Ez a történet Gedeon bíráskodása után évszázadokkal, a kettészakadt királyság idején, a déli országrészben játszódik. Észak a tíz törzs területe volt Izrael néven, délen pedig Júda és Benjámin népe élt Júda országában. Josafát, Asa király fia a kisebb, déli rész királya volt, és apja után huszonöt esztendőt töltött a trónon (i.e. 872-848). Életművén végigtekintve elmondható, hogy – noha ő sem volt hibáktól mentes – az egyik legjobb, Istenhez leghűségesebb uralkodónak bizonyult. Ez a csata, amelyről itt olvashatunk, ugyancsak lényeges törvényszerűségeket mutat fel a keresztény élet napi küzdelmeire vonatkozóan. Bátorságot önt a szívünkbe látni az Úr gondoskodását, útjait, elgondolásainak nagyszerűségét és változatosságát – s mindezt értünk, akik könnyebben szétnyomhatók a molynál.
1. Eljöttek a Moáb és Ammon fiai
„És ezek után, eljöttek a Moáb fiai és Ammon fiai, és velük mások is az Ammoniták közül, Jósafát ellen, hogy hadakozzanak vele. Eljöttek pedig a hírmondók, és megmondták Jósafátnak: A tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellened Szíriából, és már Haséson-Tamárban vannak; ez az Engedi.” (1-2.v.)
Júda országa nagyon aprócska területet mondhatott magáénak a Sós- vagy Holt-tenger és a Földközi-tenger közé szorítva. Még az utóbbi partjának széles sávját is a filiszteusok birtokolták. Északon a testvérállam, Izrael, nyugaton a filiszteusok, keleten a Sós-tenger, délen pedig Edóm törzsei határolták földjét. A váratlanul ellene támadó hadak Moáb és Ammon leszármazottai, illetve később olvassuk, hogy a Szeir-hegyén lakozók, azaz edomiták voltak. Moáb és Ammon Lótnak a saját lányaitól született fiai (1Móz 19:30-38); tehát Ábrahám unokaöccsének leszármazottai. Edóm pedig nem más, mint Ézsau, Jákób (később Izrael) ikertestvére, aki maga is nagy nép ősatyja lett. Azt láthatjuk tehát, hogy – noha mindnyájan egy családból származnak, Táré utódai – a pátriárkák mellett élő férfiak közül mégis nagyon kevesen választották Jahve útját. Hamar ellentétbe kerültek az Istent követőkkel, végül pedig nyíltan ellenséges magatartást tanúsítottak. Ahogyan Ábrahám, Izsák, Jákób és József élete során törekedett előrehaladni az igazságban, s egyre inkább megtisztultak; úgy azok, akik nem Istennel jártak, egyre mélyebbre sodródtak a bálványimádásba és a gonoszságba. Történetünkben már saját testvéreik ellen vonultak hadba.
Engedi városa a Sós-tenger partján, Jeruzsálemtől délre fekvő kikötőváros. A támadók tehát térben és időben nagyon közel jártak Júda szívéhez.
Mit lehet tenni egy ilyen reménytelenül szorult helyzetben?
Te hová fordulsz, kitől kérsz segítséget váratlan veszély vagy válság idején? Mi az első gondolatod?
A moábita-ammonita sereg támadása az ember testi természetének folyton megújuló kísérlete az Istenhez tért lélek feletti hatalomátvételre. Aki igazán kereszténnyé lett, az szíve trónját átengedte Jézus Krisztusnak: teste, gondolat- és érzelemvilága, ízlése, akarata Isten befolyása, uralma alatt áll. Ennek következménye, hogy „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20) Ehhez azonban valóban újra és újra nemet kell mondanunk önző lényünk ösztönös késztetéseire, kívánságainkra, fellobbanó indulatainkra, de még korábbi bukásainkra is. Régi szokásaink, vereségeink emlékei, vágyaink mind összefognak, hogy Isten trónját megdöntsék: az irigység, fukarság, türelmetlenség, falánkság, durvaság, lustaság, és még sorolhatnánk vég nélkül mindazokat a tulajdonságokat, rögzült rossz szokásokat, amelyek Jézus nagylelkűségét, bőkezűségét, türelmét, önmegtagadását, szelídségét, szorgalmát és áradó szeretetét ki akarják szorítani lelkünkből.
Hogyan kerülhetünk ki győztesen e fenyegető helyzetekből?
2. Az Urat kezdte keresni
„Megijedt azért Jósafát, és az Urat kezdte keresni és hirdetett az egész Júda országában böjtöt. Azért felgyűltek a Júdabeliek, hogy az Úr segedelmét keressék, Júdának minden városaiból is jöttek, hogy az Urat megkeressék.” (3-4.v.)
Nem az a probléma, hogy ránk tör a félelem bizonyos helyzetekben, hanem az, ha nem tudjuk, mit tegyünk a félelmek szorításában. Josafát első gondolatai a hirtelen jött megpróbáltatás közepette Istenhez szálltak, Őt kereste bajában, amelynek megoldásához minden emberi segítség kevés lett volna. Az Úr tanácsát követte:
„És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50:15)
„Örvendezzen azok szíve, akik az Urat keresik. Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen. Emlékezzetek meg az ő csudálatos dolgairól, amelyeket cselekedett, az ő csodáiról és az ő szájának ítéleteiről.” (1Krón 16:10-12)
Ha Isten szavait komolyan vesszük, akkor a diadal már abban a pillanatban bizonyos, amikor Őt elkezdjük keresni! Örömmel és bizakodással fordulhatunk hozzá, segítségének korábbi emlékei pedig erősíthetik hitünket.
A király nem egyedül járult Jahve elé. Nem volt előzmények nélkül való, hogy a nép engedett hívásának, és összegyűltek Jeruzsálemben. A korábbi évek munkájának a válságban mutatkoztak meg gyümölcsei. Josafát ugyanis nem csupán a nép testi szükségleteiről gondoskodott, hanem lelki táplálékot is nyújtott nekik. A béke éveiben kiküldte a lévitákat, sőt, ő maga is útra kelt, hogy olvassák a népnek Mózes könyveit és oktassák az embereket Isten útjaira. Király és pap is volt egy személyben, ebben az értelemben tehát Jézus Krisztus előképe. Fáradozásának gyümölcse megmutatkozott: nem egyedül, hanem egy összekovácsolódott közösséggel együtt kellett szembenéznie a fenyegetéssel. Mivel az Úrral való kapcsolat az ország egész lakossága szintjén biztos alapokat nyert, most nem volt kérdés, hová is forduljanak:
„Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. Mi módon hívják azért segítségül azt, akiben nem hisznek? Mi módon hisznek pedig abban, aki felől nem hallottak? Mi módon hallanának pedig prédikáló nélkül?” (Róm 10:13-14)
Mindez ma is igaz. Istenről alkotott képünk, a belé vetett bizalom foka és erőssége váratlan helyzetekben azonnal lelepleződik. Ugyanakkor arra is fény derül, korábban mennyi időt és energiát fektettünk a Vele való kapcsolatba, mennyire mélyült el hitünk, mennyire kutattuk, hallgattuk, fogadtuk be szavait. Minél jobban átitatódik lelkünk Isten igéjével, annál hatékonyabb segítségnek bizonyul, hiszen egyre nagyobb kegyelmet meríthetünk belőle. Az nyerhet Istentől bőséges áldást vészhelyzet esetén, aki szoros, bizalmas, mindennapi kapcsolatban áll Vele – kételkedés nélkül tud Őrá támaszkodni, mivel korábbi tapasztalatai megalapozták hitét. A mai kegyelem nem elég holnapra, de útkészítője a következő nap áldásainak. Sajnos fordítva is igaz: e nap mulasztása a holnap kudarcában lepleződik le. Ne vesztegessük el tehát a hitbeli felkészülés, gyarapodás békességes alkalmait, mert nem tudjuk, mikor tör ránk a nyomorúság!
2.1. A böjt
Josafát nem egyszerűen összehívta a népet, hanem böjtöt hirdetett. Érdemes elgondolkodni a böjt értelméről, szerepéről saját életünk vonatkozásában is. Mire való, mivel gazdagodhatunk általa? Vajon kedvesebbé válunk Isten szemében a böjt miatt, esetleg böjt révén el tudjuk érni, hogy „meggondolja magát”, és teljesítse kívánságainkat? Az Úr Ézsaiás próféta által világos üzenetet küldött a böjt lényegéről:
“Hát nem ez-e a böjt, amit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-e, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik, és igazságod előtted jár; az Úr dicsősége követ. Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és ő azt mondja: Íme, itt vagyok. Ha elveted közüled az igát, és megszűnsz ujjal mutogatni és hamisságot beszélni; Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a sötétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.” (Ésa 58: 6-11)
Meglepő talán ez a felsorolás, de ha belegondolunk, rendkívül logikus: a legfőbb bajra mutat rá, vagyis alapvetően az önző emberi természet megtagadására kér; s a belőle fakadó minden gonosz tett elhagyásáról, és egy elemi törvény megtartásáról szól. „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.” (Mt 7:12) Egyrészt a zsarnokság, az elnyomás, a kizsákmányolás, a pletyka, az ármánykodás, a hazugság elvetése, másrészt az irgalmasság megnyilvánulásai sorakoznak egymás mellett: a rabok felszabadítása, a nélkülözők megelégítése testi-lelki vonatkozásban. Az ígéret szerint énünk háttérbe szorításával párhuzamosan, a másik javát szolgáló élettel támad fel Isten gyógyítása, világossága, ereje. A nagylelkű szeretet áradása az Úr lelkének munkája bennünk, élet fakad nyomában.
Ha gondosan végigolvassuk a fenti verseket, kirajzolódik belőle a Messiás küldetésének lényege, az evangéliumok foglalata: “Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Luk 4:16-19)
Amit tehát Isten vár tőlünk, nem kevesebb, mint saját szeretete, irgalmassága – az a tökéletes jellem, ami Jézus Krisztus tetteiben, önmegtagadó életében megnyilvánul. Önmagát megalázva, megtagadva az ember javáért munkálkodott, egész lényét teljesen odaadta. Ez az a böjt, ez az az élet, amely felvirágzáshoz, gyümölcsözéshez, az örökkévalóságban is fenntartható élethez vezet. Az önzés, amelynek cselekedeteit a fenti igében az Úr keményen megfeddi, szükségszerűen halálba vezetnek, mert az énközpontú lét olyan, mint a rákos sejt sorsa: önnön pusztulását segíti elő a környező sejtek bekebelezésével.
A böjt tehát az önmagunkról, javainkról való rendelkezés jogának átadása Isten kezébe, lemondás szükségleteink, igényeink kielégítéséről. Ha megtesszük – de saját erőből ez is képtelenség! –, utat nyitunk a szeretet cselekedeteinek, amelyek nem a mi tetteink, hanem az Úr műve bennünk Jézus által. Vagyis a böjt, mint önmegtagadás, valójában feltöri személyiségünk kemény burkát, felnyitja szemünket – és alkalmassá tesz a menny befogadására. Nem Istent változtatja meg, aki tökéletes, szent és változhatatlan, hanem minket, tökéletlen halandókat munkál meg, hogy megértsük, mi az irgalmasság lényege. Meglágyítja az ember kemény szívét, hiszen az éhség és szomjúság – nem csupán fizikai értelemben – rávilágít sebezhetőségünkre, a Teremtőtől való függőségünkre. A böjt, a lemondás révén a fontossági sorrend is lelepleződik: több-e az élet számunkra, mint eledel? Mennyire lényeges az Istennel való kapcsolat magasabb szintre emelése, mennyivel elégszünk meg Belőle? A böjt mind emellett megalázza a kevélységet, felismerteti valódi helyünket és helyzetünket, a könyörület fényében láttatja mások elesettségét, fogékonnyá tesz a jóságra – lehetővé teszi, hogy Isten cselekedni kezdjen. A böjt elválaszthatatlan az imától: az előbbi legfőbb célja a lélek megnyitása, készségessé tétele az Atyával való kapcsolat szorosabbá tételére, a hittel teljes imádságra, a másokért való közbenjárásra.
Jézus Krisztus keresztsége után negyven napig böjtölt a pusztában, hogy az előtte álló szolgálatra, a kereszthalálba torkolló szenvedésekre felkészülhessen. Lemondott mindenről már akkor, amikor még a mennyben eldöntötte, hogy vállalja a halandó Bűnhordozó szerepét; a negyvennapi böjt e lemondás és megalázkodás egyik csúcsa volt. A világegyetem létrehozója és fenntartója, az angyalseregek hatalmas parancsnoka egy földi sivatagban étlen-szomjan imádkozott: kizárólag az Atyából, az Atyával való kapcsolatából táplálkozott, ez volt élete forrása és táplálója. Noha fizikailag végtelenül legyengült, lelkileg hatalmasan megerősödött: ezt bizonyítja, hogy vissza tudta utasítani mindhárom sátáni kísérletet, amelyek a legsebezhetőbb pontokon támadták akaratát és Istennel való kapcsolatát. Az Ő példája bátorító üzenet számunkra is: a böjt révén lemondhatunk saját akaratunkról és helyette Atyánk akaratának rendeljük alá magunkat, feladjuk az önzés függetlenségét, lelkünk imában összefonódik Vele és erős, alkalmas eszközévé válhatunk céljai kivitelezésében. A böjt tehát az „énvesztés” és az Úrral való egyesülés csodálatos lehetősége, alkalmas előkészület az ima általi, hitbeli előrelépésre, a szeretetben való növekedésre.
3. Hallgass meg és szabadíts meg minket!
„És megállt Jósafát Júda és Jeruzsálem gyülekezetében, az Úr házában az új pitvar előtt; És mondta: Ó, Uram, mi atyáink Istene! nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna. Ó, mi Istenünk! nem te űzted-e ki e földnek lakóit a te néped az Izráel előtt, és nem te adtad-e azt Ábrahámnak, a te barátod magvának mindörökké? És laktak azon, és építettek azon a te nevednek szentséges hajlékot, mondván: Amikor veszedelem jön mi reánk, háború, ítélet, döghalál vagy éhség, megállunk e házban előtted (mert a te neved e házban van) és amikor kiáltunk hozzád a mi nyomorúságainkban: hallgass meg és szabadíts meg minket. És most, íme az Ammoniták, a Moábiták és a Seir hegyén lakozók, akiknek földjén nem akartad, hogy átmenjenek az Izráel fiai, mikor Egyiptom földjéről kijöttek, hanem mellettük mentek el és nem pusztították el őket; Íme ezért azzal fizetnek nékünk, hogy ellenünk jönnek, hogy kiűzzenek a te örökségedből, melyet örökségül adtál nékünk. Ó, mi Istenünk, nem ítéled-e meg őket? Mert nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak te reád néznek a mi szemeink.” (20:5-12. v.)
Az ima többnyire jellemünk lenyomata: feltárul benne az Istenről és önmagunkról alkotott képünk, hitünk mélysége. Kéréseink elárulják, mit tartunk igazán fontosnak, illetve milyen hatalmat tulajdonítunk az Úrnak, és milyen területeket engedünk át neki az életünkből. A fentebb olvasható könyörgés is feltárja előttünk Josafát király szívének mélységeit: hogyan tekint az Úrra és saját lehetőségeire ebben a kritikus helyzetben. Sok vonatkozásban hasonlóságot mutat ez az imádság Ezékiás királyéval az asszírok támadása idején (Ésa 27:16-20), ugyanakkor ma is rendkívül aktuális – keresztényként gyakran élünk át hasonló szorongattatást.
3.1. Atyáink Istene
A megszólítás, illetve Isten hatalmának „felmérése”, uralkodásának alázatos elismerése a Jézus Krisztus által tanított „Miatyánk” bizonyos soraival rokonítható:
„Ó, Uram, mi atyáink Istene! nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna.” (6)
„Mi atyánk, ki vagy a mennyekben… mert tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség mindörökké…” (Mt 6:9.13)
Josafát elismerte Isten mennyei királyságát, valamint azt, hogy uralma a Földre is, az összes itteni birodalomra kiterjed, és valójában minden hatalom az Ő kezében van. Tehát egy olyan Atyát mutat be, akinek trónja a mennyben áll, mindenható és végtelen erejű uralkodó, aki kizárólagos Isten, és az emberiség felett valóságos, vitathatatlan hatalommal rendelkezik. Mindez igazság ma is, hiszen az Örökkévaló ezredévek múltán sem veszített hatalmából és erejéből – e tények alázatos felismerése, belátása és kimondása alapozza meg számunkra is a hitet. Mennyire napi valóság mindez számunkra, mennyire építünk e rendíthetetlen alapra?
3.2. Barátod magva
„nem te űzted-e ki e földnek lakóit a te néped az Izráel előtt, és nem te adtad-e azt Ábrahámnak, a te barátod magvának mindörökké? És laktak azon, és építettek azon a te nevednek szentséges hajlékot” (7-8)
Nagyon lényeges elem az imában az emlékezés, mert hitfokozó és hálagerjesztő hatása van: emlékeztet arra, hogy Isten terve és műve volt a kánaáni honfoglalás, Ő választotta ki nemcsak Ábrahámot és leszármazottait, de a földet is számukra. További összekötő kapocs a templom, amelyben látható módon is jelen van az Úr dicsősége, egyben a legfontosabb találkozási pont volt a nép és Istenük között.
E részletnek látszólag nincs kapcsolata a kereszténységgel – de csak látszólag. Ábrahám magva elsődleges értelemben Izrael népe volt az Ószövetség idején. Másodlagos értelemben azonban egyetlen személyre utal: „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről: és a te magodnak, aki a Krisztus.” (Gal 3:16) Tágabb értelemben ez a Föld, az egész emberi nemzetség Jézus Krisztusé volt a teremtés jogán, áldozata révén pedig örökre visszavásárolta attól, aki a bűn révén hatalmat vett rajta. Hit által minden ember elkötelezheti magát az Úr Jézus mellett: „Ha pedig Ábrahám magva vagytok, tehát a Krisztuséi, és ígéret szerint örökösök.” (Gal 3:29)
3.3. Salamon imája
„Amikor veszedelem jön mi reánk, háború, ítélet, döghalál vagy éhség, megállunk e házban előtted (mert a te neved e házban van) és amikor kiáltunk hozzád a mi nyomorúságainkban: hallgass meg és szabadíts meg minket.” (9)
E szavak lényegében Salamon király templomszentelő imádságának részletei. Josafát úgy hivatkozott erre, mint kétségtelen lehetőségre, hiszen maga az Úr válaszolt akkor, szó szerint fényes bizonyítékát adva jóindulatának és irgalmasságának. Ez a pillanat ugyan a veszedelem és a nyomorúság ideje Júda életében, de egyben a remény és a bizakodás alkalma is. Isten megígérte, hogy szeme és szíve mindenkor e házban lesz, mindig figyelni fog népe esedezésére, és a kellő pillanatban megmutatja szabadító hatalmát.
A szent hajlék, a templom, amelyen Isten szeme függ, s amelyben szíve lakozik, az Újszövetség idején nem más, mint Fia, Jézus Krisztus; aki második, tökéletes Ádámként, ismét és véglegesen felépítette az Úr templomát a bűn által megrontott Földön, hogy mindenki, aki hisz Őbenne, ugyancsak Isten templomává lehessen – mint kezdetben Ádám és Éva voltak. Amikor imában kérünk, hálát adunk, kiöntjük szívünket Isten előtt, csakis egyetlen úton tehetjük. Ugyanis „egy a közbenjáró Isten és ember között, az emberfia Jézus Krisztus” (1Tim 2:5), aki esedezik értünk az Atya trónja előtt – mint Megváltónk, Testvérünk és Megtartónk. Mi tehát már nem az egykori jeruzsálemi templomhoz kötjük hitünket, hanem a mennyei szentélyhez, ahonnan kéréseink Jézus főpapi közbenjárásával összefonódva jutnak Isten elé. Milyen tökéletes út, milyen túláradó szeretet!
3.4. Az ellenség támadása
A testvérnépek támadása annak ellenére következett be, hogy Izrael népe rosszat tett volna ellenük, hiszen nem szállt csatába velük a honfoglalás során:
„És most, íme, az Ammoniták, a Moábiták és a Seir hegyén lakozók, akiknek földjén nem akartad, hogy átmenjenek az Izráel fiai, mikor Egyiptom földjéről kijöttek, hanem mellettük mentek el és nem pusztították el őket; Íme, ezért azzal fizetnek nékünk, hogy ellenünk jönnek, hogy kiűzzenek a te örökségedből, melyet örökségül adtál nékünk. Ó, mi Istenünk, nem ítéled-e meg őket?” (10-12)
Ahogy korábban már említettük, testi természetünk zabolázatlan ammonitái kegyetlenek és könyörtelenek: ha nem pusztítjuk el, ők törnek romlásunkra. Nincs lehetőség a békés egymás mellett élésre: kizárólagosságra törekszenek, hiszen Jézus Krisztus uralma vereséget jelent Sátán számára. Az egykor hazugsággal megszerzett örökséget, az emberi szív hódolatát és bizalmát semmiképp nem akarja elveszíteni. Hatalmas örömhír, hogy Isten már megítélte Lót és Ézsau leszármazottait: az önzővé korcsosult emberi természet minden megnyilvánulási formája Krisztus keresztjére szögeztetett egyszer és mindenkorra! Jézusban élhetünk azzal a szabadsággal, amely nem vállal közösséget a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem az életet fakasztó szeretet tevékeny részese.
3.5. Nincs erőnk
„Mert nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak te reád néznek a mi szemeink.” (12)
Josafát reálisan látta a helyzetet: hiába minden emberi igyekezet a részéről, Júda legnagyobb hadserege sem elegendő ekkora túlerővel szemben, szövetségeseket toborozni túl késő. Beismerte tanácstalanságát, gyengeségét, ugyanakkor a megoldást a legjobb helyről remélte, hiszen felfelé nézett, oda, ahová „atyja”, Dávid annak idején: „A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet.” (Zsolt 124:8)
Nekünk sincs esélyünk önmagunkban Moáb, Ammon és Séir seregeivel szemben, akik könyörtelenül ellenünk fordultak. Egyetlen menedékünk a Golgotán áll, és azt hirdeti: az Úr megkegyelmezett, Jézus Krisztus győzött, szabadok vagyunk és reményünk minden képzeletet meghaladó módon beteljesedett!
Tulajdonképpen az Úrral való járás a „legnagyobb kaland” – soha nem tudjuk, milyen utat választ hatalma kinyilvánítására, a segítségnyújtásra. A mi dolgunk csak annyi, hogy felfelé nézzünk, kérjünk s aztán legyünk nyitottak válaszának meghallására.
4. Holnap szálljatok szembe velük!
„És a Júdabeliek mindnyájan álltak az Úr előtt, gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal egyetemben. Akkor Jaházielre, a Zakariás fiára (ki Benája fia, ki Jéhiel fia, ki Mattániás fia vala, és az Asáf fiai közül való Lévita volt) az Úrnak lelke szállt, a gyülekezet közepette, És mondta: Mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Jósafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek, és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük! Ímé ők a Cic hágóján fognak felmenni, és rájuk találtok a völgynek szélénél, a Jeruel pusztájával szemben. Nem kell néktek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz.” (13-17. v.)
Josafát őszinte könyörgése azonnali válaszra indította Istent: a léviták közül való Jaháziel által rögtön megfelelt a kérésre, mégpedig a békesség, a bátorítás üzenetét küldte az alázatos júdabeli népnek. Keretbe foglalta szavait a Ne féljetek és ne rettegjetek! felszólítás. Isten olvas a szívekben, és jól tudja, hogy a Tőle való elszakadás egyik első, ugyanakkor legrettenetesebb következménye a félelem és rettegés. Olyan lelkiállapotról van szó, amely bénítóan hat az ember testére-lelkére, stresszt okoz, betegséget idézhet elő, hiszen kilátástalan jövőképet fest elénk – gyakran halálba torkollót. Megzavarja a tiszta gondolkodást, csüggedésbe taszít és reménytelenséget sugall. Isten mindettől meg akarja szabadítani gyermekeit, egyszer és mindenkorra. Bátorít és biztosít minket közelségéről, hatalmas támogatásáról, szabadulást és felszabadulást ígér.
Látszólag ellentmondó az üzenet, amelyet Zakariás fia tolmácsolt: nem ti harcoltok velük, hanem az Isten – ennek ellenére holnap szálljatok szembe velük! Ha az Úr küzd, miért kell a népnek mégis szembeszállnia az ellenséggel? Isten semmit nem akar értünk tenni – nélkülünk. Mivel nem akarat nélküli robotoknak teremtett minket, tiszteletben tartja választásunkat, döntéseinket. Amikor már ismerjük Őt, ha csak korlátozott mértékben is, akkor többé sem szándékaink ellenére, sem pedig beleegyezésünk nélkül nem akar minket megszabadítani. Ha csak minimális mértékben is, de ki kell fejeznünk, hogy az Ő oldalán állunk – nem erővel, hanem elhatározással. Fel kell tehát vonulni – ha mégoly csekély is haderőnk – tudva, hogy Isten fog küzdeni értünk.
Isten a szembeszállás parancsát alátámasztandó prófétai kijelentéssel erősítette a júdabeliek hitét, az ellenség másnapi mozgását illetően. Az Úr pontosan tudja minden holnap minden hadmozdulatát, és megvan a megfelelő ellencsapás tervezete a részéről. A mi feladatunk a felvonulás és a figyelmes engedelmesség, illetve „veszteg maradás”. Emberi erőre nincs szükség a gonosz elleni küzdelemben, hiszen nemcsak elégtelen, de – mennyire tragikus! – éppen saját erőnk volna árulónk, mert a gonosz testi természetünkön keresztül tud befolyása alatt tartani minket. Kizárólag a mennyei eredetű hatalom volt képes győzelmet aratni a Sátán minden fortélya és munkája felett.
A felvonulás egyben a hit bizonyítéka és próbája is. Az isteni parancsba, kijelentésekbe vetett bizalom már akkor engedelmességre késztet, amikor szemmel láthatóan még nem történt semmi. Csupán emlékekre, az Úr szavaira támaszkodva kell sokszor megtenni az első, döntő lépéseket – a meg van írva, így szólt az Úr a remény egyetlen forrása a gyakran kegyetlen realitással szemben. Ha azonban megtesszük azt, amit elöljáróban Isten kér, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem fogunk csalódni. Amit az igazmondó Isten megígért, az már akkor valóság, amikor még testi szemeink számára nem látható mindebből semmi. Itt tehát nem az ellenfelekkel való küzdelemre kell összpontosítani a figyelmet, mert az már az isteni ígéret elhangzása pillanatában elvégzett dolog, hanem a hitért kell küzdenünk, amely egykor a szenteknek adatott. (Júd 1:3b)
Ez a történet tulajdonképpen a hit általi megigazulás csodálatos üzenetét közvetíti a keresztények számára: a bűnre késztető, gyenge, önző emberi természet és a belőle fakadó kísértések legyőzhetetlen ellenséget jelentenek számunkra: „nincs, aki jót cselekedne, nincsen, csak egy is.” (Róm 3:12) Isten azonban Jézus Krisztusban győzelmet kínált számunkra, mert Ő az, aki az ördög minden munkáját lerontotta. Ez a diadal hit által lehet a miénk: „Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Ján 5:4-5) Az Atyától született Fiú diadala szerzett számunkra szabadulást a bűnterhes, halálba futó életből – tudunk-e úgy lépni, gondolkodni, dönteni minden pillanatban, hogy győztesek vagyunk? Tudunk-e minden reggel emelt fővel, bizakodva elindulni egy-egy csatába abban a tudatban, hogy Isten oldalán az abszolút többséghez tartozunk?
Ha tehát Josafát igazán hitt ennek az üzenetnek, akkor pontosan teljesíteni fogja a parancsot: másnap szembeszállnak a roppant túlerővel.
5. Dicséret
„Akkor Jósafát meghajtotta fejét a föld felé, s Júda és Jeruzsálem lakói leborultak az Úr előtt és imádták az Urat. A Kéhátiták fiai közül és a Kóriták fiai közül való Léviták pedig felálltak, hogy az Urat, Izráel Istenét nagy fennszóval dicsérjék.” (18-19. v.)
A hit a király és alattvalói részéről a hálaadásban azonnal megnyilvánult. Nem késlekedtek kifejezni köszönetüket a gyors válaszért, a szabadítás ígéretéért. Leborultak és imádták Istent. Mit is jelent ez a szó, imádat? Azt, hogy feltétel nélkül elismerjük hatalmát felettünk, felsőbbrendűségét velünk szemben, és egész lényünket szolgálatába állítjuk. Alapja, hogy Ő a teremtő, megváltó és megtartó – megváltoztathatatlan kapcsolat köt hozzá. Noha ennek megkérdőjelezése volt Lucifer működésének kiindulópontja, Jézus világosan rámutatott kötelességünkre: „Az Istent imádd és csak neki szolgálj!” (Luk 4:8) Dávid gyakran intézett felhívást népéhez, mert fontosnak tekintette tudatosítani valódi állapotunkat: „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt! Mert ő a mi teremtőnk, mi pedig az ő népe, legelőjének juhai vagyunk; vajha ma hallanátok az ő szavát.” (Zsolt 95:6-7) Az igaz, képmutatás nélküli imádat alázatból fakad, amely jól látja önnön kicsiny voltát és mindenkor kész térdre borulni az élet forrása előtt.
Josafát és a nép szíve csordultig megtelt hálával és énekszóval áldották az Örökkévaló nevét. A leírás tanúsága szerint az egykor Dávid által létrehozott templomi zenekar vezetőinek leszármazottai vezették e kórust is, és bizonyára zsoltárai közül választottak dicsőítő éneket:
„Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban! Azért nem félünk, ha elváltozna is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe. … A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki pusztaságokat szerez a földön; Hadakat némít el a föld széléig, ívet tör, kopját ront, hadi szekereket éget el tűzben. Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek között, felmagasztaltatom a földön. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk!” (Zsolt 46)
Milyen gyakran adunk előre hálát Isten szabadításáért? Úgy, ahogyan Jézus tette Lázár lezárt sírja előtt: „Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem! Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem!” (Ján 11:41-42) Mennyi időt szánunk Isten magasztalására? Hatalmas áldás rejlik benne minden hívő ember számára, hiszen hitünk, reménységünk, bátorságunk egyre fokozódna, ha többet és gyakran dicsőítenénk Istent. Vajon miért? A dicséret összekapcsolódik az okok felsorolásával: ha tisztán látjuk, számba vesszük és számon tartjuk Isten tökéletes lényének jellemvonásait, jóságát, türelmét, csodálatos tetteit, vele szerzett tapasztalatainkat, ezzel párhuzamosan nő bennünk az iránta érzett ragaszkodás is. Az egyre mélyülő istenismeret a szeretet és hála növekedését, az öröm fokozódását idézi elő, ez pedig kihat testi-lelki egészségünkre, a körülöttünk élőkkel való kapcsolatainkra is…
Van mit tanulnunk és személyesen is megtapasztalnunk Dávid dicséreteiből:
„Magasztallak téged, hogy meghallgattál és szabadításomul lettél! Istenem vagy te, ezért hálát adok néked! Én Istenem, magasztallak téged. Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme!” (Zsolt 118:21.28-29)
„Magasztallak téged teljes szívemből, énekkel áldalak az istenek előtt. Szent templomod felé hajolok, s magasztalom nevedet kegyelmedért és igazságodért; mert minden neveden felül felmagasztaltad a te beszédedet. Mikor kiáltottam, meghallgattál, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt.” (Zsolt 138:1-3)
„Magasztallak téged, Istenem, királyom, áldom nevedet örökkön örökké! Minden napon áldalak téged, és dicsérem neved örökkön örökké! Nagy az Úr és igen dicséretes, és az ő nagysága megfoghatatlan. Nemzedék nemzedéknek jelentgeti a te hatalmasságodat. A te méltóságod dicső fényéről elmélkedem. … Az Úr dicséretét beszélje ajkam és az ő szent nevét áldja minden test örökkön örökké!” (Zsolt 145:1-3.21)
6. A csata
„És reggel felkészülvén, kimentek a Tékoa pusztájára; és mikor kiindulnának onnan, megállt Jósafát, és mondta: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” (20.v.)
Jósafát a csata előtt egy utolsó, bátorító szózatot intézett a néphez. Emlékeztette őket a tegnapi meghallgatásra és az Úr üzenetére. Példaértékű, ahogyan a király megvallotta hitét és a népet is ennek gyakorlására szólította. Az Istenbe vetett bizalom – és kinyilvánítása – a lelkierő megsokszorozódását vonja magával. A prófétai szóhoz, az igéhez kötődő hit biztos horgony a legnagyobb viharban is.
„Tanácsot tartván pedig a néppel, előállította az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menvén, és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága; És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet: az Úr ellenségeskedést szerzett az Ammon fiai és a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdára jöttek, és megverettek. Mert az Ammon és a Moáb fiai a Seir hegyén lakozók ellen támadtak, hogy őket levágják és elveszítsék; és mikor mind elvesztették a Seir hegyén lakozókat, azután egymás elpusztítását segítették elő. A Júda népe pedig ment Mispába a puszta felé, és mikor a sokaság felé fordultak: íme, csak elesett holttestek voltak a földön, és senki sem menekült meg.” (21-24. v.)
Alázatra vallott a király részéről, hogy kikérte a júdabeliek véleményét a csatába indulás módjáról és mikéntjéről, majd pedig közös döntés alapján az énekesek vonultak fel elöl, Isten dicséretét zengve. (Ezek szerint jól tudták már akkor is, hogy az éneklés blokkolja a félelmet. Modern kutatások egyébként igazolták az éneklés pozitív élettani hatásait: közben endorfin termelődik, hangulatjavító hatású, elűzi a depressziót, közösségépítő szerepe van, segít a helyes légzéstechnika elsajátításában is, így a szervezet több oxigénhez jut stb.) Mindenesetre szép rendben kezdték meg a menetelést, magasztalva a menny uralkodóját, kifejezve hálájukat, tiszteletüket iránta. Szívük a dallammal együtt felemelkedett, nem engedtek a kísértésnek, hogy az ellenség látványa megzavarja, megfélemlítse őket.
Csodálatos, ahogyan az Úr hitben megtett lépéseikre, hangosan kinyilvánított bizalmukra azonnal megfelelt: ellenségeskedés támadt a szövetségesek között, amely végül gyilkos viszállyá fajult, és általános öldöklésbe fulladt. Jósiás népének egyetlen kardot sem kellett a magasba emelnie – az Úr ígérete pontosan, bár meglepő módon beteljesedett. A három ellenséges nép, amely csupán abban egyezett meg, hogy Júdát elpusztítják, valójában rendkívül sebezhető volt. Amikor a szövetség önzések rövid távú együttműködésén alapul, törékeny és kérészéletű: a kritikus pillanatokban mindig kudarcot vall, mert az önérdek érvényesítése rendszerint felülírja a közös célokat, s a látszategység zűrzavarba torkollik, majd látványosan széthullik. Ez történt most is, Jósiás és népe szeme láttára: az Úr csodálatos szabadulást szerzett számukra anélkül, hogy egy hajuk szála is meggörbült volna.
Bizonyára ismerős „az Úr ellenségeskedést szerzett” kifejezés – rögtön a Biblia második lapján megtaláljuk. Az asszony magva, másutt Ábrahám Magva örök ellenségeskedésben áll az emberért, megmentése érdekében. Ott és akkor – bár ez Jósiás csatájához képest még a távoli jövő – Jézus Krisztus, az Isten Egyszülöttje küzdött életre-halálra az ellenséges erőkkel, és bár az életébe került, mégis győzedelmeskedett. Az embernek e csatába nem volt beleszólása, mindössze hitben elfogadhatta a felkínált, drága áron visszaszerzett örök életet…
Mindenesetre a fenti, Jeruzsálem mellett vívott harc is egy példa annak bizonyítására, hogy Isten bölcsessége kimeríthetetlen: számtalan utat talál a legreménytelenebbnek tűnő helyzetből történő szabadításra is! Nem igényli a mi erőnket – már hitünk első, gyenge lépései alapot biztosítanak számára végtelen hatalmának kinyilvánítására. Mindig meglepetést okoz, mert nem a mi elképzeléseinkre épít, de bízhatunk „találékonyságában” és tökéletes megoldásaiban!
7. A zsákmány
„Akkor elment Jósafát és az ő népe, hogy azoknak jószágait megzsákmányolják, és találtak náluk temérdek gazdagságot és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztottak róluk, oly sokat, hogy alig vihették el, és harmadnapig kapdosták a zsákmányt, mert felette sok volt.” (25. v.)
Ez egy olyan váratlan ajándék volt Isten részéről, amire emberileg nézve nem lehetett számítani. Csodálatos megerősítést nyertek az Úr szeretetéről, aki „véghetetlen bőséggel mindent megtehet, feljebb, mint ahogy mi kérjük vagy elgondoljuk” (Ef 3:20), hiszen ki gondolt volna arra, hogy egyáltalán zsákmányt kérjen imáiban, amikor puszta létük forgott kockán. Három nap kellett ahhoz, hogy mindent „betakarítsanak” – megfordult tehát a kocka. A csata – amelyben nem fáradtak el és semmi bántódásuk nem esett – jóval rövidebb ideig tartott, mint a hátrahagyott javak összeszedése. A támadáskor a túlerő félelmetes problémának tűnt, most viszont bőséges zsákmányt jelentett minden egyes résztvevő számára. Hirtelen meggazdagodtak, noha nem számoltak vele előre, nem kérték, eszükbe sem jutott. Egyben Josafát bátorító szavai is valóra váltak, amelyeket a csata elején intézett Júdához. A halálfélelemre okot adó, egyértelműen kilátástalannak tűnő helyzet hatalmas nyereséggel zárult. S mindez miért? Mert az Úr, ingyen kegyelemből, szeretete végtelenségéből fakadóan megjutalmazta hitbeli hűségüket, bátorságukat, hogy elindultak a parancshoz pontosan igazodva az engedelmesség útján. Valójában keresi azokat, akiket eláraszthat gazdagságával, keresi az Őt keresőket, hogy szeretete jeleivel, áldásaival körülvegye őket.
Számunkra is nagyon bátorító ez a részlet, hiszen láthatjuk, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róm 8:28) Próbáinkból, a válságokból Istenhez hűnek maradva mi is nagy nyereséggel jöhetünk ki, hiszen a győzelmek emléke feltölti lelki kincsesházunkat, megerősíti hitünket, fokozza az Úr iránti odaadásunkat, s olyan javakra is szert tehetünk, amelyekről kezdetben nem is álmodtunk. Megtölti szívünket örömmel, hálával és reménnyel, amely erőt ad a jövőbeli helyzetek kezeléséhez is. Mindig állítsunk gondolatban emlékoszlopokat a szabadítások, szabadulások emlékére, mert nemcsak életünk mérföldköveiként tekinthetünk vissza rájuk, de a hálás emlegetés Istenhez fűződő viszonyukat is megszilárdítja. S talán a legfontosabb: minden egyes szabadulás a Krisztus-arcúság kirajzolódásának egy-egy fontos állomása. Végső soron ez a cél, amelyért küzdelmünk folyik: hogy eljussunk „mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.” (Ef 4:13) Csodálatos távlatok: Krisztus teljessége, az Ő istenemberi tökéletessége kiábrázolódhat mindazokban, akik nem csüggednek a próbákban és a csatákban, hanem felveszik a küzdelmet Krisztus oldalán!
8. A hálaadás völgye
„Negyednapra pedig gyűltek a hálaadásnak völgyébe, mivel az Úrnak ott adtak hálákat; azért azt a helyet hálaadás völgyének nevezték mind e mai napig. Megtért azért Júdának és Jeruzsálemnek egész népe Jósafáttal, az ő fejedelmükkel együtt, hogy visszamenjen Jeruzsálembe nagy örömmel; mert az Úr megvigasztalta őket az ő ellenségeik felett. És bementek Jeruzsálembe, lantokkal, citerákkal és trombitákkal, az Úr házához.” (26-28. v.)
Nem volna teljes a kép, ha a zsákmányszedéssel befejeződött volna a történet. Josafát azonban gondoskodott róla, hogy ne csak a csata előtt, hanem utána is kifejezze az egész közösség Isten iránti háláját. Énekelve vonultak csatába, és most ugyancsak hálazsoltárt zengve vonultak vissza Jeruzsálembe, a megoltalmazott városba.
„Ti népek mind tapsoljatok, harsogjatok Istennek vígságos szóval! Mert az Úr felséges, rettenetes; nagy király az egész földön. Alánk veti a népeket, a nemzeteket lábaink alá. Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten: énekeljetek bölcsességgel. Isten uralkodik a nemzetek fölött, Isten ott ül az ő szentségének trónján.” (Zsolt 47)
„Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában, az ő szent hegyén. … Mert íme, a királyok összegyűltek, de tovatűntek együttesen. Meglátták ők, legott elcsodálkoztak; megijedtek, elriadtak. … Örül Sion hegye, ujjonganak Júda leányai a te ítéleteidért. Bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig!” (Zsolt 48)
Életünk mekkora hányadát fordítjuk az Úr dicséretére, hálánk kifejezésére az elvett javakért, a megtapasztalt csodákért? Van-e nekünk is Hálaadás-völgyünk? Ha belegondolunk, a világegyetem lakói közül éppen az emberek köszönhetik a legtöbbet Istennek, hiszen Szent Fia nem csupán Teremtőjük, de Megváltójuk és Megtartójuk egyben, s a mai napig Közbenjárójuk. Mégis elszomorítóan kevés időt töltenek hálájuk kifejezésével, sokkal többet háborúkkal, gyűlölködéssel, önző kedvtelésekkel. A Biblia bepillantást enged a mennyei világba, és azt láthatjuk, hogy a trón körül álló titokzatos lények soha nem szűnnek dicsérni és magasztalni a Mindenhatót: „És a négy élőlény, amelyek közül mindnek hat-hat szárnya volt, köröskörül és belül tele volt szemekkel, és meg nem szűnik nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van, és aki eljövendő.” (Jel 4:8)
Dávid zsoltáraiban számos példát találunk a szabadítások megéneklésére, de mi is törekedhetünk arra, hogy személyes élményeinket imába öntsük és kifejezzük imádatunkat:
„Sokat cselekedtél te, Uram Istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi érettünk; semmi sem hasonlítható hozzád; hirdetném és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.” (Zsolt 40:6)
„Örvendezzetek, ti igazak, az Úrban, a hívekhez illik a dicséret. Dicsérjétek az Urat citerával, tízhúrú hárfával zengjetek néki. Énekeljetek néki új éneket, lantoljatok lelkesen, harsogón. Mert az Úr szava igaz, és minden cselekedete hűséges.” (Zsolt 33:1-4)
Sokat elárul lelkünk állapotáról, hogy vannak-e új énekeink, amelyek győzelmekről és háláról szólnak.
9. Békesség
„És lett az Istennek félelme az országok minden királyságain, mikor meghallották, hogy az Úr hadakozott az Izráel ellenségei ellen. Megnyugodott azért Jósafát országa, és békességet adott neki az ő Istene minden felől.” (29-30. v.)
Isten az egyetemes békesség Istene. Tervei soha nem csupán egyetlen emberre vagy egyetlen népre, közösségre korlátozódnak. Mindaz, ami Júdával történt, tanító célzattal történt a környező, pogányságba, bálványimádásba süllyedt népek számára. A békéltetés eszközei az Úr kezében az őt nem ismerők körében: „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, Jákób nemzetségének megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására: sőt, a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a Föld széléig terjedjen.” (Ésa 49:6)
Josafát király és a nép magatartása döntő módon befolyásolta az egyetlen Istenről alkotott képet a környezetükben élők szemében. Voltak, akik messze világító fáklyaként éltek, mint Ábrahám, József, Dániel, de voltak, akik szégyent hoztak az Úr nevére – pl. Jézus korában a farizeusok viszálykodó, törvényeskedő többsége megvetést váltott ki a római megszállókból.
A választottak, a világból kihívottak mindenkori feladata nem merül ki az öncélú tökéletesedésben: kívánatossá tehetik, vagy éppen megutáltatják másokkal az Úr szolgálatát. Felelősséggel jár tehát az Ő útjának követése: az engedelmesség vagy engedetlenség nem egyéni, elszigetelt jelenség, hanem befolyással van a keresztények közelében élő, velük együtt dolgozó, más vallást vagy világnézetet vallók előtt. A nehézségek közepette tanúsított magatartás – csüggedés vagy rendíthetetlen bizalom –, a hála kinyilvánítása vagy elmulasztása mind tanúságtétel. Bárcsak mindenkire igaz lenne Pál vallomása: „mert Krisztus jó illata vagyunk mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között.” (2Kor 2:15)
„Mutass nekem egy hálátlan, mégis boldog embert.”
(Zig Ziglar)
„Nem imád hossza, hanem ereje nyeri meg Istent,
és az ima ereje az ígéretbe vetett hitedben rejlik,
amelyért az Úr előtt esedezel.”
(Spurgeon)