Már hajnalban távoli mennydörgés ébresztett, s ez a komor zenei aláfestés az egész napot meghatározta. A hatalmas, szürke felhőgomolyagok, mint méltóságteljes elefántcsordák vonultak a Pitypalatty-völgy felett – körbe-körbe. A kertben dolgoztam egész délelőtt, hallgatva az erősödő-halkuló morajt, és reménykedtem, hogy nem lesz baj. Örültem, mert évek óta nem sikerült időben a veteményezés – most minden mag a földben várta a csírázásra alkalmas pillanatot, a borsó pedig már virágzáshoz közeli állapotban volt. A gyümölcsfák körül pár napja még dongtak a méhek, és a kis körtefa rekordtermést ígért. Esténként, amikor leszaladtam gyomlálni, többször is eszembe jutott, amit Jakab írt: „Íme, a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és esti esőt kap.” (Jak 5:7)
Három óra körül aztán a Nap végleg eltűnt a felhőtornyok mögött, és csak különös, elfojtott, rózsaszín derengés ütött át rajtuk. Végül fokozódó szélzúgás, éles, félelmetes csattanások, villámlás közepette kitört a vihar. Először hatalmas, langyos cseppek hulltak a porba, pár pillanat múlva azonban – egyre intenzívebb hullámokban – mogyorónyi, sőt, diónyi jégdarabok záporoztak. Néhány percen belül teljesen megváltozott a látkép. Fehér függöny takarta el a zöld dombokat, viharos orkán tépte a fákat; a zúgás, ropogás elnémította a fülemülék és kakukkok hangját. Álltunk az ablakban, és tehetetlenül néztük a szemünk előtt végbemenő pusztítást és pusztulást. Az égi lövedékek válogatás nélkül romboltak: virágokat, zsenge hajtásokat téptek cafatokra, a kicsiny körtéket, almákat módszeresen „szétlőtték”, a teraszunk teteje húsz perc alatt megsemmisült: nem maradt más, csak a gerendaváz, a tetőfedő műanyag pár négyzetcentiméteres darabokban hullott, amerre a szél vitte. Negyven perc alatt az árkok, a szántóföld, a kertben az ágyások megteltek jéggel és vízzel: minden fehérlett, bokáig lehetett később a jégdarában járni.
Amikor elkezdődött, önkéntelenül elkezdtem imádkozni, s ahogy erősödött, egyre sürgetőbben könyörögtem: Uram, te mindenható vagy, semmi nem lehetetlen néked, kérlek, forgasd el felőlünk a ciklont, tedd ártalmatlanná a viharfelhőket! Szüntesd meg a jégesőt! Kérlek! – de minél kétségbeesettebben kiáltottam belül, kívül annál jobban fokozódott a vihar intenzitása. A mogyorónyi darabkák méternyi magasra pattantak vissza a kőről, az ablakokról, a lecsupaszított gerendákról. Néztem – és belül zokogtam. Uram, hát miért engeded?! Miért történik mindez?! Mit vétettünk?! Miért haragszol?! – A vihar tovább tombolt, két szobában, a kémény mellett már folyt a víz, az ablakoknál szintén. Úgy éreztem, a jég az én szívemet üti-vágja darabokra. – Atyám, miért csinálod ezt?! – Aztán hirtelen rádöbbentem: a keserűség és a fájdalom hatására már Istent vádolom. Ő tehet az egészről… megakadályozhatta volna…
De kinek a hangja ez? Hirtelen elszégyelltem magam: beállok a sorba, mint oly sokan a Földön és az égben, hogy felsorakozzak a Vádoló mögé, fellázadjak Isten ellen?! Jób történetében láttuk, minden csapás kivétel nélkül a Sátántól eredt, és bár valóban mindenét elveszítette, mégis ki tudta mondani: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve!” (Jób 1:21) Engem meg egy ilyen aprócska vihar megrendít?
Nemrégiben olvastam Luther gondolatait Mária hálaénekével kapcsolatban (Luk 1:46-55). Szerinte Jézus anyjának érdeme főként abban rejlik, hogy felismerte önnön kicsinységét, elismerte Isten végtelen hatalmát és Őt önmagáért szerette és tisztelte, függetlenül a Tőle elvett jóktól. Amikor ehhez az utolsó mozzanathoz érkeztem, megremegett a szívem és föltettem magamban a kérdést: Vajon én képes vagyok az áldások forrását jobban szeretni, mint a megnyert áldásokat? A válaszom akkor ez volt: Igen, ha e pillanattól fogva semmi jó nem érne, akkor is áldhatnám Őt életem végéig!
S ekkor megszólalt belül egy gúnyos hang: Nos, hát ennyi vagy? Eddig tartott az a nagy istenimádatod, rajongásod? Könnyű a domb tetején hallelujázni, amikor süt a nap és ragyog a szivárvány! Most adjál hálát! Most örvendezzél, te kis szentimentális rajongó! Látod, csak azért szeretted, mert szép volt körülötted a világ! Nem Isten a fontos, csak a jólét, a szép kert, a gazdag termés! Csak addig szereted, amíg minden rendben van és nincs veszteség, csak gyarapodás! Ennyi vagy: mihelyt elvész valami, már meghidegül a szíved! Látod, eddig tartott a nagy szereteted! – Nagyon elszégyelltem magam, és azt mondtam: Bocsáss meg, Atyám, nagyon szeretlek!
De kegyetlenül fájt továbbra is a tehetetlenségem, illetve a pusztulás erőinek fékezhetetlensége. Miért? Próbáltam rájönni, miért fáj az egész? A megfejtés egyszerűnek bizonyult: az én kertem, az én időm, az én munkám, a mi évekig tartó takarékosságunk gyümölcse lett semmivé pár perc leforgása alatt. Sok órát töltöttünk mindannyian, a gyerekekkel együtt az ásás, vetés, ültetés, gyomlálás, öntözés feladataival. S ekkor hirtelen nagyobb távlatból láttam a Földet: „Én teremtettem a földet, az embert és az állatot, amelyek e föld színén vannak, az én nagy erőmmel és az én kinyújtott karommal…” (Jer 27:5) – ezt mondja az Úr, aki tökéleteset alkotott. Ha Isten szemével nézek e világra, erre a történelemre, nem ugyanerről a pusztításról szól, csak globális méretekben? Csodálatos, tökéletes, végtelenül változatos világot alkotott, amelyben minden a helyén volt; a szépséget, a békességet és harmóniát nem árnyékolta be semmi. Aztán felütötte fejét először a burkolt kétely, aztán a nyílt lázadás, végül megkezdődött a rombolás – amely máig tart. Én csak a pár négyzetméternyi veteményért sírok, de Ő látja az odébb földre esett fészkeket, a kihűlt fiókákat, az elöntött vackokat, ahonnan rókakölyköket mosott ki a sárlavina. Látja a földrengések napokig haldokló áldozatait, a tornádó által porig rombolt otthonokat, a megerőszakolt nőket, az elrabolt gyerekeket, a háborúkban megcsonkított holttesteket… Vajon a szeretet Istenének nem fáj, hogy az Ő kertjét a konkolyhintő ellenség újra és újra tönkre teszi?! De igen – fáj, végtelenül fáj. Minden ütés, minden lövés vagy gyűlöletteljes szó az Ő szívén fut át…
Mégis tűri, nézi, fékezi; türelemmel vár, újra és újra belenyúl, hogy kimentse gyermekeit és végbevigye terveit – de közben Sátán látszólag akadálytalanul tombolhat. Mekkora önuralom kell ehhez, hiszen egyetlen szavával megsemmisíthetné a gonoszság és minden hazugság atyját – mégsem teszi. Mekkora szeretet és önmegtagadás kellett Fia gyötrelmeinek, sorozatos megaláztatásának, haldoklásának pillanataiban tűrnie: a szegek az Ő szívét is átütötték… miért is? Bölcsessége látja, tudja, hogy a bűn kérdését véglegesen rendezni kell, nem kezdődhet még egyszer. Ezért engedi, hogy eljuthasson a végkifejletig, túlmutatva a kereszten aratott győzelmen – a történelemben és az egyes életekben egyaránt. Választanunk kell, kinek az oldalán állunk, kit és mit szolgálunk: az élet Urát vagy a világ fejedelmét… választanunk kell – bőségben és ínségben egyaránt.
Mindeközben a jég lecsupaszította a fákat, tovább ostromolta az ablaküveget, feltöltötte az árkokat, beborította az ágyásokat. „Íme, boldogoknak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak 5:11)… Nem lesz az idén szilva, körte, szőlő, de még egy szem meggy sem… nem lesz termés a fákon, megsemmisült az akácok virágpompája is, a méhek sem találnak a közelben ennivalót. Az elvetett, hidegre érzékeny zöldbab magocskái belefulladnak a jeges vízbe, amely krátereket vájt a gondosan elegyengetett talajba. Nagylányunk gondosan ápolt eperföldje gránáttépte harcmezőhöz hasonlított.
Fájdalmas gondolatkörök után rá kellett jönnöm, jaj nekem, ha csupán az anyagi javak nyújtotta biztonság köt össze az Úrral. Hiszen ha holnap megtudom, hogy még hat hónapom van hátra, vagy elárverezik az otthonunkat, ha elveszítek valakit vagy valamit, ami fontos volt eddig – „túlságosan” gazdag vagyok! –, akkor majd én is arcul köpöm, megtagadom, káromlom Őt, esetleg eldobom az életet? Ha baj ér, azonnal meginog a szeretetébe vetett hitem? Kell-e bajban azt gondolnom, már nem szeret az Úr? Pál azt írja, meg van győződve, hogy semmiféle nyomorúság, ínség, szorongattatás, égi vagy földi hatalom el nem választhat minket Isten Krisztusban megjelent szeretetétől! (Róm 8:38-39) Tehát Atyánk ragaszkodása úgymond teljesen független a külső körülményektől – nem kevésbé szerette gyermekeit máglyán vagy börtönben haldokolva, nincstelenül bujdosva, kígyómarást vagy hajótörést szenvedve, esetleg éppen bőségben megpihenve. Nem gyűlölte Jóbot akkor, amikor fiai és lányai egyszerre meghaltak vagy testét ellepték a fekélyek… „Örökkévaló szeretettel szeretlek téged” – mondja gyermekeinek. Még ha reménytelennek tűnő helyzetünk saját bűneink következménye is, gondoljunk arra, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál…
Fontos még azt is megvizsgálni, hogyan tekintek mindarra, ami az „enyém”. Valóban enyém? „Mid van ugyanis, amit ne kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel?” (1Kor 4:7) Sáfárok vagyunk – a tulajdonos a Mindenható. Ránk bízattak családunk tagjai, az anyagi javak – nem elsősorban azért, hogy használjuk és nekünk hajtsanak hasznot, hanem hogy szolgáljunk velük és általuk másoknak. Az élet célja Isten dicsőségének, vagyis alázatos szeretetének tükrözése – függetlenül attól, milyen anyagi vagy személyi feltételek között kell ezt tennünk.
Akkor vagyunk tehát igazi biztonságban, ha lelkileg nincstelenek vagyunk, azaz mindenünk az Úr kezében pihen, és egyetlen szálon, Isten szeretetén függ az életünk – ez biztosítja az elvehetetlen békességet, derűt és örömet:
„Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lesz gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban. De én örvendezni fogok az Úrban, és vígadok az én szabadító Istenemben. Az Úr Isten az én erősségem, hasonlókká teszi lábamat a nőstényszarvasokéihoz, és az én magas helyeimen járat engem!” (Hab 3:17-19)
„Az Isten iránti szeretet akkor tiszta,
ha az öröm és a szenvedés egyenlő hálára indít.”
(Simone Weil)
„Boldog ember az, akinek Te vagy erőssége
és a te ösvényeid vannak a szívében.”
(Zsolt 84:6)