A címbeli zsoltárverset János apostol evangéliuma idézte az alábbi történet kapcsán. Arra keressük a választ, mit jelent ez a Dávid által leírt sor Jézus Krisztus vonatkozásában.

A templom megtisztítása

„Mert közel volt a zsidók húsvétja, és felment Jézus Jeruzsálembe. És ott találta a templomban az ökrök, juhok és galambok árusait és a pénzváltókat, amint ültek: És kötélből ostort csinálván, kiűzte mindnyájukat a templomból, az ökröket is a juhokat is; és a pénzváltók pénzét kitöltötte, az asztalokat pedig feldöntötte; És a galambárusoknak mondta: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává! Megemlékeztek pedig az ő tanítványai, hogy meg van írva: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.” (Ján 2:13-17)

„És bement Jézus az Isten templomába, és kiűzte mindazokat, akik árultak és vásároltak a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatta. És mondta nekik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek. És mentek hozzá vakok és sánták a templomban; és meggyógyította őket. A főpapok és írástudók pedig, látván a csodákat, a melyeket cselekedett, és a gyermekeket, akik kiáltottak a templomban, és ezt mondták: Hozsánna a Dávid fiának; haragra gerjedtek, És mondták néki: Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig mondta: Hallom. Sohasem olvastátok-e: A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget?” (Mt 21:12-16)

A két evangéliumi részlet első olvasásra ugyanannak az eseménynek a leírása. Ha azonban előzményeikkel együtt, gondosan elolvassuk a János és Máté által feljegyzetteket, kiderül, hogy a két esemény között három év telik el. Az első templomtisztításra a kánai menyegző után, tehát Jézus Krisztus nyilvános fellépésének kezdetén került sor, a másodikra pedig a virágvasárnapi bevonulást követően, vagyis néhány nappal kereszthalála előtt. Már önmagában ez az ismétlés is arra utal, hogy rendkívül hangsúlyos eseményről van szó. Lényegét tekintve ugyanaz zajlott mindkét esetben: Jézus isteni tekintéllyel lépett fel és kiűzte a templom udvaráról az ökröket, juhokat, galambokat áruló kereskedőket a pénzváltókkal együtt. Haragja olyan félelmet keltett a kalmárokban, hogy minden ellenvetés nélkül elmenekültek. Az első részletben azt olvassuk, hogy kötélből ostort fonva kergette ki őket. Természetesen nem magát a templomépületet ürítette ki, hiszen oda csak a papok léphettek be. Az árusok a külső udvaron, a pitvaron kívül állíthatták fel asztalaikat.

A második alkalom leírásakor érdekes jelenet egészíti ki a menekülők áradatának képét: velük szemben – félelem nélkül – özönlenek Jézushoz a vakok, sánták, betegek és a kisgyermekek. Ők cseppet sem rettegnek, hanem ellenkezőleg, vágyakoznak a közelébe jutni és gyógyulást, békességet nyerni tőle.

Nagyon szomorú tény, hogy másodszor ugyanaz a kép fogadta Jézust: Izrael legszentebb helye „latrok barlangjává” és „kalmárság házává” lett a főpapi család és a papi réteg jóváhagyásával, sőt vezetésével! De mi váltotta ki a Messiás haragját?

Vajon mi értelme ennek a sokszor félreértett jelenetnek? Miért tartotta Jézus fontosnak kétszer is megtenni ugyanazt? Hiszen a pénzváltókra azért volt szükség, mert a Római Birodalom számtalan pontjáról érkező zarándokok különböző fizetőeszközökkel rendelkeztek. Az állatokat pedig az Úr által előírt, kötelező áldozatbemutatás miatt vásárolták meg a hívő izraeliták, akik Jeruzsálemtől sokszor több napi járóföldre laktak.

Bizonyára valami nagyon fontos tanítást kívánt általa közölni népével, nem pusztán a „haragvó Isten” félelmetes arcát akarta általa bemutatni. János apostol a történet értelmezésekor indítékként Dávid egyik zsoltárversét fűzte hozzá: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem. Mit jelent pontosan ez a vers?

Atyám háza

Figyeljük meg, milyen elnevezésekkel illette Jézus a fenti jelenetekben a babiloni fogság után, Zorobábel idejében készült épületet, mely köré Nagy Heródes építtetett díszes udvarokat:

• templom
• Atyám háza
• Isten háza
• imádság háza

Mi volt eredeti célja, mi végre rendelte el Isten még az egyiptomi kivonulás kezdetén a szent sátor felépítését, és hagyta jóvá később a kőből épült templom tervét, amely Dávid szíve vágya volt?

„És a felhő befedezte a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betöltötte a hajlékot. És Mózes nem mehetett be a gyülekezet sátorába, mert a felhő rajta nyugodott, és az Úrnak dicsősége töltötte be a hajlékot.” (2Móz 40:34-35)

„És mikor Salamon elvégezte a könyörgést, tűz szállt le az égből, és megemésztette az egészen égőáldozatot és a véres áldozatot, és az Úr dicsősége betöltötte a házat, Annyira, hogy még a papok sem mehettek be az Úr házába; mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. És az Izráel fiai mindnyájan látták, amikor alászállt a tűz és az Úr dicsősége a házra, és arccal leborultak a föld felé a padlózatra, s imádták és tisztelték az Urat, hogy jó és az ő kegyelme mindörökké való!” (2Krón 7:1-3)

Salamon imája után megjelent neki az Úr és ezt mondta:

„Megszenteltem e házat, amelyet építettél, abba helyeztem az én nevemet mindörökké, és ott lesznek az én szemeim, és az én szívem mindenkor.” (1Kir 9:3)

A templom tehát az Atya háza, amely az ember Istennel való kapcsolatának színtere volt, illetve az Úr dicsősége megnyilatkozásának helye. Többször olvasunk a fentiekhez hasonló jelenetről az Ószövetségben: oly mértékben betöltötte Isten fenséges jelenléte a szentek szentjét ­ a frigyláda fedelén, vagyis a kegyelem trónján, a két kérub között jelent meg a ragyogó felhő, a sekinah ­, hogy senki, még a papok sem voltak képesek átlépni a küszöböt. A Seregek Urának hatalmas lénye átjárta a sátor, később pedig a templom egészét; fénye, dicsősége szemmel láthatóan kiáradt annak környezetére is.

Különösen megható Isten szava és ígérete, hogy „szeme és szíve mindenkor” e házban és e házon időzik. Azt jelenti, hogy teljes figyelme e pontra szegeződik. A világmindenség Ura és fenntartója egy parányi, ember által készített épülethez köti magát…

Ugyanakkor ezen a helyen az ember is szólhatott a világmindenség Urához, leborulhatott, imádhatta Őt és „kiönthette előtte szívét, mint a vizet”. Hálát adhatott és kérhetett, s akár úgy is beszélhetett Istennel, miként Mózes, „mint ember szokott szólni barátjával”.

Amikor a Messiás elűzte a templom tornácaiból a kufárokat, kifejezte, hogy a Mindenható jelenlétét teszi lehetetlenné az ott folyó zsibvásár. Az alkudozás, a mohó pénz- és nyereségvágy, amely eltorzította a választott nép nagy részének szívét, összeegyeztethetetlen Isten gondolkodásmódjával és jellemével. Az előbbi énközpontú, anyagi haszonra tör; az utóbbi szent, azaz tökéletesen tiszta mindenfajta önzéstől, hiszen maga a szeretet, amely folyton adni törekszik.

A kőből épült templom – a második, amely a babiloni fogságból hazatérő Zorobábel és Nehémiás vezetésével épült ­ azonban a fenti megtisztítás után pár nappal döbbenetes módon elveszítette korábbi szerepét, noha kevesen voltak ezzel akkoriban tisztában:

„Jézus pedig ismét nagy fennszóval kiáltva, kiadta lelkét. És íme, a templom kárpitja fölétől aljáig kettéhasadt.” (Mt 27:50-51)

Jézus halálának pillanatában az Úr dicsősége végleg elhagyta a szentek szentjét, s a kettészakadt kárpiton túli részbe ezentúl bárki beláthatott, beléphetett: hiszen Isten jelenléte soha többé nem töltötte be azt. Magát a templomot Kr. u. 70-ben Titus katonái úgy felégették és lerombolták, hogy a messiási jövendölésnek megfelelően kő kövön nem maradt belőle.

Testének temploma

Amikor Jézust arról faggatták a farizeusok, milyen jogalapja volt a kétszeri templomtisztításhoz, ő ezt a talányos választ adta:

„Felelt Jézus és mondta nékik: Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt. Mondták azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt? Ő pedig az ő testének templomáról szólt. Mikor azért feltámadt a halálból, megemlékeztek az ő tanítványai, hogy ezt mondta; és hittek az írásnak, és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.” (Ján 2:19-22)

Mind a sátor, mind a két, egymást követő templomépület ideiglenes megoldás volt Isten részéről. Amikor Ádám kikerült az Úr kezéből a maga tökéletességében, szemtől szemben érintkezhetett Alkotójával. Az engedetlenség pillanatában azonban elszakadt Teremtőjétől; önállósulása egyúttal együtt járt az isteni élet forrásától való eltávolodással. Ádám halála csupán szükségszerű következmény volt, kifejezte a legsúlyosabbat, ami egyben magyarázza a sátor ­ templom beiktatását: mivel az ember bizalma megrendült Jahvéban, s a bűn falat emelt a Vele való közösség elé, Ádám és Éva teste-lelke nem lehetett többé maradéktalanul az Úr lakhelye. Ezután, különösképpen a későbbi nemzedékekben, egy élettelen anyagokból épített házban, illetve közvetítők – papok – révén érintkezhettek Istennel a földiek.

Jézus messiási szolgálatának központi célját fejezte ki a templom megtisztítása, és teljes összhangban állt egész földi működésével. Ha megfigyeljük az evangéliumok leírásait, tevékenységének túlnyomó részét a gyógyítás jelentette: „Az est beálltával pedig vittek hozzá sok ördöngöst, és egy szóval kiűzte a tisztátalan lelkeket, és meggyógyított minden beteget.” (Mt 8:16) Mit tett? Isteni, Atyjától származó hatalommal kiűzte a démonokat, a betegségeket az emberekből, helyreállította testi-lelki egészségüket. Egyúttal kifejezte teremtői tulajdonjogát, és bizonyította az Úr végtelen, helyreállító kegyelmét. Vagyis szolgálata pontosan ugyanarról szólt, mint a két templomtisztítás!

De ez még nem volt elegendő: „Örök időktől fogva az volt Isten célja, hogy a ragyogó, szent szeráftól az emberig minden teremtett lény templom legyen, amelyben a Teremtő lakozik. A bűn miatt az ember megszűnt Isten temploma lenni. A bűnnel szennyezett, világosságtól elfordult szív már nem tükrözte az isteni dicsőséget. Isten Fiának testet öltésével azonban megvalósult a menny terve. Isten az emberben lakozik, és megmentő kegyelme által az emberi szív újra templomává lesz.” ¹

Jézus Krisztus teste révén, amit Máriától való születése által kapott, emberré lett. Isten Fia, egyúttal mint „embernek Fia” halála és feltámadása által helyreállította az Úr templomát. Életének minden pillanatában igaz volt a prófécia, hogy „teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:9) Folyamatosan áramolni tudott Benne ­ és Általa a külvilág felé is ­ az isteni, Atyjától származó élet, melynek külső jellemzője a törvényekkel való összhang, tartalma pedig egyetlen szóban foglalható össze: szeretet. Isten legalább háromszor, hallható szóval is kinyilvánította, hogy Fiában az Ő neve lakozik, s hogy szeme és szíve mindenkor ott vannak vele: „És íme, egy égi hang ezt mondta: Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mt 3:17)

Erről a templomról, vagyis fizikai testéről jövendölte, hogy lerontatik, mint az Istennel szembeni ellenségeskedés színtere – noha Ő maga mindenkor a legteljesebb összhangban állt Atyjával. Halála és feltámadása volt az egyetlen út, amely lehetővé tette, hogy második Ádámként egy új emberi nemzetség atyja legyen: hogy mindaz, aki hisz Őbenne, újjászületés által ugyancsak Isten temploma legyen.

Te vagy a templom!

Minden Krisztusban hívő emberre igaz, amit Pál apostol oly sokszor hangsúlyoz:

„Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.”  (1Kor 3:16-17)

„Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6:19-20)

„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, Akiben az egész épület szép renddel rakattatván, növekedik szent templommá az Úrban; Akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.”  (Ef 2:19-22)

„Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (1Pét:3-5)

A templom egyik legfontosabb jellegzetessége az volt, hogy tiszta, szent; kizárólag egyetlen Úr tulajdona és lakhelye, amelyet teljesen betölt Isten jelenléte. Jelképe volt az ember eredeti állapotának: a Teremtő tökéletes háza, melyet nem ront meg semmiféle külső vagy belső tisztátalanság, akadálytalanul megnyilatkozhat benne az isteni dicsőség, célja pedig Isten felmagasztalása, az Ő igazságáról, végtelen gazdagságáról, jellemének szépségéről való tanúságtétel.

Jézus haragja azért lobbant fel a vásár láttán és hallatán, mert az eszköz életcéllá vált; eredeti rendeltetése pedig teljesen elhalványult és eltorzult. Szükség volt a pénzváltásra, az állatokra – de ezek csupán eszközök voltak egy szent cél, Izrael Istenének tisztelete érdekében. Ott és akkor azonban a vagyon felhalmozása volt a résztvevők fő törekvése, az áldozatbemutatás pedig gépies cselekvéssé silányult. Fogalmuk sem volt arról, hogy a megölt tulkok, bárányok, galambok Isten áldozatára, szent Fiának halálára utalnak, s hogy a halni készülő Messiás ott jár közöttük! Már nem tudták, hogy nem Isten szorul rá az ő áldozataikra, az ő cselekedeteikre, hanem éppen ellenkezőleg! Nincsenek érdem- és üdvösségszerző cselekedeteik – csupán gőgös önigazultságuk.

Nem szolgálhatunk tehát egyszerre a Mammonnak és Istennek, ahogyan Krisztus figyelmeztette követőit. Az asztalok felborítása, a pénz kiszórása, az állatok kiűzése – félelmetes, megalázó figyelmeztetés volt, egyenlő a bálványszobrok összetörésével: ha az ember figyelmének középpontjában az anyagi haszonszerzés vágya, az önszeretet, vagy bármi egyéb áll Isten helyett, akkor a romlás szélén áll! Mit választunk? Az elgurult érmék után kutatunk az asztal alatt, vagy megszégyenülve ugyan, mégis hálával engedjük, hogy Krisztus megtisztítsa életünket minden függőségtől, megüresítse szívünket minden bálványtól, legelsősorban imádott önmagunktól?

Ha átengedjük neki az uralmat, szívünket azonnal betölti az Ő jelenléte, mint egykor a sekinah a szentek szentjét. A ragyogó felhő, amely leereszkedett a templomra, Isten életének, jellemének jelképe, amelyet jóság, hűség, szeretet, irgalom, hosszútűrés együttese alkot. Mindez az Ő Lelkének befogadása, illetve állandó bennünk lakozása által lényünk részévé válhat!

A templom harmadik sajátossága, hogy kövekből, gondosan egymásra illesztett kődarabokból épült fel tökéletes egésszé. Az egyes emberek, a kicsiny templomok tehát valójában egy nagy egészet alkotva, együttesen, szép rendben alkotják Isten (egy)házát.

Mit is jelent tehát a János apostol által idézett sor: a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem? Bizonyára feltűnik az olvasónak, hogy a tízparancsolat egyik jellegzetes kifejezését foglalja magában: „én az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok” (2Móz 20:5)

Nem mást, mint az emberhez való mélységes, a kereszthalálig hűséges ragaszkodást tanúsítja! Így is olvashatnánk: az IRÁNTAD érzett, mély szerelmem emészti szívemet! Ezért hatalmas örömhír a kétszeri templomtisztítás, hiszen Jézus bizonyította, hogy küldetése az ember megmentése; s ehhez az Atya minden erőt és hatalmat a rendelkezésére bocsátott. Kifejezi, hogy Krisztus Isten akaratával és szeretetével teljes összhangban cselekedett, és tökéletes munkát végzett! Célja az volt, hogy az embert, mint tulajdonukat, szeretetük tárgyát helyreállítsa, hogy az isteni élet akadálytalanul betölthesse, és mind fizikailag, mind lelkileg Isten arcának szépségét tükrözze.

Hiszen a Biblia első lapján ezt olvassuk: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (1Móz 1:26) Ezért mindenki, aki hittel megragadja a Szentírásban foglaltakat, s akit az Úr lelke betölt, örömmel elmondhatja: Isten temploma, Isten képmása vagyok!