„Uram! Te adsz nékünk békességet,
hisz minden dolgainkat megcselekedted értünk.”
(Ésa 26:12)

Mi a békesség?

Nem is olyan könnyű körülírni ezt a pozitív tartalmú fogalmat. Talán legkönnyebb a hiányok felől megközelíteni: a háború, a konfliktusok, az agresszió, az aggodalom, félelem, csüggedés, fenyegetettség és stressz nemléte; kísérője a nyugalom, a biztonság, az öröm és elégedettség.

Ha van valami, aminek a hiánya naponta mindenkinek szenvedést okoz, akkor az a békesség. Tulajdonképpen az egész emberi történelem a háborúk véres forgatókönyveinek egymásutánja. Anélkül, hogy részletesebb statisztikákba bocsátkoznánk, csak annyit említünk, hogy a legsötétebb ebből a szempontból éppen a 20. század volt: csak a nyolc legnagyobb konfliktus során 96 millió ember életét oltották ki… De nem is kell ilyen nagy léptékben gondolkodni, elegendő, ha a munkahelyeken, családokban naponta megélt összetűzésekre, szóbeli vagy tettleges bántalmazásokra gondolunk. Valójában régóta szembe kell néznünk Jézus Krisztus apokaliptikus próféciájával, amelyben ezt mondja: „hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről… mert nemzet támad nemzet ellen, ország ország ellen, és lesznek éhségek és járványok mindenfelé…” (Mt 24:6-7)

Mindezek hátterén még nagyobb hangsúlyt és nyomatékot kap a jellegzetes jézusi köszöntés: Békesség néktek! Két dologra világít rá: a világ és az emberi szív nélkülözi a tartós békességet, s ez egy tragikus valóság. Ő azonban képes megajándékozni minket békességgel, ez pedig igazi örömhír! Kedves Olvasóm, neked van-e békességed?

A héber ’salom’ és a görög ’eiréné’ fogalom megfelelői a Károli-féle bibliafordításban a békesség és a béke szavak. Bátorító, s egyben érdekes jelenség, hogy az előbbi 77, az utóbbi 7 alkalommal fordul elő szótári alakban az Ó- és Újszövetség szövegében… Természetesen toldalékos formában még számtalan további helyen fellelhetjük őket.

Csodálatos, békét árasztó és teremtő igék sorát olvashatjuk az alábbiakban – engedjük őket szívünkre hatni, hadd itassák át gondolatainkat, csendesítsék le viharainkat, hangolják örömre és hálára egész lényünket!

Miért nincs békességünk?

A Biblia rámutat, hogy minden békétlenség forrása végső soron az Isten jelenlétét nélkülöző állapotunk, amelyet reménytelenül beárnyékol a halál. A Teremtő keze és szeretete árnyékából való kilépés, a tőle való távolodás és szakadás azonnali hanyatlást, illetve az önzés, önféltés, félelem, harag és agresszió megjelenését is magával hozta: „Akik eltávoznak tőled, elvesznek.” (Zsolt 73:27) Az énközpontú gondolkodás eredménye először az irigység, azután a többiek ellen irányuló kisebb-nagyobb gonosztettek sora, kezdve a pletykáktól, a másik jó hírének megkérdőjelezésétől egészen a gyilkosságig. Lelkiismeretünk Isten által beépített műszer, amely jelzi a negatív irányú kilengéseket, s ez nagymértékben fokozza a békesség megszűnését – még abban az esetben is, ha az adott „akció” elérte célját, s az ember, mások rovására, megszerezte vágya kielégítésének eszközét. Az önző szívek egymás mellett élése szükségszerűen háborúba fullad. Az önző szív törvénye ugyanis a törvényszegés törvénye. Saját erejéből képtelen a jóra, ami pedig elválaszthatatlanul összefonódik a békességgel. A szeretet elleni legkisebb vétek is nyugtalanságot, nyomorúságot, szomorúságot eredményez. Nem tudunk emelt fővel járni, mert valóban testi-lelki tehertétel a szeretetlenség nyomása, nem véletlen, hogy olyan sok a lelki bántalmakból fakadó fizikai megbetegedés. A belső harmónia hiánya lehangoltságot, sokszor haragkitöréseket, máskor mély depressziót eredményez; és természetesen továbbgyűrűzik, kihat az egyént körülvevő, kisebb-nagyobb közösségekre. Csoda-e, ha a béke hiánycikk e világon?

„Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek!” (Ésa 48:22)

„És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, amely nem nyughat, és amelynek vize iszapot és sarat hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” (Ésa 57:20-21)

„Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekedő ember lelkének… Dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jót cselekedőnek…” (Róm 2:9-10)

„Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség.” (Róm 8:6)

„Nincs épség testemben a te haragodtól; nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt. Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként, erőm felett. Lehorgadtam, meggörbedtem nagyon; naponta szomorúan járok. Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége miatt jajgatok.” (Zsolt 38:4-5.7.9)

A békesség Istene

János apostol kétezer évvel ezelőtt megfogalmazta a legegyszerűbb, de számunkra legtitokzatosabb „képletet”, mely szerint Isten = szeretet, és ugyanígy igaz az Isten = békesség egyenlőség is. Milyen különös, hogy jóval korábban éppen Gedeon „találta” ezt a nevet Isten számára, aki a midiániták állandó zaklatása elől egy pajtába bújt el gabonát csépelni, s végül az Úr hadvezérként, szabadítóként használhatta harcaiban:

„És épített ott Gedeon oltárt az Úrnak, és nevezte azt Jehova-Salomnak (azaz: az Úr a béke), mely mind e mai napig megvan az Abiézer nemzetségének városában, Ofrában.” (Bír 6:24)

„Az ő útjai gyönyörűséges utak, és minden ösvényei: békesség.” (Péld 3:17)

„A békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát…” (Zsid 13:20)

„Végezetre, atyámfiai, legyetek jó egészségben, épüljetek, vigasztalódjatok, egy értelemben legyetek, békességben éljetek; és a szeretetnek és békességnek Istene lesz veletek.” (2Kor 13:11)

„Maga pedig a békességnek Ura adjon néktek mindenkor minden tekintetben békességet.” (2Thess 3:16)

Az örökkévaló és mindenható Isten lénye a tökéletes szeretet foglalata, s ez a szeretet olyan, mint a színskálát felragyogtató szivárvány, amely ezer színben tündöklik: magában hordozza az örömöt, békességet, béketűrést, jóságot, hűséget, szívességet, szelídséget, önuralmat. (ld. Gal 5:22) Az emberek azonban nemigen ismerik a szeretet és a békesség Istenét, s ezzel együtt nincs valóságos fogalmuk a béke áldásairól sem. Ezért Ő magára vállalta azt a cseppet sem könnyű feladatot, hogy megláttassa és megtapasztaltassa állandó háborúságban szenvedő, földi teremtményeivel a legfontosabbat:

„Íme, én hozok néki kötést és orvosságot, és meggyógyítom őket, és megmutatom nékik a békesség és hűség kincseit.” (Jer 33:6)

A „kötés és az orvosság” egy személyben érkezett, Aki „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” (Ésa 53: 5)

A békesség fejedelme

A Messiásra vonatkozó próféciák, amelyek küldetésének lényegét, illetve Földre születésétől az örökkévalóságba nyúló uralkodását ábrázolják, kivétel nélkül említik a békességet is: az Atyával való kapcsolatában, illetve az ember megmentésére irányuló munkájában.

„Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme műveli ezt!” (Ésa 9:6-7)

„De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van. És megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak az ő Istenének fenséges nevével, És ő a mi békességünk.” (Mik 5:2-5)

„Íme, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát! Mert ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.” (Zak 6:12-13)

„Szövetségem volt vele életre és békességre, és félelemül adtam azt néki és félt engemet, és megalázta magát az én nevem előtt. Igazság törvénye volt az ő szájában, és nem találtatott álnokság az ő ajkaiban; békességben és egyenességgel járt velem, és sokakat megtérített a bűnből. Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2:5-7)

Az Atya és a Fiú között örök, felhőtlen és tökéletes szeretetkapcsolat áll fenn. Kettejük viszonya az alapja és egyben mintája a legszorosabb emberi köteléknek, a házasságnak is (1Móz 1:26-27). Nyoma sincs benne a háborúságnak, kétségeknek, féltékenységnek, ellenkezőleg: „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” (Zsolt 85:11) E szeretetből fakadt – már a teremtés előtt – az ember megmentésének gondolata. Azzal, hogy Ádám hitelt adott a kísértő szavainak, teret engedett szívében a kételkedésnek Isten jóindulatát és békés szándékait illetően. Nagyon hamar kialakult a haragvó, kegyetlen, büntető Mindenható képe (ld. Kain esete) – tehát nem Isten, hanem az ember viszonya változott meg Teremtőjéhez! Többé nem tudott maradéktalanul megbízni abban, akinek életét és mindenét köszönhette, ezért volt szükség Krisztus eljövetelére, hogy a fennálló háború helyett békességet hirdessen. Ha ugyanis nincs békesség, nincs élet sem.

Az én békességemet adom néktek

Jézus Krisztus, mint Atyjának képmása, mint az Ő dicsőségének élő lenyomata békességet hozott minden emberi lénynek. Annak ellenére, hogy földi élete folyamatos szolgálat volt, állandóan támadásokkal és kísértésekkel kellett szembe néznie, mégsem olvassuk, hogy bármikor békétlenség uralkodott volna rajta. Tudta, hogy élete biztonságban van a viharos tenger közepén is, képes volt aludni a felkorbácsolt hullámoktól körülvéve (Luk 8:24). Nem rendítette meg az ellene irányuló, többszöri gyilkossági kísérlet (Ján 10:31; Luk 4:29), sem pedig azok a démoni támadások, amelyek közvetett módon munkáját igyekeztek lerontani (Mk 5:1-15; Luk 4:34).

Egyetlen alkalommal rendült meg békessége, olyannyira, hogy a kíntól vércseppek gördültek le arcán: a Gecsemáné-kertben, elfogatása előtt. A rá váró szenvedések – amelyeket szabadon visszautasíthatott volna, magára hagyva az emberiséget bűneiben – végső kimenetele okozta halálfélelmét: az Atyától való végleges elszakadás lehetősége töltötte el félelemmel és rettegéssel a lelkét. (Luk 22:39-46) Az a gondolat, hogy létének forrása, lelkének ismerője, jóságának forrása elfordul tőle, akivel korábban – talán évezredekben számolható léptékben – együtt és egységben élt, akinek arcában szüntelenül gyönyörködött, s akinek, mint gyermeke gyönyörűsége volt, az most, amikor a bűnteher alatt roskadozik, elhagyja – merőben új és elviselhetetlen gyötrelmet jelentett a Fiú számára. Isten angyalt küldött, hogy megerősítse iránta érzett végtelen, változatlan szeretete és áldozatának értelme felől. Jézus ezután tudott hit által lelkileg megerősödni, győzelmeket aratni a legmegalázóbb helyzetekben is: leköpték, levetkőztették, arcul ütötték, megkorbácsolták, szidalmazták, megfeszítették, még szenvedése is gúnyolódás tárgyává vált. A világ szemében megvetett bűnözőként halt meg, de békességgel szívében és a diadal szavával ajkán: „Elvégeztetett!” (Ján 19:30), „Atyám, kezeidbe teszem le az én életemet.” (Luk 23:46)

Itt a kulcsa Jézus Krisztus békességének: élete szüntelenül, a halál pillanatában is (!), el volt rejtve Atyja kezében, lelkét eltöltötte Isten szeretetének tudata; állandó, folyamatos kapcsolatban volt Vele, gyakorlatilag az Atya szerelméből élt minden pillanatban – s ez tette rendíthetetlenné a legvadabb külső események közepette is. Egész lényét egyetlen vágy és szándék vezérelte: bármi áron megőrizni összeköttetését az élő, kiapadhatatlan Szeretettel, s ennek érdekében feláldozta az alvás értékes óráit is. A hajnal gyakran köszöntötte Őt a szabadban, beszélgetésben az Atyával. Így aztán legbelül, a lelkében mindig csend és béke uralkodott – a szeretet csendje és békessége, ezt sugározta a nyugtalan, szenvedésektől gyötört emberek felé, ezért vonzódtak hozzá tömegek. A külső körülmények nem érinthették Istennel való kapcsolatát: a forró és állandó szeretetet, elfogadást, illetve a békesség tanácsát kettejük között.

Szolgálatának lényege éppen annak bizonyítása volt, hogy az ember eredeti viszonya Istennel a minden félelemtől, szorongástól mentes szeretet volt, s Isten irántunk való vágyódása nem változott a bűn belépése óta sem! A bűn az ember szívét változtatta meg, nem az Atyáét! Amikor Jézustól távoztak a megszabadítottak, mindig így búcsúzott tőlük: „Eredj el békével!” (Mk 5:34) Amikor legördült szívükről bűneik nyomasztó terhe, amikor nemcsak bocsánatot, hanem egyben testi-lelki egészséget, új életet nyertek, megnyílt a szemük. Lehullt a hályog és kételkedés nélkül magukba fogadták a Krisztusból áradó, felemelő és megigazító szeretetet, amely biztosította őket arról, hogy fontosak – fontosak és értékesek az Atya szemében, olyannyira, hogy a Legszeretettebbet küldte el értük…

Földi útja végén, kereszthalála előtt Jézus e szavakkal erősítette tanítványait: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14:27)

Nagyon jól látta, hogy mi veszélyezteti igazán az emberi szív békességét, és milyen pótlékokkal próbálják sokan elaltatni nyugtalanságukat, aggodalmaikat, félelmeiket. Legtöbbször a látható világ eszközeivel, anyagi javakkal, fontos pozíciókkal, címekkel töltik meg az Isten-formájú hiányt, de aztán észrevétlenül a „még többet és többet kívánok” csapdájába esnek. A szeretet nyújtotta biztonság hiányát ma is lehetetlen fogyasztási cikkekkel, édességgel, drogokkal, szexuális élvezettel, emberi elismeréssel feloldani. Tartós és valóságos békességet nem, csak kiégettséget, kiüresedést, betegségeket hagynak maguk után. Jézus Krisztus az elfogadottság örömét, a bizalom biztonságát, a hálából fakadó viszontszeretet hozta el mindenkinek. Ehhez azonban meg kellett halnia.

Békességet szerzett

„Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol voltatok, közel valókká lettetek a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén; És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést. És eljött, békességet hirdetett néktek, a távol valóknak és a közel valóknak. Mert Ő általa van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2:13-18)

A két nemzetség, akikről itt Pál apostol beszél, a választott nép, vagyis Izrael, illetve a többiek, a pogányok – szabadításuk lényegét tekintve nincs és soha nem is volt különbség: mindkét csoport Krisztus halála és feltámadása által nyerhet(ett) üdvösséget. Jézus Krisztus küldetésének lényege az ember és Isten közötti ellenségeskedés megszüntetése, a választófal lerombolása volt. E fal nem más, mint a Teremtőjétől elidegenedett emberi gondolkodásmód, középpontjában az énnel. Isten Fia emberré lett, azaz az Atyától örökölt jellemét, a tökéletes szeretetet, jóságot és irgalmasságot a halandó ember fizikai testébe öltöztette, s egyben önzésre hajló természetünknek is részese lett. Testvérünkké vált, hogy átmenthesse az emberiséget a halál fogságából az örökkévalóságba. Földi életével és kereszthalálával nemet mondott az önzés legcsekélyebb megnyilvánulására is, amely az Istennel szembeni ellenségeskedés forrása és kiindulópontja volt – egyben minden békétlenség, háborúság okozója. Jézus halála tehát az önzés, a bűn halála, az Istennel szembeni minden ellenséges indulat halála! „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 5:1).

Feltámadása egy új ember életének kiindulópontja: a második Ádám életének kezdete, akinek állandó bejárása van az Atyához, aki szabad a félelem, a gonoszság, a bűn terheitől, aki tökéletesen szabad a szeretetre és a felhőtlen békességre! A béke Fejedelme most, jelen pillanatban is, mint Kezesünk és Közbenjárónk Isten előtt hordozza mindazokat, akik Őbenne, a feltámadott Emberfiában kívánnak összekapcsolódni a mindenség elgondolójával és megalkotójával. Jézus gondolkodása szeretet- és egyben istenközpontú, s ebből fakad szüntelen készsége a rászorulók szolgálatára. Ezt a beállítottságot és életet örökre nekünk ajándékozta, Lelke által mindenki részese lehet a béke és szeretet országának! Szent Lelke befogadása révén vett és vehet lakozást gyermekei szívében, kimunkálva bennük az Ő saját, tökéletes jellemvonásait.

Semmi felől ne aggódjatok

Ha az ember valóságosan megbékélt Istennel, ha a keresztre került minden félelme, kételye, bizalmatlansága Teremtőjével szemben, akkor létezésének alapkonfliktusa oldódott meg. Ettől a pillanattól fogva Jézus Krisztus bizalmával tekint minden egyes, útjába kerülő problémára, hiszen élete el van rejtve a Mindenhatónál, és minden szükségletében tudja a megoldást: már előre hálát ad az Úr szabadításáért. „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is, hogy te mindenkor meghallgatsz engem.” (Ján 11: 41-42) A reménység hitből fakadó szavai kötelezik Istent – benne bízó gyermekeit soha nem hagyja cserben! Ezért tanácsolja Pál az aggodalom helyett a hálaadást, mint a békesség biztos forrását:

„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:7)

A békesség követei

A feltámadott Krisztus önnön életével ajándékozta meg tanítványait: a maga Lelkéből adott nekik, hogy ugyanolyan kapcsolatban legyenek Atyjukkal és ugyanolyan szeretetre kész szívvel tudjanak másokat szolgálni. Pontosan ebben rejlik halálának és feltámadásának értelme: egyrészről azt mondta, „Én vagyok a világ világossága” (Ján 8:12), ugyanakkor teremtő hatalommal kijelentette, „ti vagytok a világ világossága” (Mt 5:13). A Krisztusban munkáló szeretet ereje tanítványaiban is tükröződik és megnyilvánul, hiszen szoros és titokzatos lelki kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Ezért ahogyan Jézus a béke fejedelme és a béke követe volt, gyermekeinek ugyanez a szerepe embertársaik között. Isten királyságának követei.

„… felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével…” (Ef 6:15)

„Boldogok a békességre igyekezők (más fordításban: békességszerzők): mert ők az Isten fiainak mondatnak.” (Mt 5:9)

„Valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! És ha lesz ott valaki békességnek fia, a ti békességetek azon marad; ha nem, ti reátok tér vissza.” (Luk 10:5-6)

Fegyvert bocsátok a Földre

Ha minden eddigi megállapítás igaz, akkor hogyan értelmezzük Jézusnak egy ezekkel gyökeresen ellenkező kijelentését?

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt 10:34)

Ha megértjük, mi a fegyver, akkor feloldódik az ellentét és a kép tökéletes harmóniát mutat. Jelenések könyve úgy ábrázolja Krisztust, a feltámadott Emberfiát, mint akinek „kétélű éles kard jön ki a szájából”. (Jel 1:16) Pál apostol pedig azonosítja a képet: „Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” (Zsid 4:12) Tehát Isten szava, a logosz, amely teremtő energia hallható formába öntve, s egyben magának Jézusnak a jelképe is, természeténél fogva nem csupán és kizárólag békességet teremt. Ha végigtekintjük az evangéliumok történeteit, látható, hogy a békesség fejedelme hányszor ütközött kőkemény ellenállásba, hány esetben kellett szomorúan megállapítania: „nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen”. Ha elolvassuk Lukács tudósítását, az Apostolok missziós útjairól szóló könyvet, láthatjuk, hogy hányszor volt megkövezés, megkorbácsolás, börtön, kínzás és üldözés a békesség evangéliumát hirdető tanítványok sorsa. Miért? Mert Isten szava megítéli az ember rejtett szándékait, indulatait – és mindig vannak, voltak, akik inkább a sötétséget szeretik, nem pedig a világosságot, inkább a viszályt és háborút szítják, mint hogy megalázzák magukat. A szeretet ítélet – alázatos önfeladást vagy dacos lázadást vált ki. Noha békességet hirdet, a békesség elutasítói részéről nyilvánvalóvá teszi Isten elleni lázadásukat, amely többnyire erőszakban és gyűlöletben ölt testet. Ennek a békétlen kornak azonban hamarosan vége szakad.

A békés jövő

A Szentírás legszebb ígéretei még beteljesedésre várnak. Az újjáteremtett Föld, ahol egykor a kereszt állt, és a sátáni erők látszólagos diadalt ültek, visszakapcsolódik az egyetemes béke áramába, s mindaz, amit most kényszerűen hiányolunk történelmünkből, véget nem érő folyamként árad majd azokra, aki a békesség útját választották:

„Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé. De a bűnösök mind elvesznek; a gonosznak vége pusztulás. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.” (Zsolt 37:7-8.11)

„És lakozik a pusztában jogosság, és igazság fog ülni a termőföldön; és lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké. Népem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban.” (Ésa 32:16-18)

„Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm.” (Róm 14:17)

Miért késlekedik még az Úr? Arra vár, hogy Te is, kedves Olvasó, a béke Királyának alattvalójává légy, teljesen és igazán. Hogy szíved, életed, otthonod a békesség szigete legyen, ahol naponta felüdülhet az, aki isteni békességre vágyakozik.