Gyakori eset így nyár derekán, hogy a repülést éppen csak gyakorló fiókák kiesnek a fészekből. Ilyenkor, ha lehet, megkíséreljük a visszahelyezést, vagy, ha sérülés következik be, a legközelebbi madármentő állomásra kell szállítani. Ilyesmi történt akkor is, amikor egy speciális szociális intézmény területéről érkezett segítségkérés, mégpedig egy szerencsétlenül járt fecskefióka ügyében. Különböző mértékben sérült szellemi fogyatékosok élnek ott olyan társaikkal együtt, akik talán nem is oda valók. Ha egy idegen megjelenik, a sétálgató bentlakók közül hamar „rátapad” valaki, és a maga módján megpróbálja szélsebesen, töviről-hegyire kikérdezni: Ki vagy? Mit csinálsz itt? Hogy hívnak? – stb. Nos, mire megérkeztem, már nagy volt az izgalom, sőt, a felzúdulás, mert a kis fecskét egy ápolt találta meg, aki nagyon a szívén viselte a madárka sorsát, a lakók egy része pedig azt hitte, azért tette az ápolónő dobozba a madarat, mert meg akarják ölni…

Nem akartam elvinni a madármentő állomásra a fecskét, mert éppen kirepülős fióka volt, ráadásul semmi baja, azt leszámítva, hogy picit korán szállt ki, vagy kilökték a testvérei az eleség utáni tülekedésben – ki tudja? Ezért úgy döntöttem, visszateszem valamelyik fészekbe. Egyeztettem a munkatársammal, aztán nekiláttam megfelelő korú fiókákat tartalmazó fészket keresni. Persze, kezemben a doboz a fecskével, jó pár ápolt a kíséretemben, hátam mögött izgatott hangok: – Milyen gonosz vagy! Meg akarod ölni azt a madarat?! – Az ápolónő kedvesen csitította őket, nyugodjanak meg, ellenkezőleg, éppen meg akarjuk menteni. – Akkor miért nem engeded el, ha meg akarod menteni?! Nem szabad a kismadarakat bántani, az gonosz dolog! Megver majd az Isten! – Az ápolónő szóval tartotta őket, de egyre újabb arcok kerültek elő. Hiába próbáltam egy viszonylag eldugott helyet keresni, ahol nem vagyok szem előtt, és elérhető magasságban fészek is van az eresz alatt. Végül nem lett szerencsém, ki kellett menni az egyik épület bejárati homlokzatához, mert ott voltak alkalmas fészkek, megfelelő korú fiókákkal. Közben kerítettek egy nem túl fényes állapotú falétrát, aztán az összegyűlt tömeg közepén és a pánikhangulat tetején el is kezdtem felfelé mászni a fészkekhez. Sűrű fohászkodás közben, hogy megtartson az a rozzant létra, visszatettem a fiókát. Földet érve hirtelen elém ugrott egy öreg bácsika, és közvetlen közelről az arcomba bámulva elhadarta: – Ti, tudjátok, nagyon aranyosak vagytok, hogy megmentettétek azt a kicsi madarat, így biztosan a mennyországba fogtok jutni…

Egy természetvédő tapasztalatai