A kis narancs
Utólag már jól látom és végtelenül sajnálom, hogy annyira aggodalmaskodó kismama és „mama” voltam, ahogy a gyermekeink máig szólítanak. Nem kellett volna. A mai tapasztalatok birtokában már sokkal jobban csinálnám, ha újra lehetne kezdeni. De persze nem lehet. Akkoriban, bár komoly hívőnek tekintettem magam, még annyira sem ismertem Istent, mint ma. A történetnek pedig már huszonöt éve… Az Úr azonban változatlan, és akkor is megmutatta, hogy lehet, érdemes bízni Benne. Megmutatta, hogy várakozáson felül szereti és megsegíti a Benne bízó bizalmatlanokat is…
A munkahelyemen épp ebédszünetet tartottam. Még most is emlékszem, hogy hányinger és ájulás között szédelegtem, ahogy a terhesség korai szakaszában ez gyakori jelenség. Az első gyermekünket vártam. És talán akkor is éppen a kérdések sora foglalkoztatott, amelyekre még éjszaka is felriadtam néha: „Ugye, egészséges lesz? Ugye, meglesz minden porcikája? Ugye, nem lesz semmi baja?” Egy kis doboz natúr joghurt és egy narancs. Ez volt az ebédem. A narancs friss illata mindig megnyugtatott és felüdített, még ebben az állapotban is. Felbontottam, és legnagyobb meglepetésemre egy kis narancs volt a közepén. Egy teljesen ép, hiánytalan, tökéletesen gömbölyű kis narancs. A nagy közepén egy hibátlan kicsike. Soha azelőtt és soha azóta nem találkoztam ilyen csodával. Gyakran volt már előtte is hasonló tapasztalatom, de a belső, kisebb gyümölcs mindig torzult valamilyen szempontból. Ez viszont tökéletes volt! Most, hogy belegondolok, ugyan, mekkora esélye lehetett annak, hogy a Magyarországra áramló narancsszállítmányokból pontosan az az egy gyümölcs kerüljön a kezembe, amelyik ilyen egyedülálló ritkaságot rejt?!
Azonnal tudtam, hogy ez Emi. A kicsi lány, aki egészséges lesz. Isten üzenete volt, hogy minden aggodalmat, félelmet, kétséget kiűzzön belőlem, hogy legyek teljesen nyugodt és bízzak… Aztán sok hét múlva hallhattam a szabványos, de mégis kedves, szívet melengető mondatot: – Van egy gyönyörű kislánya, Lilla!
Mindezt csak azért írtam le, hogy bátorítsalak, bízz minden helyzetben, határtalanul és mindenek felett Istenben, mint szerető Atyádban! Rengeteg időt és energiát felemészt a fölösleges félelem és az aggodalom, amikor tehetnénk nyugodtan a legjobbat: dicsőíthetnénk Istent a Belőle fakadó bátorsággal. Azt a kis narancsot mindegyikünknek adta: Jézus Krisztus, a tökéletes gyermek mindünkben megszülethet.
A szeretet soha el nem fogy
Huszonegynéhány évvel ezelőtt, amikor a második és esetleg további, leendő gyermekeinkre gondoltam, sokat töprengtem azon, hogyan fogom tudni majd az elsőszülött kislány mellett még szeretni az új babát. Hiszen ő annyira betölti a szívemet, a figyelmemet, gyönyörködöm az arcában, a szavaiban, a mozdulataiban. Hova fér majd még valaki? Vajon csökkenni fog a szeretetem iránta, hogy a testvéreinek is jusson?
Ma már – ennyi év távlatából – mosolyognom kell ezeken a kérdéseken, de akkor komoly problémát jelentett. Aztán amikor a fiunk megszületett és hatalmas fókaszemeivel először rám nézett, rögtön megértettem. A szeretet nem osztódik, hanem sokszorozódik. Nem olyan, mint a folyó, amely minél többfelé szakad, annál kevesebb vizet képes az egyes ágakba juttatni. Isten a saját hasonlatosságára teremtett minket. Mindegy, hány gyerek van, mindegyiküket szereted, ugyanazon a hőfokon, mégis másképp. Igazodva személyiségéhez, igényeihez. A szeretet nem fogy, hanem gyarapszik, sokasodik, árad. Istennek sem jelent akadályt a hétmilliárdos létszám, Ő gond nélkül szeret egy időben mindenkit, értelmetlen féltékenykedni egymásra. Emellett – a saját család mellett – hatalmas ajándék és további lépcsőfok, hogy Jézus földi gyermekeiben-testvéreiben saját családtagjainkon kívül egyszerre még számtalan apát és anyát, fivért és nővért, gyermeket és unokát szerethetünk, sokféle embert, akik kívül-belül különböznek, mégis ugyanaz a Krisztus lakozik bennük. Így a szívünk, a lényünk határtalanná tágul, megízlelve a jövendő világ erejét és csodáit. Hiszen az újjáteremtett Földön majd úgyis egyetlen, szerető, boldog családot alkotunk.
Elvégeztetett
Hónapok óta imádkoztam valakiért, akit nagyon szerettem, és aki nagyon szenvedett. Emberileg lehetetlen volt segíteni, kizárólag Isten hatalma elegendő az effajta bilincsek feloldásához. Sokakkal könyörögtünk már érte, de a javulás mindig csak ideiglenes maradt. Azonban lehetetlen volt lemondani róla, hogyan is tehettem volna … ez a szenvedés felnyitotta a szememet arra a fájdalomra, amit Isten érezhet egy-egy teremtménye miatt. Hogyan mondhatna le bárkiről, aki az övé?!
Egy téli napon már annyira túlcsordult a szívemben a fájdalom miatta, hogy kimentem a közeli dombokra, és megérlelődött bennem az elhatározás, hogy „Jézusom, nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem!” (1Móz 32:26) – vagyis meg nem tapasztaljuk a szabadulást. Annak idején ez volt Jákób könyörgése éjszakai élet-halál küzdelme során. Próbáltam futni, hogy enyhítsem a szorongattatás feszültségét, de csak vánszorogni bírtam, mert olyan erős volt a szél, hogy lélegzethez is csak nagy nehézségek árán lehetett jutni. Az erős szélrohamok havas esőfüggönyöket csapkodtak, az égen ólomszürke felhők vágtattak, szinte súrolva a dombok tetejét, északról dél felé. Minden reménytelenséget és kétségbeesést sugallt: add fel, úgyis hiába!
A végén már csak egyetlen kérdés forgott bennem: Mikor, Uram?! Mikor?! Meddig kell még gyötrődni?! – És egyszer csak megláttam Őt. Hatalmas volt, a látványra pedig kevés minden szó. Mintha a kereszt alatt álltam volna. Az arca sötét volt és torz a fájdalmaktól. Lehajtott fejéről vércseppek hulltak a földre. És a vihart túlharsogó hangot hallottam: Már megtörtént! – Akkor hirtelen megértettem: Igen! Elvégeztetett! (Ján 19:30) Az Ő sebei által gyógyultunk meg! (Ésa 53:5) Az Ő sebei által meggyógyultunk. Meggyógyultunk, megszabadultunk, megerősödtünk, elrejtettünk, örökkévaló életet nyertünk, Isten szabad gyermekei lettünk. A szabadulás már megtörtént. Már megtörtént!!! Örökkévaló hála és dicsőség a Fiúnak!
Küldetés
Be kellett feküdnöm a kórházba, és gondolatban már előre kértem Istent, adjon nekem feladatot odabent. Négyágyas szobába kerültem, a vizit során azonban felajánlottak egy egyágyasat, amit rögtön el is fogadtam. „De ha megint egyedül leszek, mint a múltkor, milyen feladatom is lesz?” – futott át az agyamon a kérdés. Érdekes módon, ahogy az ajánlat jött, el is ment, maradtam a helyemen. A nővérek elfeledkeztek rólam. A körülmények elég rosszak voltak. A közös WC és a fürdőszoba a folyosóról nyílt, és nem a leghigiénikusabb állapotok uralkodtak; a szomszéd szobában fertőző beteget kezeltek. Kísértett két napig a gondolat, mégis kérjem a külön szobát. Mivel a bizonytalanság érzése ott motoszkált bennem, végül mégsem tettem.
A harmadik napon új betegtárs érkezett a szobába. A-nak nagy fájdalmai voltak. Mikor meglátta a Bibliámat, elmondta, ő is berakta, de rögtön ki is tette a táskájából, mert félt, ha meglátják nála, kinevetik. Megkérdeztem, ő is olvassa-e a Szentírást. Elámultam a válaszán. Még soha nem nyitotta ki. „Szívesen odaadom, vagy olvashatjuk együtt is!” – mondtam neki. Azt szerette volna, ha én olvasok fel neki. Sétálni mentem és tanácstalanságomban imádkoztam: „Istenem, mutasd meg, mit olvassak először neki! Te tudod, mivel szólíthatod meg a szívét!” Első nap Dániel könyvének 6. fejezetét olvastuk, amikor a prófétát az oroszlánok közé dobják. Második estére már négyen voltunk a szobában. Ekkor az Úr a tékozló fiú példázatát mutatta nekem, és folyamatosan imádkoztam, hogy a megfelelő magyarázatot fűzzem hozzá. Hatalmas felelősségnek éreztem Istenről, Isten nevében beszélni idegen embereknek.
Az éjszaka nagyon nehéz volt, hajnalig imádkoztam minden szobatársamért, hiszen A négy hónapja képtelen aludni lábfájása miatt. Reggel, mikor felébredt, elmondta, végre tudott pihenni, és nem volt olyan nagy fájdalma. Áldottam Jézust, aki betegségeinket, fájdalmainkat is magára vette.
Tegnap hazakerültem és számot vetettem magamban – bár a körülményeim messze nem voltak tökéletesek, enyém lett az élet legnagyobb és legszebb tapasztalata: Isten szolgája lehettem. Azt is hiszem, a felolvasott igék Isten hívó szavaként hangzottak el ott a betegágyaknál: „Mert amint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek: Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem.” (Ésa 55:10-11)
K.A.M.