Az elpusztult füge

Új családtag érkezett hozzánk: egy kiskutya, aki nagyon rövid ideig maradt kicsi, de ennyi is elég volt számára, hogy nagy pusztítást vigyen végbe. Ténykedésének köszönhetően a fügebokrunk minden ága egyik reggelre lerágott, csupasz csonk maradt. Már éppen termőre fordult, volt rajta néhány érni kész termés; azonban váratlanul tövig rágott, elgyötört darabkák meredeztek a dézsában. Vége lett. Sírás után még megöntöztem, de persze hiába. A gyerekeket megkértem, vigyék hátra a kertbe, legalább a földje még jó lesz majd valamire. De hiába kértem nap mint nap, részükről valahogy mindig elfelejtődött, és a nyár bosszankodással telt az engedetlenségük miatt. Miért nem képesek hátra vinni, kiborítani?! Reggelente mindig új fájdalommal töltött el a látvány: a tépett ágcsonkok reménytelensége. Csak a nagyon erős széllel járó viharok öntözték néha. A nyár utolsó napjaiban alig hittem a szememnek: tenyérnyi zöld levelek jelentek meg közvetlenül a föld felett. A fiam mosolyogva csak ennyit mondott: – Látod, mama, tudtam én! Szégyenkezve eszembe jutott Jézus kérése: – Hagyj békét neki még ez esztendőben! Megkapálom, megtrágyázom! – Isten türelme és gondoskodása, csodái és végtelen irgalma örömre és hálára indítanak: ha egy halott fügebokrot képes életre kelteni, mennyivel drágábbak számára a kiszáradt emberi életek, amelyek megmentésére elkötelezte magát az Ő Fiában!