„És eljött egy bélpoklos, leborult előtte, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! És kinyújtván kezét, megérintette őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg! És azonnal eltisztult annak poklossága. És mondta néki Jézus: Meglásd, senkinek se szólj! Hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel az ajándékot, amelyet Mózes rendelt, bizonyságul nékik!” (Mt 8:3-4)

Eltelt több száz év a Naámánnal történt csoda óta, és azóta senki nem gyógyult meg Izraelben a leprából! A választottak a hitetlenség mocsarába süllyedtek, a betegek nyomorultul, számkivetve vergődtek a társadalom peremén, reménytelenül várva a halált. Ám Isten nem adta fel – és nem adja fel ma sem! Ő a reménység Istene, akinek él a remény a szívében teremtményei felől, illetve Ő maga ültet reményt az elveszettek lelkébe: van gyógyulás! Ezért küldte el Fiát, hogy tökéletes testi-lelki egészséget hozzon mindenkinek, aki hittel feléje fordul. Amit Elizeus által véghezvitt az Úr, azt Jézus Krisztus által még inkább vágyott megcselekedni az emberért. A fenti történet egyike azon evangéliumi csodáknak, amelyek egyértelműen bizonyították: eljött a Messiás, megérkezett a Megváltó – hiszen ilyen csoda több mint fél évezrede nem történt! És természetesen – ez a történet is rólunk szól…

1. „Eljött egy bélpoklos és leborult előtte”

A Szentírás rendkívül tömör, legtöbbször nem is sejtjük, egy-egy mondat mögött mennyi kimondatlan esemény vagy szenvedés húzódik. Az, hogy egy leprás eljutott a Megváltó lábai elé, önmagában véve is csoda. A mózesi törvények kimondták a kötelező elkülönítést. Ráadásul a betegségeket, különösen a leprát Isten büntetésének tekintették – gyakran tekintik ma is – és ennek megfelelően bántak a szenvedőkkel még Izrael vezetői, az írástudók, a papok is. Amikor Jézus meg akarta gyógyítani a vakon született férfit, a tanítványok első kérdése ez volt: „Ki vétkezett? Ő vagy a szülei?” (Ján 9:2) Tehát egyértelműen megérdemeltnek vélték nyomorúságos állapotát. Jézus azonban egy másik szempontra irányította figyelmüket: azért történt minden, hogy Isten dicsősége megnyilvánulhasson. Míg a legtöbben úgyszólván irgalmatlan, rideg szívvel, önvédelemre berendezkedve kezelték és kezelik a betegeket, addig a Mindenható saját könyörületességét, az emberivel gyökeresen ellenkező, szeretetteljes odafordulását tárta fel Krisztus cselekedeteiben.

A leprásoknak szigorúan tilos volt az egészségesek közé keveredni. A városoktól távol, elszigetelt telepeken éltek, ha koldulni mentek, az utak szélétől biztonságos távolságban állva kiáltoztak, minden lehetséges módon hírül kellett adniuk állapotukat, az egészségesek védelme érdekében. Ennek a leprásnak nemcsak testben, de lélekben is rendkívül megerőltető utat kellett megtennie, mire Jézus elé érkezett. Semmit nem tudunk testi állapotáról, mennyire volt előrehaladott a betegsége, testét mennyire roncsolták a lepra kórokozói. Mindenesetre nagy veszélyeknek volt kitéve, mert testének megtámadott területei érzéketlenné váltak, az idegek nem közvetítették többé sem a fájdalmat, sem a tapintás vagy nyomás útján szerezhető információkat. Ilyen állapotban egy esés, egy égési sérülés nem fájt ugyan, mégis könnyen végzetessé válhatott. Ez a férfi egyedül, minden támasz nélkül indult útnak; borzalmas állapota, eldeformálódott külseje bizonyára mindenütt félelmet keltett, ahol csak feltűnt. Nem számíthatott részvétteljes segítségre, csak előle menekülő vagy feldühödött emberek szidalmaira, ezért nyilván úttalan utakon, elhagyott pusztákon, esetleg hegyes-dombos vidékeken kellett átkelnie, lakatlan területeken vándorolnia, hogy a gyógyulás esélyét megragadhassa. A vadállatok támadásainak, az időjárás szeszélyeinek kitéve haladt előre. Ugyanakkor időről időre szüksége volt nemcsak élelemre, vízre, de hírekre is: merre jár most a Dávid Fia, akit Messiásnak mondanak? Mindezeket csak folyamatos megalázkodás, koldulás útján tudta beszerezni.

Gondoljunk bele, mi késztette arra, hogy útra keljen: hallania kellett a Rabbi szolgálatáról, arról, hogy tömegek követik és sokan meggyógyultak, akik a közelébe jutottak. Milyen ige juthatott el hozzá, amely reményt gyújtott szívében? „Az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Ésa 61:1-2) Ugyanezekkel a szavakkal hirdette meg küldetését Jézus a názáreti zsinagógában. A leprások meggyógyításáról nem esik szó egyik próféciában sem: Elizeus óta nem szól erről egy tekercs sem, de ha a vakok, sánták, bénák, süketek gyógyulást találtak nála, akkor hátha az ő esete sem jelent erőt meghaladó feladatot neki. Ha a töredelmes szívűek közé tartozik, akkor talán lehet reménysége… Mindenesetre ma is igaz: „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10:17) Kizárólag az isteni, teremtő erejű szó gyújthat hitet a szívekben, s ezzel együtt a jobb élet reménységét is.

Talán napok, talán hetek vándorlása után végre, messziről megpillantotta a Messiást körülvevő tömeget. Talán meghallott valamit Jézus szavaiból: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik…” (Mt 7:7) Lelkileg biztosan remény és kétség között hányódott: hogyan válik lehetővé, hogy a közelébe jusson? Mi van, ha a tanítványok nem engedik oda hozzá, félve a fertőzéstől? Mi van, ha elzavarják, anélkül, hogy szót válthatna vele? És amitől a legjobban félt: ha maga a Messiás fordul el tőle megvetően… akkor nincs tovább. A remény azonban tovább hajtja, löki Jézus közelébe, nem fordulhat vissza – annak ellenére, hogy egyre többen és egyre hangosabban igyekeznek útját állni, elküldeni, visszaszorítani. A betegségtől való félelem és irtózat mégis utat nyitott előtte a tömegen keresztül, és egyszer csak megérkezett Jézus lábai elé.

Mennyivel könnyebb a mi utunk, mint e szerencsétlen leprásé volt! De biztosan könnyebb? Az bizonyos, hogy nekünk – akik ugyancsak a Föld nevű lepratelep lakói vagyunk, nem lehetnek már kétségeink Jézus Krisztus ereje és hatalma, ránk vonatkozó szándékai felől:

• „Az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Luk 19:10)
• „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” (Ján 6:37)
• „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és nyugalmat találtok…” (Mt 11:25)

A hívó szó ellenére – eljutunk-e Krisztus lábai elé? Nem húz-e vissza a megszokott, lepratelepi élet megannyi kényelmes szokása, élvezete, a teljes élet illúzióját keltő pótlékok csábítása? Nem ránt-e vissza a hagyomány, a tradíció, a másoktól átvett eszmék biztonsága? Nem tart-e vissza a szégyen, a méltatlanság tudata? Jézus erre ezt mondja: „nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Luk 5:31) Minél betegebbnek érzed magad, annál jobban siess! Soha nem érdemeken alapult az isteni gyógyítás, hanem a rászorultságon! El kell jutnod, neked magadnak, személyesen Jézus elé! Senki nem teheti meg helyetted az utat!

A leprás leborult a szétnyíló tömeg közepén, kifejezve ezzel teljes önfeladását, megalázkodását. Önként és megadóan kiszolgáltatja magát Valakinek, akivel kapcsolatban alig van ismerete, mégis érzi a belőle áradó hatalmat és erőt. Dávid is erre hív minket: „Jöjjetek, essünk térdre, boruljunk le a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 95:6) Elismerni és felismerni, hogy Jézus Krisztus életünk Ura és királya, ez is csak isteni sugallat, kinyilatkoztatás által lehetséges. Az ember önmagát gondolja a világegyetem középpontjának, önmagát imádja és nem szívesen adja át a trónt egy magasabb rendű hatalomnak. Pedig e felismerés nélkül, ti. hogy teremtmények vagyunk, lehetetlen a gyógyulás.

2. „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!”

Amit térdre borulása kifejezett, azt szava is nyomatékosította: Uram! Milyen kevesen voltak képesek a Jézus körül tolongó tömegekből kimondani és elismerni az Ő úr voltát! Hányan hátat fordítottak, amikor kiderült, hogy csak egy ács, hogy nem tanult a rabbik iskolájában, hogy uralmával nem jár együtt kényelmes pozíció, hanem üldöztetés és szegénység! Hányan ütötték arcul és köpték le tiszteletadás helyett! Krisztus uralma azonban a szeretet uralma, amely nem uralkodik, hanem szolgál. Nem letapos, hanem irgalmasan fölemel. Krisztus uralma valójában az Atya uralma, amelynek maga a Fiú is tökéletesen alávetette magát, hiszen kimondta: „semmit sem cselekszem magamtól, hanem az Atya tanított engem, úgy szólok.” (Ján 8:28) Ki az úr szíved és életed felett?

Mennyit töprenghetett hosszú útja alatt ez a leprás, mit is mondjon, mit kérjen, ha majd megtalálja a nagy Orvost! Ez az egyszerű kijelentés megdöbbentően sok dolgot magában foglal: nem kétséges, hogy Jézus minden el nem mondott mondatot jól értett, sőt, bizonyos, hogy már a megfogalmazásban is segítségére volt…

Alapvető a tényfelismerés: tisztátalan vagyok. Állapotom rettenetes, reménytelen, a magam erejéből nem tudok kijutni belőle, sőt, ember sincs, aki segíthetne! Gyógyíthatatlan, halálra szánt, elveszett ember vagyok! Ha látod ezt, már úton vagy a gyógyulás felé! Ki kell mondanod, bármily gyötrelmes, hogy a bűn undorító leprájával születtem, külső segítségre szorulok:

• „bűnösök közt első vagyok én.” (1Tim 1:15)

A második tény: amilyen kicsiny és nyomorult vagyok én, olyan hatalmas Ő. Krisztusban rendelkezésre áll minden erő és hatalom, nemcsak a gyógyításhoz általában, hanem konkrétan az én esetem orvoslására is. Számára még az én bűnös életem sem reménytelen eset!

• „Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való.” (2Pét 1:13)
• „Jézus Krisztus lett nékünk bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul.” (1Kor 1:30)

A harmadik, rendkívül fontos döntés, amelyet csakis a leprás hozhat meg: meg akarok gyógyulni. Teljesen szakítani akarok eddigi, lepratelepi tengődésemmel-vergődésemmel, új életet akarok, amelynek nem az önzés, hanem Isten jósága az alapja. Mindent hátrahagyok, minden mankót, minden rongyot, minden korábbi tevékenységet leteszek. Kapcsolódni akarok az önzetlen szeretet áramlásához, új öltözetet, új szívet kérek, amelynek a Mindenható az ura. Akarom! A tanítványok megdöbbentek, amikor Jézust Jeruzsálem felé közeledve sírni látták. Szavai tehetetlenségről árulkodtak: „Hányszor akartam… de ti nem akartátok!” (Mt 23:37) Mivel Isten nem robotokat teremtett, az akaratunk, a döntésünk szükséges ahhoz, hogy életünkbe beleszólhasson. Akaratunknak összhangba kell kerülnie Isten akaratával a boldogság elérése érdekében. A megtisztulás az önzés helyett az önzetlenség gondolkodásmódját eredményezi. A megtisztítás minden látható és hallható bűn, mint a „házasságtörés, lopás, gyilkosság, hazugság, káromlás” (Mt 15:19) gyökerére tapint és ezért „szívátültetéssel” jár, amelyhez előzőleg természetesen a beteg beleegyező nyilatkozata szükséges: Akarom!

S amit végül a leprás kimondott, az csodálatos lényeglátásról tanúskodik Jézus küldetését illetően: ha akarod, megtisztíthatsz engem! A Messiás egész szolgálata a megtisztításról szólt, erre utalt az áldozati rendszer.

3. „Jézus kinyújtotta kezét és megérintette őt”

Félelmetes pillanat. A tanítványoknak biztosan elállt a lélegzete a megdöbbenéstől. Jézus, még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, megérintette a leprást, akire még ránézni is gyötrelem volt! Ismét botrányos, tiltott dolgot cselekedett, hiszen a mózesi törvények kimondták, hogy – az egészségesek védelme érdekében – szigorúan tilos megérinteni a bélpoklosokat. Még a papok sem merték ezt megtenni a fertőzés veszélye miatt.

Ez az érintés azonban legalább olyan fajsúlyos, összetett üzenet volt, mint a leprás egyetlen mondata: először is nem volt szükségszerű, „kötelező elem” a gyógyításban, hiszen sokaknak csupán bizonyos szavak kimondásával adta vissza az egészségét. Önként tette, ahogyan önként vállalkozott az egész emberi nemzetség megmentésére is. Nem kényszerítette senki, hogy érintkezésbe lépjen az engedetlen, halálra szánt emberi fajjal, örömmel és önként jött megmentésünkre: „Íme, jövök, a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy cselekedjem akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem…” (Zsolt 40:8)

Olyan mélységig érintkezésbe lépett az emberrel, hogy Mária révén magára öltötte fizikai-lelki jellemzőinket. Olyan ősök genetikai örökségét hordozta, mint Júda, Ráháb, Dávid, Manassé király – mindnyájan vétkesek voltak a paráznaság vagy a gyilkosság bűnében, esetleg mindkettőben:

• „asszonytól lett, törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa.” (Gal 4:4)
• „az ige testté lett és közöttünk sátorozott” (Ján 1:14)

Tehát teljesen azonosult az elveszett ember minden bajával, s végül az Atya „bűnné tette értünk a kereszten, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne” (2Kor 5:21), mégsem vált bűnössé, a legostromlóbb kísértések között sem! Hozzáért ugyan a lepráshoz, de nem fertőződött meg! Ellenkezőleg: érintése életadó, helyreállító energiát továbbított a beteg testbe. Vagyis Krisztusban az Ádámban elveszett élet helyreállt és ismét rendelkezésünkre áll!

Érintése bizonyította: nem fél a fertőzéstől, nem undorodik attól a szerencsétlentől, aki elébe borult, hanem figyelemmel, szeretettel és szánakozással nyújtotta felé kezét, amelyet nemsokára majd szögek ütnek át. Nem fél, nem undorodik – hanem SZERET! Hasonló módon megérintette a halott naini ifjút is, visszahozva őt az életbe. Keze a menny üzenetét közvetítette: fontos vagy nekem, a legtöbbet adom neked!

Te érezted-e már Krisztus gyöngéd érintését?

4. „Akarom, tisztulj meg!”

Nemcsak az érintés, hanem a szó is kinyilvánította, hogy figyel és szeret. Szavait Pál így fejezte ki másutt: „Isten akarata a ti szentté válásotok” (1Thess 4:3). Jézus szolgálatának lényege a gyógyítás, vagyis az eredeti, édeni szentség helyreállítása. A független létezés illúziójától elvezet odáig, hogy meglássuk: életünk akkor teljes, ha tökéletes függőségben élünk a jóság forrásától. A leprás felismerte a Krisztust vezérlő szeretetteljes szándékot, és kijelentésével a Messiás kezébe tette életét, minden reményét. A szent állapot, amit Jézus kínál, nem egy szoborszerű, életidegen, és önnön erejéből táplálkozó gőg, hanem a legélettelibb, örömmel átitatott, dinamikus létforma: Isten életével való folyamatos beteljesedés, az Ő szeretetétől ösztönzött, tevékeny szolgálat.

• „minden bűnötökből megtisztultok az Úr előtt” (3Móz 16:30)
• „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Ján 1:9)
• Krisztus „önmagát adta értünk, hogy megváltson minket és tisztítson magának egy kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt.” (Tit 2:14)

5. „És azonnal eltisztult annak poklossága”

A szavak elhangzásának pillanatában csoda történt: a baktériumok elpusztultak, a fertőzés megállt, újjáépült az eldeformálódott, szétroncsolt test, éppé lett, ami addig torz volt – a tömeg előtt egy ragyogó arcú, egészséges ember állt! Az újjáteremtés hihetetlen csodáját élték át a szemtanúk, a beteggel együtt!

Ugyanez megvalósul ma is, mindazok esetében, akik a bűnből végleg meg akarnak szabadulni. Mindenki hallhatja a kegyelem szavait: „Megbocsáttattak a te bűneid!” (Mt 9:2)

De nem csupán azonnali bűnbocsánatot, feledést, hanem sokkal többet, azonnal új életet nyerhetünk Krisztusban! Nemcsak a bűnterhet veszi le, hanem tökéletes gyógyulást kínál:

• „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5:17)
• „Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született” (1Ján 3:9)
• „aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe” (1Ján 3:6)

Csodálkozunk azok hitetlenségén, akik Elizeus vagy Illés korában éltek: miért nem gyógyult meg minden leprás? Csodálkozunk a Krisztus körül élők hitetlenségén: miért nem gyógyult meg mindenki egész Izraelben? Miért haltak meg oly sokan, reményvesztett állapotban a Messiás árnyékában? Ma vajon jobb a helyzet? Hányan tekintik élhető valóságnak a fenti igéket, amelyeket a szeretett apostol leírt, s amelyek világrengető örömöt hirdetnek: van tökéletes gyógyulás! Ki hiszi ma el, hogy a Messiás áldozata nem csupán az elkövetett bűnök semlegesítésére elegendő, hanem tökéletes bűnmegelőzést is kínál?! Ki hiszi ma el mindazt, amit Jézus mondott? Ő nem csupán a bűntől óv meg, de képes folyamatosan jó cselekedetekre indítani és azokat véghez is vinni bennünk és általunk Lelke által! Ahogyan Jézus korában nem volt élő példa a leprából történő felépülésre – úgy van-e ma bizonyság a bűntől való szabadulásra? Ha nincs, hol a hiba? Isten szavában vagy az emberek hitében? A Biblia határozottan kimondja, ez kívánatos, sőt lehetséges; de sok keresztény azt állítja, itt e Földön nem történhet meg. Kinek hiszünk? Látjuk, mekkora bátorság, elszántság lakott annak a leprásnak a szívében?

6. „És mondta néki Jézus: Meglásd, senkinek se szólj!”

Különös ez az intés, de bizonyos, hogy okkal történt. Jézus soha nem szólt álszerénységből vagy a fölösleges titkolózás végett. Miért tiltotta meg, hogy az egykori leprás elhíresztelje a vele történt csodát? Lukács leírásában olvassuk, hogy a beteg természetesen nem fogadott szót, és olyan nagy mértékben terjedt Jézus szolgálatának híre, hogy végül el kellett mennie arról a területről, félre kellett vonulnia, egy eldugott helyet keresve (Luk 5:15).

Egyrészt mindig is fennállt a veszély, hogy a tömegek nagy része csupán egy jól kiaknázható lehetőséget lát Jézus működésében, elég, ha az ötezer megvendégelését követő királyválasztási megmozdulásra gondolunk. (Ján 6:15) Szem elől veszítik a valódi célt, amiért Isten Messiást küldött a Földre, és csupán földi jólétük biztosítójaként tekintenek rá. Nem így van-e ma is? Nem kell a teljes gyógyulás, elég, ha kapok kenyeret, meg némi kényelmet; elég, ha a köszvényem elmúlik, de a szívem rejtett dolgait nem adom!

Másrészt, mivel Palesztina területe ekkor már római fennhatóság alatt állt, könnyen lázadást sejdíthettek az események mögött a megszálló hatóságok, s ez idő előtt véget vethetett volna Krisztus szolgálatának.

7. „Hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak… bizonyságul nékik!”

Végül volt még egy szándék Jézus parancsa mögött. Legádázabb ellensége ugyanis a népet döntően befolyásoló felső réteg volt, az írástudók különböző csoportosulásai, illetve a papok és főpapok, a léviták, akik a templom körüli szolgálatot ellátták, és nem utolsósorban a Szanhedrin, azaz a Nagy Tanács tagjai. A názáreti ács feltűnése alapjaiban rendítette meg addig kikezdhetetlennek tűnő tekintélyüket, hatalmukat, befolyásukat. Jézus működése megkérdőjelezte az általuk hozott törvények jogosságát, viselkedésük igazságosságát, tekintélyük alapját, Istennel való kapcsolatukat, üdvösségük valódiságát. Rávilágított hagyományaik értelmetlen és képmutató voltára, vallásosságuk fogyatékosságaira, gyarló mivoltukra. Legtöbbjük gyilkos dühvel szeretette volna Jézust és követőit minél hamarabb eltörölni a föld színéről. Voltak azonban közöttük őszinte, igaz szívű, kereső emberek, akik vonzódtak Hozzá (ld. Nikodémus vagy arimathiai József).

Az a tény, hogy Jézus hallgatásra intette a beteget, és arra, hogy először kérjen papi vizsgálatot, e réteg felé kinyújtott könyörülő kezét, jó szándékát bizonyította. Évszázadok óta nem gyógyult meg senki leprából. Egyszerre azonban megjelenik valaki, akit valaha épp ezek a papok száműztek a lepratelepre, most pedig ott állt előttük épen, egészségesen, ragyogó mosollyal az arcán. A legtüzetesebb vizsgálat sem talált rajta gombostűfejnyi beteg foltot sem. Ki kell állítani a döntésről szóló papírt: egészséges, visszatérhet családjába, a közösségbe, ahol addig lakott, felveheti újra társadalmi tisztségeit.

S ha ezek után megtudják: Jézus tette, a názáreti rabbi – mi más ez, mint a Messiás azonosításának egyik fontos bizonyítéka?! Mivel Őt magát nem fogadták el, elküldött maga helyett egy élő tanút, aki igazolta, hogy „elközelített a mennyek országa! Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1:15) E tettnek csak később értek be a gyümölcsei. Nagyon sokan a papok közül félelemben éltek, meggyőződésük ellenére, hiszen ha kiderült volna, hogy hisznek Jézusban, a felső réteg azonnal kizárta volna maga közül, s bizonyos értelemben a leprások sorsában osztozhattak: azonnali vagyon- és pozícióvesztés járt volna érte. Azonban Jézus halála és feltámadása után mégis sokan hittek benne a papok közül is, ezúttal már nyíltan vállalva meggyőződésüket, hasonlóan a fent említett két főemberhez, csatlakoztak az üldözötté vált keresztényekhez.

Mit jelent ma számunkra Jézus parancsa: „ne szólj senkinek, hanem mutasd meg magad!”? Talán elsőre nekünk is érthetetlennek tűnik. De ha körülnézünk, ma is rengetegen szólnak Istenről és Isten nevében, bizonygatva, náluk az igazság, ők az igaz hit letéteményesei, csatlakozz egyedül üdvözítő egyházukhoz! Hogyan található meg az igazság? Mutasd meg magad!

• „gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek-e szőlőt? Mert nem teremhet a jó fa rossz gyümölcsöt” (Mt 7:16-17)
• „valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van.” (1Ján 4:2)
• akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg a Fiú, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5:12)

A Lélek gyümölcseit jól ismerjük: szeretet, öröm, békesség, jóság, hűség, szelídség, hosszútűrés, önuralom, mértékletesség. (Gal 5:20) E tulajdonságok jelenléte tanúskodik Isten irgalmas lelkületéről. De mit jelent a második ige? Tulajdonképpen ugyanezt, csak más megközelítésben. Ugyanakkor jóval többet annál, mint hinni azt, hogy Jézus Krisztus valóban ember is volt, hogy emberi természetbe öltöztette isteni jellemét. Azt fejezi ki, hogy hiszem és tudom: Krisztus itt és most bennem, az én emberi testemben él Lelke által úgy, ahogyan Pál írja, hogy „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és az életét adta értem.” (Gal 2:20) És nekem. Életem a vallomás, az eleven tanúságtétel: Krisztus most is él, győzelme ma, e pillanatokban is érvényes, testem az Úr szent temploma, s az Atya általam is cselekedhet úgy, ahogyan annak idején Fia által cselekedett! Ez az igazi bizonyság, ez az örök élet kezdete, a mennyek országának megjelenése a Földön! Ne elégedj meg kevesebbel: Légy bizonyság! Hiszen „a világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8:19)

---

 

„Jézus mindig két dolgot csinált. Beszélt és gyógyított. És a kereszténység többek között azért veszített annyit az erejéből és hatalmából, mert már nem hiszünk a gyógyításban. És talán azért nem hiszünk már a gyógyításban, mert félünk az érintéstől, mert félünk attól, hogy a testünk a szellem közvetítője lehetne.”
(Richard Rohr)