Naámán története az egyik legismertebb és legnépszerűbb ószövetségi történet. Jézus Krisztus is név szerint említette a szíriai hadsereg fővezérét a názáreti zsinagógában, s ennek következtében kis híján megölték a város határában azok, akik között felnőtt. Jézus úgy hivatkozott rá, mint aki pozitív ellenpéldája a körülötte élőknek:
„Bizony mondom néktek: Egy próféta sem kedves az ő hazájában. És igazán mondom nektek, hogy Illés idejében sok özvegyasszony volt Izráelben, mikor az ég három esztendeig és hat hónapig be volt zárva, úgy hogy az egész tartományban nagy éhség volt. Mégis azok közül senkihez nem küldetett Illés, hanem csak Sidonnak Sareptájába az özvegyasszonyhoz. És az Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izráelben; de azok közül egy sem tisztult meg, csak a Szíriából való Naámán. És beteltek mindnyájan haraggal a zsinagógában, mikor ezeket hallották.” (Luk 4:24-28)
Mi volt az a rejtett különbség, amit a Megváltó szeme meglátott a pogány hadvezér és az övéi állapota között? Akkor értjük igazán a történetet a maga teljességében, ha felismerjük, Naámán útját mindenki megteszi egyszer… A Bibliában rögzített események mindig két vagy három szinten értelmezhetőek, ebben rejlik folyamatos időszerűségük. Soha nem csupán egy évezredekkel ezelőtt megesett dologról szólnak, hanem mindig vannak a mai olvasók életére vonatkozó tanulságaik, törvényszerűségeik is. A fővezéren kívül nagy szerep jut a szolgáknak ebben a történetben, érdemes erre a szálra is figyelmet fordítanunk.
1. Leprás lett
Naámán, a szíriai király seregének fővezére, az ő ura előtt igen nagy férfiú és nagyra becsült volt, mert általa szabadította meg az Úr Szíriát; és az a férfi vitéz hős, de bélpoklos volt. (1)
A történet első mondata is bizonyítja, hogy a Szentírás könyvei isteni ihletésre íródtak, nem pedig emberi akaratból és gondolatokból származnak. Ezt ugyanis egy nemzetéhez hű izraelita Isten Lelkének ösztönzése nélkül soha le nem írta volna. Az arámok, Szíria lakói halálos ellenségei voltak Izraelnek – ahogyan ma is azok. A Királyok könyveinek fejezetei tele vannak összetűzésekkel, fegyveres összecsapásokkal, ugyanis állandóan harcban álltak egymással. A választott nép bálványimádása sok esetben odavezetett, hogy Isten kénytelen volt kemény ítéletekkel, többek között szír támadásokkal jobb belátásra, bűnbánatra vezetni őket. Ebben a versben a Mindenható elfogulatlan perspektívából mutat be egy pogány, azaz bálványimádó birodalmat – mint amellyel tervei, szándékai vannak. Azt látjuk, hogy Őt nem ismerő embereket, népeket is felhasznál céljai megvalósításában. A történet egészének, illetve Jézus fent idézett szavainak fényében pedig ideillik Isten minden népre, csoportra kiterjedő gondoskodásának, szeretetének kifejeződése: „Megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kérdeztek; megtaláltattam magamat azokkal, akik nem is kerestek. Ezt mondtam: Ímhol vagyok, ímhol vagyok, a népnek, amely nem nevemről neveztetett.” (Ésa 65:1)
Mennyire kétarcú a „vitéz hős” leírás is! Szíriának bizonyára sok győztes hadjáratot, leigázott területeket, számtalan rabszolgát, gazdag hadizsákmányt, a környező országoknak – így Izraelnek is – azonban pusztulást, éhínséget, mészárlásokat, kettészakított családokat jelentett, mint az majd a következőkből is kitűnik.
A lényeg az utolsó félmondatban olvasható, és tulajdonképpen ennek köszönhető az egész történet feljegyzése is: Naámán, bizonyára valamelyik hadjárat során, leprás lett. Ez a lassan ölő, borzalmas, fertőző betegség az 1980-as évek végéig gyógyíthatatlannak bizonyult. Aki megkapta, lepratelepre került, kortól, nemtől, rangtól függetlenül – és nem maradt hátra más számára, mint várni a megváltó halált. A lepra a bűn jelképe. Ahogyan a beteg terület érzéketlenné válik, eldeformálódik, úgy okoz lelki torzulást az önzés fertőzése is: végletes és végzetes magányra ítél. Az önzés velünk született állapot, az Ádámtól örökölt hiábavaló élet, azaz a múlandóság gyökere: az Istentől való elszakítottság következménye. Ennek következtében az ember érzéketlenné válik a mennyei, önfeláldozó szeretet áldásaival szemben. Azt mondhatjuk, világunk egyetlen hatalmas lepratelep, ahol gyakorlatilag mindegy, gombostűfejnyi a folt, vagy már elvesztetted az egyik karodat – mindenki a halál foglya. Kiút pedig – csupán egyetlen egy, de az tökéletes.
2. Biztosan meggyógyítaná…
Egyszer portyázó csapatok mentek ki Szíriából, és azok Izráel országából egy kisleányt vittek el foglyul, aki Naámán feleségének szolgált. És mondta az ő asszonyának: Bárcsak az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samariában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából! (2-3)
Az első mondat tulajdonképpen nagyon szomorú utalás Naámán sikerességének hátterére. Izraelben bizonyára nem egy családot érintett a gyász, az elhurcoltatás, a hozzátartozók elvesztése az arámok hadjáratai következtében. A sikeres háborúk a győztesnek mindig gazdagságot, rabszolgákat, kincseket hoztak – a veszteseknek szegénységet, kifosztottságot, halált, sebesüléseket, örökre elveszített szülőket, gyermekeket. E pár mondat egyben rávilágít a földi világrend működésére: a sátáni elgondolás alapvető eleme a szenvedés, mert az uralom mindig mások kizsákmányolására épül, a jólét soha nem teljes körű, azon kevesek része, akik sokakat szolgaságba vetnek. Elizeus idejében – mert ő az egyik főszereplő – Izraelben az egységes, békés királyság már csak emlék. Salamon fia, Roboám kemény döntése váltotta ki az egyébként is kicsiny ország végleges kettészakadását: az északi ország továbbra is Izrael néven, a déli rész pedig Júdaként élt tovább, különböző, pogány birodalmak fenyegetettségének árnyékában, egészen végső bukásukig.
E kicsiny részlet főszereplője egy kisleány, akit elhurcoltak Izraelből és Naámán tulajdonába került rabszolgának, ahogyan annak idején József Potifár házába. Félelmetes belegondolni: még aznap reggel nem tudták sem a szülők, sem a gyermekek, hogy talán örökre elszakadnak egymástól a szír portyázók betörése miatt. Amit addig tettek a lányukért – az lett minden útravaló, amit tőlük egész életére kapott. Izraelben Isten parancsára nagy hangsúlyt fektettek a nevelésre, a Tóra törvényeinek és a Mindenható tiszteletének oktatására. Az anya gondoskodása, az apa által vezetett családi áhítatok, a közösségi ünnepek mind a hitben való növekedést szolgálták. Mit vitt magával ez az otthonából kiszakított gyermek a puszta életén túl?
Mi sem tudjuk, mennyi lehetőség áll rendelkezésünkre a gyermekek formálására. Örök alapelv: „Tanítsd a gyermeket az útjának módja szerint – azaz az életkorának, értelmének megfelelő módon –, még ha megöregszik, sem távozik el attól.” (Péld 22:6) Erről szól a magyar közmondás is: Amit Miska megtanult, Mihály sem felejti el. De mit tanítunk nekik? Mennyi és főleg milyen minőségű időt szánunk gyermekeinkre? A hitről szól-e életünk, a hétköznapjaink, egyes döntéseink, mert ennek legalább olyan jelentősége van, mint szavainknak. Legtöbbször nehéz ezt lemérni – gyakran a gyermek tettei, mondatai tartanak tükröt elénk. Ahogyan az iskolában viselkednek, ahogyan a nehézségeket, kudarcokat kezelik, a többi gyerekkel bánnak stb., abban elveinket, saját magatartásunkat – vagy épp annak megtagadását – láthatjuk visszatükröződni.
Ez az elhurcolt kislány több szempontból is csodálatos tanúságtevőnek bizonyult. Családja élő hite sokrétűen átszűrődik szavain, illetve a rabtartóihoz való viszonyulásán. Pál apostol akár az ő példája alapján is írhatta volna a keresztény szolgáknak szóló intelmeit: „Ti szolgák, fogadjatok szót mindenben test szerint való uraitoknak, nem színből szolgálva, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem tiszta szívvel, félve az Urat. Bármit tesztek, lélekből tegyétek, úgy, mint az Úrnak, ne pedig úgy, mint embereknek, tudva, hogy az Úrtól veszitek az örökség jutalmát; mert ti az Úr Krisztusnak szolgáltok.” (Kol 3:22-24) Isteni eredetű szeretet nélkül lehetetlen szívből szolgálni azoknak, akik talán megölték a családját, őt elszakították otthonától, hazájától. A kislány magatartását a kegyetlen előzmények nem befolyásolták, megosztotta szíve kincseit asszonyával, akinek parancsait addig teljesítette. Nagy titok az, amit közölt országa ellenségeivel: van gyógyulás a gyógyíthatatlan kórból, van Isten, aki segíthet, van prófétája, akivel találkozni lehet! Nem kívánta szenvedését, pusztulását, noha emberi szempontból minden oka meglett volna erre.
Sokkal szabadabb volt a szeretetben, mint később Jézus tanítványai, akik a pogányokat nem tartották méltónak arra, hogy részesüljenek a zsidók üdvösségéből: féltékenyek voltak a samáriaiakra, a sziroföniciai asszonyra, a gyűlölt római megszállókra és még folytathatnánk a sort. A gyermek azonban engedett az isteni késztetésnek, amely révén gyertyácska lett a pogányság sötétjében, só lett az ízetlen földön, hogy az üdvösség, amelyről Isten gondoskodott, „a föld széléig terjedjen.” (Ésa 49:6) A mennyei eredetű szeretet számára tehát – a szeretet oldaláról nézve – nincsenek ellenségek, sokkal inkább meghódítandó szívek, amelyek még sötétben vesztegelnek, és fényre van szükségük. Te hogyan tekintesz a körülötted élő, „a halál árnyékának völgyében” járó emberekre?
Talán nem is gondolunk bele, milyen élő hit kellett ahhoz, hogy a lányka egy pogány házban, bálványok előtt hajlongó főúri családban megvallja hitét, amely a fantasztikum határát súrolta: létezik orvosság a gyógyíthatatlan bajra! Amit a varázslók, a kuruzslók, a szobrok előtt bemutatott áldozatok nem voltak képesek elérni, azt végbe tudja vinni Jahve, a gyűlölt zsidó nép Istene egy prófétáján keresztül! Elképzelhető, hogy a gyermek családja samáriai volt, talán személyesen is találkozott a prófétával, esetleg rokonai részesültek az Elizeus által megvalósult csodák áldásaiban – de annyi bizonyos, hogy hallott ezekről az Istentől jött eseményekről. Ezen emlékek alapján a kislány megtette, ami rajta állt. A kellő pillanatban kimondta a szükséges szavakat. Nem nagy dolog. Mégis tökéletesen betöltötte misszionáriusi küldetését – és talán ezért az egy mondatért történt vele minden tragédia.
Újabb szempont életünk vizsgálatához: amit mi egyértelműen bajnak, negatív eseménynek látunk, az hatalmas fordulópont, fontos mozaikkocka lehet Isten terveiben. Nemcsak nekünk van szerepünk a „nagy forgatókönyvben”; sorsunk összefonódik ismeretlen, a Mindenható számára kedves életekkel, s Ő lehetőségeket ad, hogy túlmutassunk önmagunkon. Sajnos azt is hozzá kell tennünk, hogy e kislánynak önmagában nagyobb hite volt, mint az Izraelben, Illés és Elizeus közelében élő valamennyi leprásnak együttvéve.
3. Isten vagyok én?!
És Naámán bement, és elbeszélte az ő urának, mondván: Így s így szólt az Izráel országából való leány! Akkor mondta Szíria királya: Menj el, és íme, levelet küldök az Izráel királyának. Elment azért és vitt magával tíz talentum ezüstöt és hatezer aranyat, azon felül tíz öltözet ruhát. És elvitte a levelet az Izráel királyának, ezt írván: Mikor e levél hozzád érkezik, íme, az én szolgámat, Naámánt azért küldtem hozzád, hogy őt gyógyítsd meg bélpoklosságából. De amikor elolvasta az Izráel királya a levelet, megszaggatta ruháit és mondta: Isten vagyok én, hogy öljek és elevenítsek, hogy én hozzám küld, hogy gyógyítsam meg e férfiút az ő bélpoklosságából? Vegyétek eszetekbe és lássátok, hogy csak okot keres ellenem. (4-7)
Naámán, mint a szír király utáni első ember az országban, fontos volt uralkodója szemében, hiszen a kis szolgálólány szavára útnak indította őt nem kevés kincs kíséretében Izrael felé. A kapcsolatrendszer, melyet a főember kiépített abban a pogány, hierarchikus társadalomban, lefelé és felfelé egyaránt jól működött. Noha a Biblia rendkívül tömör, és sokszor a sorok mögött kell olvasnunk – kiváló embert sejtet a hadvezér személyében: feleségével együtt olyan viszonyban álltak szolgáikkal – ez később még inkább igazolást nyer -, melyben odafigyeltek „tulajdonaik” szavaira, illetve élt a bizalom a szolgák szívében uraik iránt, nem féltek gondolataikat megosztani a hatalom, és gyakorlatilag életük birtokosaival.
Izrael királya – feltételezhetően Jórám, a Szentírás nem nevezi pontosan néven, ki volt az illető – azonnal provokációt, cselt gyanított Naámán érkezése mögött. Fel sem tételezte, hogy a levél olvastán valódi problémával szembesül. A szírektől érkező személyben és levélben azonnal az ellenség kezét látta, cselét gyanította – kemény, hitetlen lelke nem ismerte fel az események mögött az isteni terv kibontakozását. A hirtelen jött nehézségben megmutatkozott, mi lakik a szívében: Kétségbeesésében megszaggatta öltözékét, s bár beismerte teljes tehetetlenségét, eszébe sem jutott, hogy felülről jövő megoldást keressen. Valóban nem isten volt, de mint király – az Úr eredeti tervei szerint – Isten által megbízott vezetője lehetett volna népének, mint a hitetlen világ világosságának közvetítője. Ahogyan a kislány Szíriában, még inkább a király Izraelben. Szomorú, de rá is vonatkozik a szózat: „A Kősziklát, aki nemzett, elfelejtetted, megfeledkeztél Istenről, aki világra hozott.” (5Móz 32:18) Ha ő maga nem is tudott gyógyírt a bajra, kötelessége jó példát, illetve helyes irányt mutatni. Emlékezzünk Ezékiásra, aki a Sénakhérib által küldött levelet azonnal megosztotta az Úrral – nem mintha Isten nem olvasott volna már a leírandó gondolatokban is. A királynak hallania kellett a Samáriában lakó Elizeus korábbi csodatetteiről, amelyek Illés prófétai szolgálatának egyenes folytatása voltak. Aki azonban a hétköznapokban nem áll élő kapcsolatban az Istennel, az gyakran a bajban sem találja meg Őt. Tulajdonképpen elárulta mélységes hitetlenségét, sőt érdektelenségét az Úrral szemben, hiszen kész lett volna dolgavégezetlenül hazaküldeni Naámánt, ha nem fél a szíriai megtorlástól. Jézus Názáretben mondott szavainak egyik beteljesítője lett.
Te mit teszel a bajban, hová fordulsz a megoldhatatlan problémával, gyógyíthatatlan betegséggel való találkozás alkalmával? Összetörsz, kétségbeesel, vádolsz mindenkit magad körül, vagy hited felfelé tör, a sötét felhők fölé? Mit osztasz meg környezeteddel: a gondokat, a téged sújtó szerencsétlenségeket, vagy inkább az Isten előtt álló lehetőséget hatalma kinyilvánítására? Megdicsőítik-e szavaid Istent a bajban, vagy panaszod, hitetlenséged korlátozza Őt dicsősége megmutatásában?
4. Van próféta Izraelben
Mikor pedig meghallotta Elizeus, az Isten embere, hogy az Izráel királya ruháit megszaggatta, küldött a királyhoz ilyen üzenettel: Miért szaggattad meg a te ruháidat? Hadd jöjjön hozzám, és tudja meg, hogy van próféta Izráelben. (8)
Egy újabb szolga, Isten embere lép színre. Az Úr szolgája, prófétája – üres edény, amelyet megtölt Isten Lelke, Isten élete. „Nem magától szól, nem a magáéból vesz”, olyan ember, aki megüresítette magát korlátolt és önző énjétől, aki megfeszítette önmagát, hogy az Úr éljen őbenne. A prófétákon keresztül Isten kinyilatkoztatta akaratát, a jövőre vonatkozó terveit, ígéreteit; megfelelt a kérdésekre, igazságot és törvényt tanított a népnek, teljes életét Isten szolgálatra szánta. Elizeus Illés munkáját folytatta, például több városban is a korábban létrehozott prófétaiskolákban tanított. Minden lépése, minden szava a bálványimádás sötétjét oszlatta, az élő, hatalmas Jahvéról tett tanúságot.
Elizeus nincs jelen a történetben személyesen, egészen sokáig, de rögtön bizonyítékát adta annak, hogy az Úr Lelke működik benne és általa. A királynak szóló üzenet szerint pontosan tudott a hadvezér érkezéséről, de szavai egyben burkolt szemrehányást is rejtenek: Érthető, ha egy pogány nem tud arról, pontosan kihez kell fordulnia, de hogy Izrael uralkodója sem… E pár szó is rendkívül sötét képet fest arról a lelki és erkölcsi állapotról, amelyben a választott nép vesztegelt abban az időben. Micsoda nemtörődömség, sőt, megátalkodottság kell ahhoz, hogy Isten népének első embere hátat fordítson a szeretet és jóság Urának, akitől a korábbi időkben minden áldás rájuk áradhatott! A tekercsek világos képet festettek Izrael múltjáról. Királyok egész sora azonban lábbal tiporta azt a szövetséget, amelynek létüket köszönhették.
Ha belegondolunk, ma sem jobb a helyzet. A világ politikai vezetői ma is tehetetlenül állnak a globálissá növekedett problémák előtt, nem ismerik, megtagadják, kigúnyolják az Egyetlent, aki segíthetne rajtuk és a Föld lakóin. De még ennél is tragikusabb a keresztények állapota, hiszen ők valójában mind „Isten emberei”, ahogyan Péter apostol írta: „Ti pedig királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2:9) Hányan merik ma bátran hirdetni, hogy Jézus Krisztus hatalma mit sem csökkent az elmúlt évezredek alatt, a Benne rejlő erő, élet, szeretet – mely Lelke által hozzáférhető – elegendő minden ínség leküzdésére, minden nyomorúság felszámolására, elegendő a halálos betegségben szenvedők millióinak meggyógyítására – sőt, tökéletesen elegendő az önző emberi természet orvoslására is?!
5. Én azt gondoltam…
És elment Naámán lovaival és szekereivel, és megállt az Elizeus házának ajtaja előtt. És küldött Elizeus követet hozzá, mondván: Menj el és fürödj meg hétszer a Jordánban, és megújul a te tested, és megtisztulsz.
Akkor megharagudott Naámán és elment, és így szólt: Íme, én azt gondoltam, hogy kijön hozzám, és előállván, segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és kezével megérinti a beteg helyeket, és úgy gyógyítja meg a kiütést. Vajon nem jobbak-e Abana és Párpár, Damaszkusz folyóvizei Izráel minden vizeinél? Vajon nem fürödhetnék-e meg azokban, hogy megtisztuljak? Ilyen módon megfordulván, nagy haraggal elment. (9-12)
A próféta itt sem jelent meg személyesen, csupán követe által lépett érintkezésbe a szíriai birodalom második emberével. Az üzenet tartalmáról majd a későbbiekben ejtünk szót, most figyeljük meg Naámán reakcióját: haragra lobbant és elment. Több száz kilométert tett meg idáig gyógyulása érdekében, de amikor várakozásában, elvárásaiban csalódott, feladta – vagy legalábbis feladná. Betegen indulna haza, lemondva utolsó esélyéről, miért is? Ez a részlet feltárja az emberi szív egyik alapvető vonását, leleplezi a sértődöttség veszélyeit. Felháborodott szavaiból kitűnik, milyen elvárásokkal érkezett, mit fogalmazott meg magában a hosszú úton, talán éppen a kis szolgálólány által elbeszélt történetek alapján. Igényelte és elvárta a próféta részéről a személyes törődést, egy kész protokoll volt a fejében mindarról, ami járt neki rangja és eddigi sikerei alapján. Mint egy hódító birodalom első hadvezére, aki lovakkal és szekerekkel, népes szolgahaddal vonult Elizeus háza elé, megérdemelte volna a próféta részéről a tiszteletteljes köszöntést és a különleges, személyre szóló „kezelést” – de hogy ő csak úgy, minden szó nélkül, a nyomorult, leigázott héberek koszos folyójában megfürödjön! Azt már nem! Indulatos monológja felfedi a pogányok, különösen is a hódítók körében Izraelről kialakított képet: a legyőzöttek istene mindig alacsonyabb rendű a győzők isteneinél. A vereséget szenvedett nép alacsonyabb rendű a győzőknél. Talán csak a remény irracionális szikrája – amit a gyermek szavai csiholtak szíve mélyén – késztette mégis erre az utazásra: hogy ti. mégis a gyengébbek, a kifosztottak imádatának tárgyához forduljon segítségért. Micsoda felelőssége van Isten mindenkori népének a pogányok, a hitetlenek tömegeivel szemben!
Olvasunk egy gazdag ifjúról az Újszövetségben, aki ugyancsak elment Jézustól. A kenyérszaporítást követő események után is sokan voltak, akik nem jártak többé Ővele. A harag vagy a szomorúság az Isten kemény szavával való döntő találkozás eredményeként elkerülhetetlen. Eljön egyszer egy pillanat, amikor világosan felismerhető válaszúthoz érkezünk: Isten megláttatja velünk nyomorúságunkat, tehetetlenségünket, a személyiségünk mélyén rejlő önzés hihetetlen mélységeit, felismerjük annak leprához hasonlatos, rettenetes és gyógyíthatatlan voltát. Noha többé-kevésbé leplezzük egy ideig, mindnyájan szörnyetegek vagyunk, akiket rabláncon tartanak kívánságai, ugyanis az én akarata uralkodik rajtunk. Ugyanakkor meglátjuk Isten jóságát, szeretetének távlatait, a gyógyulás lehetőségét Jézus arcán – de a gyógyulás ára: saját halálunk. Bármiféle gazdagságunkról – legyen az anyagi vagy szellemi jellegű, az elvárásainkról, az akaratunkról és a terveinkről való teljes lemondás a gyógyulás záloga. El kell dönteni, kit szeretünk és kit gyűlölünk ezután: továbbra is magamat imádom, saját vágyaimnak engedelmeskedem és mellőzöm az Istent – vagy száznyolcvan fokos fordulatot teszek, azonban a mindenható Szeretethez való odafordulás egyben énem trónfosztását jelenti.
Naámánt fogva tartotta a saját magáról, mint Szíria második emberéről kialakított kép, gyógyulásának és meggyógyításának elképzelt forgatókönyve, a neki járó tisztelet elvárása. A próféta mindezek iránt közömbös szavai hiúságában, vagyis egyénisége leggyengébb pontján sértették meg. Az üzenet nem a vagyonos főúrnak, a hadseregparancsnoknak, a rabszolgatartónak szólt, hanem egy beteg, halálnak kiszolgáltatott, tehetetlen embernek. A hadvezér így dolgavégezetlenül és dühösen távozott, testében tovább szaporodtak – még hozzá kíméletlen sebességgel – a lepra bacilusai…
6. Mennyivel inkább…
De hozzá mentek az ő szolgái, és szóltak neki, mondván: Atyám, ha valami nagy dolgot mondott volna e próféta neked, vajon nem tetted volna-e meg? Mennyivel inkább, amikor csak azt mondja, hogy fürödj meg és megtisztulsz? (13)
Ismét a szolgáké a főszerep. Naámánhoz fűződő viszonyukról nagyon sokat elárul ez a tiszteletteljes kérdésfelvetés. Látszik, hogy szívükön viselték uruk sorsát, nem volt közömbös számukra egészsége-betegsége, nem kívánták halálát. Hallották az Elizeustól jött parancsot, és ennek fényében közbeléptek: rendkívül logikus érvvel késztették a parancsnokot döntése átgondolására. Ha nagy és nehéz, sőt emberfeletti erőfeszítéseket is megtennél a megtisztulásért, akkor mennyivel inkább meg kellene tenned ezt az egyszerű dolgot…
A mai szolgák szerepe is hasonló lehetne, különösképpen azoké, akik Isten szolgáinak vallják magukat: „ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” (Tit 2:15) Mint a Mindenható könyörületes szívű követei, feladatuk, hogy kérleljenek mindenkit: „Krisztusért járván követségben, mintha Isten kérne általunk: béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5:20) A remény és a hit emberei, akik élő bizonyságai a békesség és szeretet Ura hatalmának. Hirdetik, hogy „Jöjjetek, mert immár minden kész!”(Luk 14:17) – az örökkévalóság nem álom, hanem valóság, már megkezdődött, nem kell nagy dolgokat tenned, hogy te is részese lehess…
7. Megtisztulás
Bement azért a Jordánba, és belemerítette magát abba hétszer az Isten emberének beszéde szerint, és megújult az ő teste, mint egy kisgyermek teste, és megtisztult. (14)
A szolgák alázatos kérdése alázatot ébresztett Naámán szívében, és ezúttal ellenvetés nélkül végrehajtotta az utasítást. Ennek nyomán rögtön, tökéletesen meggyógyult!
Nagy dolgot kért a próféta? Valójában hihetetlenül egyszerű lett volna azonnal teljesíteni ezt a parancsot. Jézus – Isten igaz Embere – sem kér nagy dolgot, amikor így szól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugtatlak titeket.” (Mt 11:28) Milyen sokan vannak mégis, akiknek végül ezt kell mondania: „És nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen!” (Ján 5:40) Hol van az a kritikus pont, ahol eldől a sorsunk? Az engedelmesség gátja a büszkeség: amíg az ember nem látja be, hogy nem az egészségesek, hanem a betegek – azaz a menthetetlen leprások – közé tartozik, amíg nem látja, hogy csupán „egy a föld cserépedényei között”, hogy önmagától képtelen boldoggá lenni és keményszívűségéből kigyógyulni, addig azt hiszi, van elég tapasztalata, sikere, gazdagsága, ereje és tudása a boldoguláshoz. Engedelmesség és fürdés nélkül is. A szíriai fővezérnek is be kellett látnia, hogy megmenekülése érdekében alázatosan és maradéktalanul engedelmeskednie kell az isteni parancsnak. Nem elég eljutni a Jordán partjáig, és hiábavaló lenne ötször vagy nyolcszor megmártózni. A kegyelem nem az arra méltók, hanem a rászorultak része!
Nem tudjuk, mi játszódott le Naámán lelkében a hétszeri megmerülés alatt – a végeredmény fényében azonban biztos, hogy megtört szívében a gőg, feltételek nélkül átengedte magát Isten végtelen hatalmának, és hite a prófétai szavakba kapaszkodott: „ha hétszer alámerülsz, megtisztulsz…” A vízbe nem hadvezérként, nem rabszolgák uraként lépett be, hanem minden hatalmi jelvénytől megfosztva, hiszen mindent a parton kellett hagynia. Talán mezítelenül, mindenesetre minimálisan felöltözve, nincstelenül, gyenge és beteg halandóként lépett a Jordánba. A népes szolgahad szeme láttára, akik talán szemérmesen elfordultak, talán magafeledten bámulták. Egyedül és kiszolgáltatottan, minden fedezék nélkül, kapaszkodva az isteni üzenetbe. Nem maradt számára más eszköz, mint a hatalmas, félelmetes, csaknem ismeretlen Isten kegyelmébe vetett hit. Ott állt a folyóban, amely valóban semmivel nem volt jobb és tisztább, mint Damaszkusz hömpölygő folyamai, mégis alámerült hétszer, az Úr szavai szerint. A hetedik felemelkedése után biztosan megnézte, talán először megtapogatta a leprás foltot – vagyis a leprás folt helyét. Mert eltűnt, és ő meggyógyult! A megalázottság és a szégyen, a látszólagos magány pillanatai után a csodálkozás, majd az örömujjongás percei következtek, amelyben bizonyára alárendeltjei is osztoztak – azok legalábbis biztosan, akik rábírták, hogy meggondolja magát… Hallás útján jutott hitre, amely elvezette idáig, és olyan mérhetetlen kegyelemben részesült, amelyre még Izrael földjén is alig akadt példa. Az öröm nyomán hála ébredt lelkében és haladéktalanul elindult vissza Elizeus házához.
A vízben való alámerítés gyakorlata nem volt ismeretlen Izraelben: a pogányok, akik bálványaiktól az Örökkévalóhoz tértek, ezzel a szertartással fejezték ki megtérésüket. Jézus Nikodémussal folytatott beszélgetése során, ugyancsak ezt tanította: „Ha valaki nem születik újjá víztől és lélektől, semmiképpen nem mehet be az Isten országába.” (Ján 3:5) Ez a keresztség. Pál apostol azt írja, hogy „akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg. Eltemettetünk azért ő vele együtt a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. … Mert hogy [Krisztus] meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él. Ti is gondoljátok azt, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (ld. Róm 6:3-11)
A vízben való alámerülés a bűnös élet hullámsírba temetését, azaz Jézusnak a kereszten elszenvedett halálát jelképezi. A kereszt jelenti az önző, az Atyától elszakadt, nyomorúságos emberi élet végét. A vízből való felemelkedés példázza a csodát, Jézus feltámadását. A Fiú olyan formában nyert új életet, amelynek nem árt többé a halál, sem pedig a kísértések ostroma: szent, feddhetetlen, dicsőséges, Isten lényét szolgáló és tükröző élet. A vízből való kiemelkedés részesülés a csodában: Jézus életét nyerhetjük meg ezáltal! Gondolhatjuk-tudhatjuk azt, vagyis élhetünk úgy, mint akik többé nem önzésük és a halál foglyai, hanem a szabadság gyermekei, mint akikre az örökkévalóság távlatai várnak! Élhetünk úgy, mint akiken nincs többé hatalma a bűnnek, a kísértéseknek, mert Jézusban elrejtőzve énünk megszűnt válaszolni a kívánságokra! Élhetünk mások javára, mert bennünk maga Krisztus jár szerte a világban, jót téve: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5:17)
Sokan gondolkodtak már azon, miért kellett a szír hadak parancsnokának éppen hétszer megmártóznia a Jordán vizében. Tudjuk, hogy a hetes szám gyakran előfordul a Bibliában: a teremtés hat „munkanapjára” a hetedik nyugalomnap tette fel a koronát. Jelenések könyvében ott a hét harsonaszó, a hét pecsét, a hét csapás, Isten trónja előtt a hét lámpás. Az Ószövetség jelképei között szerepel pl. a Jézus Krisztust ábrázoló kő, amelyen hét szem van (Zak 3:9), és még folytathatnánk a sort. Mindenesetre Naámán az egyik létező legnagyobb csoda részesévé vált: átélte az újjáteremtés és következménye, az újjászületés csodáját fizikai és lelki értelemben egyaránt. Testében, lelkében új emberré vált!
A hétszeri alámerülés tehát az újjáteremtésben megnyilatkozó isteni teljesség kifejeződése a történetben – de azt is mondhatnánk, az engedelmesség szempontjából nézve szinte mindegy. Csaknem mindegy, hányszor kellett alámerülnie, hiszen elegendő lett volna akár egyetlen szó a próféta szájából is. A lényeg az engedelmesség: nem a saját elképzelés, nem a saját akarat, hanem kizárólag az isteni parancsnak való engedés nyitotta meg a gyógyulás útját. Az Istenből áradó gyógyító energia az Elizeus által kimondott szavak hullámhosszán vált elérhetővé Naámán számára. A megtisztulás lehetősége a kimondás pillanatában készen állt, a betegtől függött, igénybe veszi-e. Egyértelmű, hogy nem történt volna semmi, ha csak kétszer merül alá, vagy ha egyáltalán nem engedelmeskedik.
Ugyanez a törvényszerűség ma is igaz: Jézus Krisztus szava ma is élő és ható, és ha hitünkkel megragadjuk, ha „beleállunk és belemerülünk” szavai áradó folyamába, akkor valósággá válhat bennünk és számunkra minden ígérete! „Ha hiszel, minden lehetséges a hívőnek!” (Mk 9:23) – ígérte a kétségbeesett apának. Tanítványait így bátorította: „akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, megcselekszem azt.” (Ján 14:13-14) János apostol ezt állítja: „Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak Magva [ti. Jézus Krisztus].” (1Ján 3:9) Szédítő ígéretek, amelyek csakis hit útján hozzáférhetőek, de az igazmondó, hűséges Isten ígéretei, amelyek örökké megállnak! Engedjük át magunkat e szavak valóságának, mint Naámán tette, „fogjuk szaván” mindenható Atyánkat, és életünk folyamatos csodák színterévé válik!
8. Most már tudom…
Azután visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez, és bemenvén megállt előtte, és mondta: Íme, most tudom már, hogy nincsen az egész földön Isten, csak Izráelben! (15)
Végre szemtől szemben találkozott egymással Naámán és Elizeus. A hadvezér és a próféta. De mennyire más a szír főember magatartása ahhoz képest, ahogyan Isten emberének szolgájától elfordult az üzenet hallatán! Akkor még beteg, megvetően gőgös és haragos volt, most pedig örömmel és alázattal teljes, ahogyan köszönti Izrael prófétáját. Milyen csodálatos hálaszavak: „most tudom már…”! Mennyi minden rejlik mögötte!
Naámán megértette és megtapasztalta, hogy bálványimádó múltja mind haszon nélküli cselekedetek sora. Hiábavaló volt a sok áldozat, az előírások megtartása, mindez csupa halott szertartás holt szobrok előtt, amelyek sem jobbá, sem egészségesebbé nem tettek senkit. Nincs mögöttük valós hatalom, nincs mögöttük személyes gondviselő, csupán emberi elme, emberi kezek erőlködése bizonyos javak megszerzése érdekében. Hirtelen rá kellett döbbennie, milyen iszonyú sötétségben élt idáig, s hogy milyen sötétségben vesztegel a nép, az ország, ahová most vissza kell térnie. Szó szerint saját bőrén tapasztalta azonban ennek szívet rengető ellenkezőjét: létezik élő Isten, létezik egy végtelen hatalom, amelynek fontos az ő sorsa, az ő egészsége, boldogsága, van személyes törődés egy láthatatlan Úr részéről! Szereti őt az ellenség mindenható Istene!
Mit érezhetett a kislány iránt, akit katonái raboltak el, akinek elbeszélése elindította ezen az úton? Mit érezhetett Izrael országa és lakosai iránt, akik oly sok szenvedést köszönhettek neki? Rá kellett ébrednie, ezentúl ugyanazon Felségnek tartozik hálával egész életében, mint az általa megvetett, lenézett héberek. Testvéreivé váltak mindazok, akiket korábban pusztítani igyekezett! Az Istennel való találkozás után semmi nem ugyanaz többé… Minden az ellenkezőjére fordult, és meg kellett látnia a zsoltárban foglaltak igazságát: „… Istenünk az égben van, és amit akar, azt megcselekszi. Azoknak bálványa ezüst és arany, emberi kezek munkája. Szájuk van, de nem szólnak, szemeik vannak, de nem látnak. Füleik vannak, de nem hallanak; orruk van, de nem szagolnak; Kezeik vannak, de nem tapintanak; lábaik vannak, de nem járnak, nem szólnak az ő torkukkal.” (Zsolt 115:3-7)
Találkoztál-e már az élő Istennel, elmondtad-e már valakinek: most már tudom, nincs más Isten mennyen és földön rajta kívül?
9. Nem veszem el
Azért most vedd el, kérlek, ez ajándékot a te szolgádtól. Ő pedig mondta: Él az Úr, aki előtt állok, hogy el nem veszem. Kényszerítette pedig őt, hogy elvegye; de ő nem akarta. (16)
Micsoda változás állt be Naámán viszonyulásában! Rányílt a szeme a valóságra, és ezután nem parancsolt, hanem alázatosan kért, és Elizeus szolgájának nevezte magát. Ennek ellenére a próféta, akiről az előző és következő történetek elárulják, hogy rendkívül egyszerű, puritán körülmények között élt, nem fogadott el semmit Szíria kincsei közül, noha hatalmas gazdagsághoz juthatott volna a csoda következtében.
Miért zárkózott el mereven attól, hogy bármit is elvegyen fizetség gyanánt? Naámán érdekében: meg kellett értenie azt az alapvető igazságot, hogy gyógyulásának egyrészt nincs aranyban megmérhető ára, nem megfizethető, mert ingyen, kegyelemből kapta. A szeretet Istenének az emberiség felé tett szolgálatai nem érdemeken, hanem éppen ellenkezőleg, az érdemtelenségen alapulnak. Az a tény indította az Atyát cselekvésre, hogy tudta: Ádám gyermekei soha nem fogják sem kiérdemelni, sem pedig megszolgálni megmentésüket. Kegyelme végtelen szeretetéből fakadt és fakad mindmáig. Másrészt az ár, amit Ő fizetett értünk, nem is mérhető földi pénzegységben: „nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” (1Pét 1:18-19) A legdrágábbat adta értünk és nekünk, amelyhez képest a Föld összes kincse szemét és veszendő holmi: az egyetlen, örök és tökéletes Fiút, ama Szerelmest. Naámán is csak Jézus áldozatára tekintettel nyerhetett gyógyulást, mert minden ígéret Őbenne lett igenné és ámenné számunkra.
Ezzel szoros összefüggésben gondoljunk arra, mit mondott Jézus a tanítványoknak, amikor kiküldte őket gyógyítani és prédikálni: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok!” (Mt 10:8) Elizeus, mint az Úr szolgája még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy neki bármilyen érdeme is van a gyógyításban: eszköz volt, semmi több. A hála és a köszönet nem őt illeti. Ugyanakkor Isten országának kincsei nem árucsere tárgyai, nem beválthatók e világ gazdagságára. Pál apostol szigorúan megfeddte Simon mágust, amikor pénzt kínált a Lélekért: „A te pénzed veled együtt vesszen el, amiért azt gondoltad, hogy az Istennek ajándéka pénzen megvehető.” (Csel 8:20) Rendkívül szigorú szavak – de semmi köze Krisztusnak Beliálhoz. A mennyei és a sátáni világ között nem létezik cserekereskedelem, sem üzleti kapcsolat!
10. Eredj el békességgel!
És mondta Naámán: Ha nem; adj kérlek a te szolgádnak e földből annyit, amennyit elbír két öszvér; mert a te szolgád többé égőáldozattal, vagy egyéb áldozattal nem áldozik idegen isteneknek, hanem csak az Úrnak. Ebben a dologban legyen az Úr kegyelmes a te szolgádnak, hogy mikor bemegy az én uram a Rimmon templomába, hogy ott imádkozzék, és ő az én kezemre támaszkodik, ha akkor én is meghajlok a Rimmon templomában: azt, hogy én meghajlok a Rimmon templomában, bocsássa meg az Úr a te szolgádnak ebben a dologban. És mondta neki Elizeus: Eredj el békességgel. (17-18)
A hadvezér – önmagán kívül – semmit nem adhatott gyógyulásáért cserébe. E felismerést követően kiáltott fel Dávid is boldog tehetetlenségében: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?” (Zsolt 116:12) Az az igazság, nincs semmink, amit adhatnánk, szívünk háláján, viszontszeretetünk kifejezésén, életünk átadásán kívül.
Miután a kincseket nem rakathatta le Elizeus házának udvarán, már csak két alázatos kérést fogalmazott meg Naámán, amelyek jövőjére vonatkoztak. Nem úgy tér haza, ahogyan eljött. Gyógyulását követően egyszerűen más szemmel látta a világot, amelyben eddig oly otthonosan mozgott. A megszokott hagyományok és ceremóniák értelmüket veszítették a Jordán partján. A megvető nyilatkozatot Izrael vizeiről nyilván legszívesebben meg nem történtté tette volna – mennyire kell vigyáznunk szavainkra! Minden elhangzó szó a történelem részévé válik, nem lehet „visszaszívni”: „Uram, tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását!” (Zsolt 141:3)
A próféta előtt elmondott fogadalma és kérése azonban már alázatos szívről tett tanúságot: a „szent földből” kért, abból a földből, amelyet korábban oly sokszor tapostak lovainak patái, hogy győztes csatára vezesse seregeit… Ne felejtsük el, annak a népnek az Istene segített rajta, akiket az ő nemzete halálos ellenségnek tekintett, tűzzel-vassal irtott. Ennek ellenére nemcsak meg nem büntette eddigi tetteiért, de meggyógyította reménytelen állapotából!
E pillanattól fogva nem akart többé idegen isteneknek áldozatot bemutatni, csakis Izrael élő Istenének. Élete eddigi imádásának tárgyai idegen, tehetetlen, sőt, utálatos istenekké váltak számára – a jól ismert, természetes közeg vállalhatatlanná lett. Biztosan nem látta előre, amikor elindult otthonról e hosszú útra, hogy lépései milyen következményeket vonnak maga után. A gyógyulásnak mindig vannak meglepő, sőt, nehézségeket támasztó eredményei is. Száznyolcvan fokos fordulata előbb-utóbb élete minden területén érezteti hatását. Vajon mennyire terjed majd hálája, Isten iránti ragaszkodása, mire indítja az élő Úr lelke? Mindez már nem része a bibliai történetnek, a mennyei könyvekben azonban készült róla feljegyzés.
A tarsusi Saul élt ált hasonló fordulatot a damaszkuszi úton: gyűlölettel telve akarta pusztítani – Isten nevében – a keresztényeket, mire azonban a városba ért, testvérükké vált. Elegendő volt számára az élő Krisztussal való személyes találkozás, hogy egész addigi életét háta mögé vesse és az Úr új, hatalmas küldetésre tette alkalmassá.
Naámán itt és most, Elizeus előtt állva két dolgot látott világosan: először is földet kért, melyen szír területen oltárt akart állítani Jahvenak, s ezzel megcáfolta saját korábbi, indulatos kifakadását. Oltárt épít majd az élő, valóságos hatalommal rendelkező Istennek, aki meggyógyította. Hálatelt szívvel kért a földből, hogy arra lépve és azon leborulva megtalálhassa ismét gyógyulása helyét. Az Úr bizonyára meghallgatta volna Naámánt akkor is, ha pogány rögökre rakja a köveket, hiszen Ő mindent test és minden terület felett Isten. Elizeus azonban megértően teljesítette a kérést.
A másik egy igen érzékeny és az előbbiekkel szorosan összefüggő probléma: az eddig teljesen természetesnek tűnő rituálék, a király melletti szolgálat Rimmon templomában, egyszerre lehetetlenné váltak. Naámán szíve már egy másik Isten lakhelye, aki mellett lehetetlen bálványnak szolgálni: „Ne legyenek idegen isteneid előttem!” Bocsánatot kér előre azért, hogy lábát egyáltalán beteszi oda, ahol neki valójában már nincs semmi keresnivalója. A próféta az Úr lelke által olvasott a szír hadvezér gondolataiban, és a legfontosabb ajándékot adta neki útravalóul: „Menj el békességgel!” Krisztusi mondat, amely isteni békével árasztotta el Naámán szívét a rákövetkező helyzetekben. E békesség minden emberi értelmet meghalad és elűzi az életféltést, az aggodalmaskodást, mert biztonságot ad a felülről jövő szeretet változhatatlan volta felől.
Hosszú út állt még Naámán előtt hazáig, s ez idő alatt bizonyára tovább gondolkodott a történtek felől, illetve jövőjéről. Ki tudja, milyen elhatározásokra jutott, mire kocsija végre megállt háza előtt? Most már ő is részese a világ világosságának, hiszen gyógyulása bizonyíték a pogányok között ismeretlen, esetleg gyűlölt Jahve hatalma mellett. Megáldotta őt az az Isten, akinek népe ellen harcolt. Köszönetet kell mondania a kislánynak, akit rabszolgaként tartottak – lehet, hogy hazaengedi majd szüleihez? Vagy továbbra is náluk szolgál és tanítja Naámán egész családját az Isten felől való tudományra? Tanúskodnia kell majd a király előtt, amikor megmutatja a leprás folt tiszta helyét, amikor összegzi a prófétával való találkozás tapasztalatait. Lehet, hogy bátorság születik benne, és kijelenti, többet nem tud meghajolni bálványok előtt…
A gyógyulás végtelen öröm és felelősség egyben. Te mit hagysz magad mögött, kárnak és szemétnek ítélve az Úrért? Mit teszel, amit eddig soha nem tettél meg az Úrért? Egy dologra bizonyosan nincs szükség: az aggodalmaskodásra. Az aggodalmak régi énünk természetes velejárói, a kicsinyes életféltés szülöttei. János azonban ezt írja: „Nagyobb az, aki bennetek van, mint aki a világban van.” (1Ján 4:4) Jézus Krisztus pontosan tisztában van az újjászületéssel kezdődő élet minden kihívásával, nehézségével, de nem kell, hogy ezek minket nyomasszanak. Ha Ő az Úr sorsunk felett, biztonságban vagyunk, a problémákat nyugodtan rábízhatjuk. Egyetlen dolgunk: a folyamatos, élő kapcsolat, az állandó lelki közösség őrzése. Mint a példázatbeli szőlővessző: „Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt.” (Ján 15:5)
Egy sem tisztult meg…
E ponton visszatérünk Jézus szavaihoz, amelyeket názáreti hallgatóságához intézett: „És Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izráelben; de azok közül egy sem tisztult meg, csak a Szíriából való Naámán.” Krisztus kemény párhuzamot vont az Elizeus korabeli zsidóság állapota és a saját kortársai között – ez azonban kiterjeszthető napjainkra is. Jézus alaptétele szerint a próféták hiteltelenek saját hazájukban. Párhuzamot vont Illés, Elizus és önmaga között. Elődei sokkal hatalmasabb munkát tudtak volna végezni, ha nem ütközik a bennük nyilvánvalóan hatalmasan munkálkodó isteni erő a kemény, hitetlen szívek elutasításába. Illésnek Akháb haragja elől a messzi, pogányok lakta Sareptába kellett menekülnie, mert nem akadt Izrael területén olyan Istenhez hűséges ember, aki befogadta volna a gonosz király által körözött prófétát. Illés nagyon szívesen tett volna számtalan csodát saját népe éhezői javára is, de nem akadt, aki igényt tartott volna rá. Gyakorlatilag tömegesen haltak éhen a hároméves aszály idején – a bőség közéjük helyezett kosara mellett! Hasonló módon Elizeus szolgálata is csak nagyon kevesek életében idézett elő változást, annak ellenére, hogy Izrael összes leprását meggyógyíthatta volna, az összes halott gyermeket feltámaszthatta volna! És utánuk eljött Krisztus, a régen várt Messiás, akiben az isteni élet teljessége lakozott, aki valamennyi ember összes bajára gyógyírt kínált – de elutasították! Az önzés tragikus logikátlansága ez, amely vakká és süketté tesz az isteni szeretet ajándékaira. De mi a helyzet ma? Hányan élnek a minden hatalommal rendelkező Krisztus kínálta mennyei kincsek gazdagságával?
Mi emelte Naámánt az izraeliták fölé? Kezdeti állapotában nem különbözött tőlük: ugyanolyan gőgös, magabízó szíve volt, mint a magát „választottnak” tekintő nép egyes tagjainak, a Messiás hallgatóságának. A különbség mindössze a változás lehetősége volt: Isten mindenkinek megmutatja egyszer – vagy többször – saját valóságos, nyomorúságos állapotát: Te vagy a „nyomorult, a nyavalyás, a vak, a szegény és a mezítelen” (Jel 3:17) – nélkülözöd szeretetem gyógyító erejét, szükséged van a tökéletes életre, jöjj hozzám! Élemet adom érted és neked!
Naámán a szolgák kérlelésére meggondolta magát, mert utat nyitott szívében a változásnak, s ehhez egy fontos dolog kellett: alázatos hit, amely megkapaszkodik az isteni ígéretek valóságában, s engedi azokat megtörténni. Ma is, ha a hívás visszhangra talál, ha nem utasítja vissza a függetlenség látszatába görcsösen kapaszkodó gőg, akkor az egyik legcsodálatosabb tapasztalatban lehet része az alázatos szívű embernek: „Örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem az én Istenemben; mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engem körül.” (Ésa 61:10) Nem is értjük igazán, milyen nagymértékben rászorulunk a felülről ajánlkozó segítségre! Az üdvösség és az igazság – szinte tartalom nélküli szavak számunkra, pedig örökkévaló életet rejtenek: a tökéletes szeretet, a tökéletes igazságosság, az önzetlen, bűntudat nélküli napok valósága kimondhatatlan örömöt jelentenek – itt és most! És nemcsak Naámán örült ennek, amikor – már az isteni igazság palástjába öltözve – kilépett a Jordánból. Az öröm kölcsönös volt, és bizonyos, hogy ezentúl egyre fokozódik: „amint örül a vőlegény a menyasszonynak, úgy fog örülni neked Istened.” (Ésa 62:5) Erről a csodáról, erről a kibeszélhetetlen szerelemről mondtak le azok, akik Jézust feddő-kérlelő szavai után letaszították volna a szakadékba.
11. Hol jártál?
És mikor elment ő tőle úgy egy mérföldnyire, Géházi, Elizeusnak, az Isten emberének szolgája azt gondolta: Íme, az én uram megkímélte ezt a szíriai Naámánt, és nem akarta tőle elvenni, amit hozott; él az Úr, hogy utána futok, és valamit kérek tőle. És utána futott Géházi Naámánnak. Látván pedig Naámán őt, hogy utána fut, leugrott a szekérből és eleibe ment és mondta: Rendben van minden? És mondta: Rendben. Az én uram küldött engem, ezt mondván: Íme most csak ez órában jött hozzám két ifjú az Efraim hegyéről a próféták fiai közül: adj kérlek azoknak egy talentum ezüstöt és két öltözet ruhát. És mondta Naámán: Kérlek, végy két talentumot. És kényszerítette őt és egybekötött két talentum ezüstöt két zsákba, és két öltözet ruhát, és azokat két szolgájának adta, akik előtte vitték azokat. Amikor a dombhoz ért, elvette tőlük azokat, és elrejtette egy házban, és elbocsátotta a férfiakat, és elmentek.
Ő pedig bemenvén, megállt ura előtt, és mondta neki Elizeus: Honnét, Géházi? Felelt: Nem ment a te szolgád sehová. Ő pedig mondta neki: Nem ment-e el az én szívem veled, mikor az a férfiú leszállott szekeréből eléd? Most az ideje, hogy szerezz ezüstöt, és hogy végy ruhákat, olajfákat, szőlőket, juhokat, barmokat, szolgákat és szolgálóleányokat?! Azért rád és a te magodra ragad a Naámán bélpoklossága mindörökké. És kiment ő előle megpoklosodva, mint a hó. (20-27)
E csodálatos történetnek van egy kevésbé csodálatos, elrettentő „záradéka” is, mégpedig Géházi esete. (Ha csupán egy elfogult izraelita feljegyzéseiről volna szó, nem pedig isteni ihletésre támadt írásokról, akkor ez a dicstelen epizód biztosan nem került volna bele.)
Ismét egy szolgáé a főszerep, ezúttal azonban negatív értelemben. Géházi már hosszú évek óta szolgált Elizeus mellett, hasonlóan ahhoz, ahogyan maga a próféta is sokáig „csak” vizet töltött Illés kezére. Eljött azonban az a pillanat, amikor Elizeus átvette a feladatokat mennybe ragadtatott elődjétől. Ilyen szempontból tehát Géházira végtelen távlatok vártak. Ha a korábbi történetekben játszott szerepein végigtekintünk, láthatunk bizonytalan pontokat, amelyek sejtetnek valamit ebből a végkifejletből, vagy legalábbis utalnak arra, hogy ő korántsem jutott el a hit azon magaslataira, mint Elizeus Illés mellett. Géházi kiváltságos helyzetben és szerepben élt mindeddig: olyan emberrel lakott, aki által látható és hallható módon megnyilatkozott a mindenható, végtelen hatalmú Isten. Naponta csodák részese, szem- és fültanúja lehetett, személye azonban egyszer kifejezetten akadálynak bizonyult. Királyok könyve korábbi fejezeteiben olvashatunk Jerikó forrásának meggyógyításáról, a moábiták elleni győztes csatáról. Látta a súnemita asszony gyermekének holttestét, tanúja volt megéledésének is. Érdekes módon ebben az utóbbi történetben kétszer is fény derül Géházi szívének állapotára. Először el akarta űzni a kétségbeesett asszonyt, amikor az könyörögni jött gyermeke életéért. Másodszor pedig, mint Elizeus – vagyis az isteni erő – előreküldött követe mondott csődöt a fiú feltámasztásában. (2Kir 4) E részletek kemény szívre vallanak: egyrészt híjával volt a részvétteljes, együttérző szeretetnek, másrészt a hitnek, hiszen hiába érintette meg a próféta pálcájával a halott gyermeket, nem történt csoda.
Mindezek után váratlanul elérkezett számára a nagy lehetőség: Naámánban nem a megtért és csodát átélt testvért látta, hanem a gazdag ellenséget, akit meg lehet „kopasztani”. Nem a megtérését, gyógyulását irigyelte, hanem vagyonát. Titkos gondolatai bírálatot fejeztek ki Elizeus kíméletes bánásmódjával kapcsolatban. A két talentumnyi ezüst (kb. 80 kg) és a két öltözet ruha megszerzése több hazugságon és egy titkos rejtekhelyen alapult. A prófétát használta fel kitalált meséjében mohósága leplezésére, kihasználva Naámán jóhiszeműségét és bőkezűségét. Amikor szembekerült urával, neki is hazudott. Ha az ember a hazugság útját választja, olyan ösvényre lép, amely újabb csalásokra kényszerít. Géházi terveire, amelyek a földi jólét kellékeire – föld, szőlő, szolgák, nyájak – vonatkoztak, Elizeus szavai derítenek fényt. Földi célok földi úton-módon történő megvalósítására tett kísérletet. Különös az is, hogy bár neki semmi része nem volt a gyógyításban, mégis igényt tartott némi jutalomra. Ez a hihetetlenül kegyetlenül végződő történet számtalan újszövetségi tanításra felhívja figyelmünket:
– „Keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és a többi majd megadatik néktek.” (Mt 6:33) Tehát az „aktív kereső” állapot a keresztények életében a mennyei valóság vonatkozásában érvényes elsősorban, az Úr ígérete biztosítja a földi szükségletek betöltését! Ehhez képest mennyi időt töltünk a földi javak utáni hajszában, és mennyit a mennyei kincsek után kutatva?
– „Az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.” (Kol 3:2)
– „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben…” (Mt 6:19-20)
– „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogva némelyek eltévelyedtek a hittől, és átszögezték magukat sok fájdalommal.” (1Tim 6:10)
– „Egy szolga sem szolgálhat két Úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Mt 6:24)
Ki volt valójában Géházi istene? Elárulja már az is, ahogyan Naámánról vélekedett. A mennyben nagyobb öröm volt a szír hadvezér gyógyulása felett, mint Géházi szívében. Az Úr lelke nem tudta feltörni nála az önzés páncélját, noha egy szent ember közelében élt. A kincsek látványa olyan kísértést jelentett számára, amely felszínre hozta addig mélyben szunnyadó vágyait. Mivel teret engedett gondolataiban a gazdagság csábításának, a kívánságból bűn lett, hiszen hazugság, csalás, képmutatás árán tudta csak terveit végrehajtani. A becsületes úton szerzett javak esetén nincs szükség rejtekhelyre, sem pedig tagadásra. Olyan sokszor tanúja volt már Isten hatalmas működésének Elizeusban és Elizeus által – mégis azt gondolta, képes lesz eltitkolni aljas üzelmeit!
A rendkívül szigorú büntetés a tett súlyának megfelelő:
– „Az igazmondó ajak megáll mindörökké; a hazugság nyelve pedig egy szempillantásig.” (Péld 12:18)
– „a hazugságnak szólója meg nem szabadul.” (Péld 19:5)
– „A hamisság nyelvével gyűjtött kincs elveszett hiábavalósága azoknak, akik a halált keresik.” (Péld 21:6)
Géházi a kincsek utáni vágyakozása révén támadási felületet kínált a sátáni erőknek, és botránykő lehetett volna a frissen megtért Naámán számára is. Mivel „a hazugság atyjának” adta át magát, ő is a hazugság eszközét alkalmazta céljai elérése érdekében. Hitetlenségét bizonyítja az egész történet: ha bízik Isten jóságában, kegyelmében, ígéreteiben, ha megelégszik mindazzal, ami a próféta mellett jutott neki, akkor nem tett volna titkos erőfeszítéseket jövőjének, saját anyagi jólétének biztosítása érdekében. A lepra valójában csak látható, külsődleges megjelenési formája volt mindannak, ami addig rejtett módon, a szívében lakott. Az ő boldogsága materiális javakra épült, érdekeit az önféltés, az irigység, az önzés és szerzésvágy határozta meg. Nem a mennyei világ gazdagsága foglalkoztatta gondolatait, nem a szeretet és a jóság Istenének lelkülete töltötte be – és elérkezett életében a pillanat, amikor már nem akart, nem tudott megfordulni az úton, amelyen elindult. Júdást is a kapzsisága, a pénz szerelme tartotta fogva, nem engedte át magát Jézus megtisztító szeretete tüzének, még a lábmosás alkalmával sem – végül felakasztotta magát.
Géházi esete intelem számunkra és János apostol figyelmeztető igéinek örömteli igazságát támasztja alá:
„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Ján 2:15-17)
„Csoda csak a hit számára létezik; a csoda a hit világszemlélete, mert a tények és dolgok mögött a közvetlenül ható Istent tapasztaljuk meg.” (Ravasz László)