg, elébe ment a támadásnak. Másodszor a pontos célzás és találat a döntő eleme győzelmének. Az óriás halántékát beszakító kődarab célba juttatása bizonyára az előző évek megannyi „kényszerű” gyakorlásának gyümölcse volt. A parittya mesteri használata ugyanazokat a készségeket igényelte a három méter magas pogánnyal szemben, mint amikor a két méterre felágaskodó medvét próbálta megfékezni. Az ellenség minden eddiginél nagyobb és erősebb volt ugyan, de Dávid technikája ugyanaz volt, mint korábban. Magatartása kifejezte, hogy megszokta a küzdelmet, a mindig váratlan támadások alkalomról alkalomra edzették fizikumát és lelkierejét, mígnem készen állt erre a győzelemre is.

Viselkedése teljes összhangban állt előző szavaival, és valóságos példát nyújtott a gyáván viselkedő izraelitáknak, akik Góliát halálát látva felbuzdultak a küzdelemre, míg végül teljesen megsemmisítették a filiszteusokat. Ugyanakkor elrettentő példának bizonyult az ellenség tábora számára, akiket minden addigi bátorságuk és erejük elhagyott, mivel összes bizodalmukat a szemük láttára kivégzett hősükbe vetették. Lehet, hogy ezek alapján át kellene írni az „egy fecske nem csinál nyarat” közmondásunkat?

Saul lebeszélő, kételkedő szavaival ellentétben Dávid bizonyította Isten igazságát. Noha ő a meglett férfiak szemében csak egy gyenge gyermek volt, a Mindenható kezében azonban egy pásztorfiú felér egy egész életén át edzésben lévő katonával, sőt, erősebbnek, sőt győztes lesz vele szemben!

Mi lehet a mi bátorságunk alapja? Isten üzenetei örökkévaló igazságok, a Dávidot győzelemre segítő kövecske örökre a miénk:

• Íme, a szűz fogan méhében és szül fiat, és nevezik Immanuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten. (Mt 1:23)
• Bízzatok, én meggyőztem a világot! (Ján 16:33)
• … én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. (Mt 28:20)

• Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?! (Róm 8:31)
• Lakozom bennük és közöttük járok és leszek nekik Istenük és ők népemmé lesznek. (2Kor 6:16)

4. Szeretet

Hogyan mutatkozik meg e történetben a szeretet? Valójában minden részletének ez a rejtett mozgatórugója. Míg Saul és csapata elsősorban önmagát szeretve és önmagát féltve kitért a küzdelem elől, addig Dávid önféltését felülírta az Isten iránt érzett vonzalom. Talán Dávid az egyetlen az egész Szentírásban, aki nem szégyelli kimondani, énekelni, megörökíteni:

• Szeretlek, én Uram és erősségem! (Zsolt 18:2)

Biztosan ez a forró szerelem és ragaszkodás tette őt Isten szíve szerint való férfivá. De nem csupán az Úr iránti szeretete mutatkozott meg ebben a rendkívül feszült és kockázatteljes helyzetben.

• És meghallotta Eliáb, az ő bátyja, hogy az emberekkel beszélgetett, és nagyon megharagudott Eliáb Dávidra, és mondta: Minek jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot a pusztában? Ismerem vakmerőségedet és szíved álnokságát, hogy csak azért jöttél ide, hogy megnézd az ütközetet! Dávid pedig felelt: Ugyan, mit tettem? Hiszen ez csak egy beszélgetés volt! (17:28-29)

Alig tette Dávid lábát a tábor területére, legidősebb bátyja máris nekitámadt és durván vádolni kezdte, mindenki előtt megszégyenítve. Arról az Eliábról van szó, akiről Sámuel azt gondolta, Isten kiszemeltje a királyi feladatra. Feltűnő szépsége, kimagasló termete trónra és uralkodásra születettnek láttatta még a prófétával is. Ez a jelenet azonban ékes bizonyítéka mindannak, ami alkalmatlanná tette a nép feletti igazságos uralkodásra. (1Sám 16:5-7) Nem volt tudomása arról, hogy Isai küldte nyolcadik fiát a többiek ellátása érdekében, de máris a legrosszabbat, rosszindulatú kíváncsiságot tételezett fel legkisebb fivéréről. Alábecsülte és semmibe vette Dávid pásztori munkáját, pedig az igazából rendkívül megerőltető és kimerítő feladat volt, lásd pl. Jákób szavait Lábán előtt. Vakmerőséggel és álnoksággal vádolta öccsét, tudjuk, teljesen alaptalanul. Vagyis minden vonatkozásban megsemmisítő ítéletet mondott róla Izrael harcba hívott férfijai előtt, noha Dávid csupán pár szót váltott némelyekkel. Pillanatok alatt sárba taposta öccse becsületét a tábor előtt. Eliáb idegességét, dühét nyilván saját tehetetlensége, szégyene és félelme váltotta ki; az elfojtott feszültség a látszólag leggyengébbel szemben robbant ki belőle. Nem ismerős ez a viselkedés a múltból? Hány esetre emlékezhetünk szégyennel, amikor mi bántunk másokkal Eliábhoz hasonlóan? Tény, hogy az emberi természet ilyen rettenetes.

Dávid válasza a testvéri, felebaráti szeretet példája lehet mindenki számára. Nem kezdett el ő maga is vádaskodni, szemére vetni bátyjainak a siralmas helyzetet, a gyávaságukat, a hitetlenségüket, nem kezdte védeni magát a fültanúk előtt, bizonygatva munkája komolyságát, saját ártatlanságát. Igyekezett inkább elütni a támadó szavak élét és ezzel mintegy kifogni a harag szelét a vitorlából. Hagyta ügyét az igazságosan ítélőre, és nem foglalkozott önnön „rehabilitációjával”. Fiatalsága ellenére nagyon higgadtan viselkedett, és ez az egész történet fényében csak emelte magatartása példaértékét.

Isten Jézusban szeretetre hívott el minden fiatalt és időset; igazi, rendíthetetlen szeretetre:

5. Hit

A hit nem más, mint a láthatatlan Isten atyai szeretetébe kapaszkodó, rendíthetetlen bizalom. Szilárd meggyőződés, hogy nemcsak a múltban, nemcsak a jövőben, hanem itt és most is jelenvaló segítség. A hit alapja Isten szeretete mélységének ismerete, hűségének korábbi megtapasztalása, szavahihetőségének tudata. A hit nem a látható körülményekre, az emberileg várható fejleményekre, a fizikailag valószínű kimenetre tekint, hanem mintegy látja a láthatatlant, hallja az isteni szót és annak megfelelően cselekszik. A hit az ige nyomán támad, és tettekben bontakozik ki a maga teljességében.

Dávid hitének bizonyítékául korábban idézett szavait kell segítségül hívnunk:

• én a Seregek Urának, Izrael seregei Istenének nevében megyek ellened.
• A mai napon kezembe ad téged az Úr.
• … tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene.
• … tudja meg az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr.
• … az Úré a had, és ő titeket a kezünkbe fog adni.

Többszörös vallomás és többszörös prófécia hangzott el a szemben álló seregek előtt, és nagy kérdés, ki szorult rá leginkább e szavakra: Izrael vagy az ellenség? Mindaz, amiről itt Dávid beszélt, egyrészt szemnek láthatatlan, másrészt rendkívül valószerűtlen és hihetetlen. Leszögezte, hogy – szemben a filiszteusok egyik istenével, Dágonnal, „aki” korábban darabokra tört a frigyláda előtt (ld. 1Sám 5. fejezet) –, Izrael Istene élő, mindenek fölötti hatalommal bíró, de emberi szemmel fel nem fogható Személy. Ő az igazi Hadúr, dicső lények megszámlálhatatlan seregei szolgálják éjjel és nappal, aki Izraelt választotta ki saját népéül. Tehát – a látszattal ellentétben – a kigúnyolt Isten és megcsúfolt népe már most győztes hatalom!

Dávid önmagát e láthatatlan Úr követeként mutatta be, nem törődve sem a szidalmakkal, sem az esetlegesen lebénító féltéssel. Vállalta a küzdelmet egy semminek és senkinek tűnő, meggyalázott Isten nevében, aki ráadásul nem is szorul a látható fegyverzet támogatására. Feltehetjük a kérdést: ha nem kard és nem dárda, akkor mi által tart meg az Úr? Az Ige kardja, a szeretet dárdája, a hit pajzsa tart meg, semmi más!

A másik téma pedig a jövendölés, amely Góliát és serege teljes pusztulását vetítette előre. Nem a múltban, nem a távoli jövőben, hanem ma és most. A következő percekben mindez bizonyosan bekövetkezik. A történet folytatásából tudjuk, hogy e szavakat a szavakkal összehangzó tettek követték Dávid részéről, s így lehetőséget nyitott Isten előtt hatalma kinyilatkoztatására. Az Úr figyelt és hallgatott, majd pedig Dávid Őrá nézve kötelező szavaival teljes harmóniában cselekedett! Míg a Saul vezette csapat gyávasága tétlenségre kárhoztatta, addig a pásztorfiú hűsége révén bizonyíthatta erejét és hatalmát. Igazolva láthatjuk Jonatán szavait, aki hasonló hőstettet hajtott végre kicsivel korábban: Az Úrnak nem számít, hogy sok vagy kevés [ember] által szerez szabadulást. (1Sám 14:6) Egyetlen dolog számít neki: talál-e csak egyetlen szívet is, amely bízik benne, s aki által cselekedni tud a sötétség közepette? Számíthat-e rád is?

6. Tisztaság

Pál apostol nyilván az erkölcsi-testi tisztaságról írt Timóteusnak, és talán ezt a legnehezebb megtalálni ebben a történetben. De azt mondhatjuk, hogy Dávid e vonatkozásban is példaértékű. Mindegyik helyzetben mentes maradt azoktól a bűnöktől, amelyek fenyegették: nem kerítette hatalmába a félelem, a gyávaság, nem futamodott meg, nem vágott vissza a hamis vádakat hallva, megvallotta az igazságot, úgy, ahogyan az az ő szívében megszületett.

Egy érdekes jelenetet érdemes kiemelnünk a tisztaság kapcsán, amely közvetlenül megelőzte a párviadalt:

• És felöltöztette Saul Dávidot a maga harci ruhájába; rézsisakot tett a fejére, és felöltöztette páncélba. Akkor Dávid felkötötte kardját harci ruhája fölé, és járni akart, mert még nem próbálta. És mondta Saulnak: Nem bírok ezekben járni, mert még nem próbáltam, és levetette azokat magáról. (17:38-39)

Maga a király öltözteti fel a kis pásztort saját fegyverzetébe, amelyben ő maga nem mert kiállni Góliáttal szemben. Milyen érdekes helyzet… De ha Dávid így kiáll, biztosan halálfia, hiszen moccani sem tudott a ránehezedő fém súlya alatt. Az, ami az egész világ szemében a biztonság egyetlen forrása lehetett volna számára, a fiúnak nem kellett. Ahogyan a babiloni foglyok közül négyen elutasították a király ételeit, úgy Dávid is elutasította a látszólag használható királyi fegyverzetet. És mindkét esetben fényes győzelem lett vége, Isten hathatós áldásával, az Ő dicsőségére. Ez a részlet arról ad bizonyságot, hogy soha ne e világ szabályai szerint és fegyvereivel küzdjünk Isten oldalán! A cél soha nem szentesíti az eszközt! Aki tisztán megőrzi útjait és módszereit, bármilyen pillanatnyi – látszólag – nagy hátrányba kerüljön is emiatt, az megtapasztalja a mindenható hatalom lenyűgöző segítségét.

7. A forrás

A legfontosabb kérdés nyilván az, hogyan válhat valaki Dávidhoz hasonló példává élete összes területén a környezete számára. Hogyan juthatunk olyan állapotba, hogy Isten tetszésének jelét, tulajdonosi pecsétjét magunkon viselhessük?

• Szeretlek én Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, ő benne bízom: az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem! Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó és megszabadulok ellenségeimtől. … Szükségemben az Urat hívtam, és az én Istenemhez kiáltottam, szavamat meghallotta templomából és kiáltásom eljutott füleibe. (Zsolt 18: 2-4.7)
• Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjaz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, szomjas földön, melynek nincs vize; hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélve a te hatalmadat és dicsőségedet. Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél: ajkaim hadd dicsérjenek téged! Áldanálak ezért életem fogytáig; a te nevedben emelném fel kezeimet. … Ha reád gondolok ágyamban: őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem; Mert segítségem voltál, és a te szárnyaid árnyékában örvendeztem. Ragaszkodik hozzád lelkem; a te jobbod megtámogat engem. (Zsolt 63:2-9)
• Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és világítson mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5:15-17)

• Jézus kiáltott és mondta: Ha valaki szomjas, jöjjön hozzám és igyon! Aki hisz én bennem, amint az Írás mondta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig a Lélekről mondta, amit kapni fognak a benne hívők. (Ján 7:37-39)

• Íme, adok nektek hatalmat, hogy kígyókon és skorpiókon tapossatok és az ellenség minden erején; és semmi sem árthat nektek. (Luk 10:19)

• Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt. Mert nélkülem semmit sem tehettek. (Ján 15:5)

• Te is a názáreti Jézussal voltál! … Bizony te is közülük való vagy! (Mk 14:67.70)

• Mikor pedig látták Péter és János szólásban való bátorságát, és megértették, hogy írástudatlan és közönséges emberek, csodálkoztak; meg is ismerték őket, hogy Jézussal voltak. (Csel 4:13)

Három nagyon fontos tényező egyértelműen megmutatkozik ezen igék alapján:

7.1. Példakép vagy

Az első, hogy Isten eleve példaképnek szánt minden egyes keresztényt. Nincs – szó szerint – feltűnőbb a magaslatra épített városnál vagy a sötétben világító gyertyánál. Az előbbi vagy ostromra és rombolásra, hódításra ingerel, vagy pedig vágyódást kelt: bárcsak én is ott lakhatnék! Mert túl azon, hogy rendkívül feltűnő, messziről látszik, megkerülhetetlen a tekintet számára, ugyanakkor mégis bevehetetlen, hiszen onnan fentről messziről észrevehető mindenféle ellenséges hadmozdulat. Egyébként pedig a hegyen épült város nem más, mint az Isten által Krisztusra, a kősziklára alapított, a világból kihívottak közössége, hagyományos szóval élve: az egyház. A gyertyával is hasonló a helyzet: van, akit azonnal elfújásra késztet, mások pedig örömmel időznek fényében, hiszen segít élni, tájékozódni, irányt mutat. A kimagasló, a fénylő mind vonzza a tekintetet, a gondolatokat, a szívet. Maga Isten az, aki dolgozik azon, hogy minden egyes keresztény Jézus szépségét tükrözze a világban.

7.2. Hogyan?

A második a hogyan kérdésre adott válasz: csakis és kizárólag Jézussal. A Vele töltött idő és annak minősége számít. Ha megismernek arról, hogy Jézussal töltöttél időt, az a legbátorítóbb és legboldogítóbb visszajelzés, ami csak létezik. Hányszor halljuk akár felismerésként, akár önvallomásként: fodrásznál voltam, műkörmösnél, a barátnőmnél voltam, moziban, színházban, buliban, meccsen, koncerten, kocsmában, shoppingolni stb. jártam – és a sor a végtelenbe nyúlik, de kiről látszik, hogy a názáreti Jézus társaságában időzött? Mert egyedül ez a kapcsolat tesz képessé és alkalmassá arra, hogy valódi, kívánatos és örökérvényű példa légy mások számára. A belőle áradó szeretet és erő, az irgalmas és kedves szív, a bátorság és a türelem, a tiszta és józan gondolkodás – mindezek forrása Krisztus. Az Ő lelke, az Ő élete. Az Ő szerelme és hűsége a forrása a példalétnek. Szánj és szakíts időt Vele beszélgetni, Őt hallgatni, Lelke forrásából felüdülni, szeretetében elmerülni! Nincs más, csak Ő. Erről árulkodnak Dávid forró vágyódással és szeretettel telt zsoltárai, amelyek kifejezik, hogy mind többet és többet akart meríteni Isten közelségéből, gondolataiból, mert nála és benne találta meg élete célját és értelmét.

7.3. Biztonságban

A harmadik, nem elhanyagolható ígéret, amely ugyancsak egyértelműen kirajzolódik Dávid példájából és Jézus szavaiból egyaránt: a biztonság, amely világunkban hiánycikk. A legnagyobb oltalomban Krisztus átszegzett kezeiben lehet részed, hiszen Ő megígérte: Én örök életet adok nekik, és soha el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. (Ján 10:28) Kell-e ennél csodálatosabb oltalom?! Megbújhatsz ott, mint fióka a fészekben, de ezzel egy időben bátran kiállhatsz az egész világ elé is, hiszen senki és semmi nem árthat neked!

Légy hát hitelesített, Krisztus-arcú, vagyis Isten pecsétjével ellátott példa a sötétségben élők számára, hiszen az egész világ nyög, sóhajtozik és várva várja az Isten fiainak megjelenését. (ld. Róm 8:29) Az Úrnak ma is, holnap pedig különösképpen, Őt mindenek felett imádó Dávidokra van szüksége!