Európában, bevándorló családban születtem. Édesapámék megélték az 1952-es francia-algír háborút. Elhurcolták, majd kitelepítették őket, ezután Franciaország keleti részén telepedtek le, ahol ma is élünk.

Gyermekként nem sokat beszéltem, de nagyon figyelmes, kiváltképpen jó hallgatóság voltam. Már akkoriban rengeteg kérdés merült fel bennem. Mindannyian tudjuk, hogy egy nap el kell hagynunk ezt a Földet, és gondolom, legtöbben nem nagyon lelkesedünk ezért a gondolatért. A pillanat, amikor tudatára ébredtem, hogy egy nap meghalunk, felejthetetlen maradt számomra: mélyen megrendített és rettegést támasztott bennem. A rokonom, akitől ezt megtudtam, akkoriban huszonöt éves lehetett, én pedig csupán öt voltam. Nagyon szárazon és lelketlenül közölte velem ezt a tényt. Odaszaladtam édesanyámhoz és remegve megkérdeztem tőle, mit jelent a halál… Azt hiszem, első ízben ekkor mutatta meg magát Isten nekem, mégpedig édesanyám válaszán keresztül… Szavai a történet végén olvashatók.

Előbb említett rokonom három-négy évente meglátogatott minket több hónapra, ilyenkor mindig az én szobámban aludt. Kamasz lehettem, mikor újból eljött hozzánk, és azt vettük észre, valami gyökeresen megváltozott nála a legutóbbi látogatás óta: gyakorló muszlim lett. Naponta ötször imádkozott, a ramadán idején böjtölt, olvasta a Koránt. Ekkor már hittem Istenben, de mint egy gyermek: őszintén, tisztán, kérdések nélkül.

Esténként szemtanúja voltam, ahogy rokonunk szent könyvét olvasta, és végül odáig jutottunk, hogy engem is megtanított imádkozni, megismertette velem a rituálékat. Elmondta a muszlimok kötelezettségeit, amelyeket be kell tartani, ha Isten tetszését el akarjuk nyerni, és nem akarunk a pokolba jutni, hanem az örök paradicsomi létet szeretnénk elnyerni. Azt kell mondanom, a serdülőkorba való belépésem, úgymond, a „hátsó ajtón keresztül” történt meg, mert az iszlám vallás azt tanítja, hogy az értelem és a beszámíthatóság kora a tizennegyedik életévvel kezdődik: itt és ekkor indul a bűnök számlálása. Innentől kezdve, ha rosszat teszel, bűnödül lesz felróva.

Felnőtt korom elején komoly választás elé kerültem. Ennek megértéséhez el kell mesélnem egy történetet. Egy ideig a szomszédos Svájcban dolgoztam egy hotelben éjjeli recepciósként, minden este 21h és reggel 9h között. Esténként autóval mentem át, és egyszer, amikor elindultam a vadonatúj 520-as BMW-mel, az egyszer csak elkezdett füstölni, majd megállt az autóút közepén. Természetesen nagyon zavarta a forgalmat. Senki nem állt meg segíteni. Miután teljesen eluralkodott rajtam a kétségbeesés – mert tudni kell, hogy Svájcban egyetlen késés miatt elveszítheted a munkádat –, megállt mellettem egy csillogó luxuskocsi. A sofőr rögtön hívta mellette ülő barátját, és segítettek nekem letolni az autót az út közepéről. Ezután azt mondta, szálljak át hozzá, magával visz. Bevallom, nem tudtam, mi fog történni, ennek ellenére átültem hozzájuk. A feleségét kitette az otthonuk előtt, a barátját a városban, majd ezt követően megkért, kísérjem el az üzletébe, ami e késői órában már zárva volt egyébként. Még mindig nem értettem, mi történik, de elmentem vele. Ott megkérdezte, hol dolgozom és hány órára kell odaérnem. Ezután kitette a saját slusszkulcsát az íróasztalra, és azt mondta, holnap reggel tízre hozzam vissza az autót. Teljesen értetlenül álltam, és csak annyit tudtam kérdezni, ott hagyjam-e biztosítékként a személyi igazolványomat. Azt mondta, nem szükséges. Bevallom, nem értettem, mi történik velem, de időben beértem a munkahelyemre. Egész éjjel ezen a férfin gondolkodtam… Mért nem kellett neki még a személyim sem? Miért biztos benne, hogy másnap visszaviszem az autóját? Miért feltételezi rólam, hogy őszinte és korrekt vagyok? … Egy dologban bizonyos voltam… ez a férfi jó ember. Nem feltételez rosszat egy ismeretlenről. Emellett pedig azon aggódtam, holnap hogyan szedem össze az autót, hol csináltatom meg, és holnap este hogyan jövök ismét munkába… Másnap reggel pontban tízkor ott voltam az üzletben, visszaadtam a kulcsokat és elmondtam, mennyire hálás vagyok neki. Elköszöntem tőle, mondtam, hogy megyek az autóért, és még egyszer köszönetet nyilvánítottam. Erre megkérdezte, ettem-e már valamit, mert a felesége éppen nagyon finom reggelit készít odahaza. Nem tudom miért, de elfogadtam a meghívást. Mint kiderült, egyébként épp költözni készültek, dobozhegyek álltak mindenütt… A férfi alig evett pár falatot, amikor közölte, hogy neki vissza kell mennie dolgozni, de én fejezzem be nyugodtan az evést, utána pedig mehetek az autómért. Teljesen ledöbbentem… Úton a műhely felé azért imádkoztam Istenhez, hogy ne kerüljön nagyon sokba, mert Svájcban minden háromszor drágább, hát akkor még egy sürgős javíttatás… Ott aztán közölték, hogy pár óra múlva kész is lesz az autó, és az úriember, aki otthagyta, már rendezte a számlát. Mit tehetek viszonzásként ennyi kedvességért cserébe? – tettem fel a kérdést, amikor ismét meglátogattam. Christian (mert ez volt a keresztneve) válaszként felém nyújtott egy Bibliát és ennyit mondott: Olvasd el egyszer, ha lesz időd! És adott még egy CD-t is, Istent dicsőítő dalokkal. Az a barátja énekelt rajta Isten szeretetéről és a Jézus Krisztusban rejlő csodás ígéretről, aki segített az autópályán. Azért írtam le ilyen részletesen a történteket, mert ez az egyetlen módja, hogy köszönetet mondjak Christiannak. Soha többé nem találkoztam vele. Segítségnyújtása volt az ő Jézus szeretetéről szóló bizonyságtétele, amit ma, keresztényként értek igazán. Azóta is, valahányszor rágondolok, elérzékenyülök. Sokáig őriztem a Bibliát egy fiókban a CD-vel együtt, de nagyon hosszú ideig nem olvastam bele.

Fiatalkorom óta szeretem Istent; szerettem, mert reményt adott abban a pillanatban, amikor megrémített a tudat, hogy egy nap mind meghalunk. Amikor felnő az ember, és hívővé válik, akkor az értelmével kezdi el keresni Istent. A legtöbb esetben – néhány kivétellel – azt a példát követjük, amit gyerekként ismertünk meg vagy tanítottak nekünk. Felnőttként és gyakorló muszlimként elkezdtem keresni Istent, meglátogattam egy mecsetet és csatlakoztam egy muszlim közösséghez, amelyik példaképnek tekinthető az iszlám gyakorlásában. Sokat tanulmányoztam a Koránt, és az ahhoz szorosan kötődő, ún. „hadiths” -okat (történetek a próféta életéről). Vagyis a muszlim hitet gyakorló emberré lettem.

Mindig is meg voltam győződve arról, hogy egyetlen igazság létezik, csak meg kell keresnünk ezt az igazságot a három nagy vallásban, és meg kell találnunk a közöttük levő kapcsolatot. Ami a legjobban érdekelt és foglalkoztatott ebben a témában, az a Jézus és az iszlám közötti kapcsolat. Mert minden muszlim hisz Jézusban, aki Szűz Máriától született, aki Isten szava, de semmi esetre sem Isten Fia. A muszlim tanítás szerint soha nem feszítették keresztre. Érdekes módon a szívemben nem volt kifogás ezeknek az ellenkezője ellen sem, nem volt kifogásom az ellen, hogy Jézus Isten fia lehet… mégis, nagyon féltem hinni ebben, hiszen a Korán alapján ez hazugság, csupán egy félreértés.

Egyik nap mégis belelapoztam az elrejtett, Christiantól kapott Bibliába: Mózes könyvei… az Újszövetség… Zavartság, ijedtség tört rám. Úgy döntöttem, végleg megszabadulok tőle, és letettem az egyik szomszédos falu templomának ajtaja elé. Lehetőségem nyílt választani: Isten engedte, hogy szabadon válasszak, de a saját érzéseim, félelmeim inspiráltak, azokra hallgattam, nem pedig arra a halk és szelíd hangra, amit a szívem mélyén hallottam. Egy hangra, amely szerint a Bibliában kell keresnem az igazságot. Választásom a Koránra esett, mert azt már ismertem. Teljes mértékben átadtam magam tanításainak. Gyakorló és lelkes muszlim lettem, és nagyon sokat fejlődtem tudásban a közösségnek köszönhetően, amelyet egyébként „tabligh”-nak hívnak. Ők terjesztették el az 1980-as évek elejétől az iszlámot egész Franciaországban, mint az iszlám nagy tudósai és prédikátorai.

Az évek teltek, az életem minden területe háborgó tengerhez hasonlított, soha nem volt békességem. Épp a 40-es éveimbe léptem… Amit mindenki megjegyzett velem kapcsolatban, az a nagylelkűség, és ez – szerintem – az Istenembe vetett hitem egyik gyümölcse volt.

Egy téli napon – épp közeledett a karácsony –, megláttam a Facebookon egy felhívást. Hátrányos helyzetű gyermekek megsegítéséről szólt: az alapítvány szeretett volna csodás és emlékezetes karácsonyt biztosítani nekik, és játékok felajánlásával lehetett támogatni őket. Az ajándéklistán szerepelt egy bicikli is. Eszembe jutott, hogy van egy feleslegessé vált kerékpárom. Az alapítvány képviselőjével időpontot egyeztettünk, máig emlékszem rá: 2014. december 5., 14:30. Laura első látásra gyönyörű volt. Közel két órát beszélgettünk egy kávézóban, a végén pedig átadtam az előre elkészített borítékot a hiányzó ajándékok beszerzésére, majd elhárítottam az alapítványi köszönőlevél lehetőségét.

Hazafelé tartva felidéztem Laura szemeit, felidéztem a beszélgetésünket. A tekintete tele volt feltétel nélküli szeretettel, ugyanakkor szomorúsággal. Kedvesség és együttérzés jellemezte, szavai telve voltak elfogadással, és azt mondogattam magamban, hogy ilyen kedvességet még soha életemben nem tapasztaltam. Rögtön bizalmat, egyúttal biztonságérzetet ébresztett bennem. 30 km-rel később egy faluban meg kellett állnom egy gyógyszertár előtt, mert görcsölni kezdett a gyomrom. Akkoriban sokat szenvedtem emiatt és állandóan gyógyszereken éltem. Épp kiszálltam az autóból, amikor észrevettem Laura sms-ét, amelyben megkérdezte, tényleg ilyen sok pénzt akartam adni? Annyit válaszoltam, hogy nincs hiba az összegben, valóban ennyit szántam rá. Amikor újabb üzenetét megláttam, megdobbant a szívem: „Isten áldja meg bőségesen, és jutalmazza meg a nagylelkűségét!” Az az érzésem támadt, igazából nem is én kerestem ezeket a gyerekeket, hanem ők kerestek meg engem azért, hogy találkozhassam Laurával. Áradt belőle az Istenbe vetett hit, volt benne valami megfoghatatlan, valami, amiről úgy gondoltam bennem is ott rejtőzik valahol mélyen… Hozzáteszem, már nem is volt szükség a gyógyszerre, mert a görcs magától elmúlt… Két nappal karácsony után Laura küldött nekem egy üzenetet pár képpel a gyerekekről az ajándékokkal. A kis Hamlet az „új” biciklijével annyira boldog volt, hogy azonnal öröm és melegség járta át a szívem.

Ezután minden nap eszembe jutott Laura, de nem egyszerűen úgy, ahogyan egy férfi gondolhat egy szép nőre. Úgy éreztem, különleges békességet találhatnék benne és mellette… Akkor még nem tudtam meghatározni, mi volt a béke forrása, ma már tudom. Szilveszter éjszakáján, éjfél után pár perccel felhívtam, és ezzel elkezdődött a kapcsolatunk… Első pillanattól kezdve különleges szeretet ébredt közöttünk. A dolgok ennek ellenére nem mentek könnyen, legfőképp persze miattam.

Már az első találkozások alkalmával sokat beszélgettünk a hitünkről, és ez állandó téma maradt közöttünk. Laura elmondta, hogy ő keresztény, de nem katolikus. Elsőre nem tudtam, mi a különbség, de leginkább három dolog érdekelt: szokott-e keresztet vetni, egy Istenben hisz vagy háromban, és jár-e templomba? Minden kérdésemre nemmel válaszolt, és ez nagyon tetszett. A másik dolog, ami nagyon megérintett és érdekesnek találtam, hogy olvasta a Bibliát. Ráadásul az egészet, az Ó- és az Újszövetséget is. Mikor nála jártam, észrevettem, hogy magyar fordítású Koránja is van a polcon.

Egyszer megjegyezte, hogy akárhányszor elhaladunk egy kereszt mellett, elfordítom nemcsak a tekintetemet, de még a fejemet is. Megkérdezte, miért vetem meg ennyire a keresztet? Csak annyit válaszoltam, hogy nem voltam ott, amikor megfeszítették, és mivel nem láttam, számomra ez a dolog nem létezik. A valódi okom abban rejlett, amit gyerekként megtanultam: a Korán azt állítja, hogy ez hitetés, igazából nem is Jézus volt a kereszten…

Ennek ellenére egymás hitét elfogadtuk, és bizonyos mértékig gyakoroltuk is. Laura a böjti hónapot tiszteletben tartotta, és velem együtt böjtölt, sőt a Koránt is olvasta ez idő alatt; volt olyan, hogy együtt is olvastuk. Ez volt számomra az első alkalom az életemben, hogy meg tudtam osztani a hitemet egy nővel, aki azt tiszteletben is tartotta. Rengeteg kérdést tett fel nekem az iszlámmal, a Koránnal kapcsolatban, és igyekeztem legjobb tudásom szerint válaszolni. Kivéve néhány részt, amely nem magyarázható, vagy csak az iszlám tudósai számára érthető.

Laura eleinte szombatonként is dolgozott, és egyszer megkérdezte tőlem, hogy az iszlám említi-e a szombatot. Igen, néhány zsidóval kapcsolatban, feleltem, akiket Isten disznóvá és majommá változtatott, mert nem tartották meg a szombatot. Nem nagyon értette ezt, és bevallom, hogy én sem. Aztán én kérdeztem rá, mi a szombat lényege tulajdonképpen, mit jelent, és elmagyarázta nekem, hogy a tíz parancsolat közül a negyedik szól a szombatról, amely egyébként a teremtés pillanataitól fogva áldott és szent nap. Nem nagyon értettem, csak annyit tudtam, hogy a muszlimok a pénteket tartják, és egyébként is az volt a véleményem, hogy Istent egész héten át kell imádni. Ennek ellenére megfigyeltem, hogy Laura, bár egész héten Istent kereste és olvasta a Bibliát, mégis zavarta, hogy nem mindig tudta tartani a szombati nyugodalmat. Csodálatosnak találtam ezt, és csak figyeltem hosszan, hónapokon keresztül, de ő soha nem szólt erről semmit. Egyszerűen csak szeretni akartam, és elrejtőztem ebben a csodás, kölcsönös szeretetben. Minden pillanatot szerettem volna élvezni vele, ezért nem is gondoltam másra, mint a jelenre.

Szerelmem minden nap olvasta a Bibliát, néha beszélt is róla. Egyébként tudtam, hogy az igazság mindig legyőzi a hazugságot, ezért hagytam, hogy olvassa, mert tudtam, egy nap majd rájön, hogy az egész merő hazugság. Biztos voltam benne, hogy Laura egy nap muszlim lesz… bizonyos értelemben már az is volt számomra, hisz egy Istent imádott, és alárendelte magát Istennek. Igen, Laura teljes engedelmességben élt az Úrért és az Úrban, állandó egyetértésben volt Vele. Az ő élete Isten szerinti élet volt, és azt tükrözte, akiben hitt… Istent.

Egy beszélgetés alkalmával felmerült a házasság témája, és Laura elmondta, mit ír a Biblia: a házasság kötelék, szövetség két ember között, ahol Isten a harmadik fél. Isten megáldotta és megszentelte a házasságot. Meg van írva: „azért elhagyja a férfi az apját és az anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ketten egy testté lesznek.” Engem ez egyáltalán nem nyugtatott meg, ellenkezőleg… Már öt-hat éve elváltam, és ezen a téren az életem merő kudarc volt. Az iszlám vallás számára a válás nem jelent gondot, teljesen más nézőpontot képvisel ebben a témában. Ezzel szemben a Biblia azt írja, hogy „amit Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” Isten nem szereti a válást… – gondoltam, és ha ez valóban így van, akkor nyakig benne vagyok a pácban… Bűn… Pokol… – megijedtem. Akkor amit a Biblia ír, nem egyéb, mint erkölcsi kínzás! Mi az, hogy nem lehet elválni?! Nagyon dühös és ingerült lettem.

Laura feddhetetlen és erényes volt. Tudtam, hogy nem hoz elhamarkodott döntést, és tudtam azt is, hogy keresztényként egyszer fog férjhez menni, és bárhogy is alakuljon a házassága, Isten előtt mindig meg fog maradni a férje hűséges feleségeként. Nem tudom, hány száz imát mondhatott el értünk, a kapcsolatunkért, a jövendőbeli házasságunkért… Utólag megtudtam, hogy tényleg az Úr elé vitte a dolgot, letette a kezébe a házasság kérdését, és arra kérte az Urat, mutassa meg neki, hogy valóban Ő választott-e engem Laura számára, nem pedig Laura saját választása voltam. Kész volt a teljes engedelmességre, és ha az Úr közölte volna vele, hogy nem az Ő választása voltam, Laura lemondta volna az esküvőt.

Megkezdődött a nagyböjt, és Laura is böjtölni kezdett. Négy hónappal voltunk az esküvőnk előtt. Úgy gondoltam, ha ő böjtölt velem ramadán idején, akkor én is böjtölök vele… aztán két nap után abbahagytam. Ellentétben Laurával, aki teljesen átadta magát az Úrnak, olvasott, tanulmányozta a Bibliát, behúzódott saját kis „gömbjébe”… soha ilyet azelőtt nem tapasztaltam. Láttam, hogyan növekszik hitben és szellemben, valóban csodás volt. Ugyanakkor nagyon irritált is, haragudtam rá, és eltávolodtam tőle, mert úgy éreztem, magamra hagyott. Néha szombatonként megkértem, hogy meséljen nekem, mert nagyon érdekeltek a próféciák, mint például Dániel vagy Mózes könyvei.

Negyven nap és több száz ima után Laura teljesen átalakult: olyan volt, mintha kiszakadt volna ebből a világból. Kérdeztem, hogy tisztában van-e azzal, amit csinál, mert fizikailag nagyon gyengének láttam. De szellemében valójában erős volt, mert olyan szinten átadta magát az Úrnak, hogy Isten hordozta őt. Csodásan növekedett a hitében. Olyan böjtöt láttam, amelyet azelőtt soha: nem voltak benne szabályok, emberek által felállított hagyományok, kötelezettségek. Megkérdeztem tőle: „Szerelmem, honnan tudod, hogy így kell böjtölni? A katolikusok is így szoktak böjtölni?” Azt hiszem, nagyjából ez volt a válasza: „Szerelmem, azt adod az Úrnak, amid van; a lényeg, hogy közeledj hozzá, keresd Őt, hívd be az életedbe, adj neki valamit, ami neked nagyon fontos… adj neki az idődből! Mert a valóság az, hogy nem mi adunk neki, hanem Ő ad nekünk.” Csak ámultam ezeken.

Ennek ellenére gyakran nagyon kemény szavakat intéztem hozzá, és azt hiszem, az egyik legfájdalmasabb mondat ez lehetett számára: „Remélem, találsz magadnak egy olyan keresztény férjet, amilyet a Bibliád leír!” – nem is tudom, hányszor mondhattam ki ezt, de láttam, mennyire elszomorította és bántotta. A válasza mindig ugyanaz volt: „Az te vagy, és én téged szeretnélek… mert Isten megtanított az Ő szemeivel látni téged”. Teljesen le voltam döbbenve. Ezek nem emberi szavak voltak. A türelme, a jósága, a bizalma… pedig nálam csak a dühöt, a kemény szívet látta… és akárhányszor eszembe jut a válasza, mindig ez az ige jut eszembe: „A szeretet hosszútűrő, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.”

Egyik este bementem a szobámba, hogy imádkozzak. Teljesen el voltam keseredve, mint általában mindig. Az egész életemet Isten keresésével töltöttem, hogy imádhassam, ahogy azt a Korán előírja, hiszen azért teremtette Isten az embert, hogy az imádja Őt. De nem tudtam tökéletes lenni, hogy az Úr tetszését elnyerjem; az egyetlen ajándékom, amit tőle kaptam, a nagylelkűségem volt. Egyébként csak a rituálékat és emberi hagyományokat előírásokat gyakoroltam. Imáim üresek és unalmasak voltak. Nem jutottam előrébb.

Említettem korábban, hogy szombatonként néha megkértem Laurát, meséljen nekem. Ilyenkor Dániel vagy Mózes könyveit vettük át, de a hosszúra nyúló negyvenhat napos böjt nem volt elég arra, hogy eljussunk az Újszövetségig, hisz annyi mindent lehet az Ószövetségben tanulmányozni. Az utolsó szombaton, amely egyébként a böjt utolsó napja volt, pontosan húsvét előtt egy nappal, ismét együtt olvastuk a Bibliát. Laura azt kutatta, mit jelent a húsvét, miért ünnepeljük. Nagyon érdekelt ez a kérdés. Mózes könyveitől kezdve végigvezette egészen a Jelenések könyvéig. A nap végén, amikor kimondta a Jelenések könyve kapcsán: a Bárány… – és aztán bevillant a Mózes könyvében szereplő hibátlan Bárány, akkor a szívem megdobbant. Anélkül, hogy Laura egyszer is kimondta volna, mit és kit jelképez a Bárány, megértettem. Leendő feleségem azt szerette volna, hogy Isten nyissa meg a szívemet és megértsem általa… és ekkor megvilágosodtam. Isten báránya… aki elvette a világ bűneit… Jézus a bárány… Nem jutottam szóhoz, teljesen meghatódtam, és valami nagy forróság járt át. Annyit tudtam csak kimondani: „Szerelmem, megértettem! Végre megértettem…! HISZEK!!!

Aztán bementem a szobába imádkozni, és új szívet kértem az Úrtól. Nagyon fellelkesültem, csodás felfedezés volt ez számomra. És mégis… pár nap múlva ismét kétségbeesetten ott térdeltem… Próbáltam elmondani a Fatiha nyitó imádságot, de nem jött ki hang a torkomon… Sírtam, térdre borultam, először az arcom a tenyerembe temettem, majd felnéztem az égre és annyit mondtam: „Istenem, tudom, hogy látsz és hallasz engem! Ha szeretnéd, fordítsd felém a tekinteted, csak egy nyomorult vagyok, kérlek tedd meg, Istenem! Tekints le rám! Te ismered a szívemet, te tudod mi van benne. Te látod a szeretetet, ami a szívemben van irántad, de lehet, hogy ez, amit én szeretetnek nevezek valójában csak félelem?! Kérlek, vizsgálj meg, hozd fel az igazságot! Mutasd meg az igazságot, hogy aszerint tudjalak szolgálni! Távolíts el tőlem minden rosszat és hazugságot, és adj nekem egy új szívet, ha ez a te akaratod…!

Ennek az imának az lett az „eredménye”, hogy két évig maradtam még kételkedésben, közönyösségben, teljes elkeseredésben. Nem akartam többet hallani az iszlámról, már nem olvastam a Koránt, elhagytam a mecsetbe járást. De a Bibliát is kerültem, a szombatot nem akartam tartani, sőt, elmenekültem otthonról minden délelőtt, és nem akartam tanulmányozni az igét, pedig nem volt kötelező, és tudni kell, hogy mindennek ellenére ez hozott sokszor enyhülést számomra…. azok a szombatok, amikor Isten igéjét hallottam… De annyira áthatott a félelem, hogy teljesem átadtam magam neki, és ez megakadályozta, hogy engedelmeskedjek annak a szelíd, szeretettel teli hangnak, ami folyton hívott… de közömbös maradtam és elhallgattattam azt a hangot…

Ma már tisztán látom, az iszlám „szent könyve” hazugság, és minden szava az, de szép köntösbe van öltöztetve, mert Isten valós szavaival van keverve… Újra fellapozva a Koránt, az volt az érzésem, a gonosz végső célja az, hogy elvegye tőlem Isten ajándékát Krisztusban, a feltétel nélküli szeretetet és a hit által elnyert üdvösségemet, amit már a halál előtt, hit által megkaptam ajándékba. A Korán nem más, mint egy üres héj, ez a héj egyeseknek csábítóan szép, másokban pedig félelmet kelt, egyeseknek mindkettő. Az egyetlen dolog, amit a Korán és az iszlám adott nekem, az a félelem. A félelem, amely egész életemet át elkísért……egészen addig a napig, amíg el nem olvastam Ézsaiás próféta könyvének 53. fejezetét: „Mindnyájan, mint juhok, eltévedtünk, ki-ki a maga útjára tért: de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette. Kínozták, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt.” Másnap átadtam az életemet Krisztusnak, hisz Ő már hamarabb adta az Ő életét értem…és végre, annyi év után Istennel való kapcsolatom helyreállt, és megbékéltem Istennel. Nemsokára pedig víz és lélek által újjászülethettem Krisztusban.

Emlékszel még a történetem elejére? Édesanyám válasza annak idején ez volt: „Ne félj drága kisfiam, Isten szeret téged!” Sok évtizednyi szenvedés után végül megértettem, Isten szeret minket, és meg akar menteni, nem talál örömöt a szenvedésünkben, sem a félelmeinkben; nem a saját érdekét nézi, hanem a miénket… ez a valódi szeretet. Isten szeretet. És az élet Isten ajándéka számunkra. Ma már nincs bennem semmi félelem.

(Laura Dinó feljegyzései alapján)

A cél, amelyért igazán érdemes küzdeni, az a hasznosság. Hogy arra vágyjunk, szolgálatára lehessünk a világnak, hogy olyat tegyünk, ami az emberiség boldogságát és erényét szolgálja – ez a választás nyitva áll mindenki előtt. A lélek igazi vágya, hogy mások hasznára legyen. A legszebb szó, amit az ember élete végén hallhat: Jól van, jó és hű szolgám!

Henry van Dyke