A szent sátor, később pedig a templom első helyiségében, az ún. szentélyben Isten rendelkezései alapján a következő három tárgyat kellett elhelyezni: az arany gyertyatartót, a szent kenyerek asztalát és a jóillattétel oltárát. Általános igazság minden, a sátorra, az áldozatokra és az éves ünnepkörre vonatkozó isteni utasítással kapcsolatban, hogy önmagukon messze túlmutató jelentést hordoztak: „csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé.” (Kol 2:17) Tehát az Ó- és Újszövetség szorosan összetartozik, és a legapróbb részlet is arra a csodálatos tervre utal, amellyel Isten a halál fogságába került embert megszabadította: a Jézus Krisztusban történt megváltásra.
A menóra
Ennek egyik eszköze a címben szereplő menóra vagy gyertyatartó, az egyetlen fényforrás az ablaktalan sátor sötétjében, amelyet a szentély déli oldalán kellett elhelyezni.
„Csinálj gyertyatartót is tiszta aranyból; vert aranyból készüljön a gyertyatartó; annak szára, ága, csészéi, gombjai és virágai ugyanabból legyenek. Hat ág jöjjön ki oldalaiból; három gyertyatartó-ág az egyik oldalból, és három gyertyatartó-ág a másik oldalból. Mandulavirág formájú három csésze az egyik ágon, gombbal és virággal; és mandulavirág formájú három csésze a másik ágon is, gombbal és virággal; így legyen a gyertyatartóból kijövő mind a hat ágon. A gyertyatartón pedig négy mandulavirág formájú csésze legyen, gombjaival és virágaival. Gomb legyen a belőle kijövő két ág alatt; ismét gomb a belőle kijövő két ág alatt, és ismét gomb a belőle kijövő két ág alatt: így a gyertyatartóból kijövő mind a hat ág alatt. Gombjaik és ágaik magából legyenek; egy darab tiszta aranyból legyen verve az egész. Csinálj hozzá hét mécset is, és úgy rakják fel mécseit, hogy előre világítsanak. Hamuvevői és hamutartói is tiszta aranyból legyenek. Egy talentum tiszta aranyból csinálják azt, mindezeket az eszközöket. Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked.” (2Móz 25:31-40)
„Parancsold meg Izráel fiainak, hogy hozzanak néked tiszta faolajat, amelyet a világításhoz sajtoltak, hogy szünet nélkül égő lámpákat gyújthassanak. A bizonyság függönyén kívül, a gyülekezet sátorában úgy helyezze el azokat Áron, hogy estétől fogva reggelig az Úr előtt legyenek. Örökkévaló rendtartás legyen ez a ti nemzetségeiteknél.” (3Móz 24:2-3)
A gyertyatartó tiszta, tömör aranyból készült, közel 50 kg-ot nyomott. Hét ága volt; a hetes a teljességet jelképező szám, többször is előfordul a Szentírásban: az idő hetekre történő felosztása a teremtéskor, az ugyancsak Krisztust jelképező kő, amelyen hét szem található stb. Ha a leírás alapján magunk elé képzeljük, a menóra gyönyörű lehetett a mandulavirágot formázó díszítéssel: a mandula virága egyébként hasonlít az almafáéra, csak színben különböznek; öt csészelevél veszi körül a bibét. A lámpás karjai tehát virágot és gyümölcsöt egyaránt tartalmazó mandulaágakat mintáznak – az egyes karokon virágszirmok és gombok, más fordítás szerint gömbök váltották egymást – és mindez nem pusztán Isten kifinomult esztétikai érzékéről árulkodik. Krisztussal kapcsolatban több prófécia szól a sarjról, vagy csemetéről, vesszőszálról:
„És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik.” (Ésa 11:1)
Ezen kívül a frigyládában őrizték Isten utasítására azt a virágot és termést hajtott mandulaágat, amely Áron főpapi elhívását igazolta a nép előtt. Áron pedig Krisztus, a könyörülő és hű főpap jelképes szolgálatát hordozta.
Az Izrael területén gyakori olajfa szolgáltatta az állandó világításhoz szükséges, finom olajat, amely természetesen szintén jelképes jelentéssel bírt: Isten Lelkét, életét szimbolizálja.
A világ világossága
Tehát ez a szépséges, a legtisztább és legnemesebb anyagokból készített gyertyatartó vagy lámpás Isten Egyszülöttjét ábrázolta Izrael népe számára, erre több prófécia és evangéliumi részlet utal:
„A nép, amely sötétségben ült, látott nagy világosságot, és akik a halálnak földjében és árnyékában ültek, azoknak világosság támadt.” (Ésa 9:1-2)
Ez az ige egyértelműen a születendő Messiást jövendölte.
János apostol evangéliuma elején a következőket írta Krisztus személyéről:
„Őbenne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága; és a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. (…) Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert.” (Ján 1:4-5.9)
Később pedig Jézus maga mondta önmagáról:
„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8:12)
Milyen jellegű sötétségről és világosságról van szó a fenti igékben?
Ha összekapcsoljuk a templomra vonatkozó gondolatokkal, hogy ti. mind a sátor, mind a kőtemplom az embert, mint Isten dicsősége jelenlétének színhelyét jelképezte, akkor tudjuk, miért volt sötét a pusztában felállított szent sátorban. Az ember függetlenítette magát édenbeli döntésével Istentől, s ezzel elszakította önmagát az élet forrásától. Fizikailag és lelkileg a sötétség és a halál foglyává lett. Nemcsak az öröklétet váltotta fel a mulandóság, hanem – mint ennek oka erkölcsi értelemben sem tudott többé tiszta, önzetlen, egyértelmű döntéseket hozni, hiszen „levált” a tökéletes jóság és igazság forrásáról. Tehát a sátorban felállított fényforrás arra utalt, hogy az ember önmagában életképtelen, törvényszerűen a bűn rabja és a folyamatosan benne munkáló halál az osztályrésze, vagyis szüksége van egy isteni fény- és erőforrásra ahhoz, hogy része lehessen az élet teljességében. A gyertyatartó a tökéletes megoldást jelképezte: a sötétség egyetlen, hathatós ellenszere a fény. Jézus Krisztus, mint az Atya ajándéka, az élő, „sötét helyen világító szövétnek”, aki fizikai és lelki értelemben egyaránt világosságot hozott a Földre. A papoknak gondoskodniuk kellett a folyamatos olajutánpótlásról, hogy a világosság soha ki ne aludjék, s ez arra utal, hogy Isten Lelke, élete teljesen betöltötte Jézust, folyamatosan áradt belőle a mennyei fény. Így mutatta be saját küldetését:
„Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Luk 4:18-19)
Nem csupán rengeteg fizikai vakságban szenvedő embert gyógyított meg: elég, ha Bartimeusra gondolunk. De ugyanilyen súlyú volt a lelki vakságban tengődők felszabadítása; megosztotta az Istennel való békesség, az öröm, a szeretet és a reménység ajándékait a bűnben vergődő emberekkel. Csodái révén bizonyította, hogy Isten hatalma, amely egykor a világító testeket – Napot, Holdat, csillagokat – megteremtette, működőképes évezredek múltán is, megmentő és megtartó erő, amely mindenki számára hozzáférhető:
„Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett.” (2Kor 4:6)
Isten szavaiban – melyeket az élő Ige, Jézus Krisztus közvetített ma is teremtő és újjáteremtő erő, hatalmas energia rejlik, amely megnyilvánult a betegségekből való gyógyításokban, a halálból való feltámasztásban. Ez az erő valóságosan ott lüktet a Szentírás minden egyes szavában, s aki ezeket „használja” ösvénye világosságául, az nem járhat sötétségben!
Ti vagytok a világ világossága
Mindazok, akik megismerték az isteni világosságot, nemcsak annak fényében járnak, de egyúttal részévé válnak a mennyei tervnek, továbbárasztják azt mások felé: „Ti vagytok a világ világossága. (…) Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:14.16) Ez azonban csupán egyetlen úton lehetséges: ha a gyertyatartó a sátorban áll, azaz Jézus Krisztus az emberi szívben lakozik. A „megismerés” szó itt természetesen nem futó és felszínes viszonyra, hanem folyamatosan mélyülő, őszinte szeretetkapcsolatra utal, melyet áthat az Úr iránti bizalom, s amelyből ilyen kijelentés fakadhat: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?” (Zsolt 27:1)
Hogyan tudunk tehát mi is „világítani”?
„Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon, életnek beszédét tartván eléjük.” (Fil 2:15-16)
Ahogyan Krisztus arca az Atya fényét tükrözi a világra, úgy Jézus tiszta lénye is átsugárzik tanítványai életén: kizárólag a Tőle és belőle áradó fényt tudják továbbadni a sötétségben ülők felé. Nem adhat többet az ember annál, mint amit kapott és befogadott! Isten gyermekei Mesterük önzetlen életét, illetve szeretetteljes, valóságos erőt adó szavait közvetítik környezetük számára.
Az örök szövétnek
Krisztus szerepe, mint „gyertyatartó” nem korlátozódott az Ó- és Újszövetség idejére, hanem túlmutatva rajtuk, az örökkévalóságba torkollik.
Bolygónkon a teremtés óta egymást váltja a nappal és az éjszaka; a fény elválaszthatatlan árnyékától, s egy ideje a boldogságot hamar bánat felhőzi, az isteni világosságot pedig folyton elhomályosítani törekszik a gonosz hatalom. Ez azonban – a mindenható Teremtő tervei és ígéretei szerint, melyeket megosztott az emberiséggel – nem lesz mindig így. Az újjáteremtett Földön örök világosság uralkodik majd, és véglegesen megszűnik a sötétség hatalma:
„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak őbenne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány. És annak kapui be nem záratnak nappal (éjszaka ugyanis ott nem lesz.)” (Jel 21:23.25)
„És ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké.” (Jel 22:5)