De az Izráel fiai ismét gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt, és megerősítette az Úr Eglont, Moáb királyát Izráel ellen, azért, mert gonoszul cselekedtek az Úrnak szemei előtt. Ez magához gyűjtötte Ammonnak és Amáleknek fiait, és elment, és megverte Izráelt, és elfoglalták a pálmák városát. És szolgálták az Izráel fiai Eglont, a Moáb királyát tizennyolc esztendeig. Ekkor megint az Úrhoz kiáltottak Izráel fiai, és az Úr szabadítót támasztott nekik: Ehudot, Gérának fiát, ki Jemininek volt a fia, aki balkezes volt. És mikor az Izráel fiai ajándékot küldtek általa Eglonnak, Moáb királyának, Ehud szerzett magának egy kétélű kardot, egy singnyi hosszút, és azt ruhája alatt a jobb csípőjére kötötte. És bemutatta az ajándékot Eglonnak, Moáb királyának. Eglon pedig igen kövér ember volt. Amikor Ehud elvégezte az ajándék bemutatását, elbocsátotta az embereket, akik az ajándékot vitték. Ő maga pedig visszatért a Gilgál közelében lévő kőbányáktól és ezt mondta: Titkos beszédem van veled, óh király! És ő ezt mondta: Hallgass! – és kimentek előle mindnyájan, akik körülötte álltak. És Ehud akkor ment be hozzá, mikor éppen az ő hűvös emeleti szobájában ült magányosan, és mondta neki Ehud: Istennek beszéde van nálam te hozzád! És fölkelt Eglon a királyi székből. Akkor kinyújtotta Ehud bal kezét, és kirántotta kardját a jobb oldaláról, és beleütötte annak hasába. Még a markolata is belement a pengéje után, és a háj körülfogta a pengét, mert nem húzta ki a kardot a hasából, sőt áthatolt a derekán. Átment pedig Ehud a csarnokon, miután becsukta maga után az emeleti ajtószárnyakat, és bezárta. Amint ő kiment, jöttek a szolgák, de amikor látták, hogy az emeleti szoba ajtai be vannak zárva, ezt mondták: Bizonyára szükségét végzi a hűvös kamrájában. De amikor hiába várakoztak, és senki nem nyitotta ki az emeleti szoba ajtószárnyait, fogták a kulcsot és kinyitották: És íme, uruk ott feküdt a földön holtan. Ehud pedig elmenekült, amíg azok késlekedtek, és elhaladván a kőbányák mellett, Szeiráhba futott. Amikor megérkezett, kürtjébe fújt az Efraim hegyén, és alámentek vele az Izráel fiai a hegyről, és ő előttük ment. És mondta nekik: Kövessetek, mert kezetekbe adta az Úr a ti ellenségeteket, Moábot! És levonultak utána, és elfoglalták a Jordán réveit, amelyek Moáb felé vezettek, és nem engedtek azokon senkit átkelni. És leöltek a Moábiták közül akkor mintegy tízezer embert, mind erős és vitéz férfiakat, úgy hogy egy sem menekült el. Így aláztatott meg Moáb abban az időben Izráel keze alatt. És megnyugodott a föld nyolcvan esztendeig. (Bírák 3:12-30)

Egy balkezes történet

Ez egy különös részletekkel tarkított történet, és talán nem túlzás, de a legundorítóbbak egyike a Bibliában. Felmerül a kérdés: ugyan miért is jegyezték fel? Mit számít, hogy kövér-e vagy sovány, jobb- vagy balkezes-e valaki?! De megbizonyosodhatunk e történet alapján is:

Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az ő útjai! (Róm 11:33)

Igenis, számítanak a részletek, mert rávilágítanak az Úr hatalmas dolgaira, ránk is vonatkozó nagyszerű terveire és csodálatos megoldásaira! Ez a történet ma is aktuális, nekünk szól, mert megoldást kínál minden egyes nyomorúságba jutott ember számára! A megértéshez azonban néhány fontos alapelvet figyelembe kell vennünk.

A Szentírás könyvei szorosan összetartoznak: sem az Ó-, sem az Újszövetség nem érthető meg teljesen önmagában. Olyan, mint egy kirakójáték. Ha közelről megnézünk egy-egy puzzle-darabkát, gyakran kivehetetlen, mi van rajta. Ha azonban a többi közé, a helyére illesztjük, kiderül, hogy fontos részletet ábrázol, amely nélkülözhetetlen az összképhez. A régmúlt konkrét eseményei nagyon gyakran a későbbi keletkezésű evangéliumok, levelek fényében nyerik el igazi jelentésüket és jelentőségüket. Különben értelmetlen lenne ma már egyáltalán olvasni őket. Harci krónikákra minden nép történetében bőven van példa, de olyanokat, amelyek által Isten egyetemes tervei megvalósulnak, sőt, a jövőt is előrevetítik, csak a Bibliában találhatunk.

Az Ószövetség eseményei egyrészt időben előrehaladva egyre teljesebben készítik elő az utat a világ Megváltójának megjelenéséhez, másrészt okulásul íródtak le: Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az idők vége elérkezett. (1Kor 10:11) Tanulságként olvashatjuk tehát őket, hogy elkerüljük azokat a buktatókat, amelyek sokak romlását okozták, és egyben megmutatják a kimenekülés módját is. Ha valamikor, akkor napjainkban, a zűrzavar és az értékválság korában szükség van biztos példákra, iránymutatásra az igaz út megtalálásához.

Mindezek csak árnyékai a bekövetkezendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé. (Kol 2:17) A Biblia szíve, középpontja Isten személyes üzenete a világnak: Jézus Krisztus. Minden Őbenne és Őáltala nyeri el végső jelentését. Minden Őbenne áll fenn és Őrá mutat. Nélküle üres és tökéletlen marad a kép. Tehát biztosra vehetjük, hogy Eglon és Ehud története is valamiképpen az Emberfia Jézus megváltó szeretetének hatalmáról szól.

A bírák kora

A Bírák könyve nem a legismertebb rész a Szentírásban, esetleg Gedeon és Sámson vált híressé ebből a korból. Izrael történetének a honfoglalást – azaz a Kánaán földjére való bevonulást – követő évszázadairól van szó, amely a királyság időszakát megelőzte. Józsué és vele együtt a pusztát megjárt nemzedékek halála után újabb generációk nőttek fel. Nekik már nem volt közvetlen tapasztalat az Egyiptomot ért tíz isteni ítélet, sem pedig a Vörös-tenger vagy a Jordán kettéválása, nem ízlelték a mannát, a kősziklából sem ittak. Nagyon gyorsan idomultak a környezetükben lakókhoz: Elhagyták az Urat és Baálnak és Astarótnak szolgáltak. És fölgerjedt az Úr haragja Izrael ellen, és fosztogatók kezébe adta őket. (Bírák 2:12-13)

Izrael kiválasztottságának okát és alapját nem felsőbbrendűségük vagy különleges tulajdonságaik jelentették. Kétségtelen tény, hogy Ábr(ah)ámot, a hívők atyját Istenbe vetett – fokozatosan kibontakozó – bizalma miatt választotta ki az Úr, és végül Isten barátjának neveztetett. Utódai azonban – vele együtt – ugyanolyan emberek voltak, mint bármely más nemzet tagjai. A kiválasztottság célja Isten csodálatos terve: be akart mutatkozni az izraeliták körül élők számára olyan embereken keresztül, akikben és akik között megmutathatta szeretetét és igazságát. A szó legtágabb és legpozitívabb értelmében istenarcú fiak és leányok által szeretett volna szólni a sötétség és bálványimádás rabjaihoz, akik számára még a gyermekáldozat is megszokott gyakorlat volt. Meg akarta láttatni, milyen az emberhez igazán méltó élet egyéni és közösségi szinten egyaránt. Kifejezett célja ez volt:

És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép. (2Móz 19:6)

Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. (1Pét 2:9)

Az, hogy Péter apostol az Újszövetségben szó szerint megismétli ezt a célkitűzést, korántsem véletlen. De ne úgy értsük ezt, hogy Isten csak egy kiválasztott, szűk réteget szólít meg – éppen ellenkezőleg! Ahogyan az Ábrahámtól született Izsák gyermekei kiválasztottak voltak, úgy ma a Jézus Krisztusban újjászületett emberek mind ugyanerre a célra hívattak el. Ez a történet tehát nemcsak róluk, az ókori Izraelről, hanem nagyon sok vonatkozásban ugyanúgy a mai kor Izraeléről is szól. Az Izrael név alatt itt nem valamelyik földi állam polgárait, nem valamelyik bejegyzett és elismert egyház tagjait értjük, hanem minden egyes keresztényt, aki Jézusban újjászületett, éljen bármely korban, a világ bármely pontján. Isten felemelő, gondoskodó, megtisztító, célt adó szeretete az a csodálatos, biztonságot rejtő világosság, amelyről az életünk szólhat.

A Bírák könyvében az egyik legfontosabb, ismétlődő kulcsszó az ismét. Újra és újra ugyanazon forgatókönyv szerint zajlottak az események. Megláthatjuk bennük az emberi természet javíthatatlanságát, illetve Isten végtelen, elfogyhatatlan könyörületességét. Amikor ugyanis Izrael népe megtagadta különbözőségét, kapcsolatát a Mindenhatóval, és hasonult a pogányokhoz, feladva a jólétet, békességet biztosító isteni rendelkezések ösvényét, meg kellett tapasztalniuk ennek keserves következményeit. A bálványszobrok vagy egyenesen a démonok imádata háborúkat, éhínséget, mindenfajta veszedelmet eredményezett. Isten világosan bemutatta a választottak körül lakók számára is, hogy melyik utat érdemes választani. Amikor nyomorúságuk a tetőfokára hágott, és Isten felé fordultak, az Úr minden alkalommal megkönyörült rajtuk és megoldást kínált: Akkor bírákat támasztott az Úr, akik megszabadították őket szorongatóik kezéből. (Bírák 2:16) Ez a szabadság azonban legfeljebb pár évtizedet jelentett, utána még mélyebb pont következett: De mihelyt a bíró meghalt, visszatértek ismét, és még romlottabbak lettek, mint atyáik. (Bírák 2:19) Ugyanez ismétlődött összesen legalább tizenkét alkalommal. A Biblia ugyanis Sámuelig, az utolsó bíráig egy tucat nevet jegyzett fel, akik e feladatot ellátták. Sámuel prófétának kellett az első királyt, Sault beiktatnia tisztségébe, s ezzel a bírák ideje lejárt.

Ugyanakkor ez a körforgás nem korlátozódott erre a korszakra, sokkal tágabb értelemben igaz. Valóság azóta, hogy Ádám elszakadt Istentől. A kapcsolat végzetesen megromlott; ezt bizonyítja a letelepedést megelőző vándorlás időszaka is:

Ettek azért és igen megelégedtek, és amit kívántak, Isten azt hozta nekik. Még fel sem hagytak a kívánságukkal; az étel még a szájukban volt: Mikor az Isten haragja felgerjedt ellenük, és főbbjeik közül sokakat megölt, és Izráelnek ifjait levágta; Mindamellett is újra vétkeztek, és nem hittek az ő csodadolgaiban. Azért hiábavalóságban töltette el napjaikat, éveiket pedig rettegésben. Ha ölte őket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresték. És megértették, hogy Isten az ő sziklájuk, és a felséges Isten az ő megváltójuk; És hízelkedtek neki szájukkal, nyelvükkel pedig hazudoztak neki. De szívük nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az ő szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vette, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza. Hányszor keserítették őt a pusztában, hányszor illették fájdalommal a kietlenben?! És újra kísértették az Istent, és ingerelték Izráel szentjét. (Zsolt 78:29-41)

Talán csak szülőként foghatunk fel valamicskét Isten fájdalmából, amit számára ezek az ismétlődő elfordulások jelentenek. Ha gyermekünk csak addig „szeret” minket, amíg érdekei úgy kívánják, de mihelyt teljesült akarata, hátat fordít és önzésbe merülő életet él megint… Nos, mit érzünk, mit gondolunk? Fájdalmat, vágyakozást, keserűséget, tehetetlenséget… Szándéka ellenére nem lehet megváltoztatni a gondolkodását. Marad az állhatatos szeretet, de sajnos sokszor meg kell tapasztalnia rossz döntései fájdalmas következményeit. Alaptermészetünk szerint ilyenek vagyunk mindnyájan…

Az ismét szó tehát nem csupán a folyton kiújuló emberi hűtlenségre vonatkozik, de ugyanúgy, sőt, sokkal inkább – Isten állandó hűségére is. Mihelyt kiáltottak, azonnal intézkedett. A Dávid által leírt ígéret az idők végéig igaz és aktuális volt és lesz, mivel Isten jelleme változhatatlan:

Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, te pedig áldasz engem. (Zsolt 50:15)

Mindezeket végiggondolva azonban Isten célja távolról sem valósulhatott meg akkoriban a maga teljességében.

A bírák

A bírói intézmény egy sajátos rendszer részét képezte. A Föld egyetlen országaként Izrael királya a mindenható Isten volt, és a bírák az Ő képviselőiként munkálkodtak. Azokat a rendelkezéseket kellett érvényre juttatniuk, amelyeket az Úr Mózes által még a pusztai vándorlás során megosztott velük. Ezek a törvények valójában – korlátozott formában ugyan, de – a mennyet hozták a Földre: az igazságosságot, az irgalmasságot, a békességet, az egészséget és a boldogságot szolgálták. Szigorúságuk, részletességük révén az Úr féken tartotta a gonoszt és védelmezte az életet. Isten- és emberközpontú, szeretetteljes gondolkodást takartak. Érdemes elolvasni e látszólag unalmas előírás- és törvénysorozatot. Megindító az az áldozatvédelem, amellyel Isten körülveszi a gyengéket, a szegényeket, a kárt szenvedetteket, a kiszolgáltatottakat és irgalmasságra tanítja gyermekeit. Ezen túlmenően a bírák tulajdonképpen Mózes és Józsué munkáját voltak hivatva folytatni: egyfajta közvetítő, közbenjáró szerepet töltöttek be Isten és az emberek között.

A bírák másik fő feladata a fentiekben már említett szabadítás volt. A környező népek közül folyton ellenségek támadtak, olykor nem is egy. Bár egymással is hadban álltak, együtt léptek fel a betolakodó izraeliták ellen. Az alábbi ige nagyon fontos tényeket emel ki a bírói szereppel kapcsolatban:

Mert mikor bírákat támasztott az Úr nekik, az Úr maga volt a bíróval, és megszabadította őket ellenségeik kezéből a bíró egész idejére, mert megindult az Úr panaszaikon, melyeket emeltek elnyomóik és szorongatóik miatt. (Bírák 2:18)

A bírói szerepkört önjelöltek nem láthatták el. Isten volt az, aki e feladatra kiválasztotta, elhívta és alkalmassá tette Otniélt, Ehudot, Debórát, Jeftét és a többieket. Mindegyikükre igaz volt, amit Gedeon hallott: Az Úr veled, erős férfiú! (Bírák 6:12) Az erejük, bölcsességük Isten jelenlétéből fakadt, nem emberi tulajdonságaikból. A szabadítás munkáját Isten végezte általuk, és – az adott bíró hűsége függvényében – egész életidejükre szóló szabadságot eredményezett. Az oka mindennek: Isten könyörületes szíve. Megindult, megrendült gyermekei nyomorúsága láttán, és bár nem érdemelték meg, nem zárkózott el kiáltásuk elől, hanem sokadszor is feléjük fordult és megmentette őket. Mindig újra bebizonyosodott, hogy az Úr szabadítása nem az emberi érdemeken, hanem az emberi szükségleteken alapul. (Ahogyan Isten, úgy tekintsünk mi is a segítségnyújtás lehetőségeire: tegyük meg, ami hatalmunkban áll, nem a másik érdemeire, hanem szorult helyzetére tekintettel.)

Az igaz bíró

Vajon miért léptetett életbe Isten egy ilyen időleges és korántsem tökéletes intézményt? Hiszen tudjuk, a legnevezetesebb bírák is elbuktak, akár a fent említett Gedeon és Sámson; de a hűségesek is meghaltak, és még egy évszázadig sem tartott befolyásuk. Isten jól tudta ezt; nem terméketlen kísérletezésről volt szó részéről. Mindnyájan túlmutattak önmagukon, egyetlen személy felé, aki a „végső megoldás”, a tökéletes szabadítás, az abszolút igazságos ítélet forrása:

És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál növekedik. Akin az Úrnak lelke megnyugszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. És gyönyörködik az Úrnak félelmében, és nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik: Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett; megveri a földet szájának vesszejével, és ajkai leheletével megöli a hitetlent. Derekának övezője az igazság lesz, és veséinek övezője a hűség. (Ésa 11:1-5)

Íme, az én szolgám, aki támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. (Ésa 42:1) [Magyar Bibliatársulat ford.]

Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet a népeknek. (Mt 12:18)

Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét, És felemelte az üdvösségnek szarvát nekünk az ő gyermekének, Dávidnak házában. Amint szólt az ő szent prófétáinak szája által, kik eleitől fogva voltak, Hogy a mi ellenségeinktől megszabadít, és mindazoknak kezéből, akik minket gyűlölnek; Hogy irgalmasságot cselekedjék a mi atyáinkkal, és megemlékezzék az ő szent szövetségéről. Az esküről, amellyel megesküdött Ábrahámnak, a mi atyánknak, hogy ő megadja nekünk, Hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgáljunk neki. Szentségben és igazságban ő előtte a mi életünknek minden napjaiban. (Luk 1:68-75)

Mert csak árnyékai a bekövetkezőknek, de a valóság Krisztusé. (Kol 2:17)

Mert egy az Isten és egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus (1Tim 2:5)

Ki vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít [felment, igazzá tesz]; Ki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt, aki fel is támadt, aki az Isten jobbján van, aki esedezik [közbenjár] is értünk. (Róm 8:33-34)

Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megad nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését. (2Tim 4:8)

És láttam, hogy az ég megnyílt, és íme, volt egy fehér ló, és aki azon ült, Hűnek és Igaznak neveztetik, és igazságosan ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel volt írva, amit senki nem tud, csak ő maga. És vérrel hintett ruhába volt öltöztetve és a neve Isten igéjének neveztetik. És mennyei seregek követték őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. És az ő szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját. És az ő ruháján és tomporán oda volt írva az ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura. (Jel 19:11-15)

A fenti igék Jézus Krisztus személyét és szolgálatát mutatják be: Ő az, aki Isten atyai szívének gyönyörűsége volt, akit kiválasztott a földlakók megmentésére. Vele volt, Őbenne lakozott bolygónkon töltött napjai során is. A világegyetemben érvényes szeretettörvényt hirdette szavaival és tetteivel egyaránt. Jézus neve Isten irgalmának, szabadításának foglalata: Fiát küldte, hogy általa a gonoszság fogságából a jóság királyságának szabadságába vigye át a benne bízókat. Mivel emberként lett Szabadító, ezért a bírói feladat is az Ő szívére és kezébe helyeződött. Ő a bírája mindeneknek, aki teljes kegyelemmel és igazsággal. (Ján 1:14)

Izrael gonoszsága

De az Izráel fiai ismét gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt, és megerősítette az Úr Eglont, Moáb királyát Izráel ellen, azért, mert gonoszul cselekedtek az Úrnak szemei előtt. Ez magához gyűjtötte Ammonnak és Amáleknek fiait, és elment, és megverte Izráelt, és elfoglalták a pálmák városát. És szolgálták az Izráel fiai Eglont, a Moáb királyát tizennyolc esztendeig.

Az első bíró Józsué halála után Káleb öccse, Otniél volt, aki negyven évre biztosította a békességet Izrael törzsei számára. Halála után azonban ismét gonoszul cselekedtek, vagyis elfelejtették, kik ők valójában: Isten szabad népe, akik kizárólag neki tartoznak engedelmességgel és hálával. Elfelejtették, ki hozta ki déd- és nagyszüleiket az egyiptomi rabszolgaságból, ki vezette és táplálta őket, kitől nyertek tejjel és mézzel folyó, gazdag földet. A láthatatlan, mindenható Teremtő helyett a látható szobrokban megtestesített Baál és Asera kultuszát vették át a közöttük élő törzsektől. A Baál szó lehetséges jelentései ’úr, gazda, tulajdonos, férj’. Ezért is mondta Jézus nyomatékosan: Senki nem szolgálhat egyszerre két úrnak. (Mt 6:24) Baált a termékeny eső és a pusztító vihar isteneként imádták, gyakran ábrázolták bikaként. Felesége Asera, a termékenység istennője, az ő kultusza is nagyon elterjedt volt, ezt bizonyítja számtalan régészeti lelet. Tiszteletükre időről időre áldozati ünnepeket rendeztek, amelyeket zajos tivornya, kultikus paráznaság kísért. Az Örökkévaló imádói tehát egy idő után már a kő- és fabálványok előtti áldozatbemutatással reméltek esőt és áldást nyerni. Ezzel lényegében újra és újra elveszítették az erő és a béke igazi forrását, teljesen belesimultak a barbár szokásvilágú környezetbe. Elfelejtették az egyetlen és valóságos Istent, aki így szól:

Egek, harmatozzatok onnan felülről, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon vele együtt; én, az Úr teremtettem azt! (Ésa 45:8)

Én teremtettem a földet, az embert és az állatokat, amelyek e föld színén vannak, az én nagy erőmmel és kinyújtott karommal. (Jer 27:5)

Népem az ő bálványát kérdezi, és az ő pálcája mond neki jövendőt; mert a paráznaság lelke megtéveszt, és paráználkodnak az ő Istenük mögött. A hegyek tetején áldoznak, és a halmokon füstölnek: a cserfa, a nyárfa és a tölgyfa alatt, mert kedves annak árnyéka. (Hós 4:12-13)

Mit használ a faragott kép, hogy a faragója kifaragta azt? vagy az öntött kép, amely hazugságot tanít, hogy a képnek faragója bízik abban, csinálván néma bálványokat? Jaj annak, aki fának mondja: Serkenj fel! a néma kőnek: Ébredj fel! Taníthat-e ez? Íme, borítva van arannyal és ezüsttel, lélek pedig nincs benne semmi! (Hab 2:18-19)

Elfordultak az eső és minden természeti áldás eredőjétől, akinek tetteiről számtalanszor hallottak, akinek létüket és jóllétüket köszönhették. Elfelejtették, hogy mindenüket egyetlen forrásból nyerték. A Mindenható helyett az elődeik által legyőzött népek tehetetlen bálványai előtt hódoltak ajándékokkal. Mielőtt megvetnénk a választott nép tagjait gyengeségük miatt, gondoljuk végig: nincs semmi meglepő mindabban, amit tettek. A velünk született, önző emberi természet törvényszerűségei, kívánságai mozgatták őket… Látszólag sokkal könnyebb a pillanat nyújtotta élvezetekbe, a látható és kézzel fogható dolgokba, az emberi tudomány és technika vívmányaiba, a reklámok kínálatába kapaszkodni, mint az ajándékok emlékei és a bibliai ígéretek mentén a láthatatlan Isten hűségére támaszkodni.

Azt olvassuk a történetben, hogy Isten elfordulásuk büntetéseként megerősítette az ellenséget. Hogyan lehetséges, hogy a bűnt és gonoszságot gyűlölő Úr megerősíti azt a királyságot, amely valójában ellene lázad?! Támogatna Isten egy olyan rendszert, amely életellenes, amely az embereket erkölcsileg még mélyebbre taszítja, és végül elpusztítja? Elegendő volt fölemelnie oltalmazó kezét azokról, akik nem kértek segítségéből és védelméből. Nem volt többé pajzs és páncél az ő oltalma, mert gyakorlatilag önként kihúzódtak védőszárnyai alól az ellenség területére. Hamarosan szembesültek ennek minden következményével: három nép lépett szövetségre ellenük, hogy kifossza és kiirtsa őket.

Nagyon fontos törvényszerűség mutatkozik meg ebben az ismétlődő mozzanatban: Az Istentől való elfordulás azonnal gonoszságot, azaz önzést, rabságot eredményez. Nincs lehetőség Isten jelenlétét nélkülözve tartós békességben és igaz szeretetben élni!

Az ellenségek: Moáb és Ammon

Moáb királya hadba hívta Ammon és Amálek seregeit Izrael törzsei ellen. Kik is pontosan ezek a támadók? A válaszhoz vissza kell lapoznunk a Biblia legelső könyvéhez.

Lót Ábrahám unokaöccseként vele együtt hagyta el Úr-Kaszdim városát. Noha maga Lót igaz ember volt, végül nagy kárát látta rossz döntésének. Ugyanis saját szemei látása szerint ítélve, a választásban udvariatlanul megelőzve nagybátyját, a bűnbe merült városokat – Sodoma, Gomora – szemelte ki jövőbeli lakhelyéül. (1Móz 13:8-12) Gazdagság utáni vágyakozása csaknem halálos csapdának bizonyult:

Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg tőrbe és sok esztelen, káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. (1Tim 6:9)

Évekig gyötrődött a körülötte élők gonoszságai miatt, de nem tudott tartósan pozitív hatást gyakorolni sodomai származású feleségére, lányaira és vejeire. Valóban úgy menekült meg Isten kegyelméből, mint tűzből kikapott üszök (Zak 3:2; 2Pét 2:6-7). Noha hatalmas nyájai voltak, amikor Ábrahámtól elvált, és tekintélyes emberként vonult be Sodomába, végül semmije és senkije nem maradt, miután Isten kén- és tűzesőt bocsátott az erőszaktevők településeire. Egy barlangban tengette élete utolsó éveit két lányával, ahol Izrael ellenségei megfogantak… Moáb és Ammon ugyanis Lótnak a saját leányaitól való fiai! Ő az apja úgymond saját unokáinak. Olyan kapcsolat nyomán születtek, amelyet Isten szigorúan tiltott az erkölcsök és az egészség védelme érdekében. Lót lányai Sodomában születtek és nőttek fel, és bár megmenekültek a város pusztulásakor, szokásaikat nem hagyták el; ezt bizonyítják gyermekeik fogantatásának szörnyű körülményei is:

Lót pedig felment Cóárból, és letelepedett a hegyen, és vele együtt az ő két leánya is, mert félt Cóárban lakni; lakott tehát egy barlangban ő és az ő két leánya. És mondta a nagyobbik a kisebbiknek: A mi atyánk megöregedett, és nincsen a földön férfiú, aki mi hozzánk bejöhetne az egész föld szokása szerint. Gyere, adjunk bort inni a mi atyánknak, és háljunk ő vele, és támasszunk magot a mi atyánktól. Adtak azért bort az ő atyjuknak azon az éjszakán, és bement a nagyobbik, és hált az ő atyjával, ő pedig semmit sem tudott annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről. És másnap mondta a nagyobbik a kisebbiknek: Íme, múlt éjjel én háltam atyámmal, adjunk neki bort inni ez éjjel is, és menj be te, hálj vele, és támasszunk magot a mi atyánktól. Adtak azért azon éjszaka is az ő atyjuknak bort, és felkelt a kisebbik is és vele hált; ő pedig semmit sem tudott annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről. És teherbe estek Lót leányai mindketten az ő atyjuktól. És szült a nagyobbik fiat, és nevezte annak nevét Moábnak; ő a Moábiták atyja mind e mai napig. A kisebbik is fiat szült és nevezte annak nevét Benamminak. Ő az Ammoniták atyja mind a mai napig. (1Móz 19:30-38)

Leszármazottaik kezdettől fogva harcban álltak Ábrahám fiának, Izsáknak utódaival. A test gyermekei az isteni ígéret gyermekeivel. Az elkövetkező évszázadokban újra és újra megtámadták Izraelt és/vagy Júdát. Annak ellenére, hogy Izsák Moáb és Ammon nagybátyja volt, soha nem lehetett béke utódaik között. Az isteni ígéret gyermekei mindig célpontjai maradtak saját, vad természetű testvéreiknek. Noha a gonoszság eszközei voltak, Isten – Lótra való tekintettel – így intette a vándorló izraelitákat:

Ne hadakozz Moáb ellen, és ne ingereld azt hadra, mert nem adok az ő földjéből neked semmi örökséget; mert a Lót fiainak adtam azt örökségül. (5Móz 2:9)

És mikor közel jutsz Ammon fiaihoz, ne háborgasd őket, ne is ingereld őket, mert nem adok neked az Ammon fiainak földjéből örökséget, mert a Lót fiainak adtam örökségül. (5Móz 2:19)

Az Úr hosszútűrése ellenére éppen akkor, amikor Moáb fejedelmei minden eszközt, még Isten prófétáját is bevetették Izrael elpusztítása érdekében, született egy csodálatos prófécia Bálám szájából, amely megjósolta végleges pusztulásukat:

Látom Őt, de nem most, nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákóbból és királyi pálca támad Izraelből, és átveri Moáb oldalait, és összetöri Sethnek minden fiait. (4Móz 24:17) [összetöri Moáb határait]

Ez a jövendölés már előremutatott egy más jellegű küzdelemre és a tökéletes győzelemre. A csillag és a királyi pálca nem más, mint a Messiás, aki így mutatkozik be:

Én vagyok Dávid ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag. (Jel 22:16)

Ahogyan Izsák nem állhatott meg Izmael előtt, ugyanúgy gyűlölték a moábiták és az ammoniták az izraelitákat. Ez az engesztelhetetlenség jelképes jelentéssel bír. Moáb és Ammon ugyanis a folyton támadó és uralomra törő emberi természet jelképe, melynek jellemzőiről Eglon kapcsán a későbbiekben lesz még szó:

Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira. Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. (Róm 8: 5-8)

A test ebben az igeszakaszban nem a fizikai testünket, hanem az öröklötten önző természetünket jelöli. Az Istentől elszakadt Ádám önféltéstől és uralomvágytól átitatott jelleme küzd bennünk Jézus Krisztus Istennek feltétel nélkül alárendelt, szeretet- és béketeljes természetével. Az egyiknek meg kell halnia…

A szövetséges: Amálek

Volt egy nagyon különleges csatája Izraelnek az amálekiták ellen, és egyben ez az első említés velük kapcsolatban a Biblia könyveiben:

Eljött pedig Amálek és hadakozott Izráel ellen Refidimben. És mondta Mózes Józsuénak: Válassz nekünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel! Holnap én a halom tetejére állok és az Isten pálcája kezemben lesz. És úgy cselekedett Józsué, amint mondta neki Mózes, megütközött Amálekkel: Mózes, Áron és Húr pedig felmentek a halom tetejére. És mikor Mózes felemelte kezét, Izráel győzött; amikor pedig leeresztette kezét, Amálek győzött. Mikor azért Mózes kezei elnehezedtek, követ hoztak és alája tették, hogy arra üljön; Áron pedig és Húr tartották az ő kezeit, egy felől az egyik, más felől a másik, és felemelve maradtak kezei a nap lementéig. Józsué pedig leverte Amáleket és az ő népét fegyver élével. És mondta az Úr Mózesnek: Írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól. És épített Mózes oltárt és nevezte nevét Jehova-Nisszi-nek [Az Úr a zászlóm]. És mondta: Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre. (2Móz 17:8-16)

Sem azelőtt, sem később nem olvasunk hasonló, két fronton vívott ütközetről: a völgyben és a dombon egyaránt zajlott. A két történés szorosan összekapcsolódik, és mindkettő szükséges volt a győzelemhez. Józsué és Mózes egyaránt Jézus Krisztus emberi modelljei: a Szabadító és a Közbenjáró megtestesítői halandó testben. Ugyanakkor ott vannak Izrael gyermekei is mindkét helyen: részt vesznek a lenti küzdelemben, illetve támogatják a fenti harcot is. A völgyben a karddal vívnak, a halom tetején pedig a felemelt karokkal könyörgő vezért segítik. A kő, amelyre Mózest ültették, a szegletkővel, a kősziklával azonosított Krisztus: az egyetlen, biztos alapja minden reménynek és az örökkévaló győzelemnek. A kinyújtott bot, amely vérré változtatta a Nílus vizét, kettéválasztotta a Vörös-tengert, vizet fakasztott a sziklából, nem más, mint Jézus mindenséget kormányzó hatalma, a korábban idézett királyi pálca: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28:18). Ahogyan Józsué karddal verte le az ellenséget a mélyben, úgy járt Jézus is a halál árnyékában ülők között. Szavai meghátráltatták az ellenséget, felszabadították a foglyokat. Mózes állhatatos, naphosszat tartó könyörgése a könyörülő és hűséges főpap szüntelen szolgálatát jelképezi, aki az Atya jobbján esedezik a szentekért. Bár egyértelműen az Úr harcáról van szó, aki egyedül is boldogulna, mégis bevonta gyermekeit. Szüksége van egy közösségre, akik önként és Vele összhangban küzdenek a gonoszság ellenében. Bár a győzelem Istené, a harcban helyet kapnak a benne bízó emberek. Az ige szava és a kitartó ima a leghatékonyabb eszközök ma is Isten harcosai számára. Az új név, amellyel Mózes Istent tapasztalatuk nyomán illette: Isten a zászlóm. Van néhány ige, ami megérteti velünk ezt a különös elnevezést. Ezek közül kettőt emeljünk ki:

Zászló felettem szerelme (Énekek éneke 2:4)

És lesz ama napon, hogy Isai gyökeréhez, aki a népek zászlója lesz, eljönnek a pogányok, és az ő nyugodalma dicsőséges lesz. (Ésa 11:10)

Ez az utóbbi vers Ehud történetének mottója is lehetne. A próféta egyértelműen Jézus Krisztussal, Dávid utódjával azonosítja Isten győzelmi lobogóját, amely véráztatta ugyan, mégis csodát hirdet.

Visszatérve az amálekitákhoz: Moáb és Ammon születéséhez képest később, a pusztai vándorlás során bukkantak fel, mondhatnánk a semmiből. Egy ismeretlen eredetű, vad törzsről van szó, amellyel kapcsolatban Isten nagyon határozott parancsot adott:

Megemlékezzél arról, amit Amálek cselekedett veled az úton, amikor Egyiptomból kijöttetek: Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul voltak, amikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent. Mikor azért megnyugtat majd téged az Úr, a te Istened, minden te köröskörül lévő ellenségedtől azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül, hogy bírjad azt: töröld el Amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd! (5Móz 25:17-19)

Az Úr itt emlékeztet egy teljesen indok nélküli kegyetlenségre. Izrael semmi okot nem adott a támadásra, az amálekiták mégis megölték, megsebesítették a vándorlók utolsó sorait, a lemaradozókat, a gyengéket és a fáradtakat. Mint a portyázó farkasok, mint az ordító oroszlán, amely szertejár zsákmány után. Kánaán birtokba vétele után tehát kiemelt feladat lett a megsemmisítésük. Mivel bebizonyosodott, hogy soha nem fognak megváltozni, és nem adják fel gonosz viselkedésüket, a békesség érdekében emléküket is el kell törölni. A teremtmények egymás iránti kegyetlensége az irgalmas szívű Isten elleni lázadás legbiztosabb kifejeződése, amelyet az Úr nem hagyhat annyiban. Bátorító, hogy minden egyes effajta megmozdulás (is) a Mindenható szemei előtt történik, és megbánás hiányában biztosan meglesz e cselekedetek „jutalma”. Bálámnak ezért rájuk nézve is volt egy mondata, amely azután valóban be is teljesedett:

Amálek első a nemzetek között, de végül mindenestől elvész. (4Móz 24:20b)

A végzet a bírák korának lejárta után, Saul királysága alatt érte utol őket. (Kaptak tehát legalább háromszáz évet a változásra, a jobbulásra, ez azonban sajnos nem történt meg.) Az első izraeli uralkodónak Isten parancsba adta a kiirtásukat:

Így szól a Seregek Ura: Megemlékeztem arról, amit cselekedett Amálek Izráellel, hogy útját állta neki, mikor feljött Egyiptomból. Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat. (1Sám 15:2-3)

Mivel annak idején erőszakkal meg akarták akadályozni a bevonulást, mindenestül el kellett pusztítani őket. Ennek ellenére Saul nem hajtotta végre maradéktalanul az isteni utasítást:

Agágot, az Amálekiták királyát elfogta élve, a népet pedig mind kardélre hányatta. Saul és a nép azonban megkímélte Agágot és a juhoknak, barmoknak és másodszülötteknek javát; a bárányokat és mindazt, ami jó volt, nem akarták elpusztítani, hanem ami megvetett és értéktelen dolog volt, mindazt elpusztították. (1Sám 15:8-9)

Sámuel, az idős próféta volt az, aki a végül a büszke Agágot, az amálekiták királyát lekaszabolta, a következő ítéletet mondva kegyetlensége felett: Miként a te kardod asszonyokat tett gyermektelenné, úgy legyen gyermektelenné minden asszonyok felett a te anyád! (1Sám 15:33) Agág neve ’erőszakos, szenvedélyes, lángoló’ jelentéseket takarhat. Akár úgy is nevezhetnénk: a Lázadó. Őt semmiképpen nem tarthatta életben Izrael királya csak azért, hogy mint hadifogollyal, mint diadala bizonyítékával dicsekedjen. Ez ugyanis nem Saul, hanem teljes mértékben Isten győzelme volt. A kegyetlen, büszke király egyébként az utolsó pillanatig nem hitte, hogy valaha is véget érhet az élete és uralma.

Az amálekiták kiléte és szerepe, illetve sokakat megbotránkoztató kiirtása is akkor válik igazán érthetővé, ha megtaláljuk történetük jelképes jelentését. Ki volt az, akinek semmi oka nem volt a támadásra? Aki mindenáron meg akarja akadályozni az emberiség célba érését, Istenhez való visszatérését, a Krisztussal való összekapcsolódását? Ki az, aki állandó, készséges szövetségese, felbujtója és támogatója a moáb királyságnak, azaz az emberi szív önzésének? Sátánt, az angyalok között az elsőt, a bukott Kérubot jellemezte úgy Jézus, hogy gyilkos volt kezdettől fogva (Ján 8:44). Péter apostol szerint ő a ti ellenségetek, az ördög, aki mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el (1Pét 5:8). Mint a lázadás, a gonoszság forrását, az Úr hamarosan és végleg eltörli az ég alól démonaival együtt, mivel bebizonyosodik uralma fenntarthatatlansága, szívének hajlíthatatlansága:

Mindnyájan, akik ismertek a népek között, elborzadnak miattad; rémségessé lettél, soha többé nem leszel! (Ezék 28:19)

Mert íme, eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyan lesz minden kevély és gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregek Ura, amely nem hagy rajtuk gyökeret, sem ágat. (Mal 4:1)

az örök tűz … az ördögnek és angyalainak készíttetett. (Mt 25:41)

És az ördög, aki elhitette őket, vettetett a tűz és kénkő tavába (Jel 20:10)

A pálmák városa

Az Eglon által és a szövetségesek segítségével elfoglalt pálmák városa nem más, mint Jerikó, amelyet még Jézus korában is így neveztek. Jerikót a honfoglalás legelső lépéseként Isten parancsára, Józsué vezetésével különös módon porig rombolták, majd felgyújtották. (ld. Józsué 6. fejezet) Ennek megvannak a régészeti bizonyítékai. A város megújítója felett kimondott átok majd csak évszázadok múltán teljesedik: Átkozott legyen az Úr előtt az a férfiú, aki felkel, hogy megépítse e várost, Jerikót! Az ő elsőszülöttjére rakja le annak alapját s legifjabb fiára állítsa fel annak kapuit! (Józs 6:26) Illés próféta és Akháb, izraeli király idejében a bétheli Hiel építette meg újra a várost: Az ő elsőszülött fiának, Abirámnak élete árán vetette meg annak fundamentumát, és az ő kisebbik fiának, Ségubnak élete árán állította fel annak kapuit, az Úr beszéde szerint, amelyet szólt Józsué, a Nún fia által. (1Kir 16:34)

Az a tény, hogy a Mindenható elől tudatosan be- és elzárkózó pogány vallási központot a moáb király elfoglalta, függetlenül attól, mennyire volt lakható a végrehajtott ítélet után, nagyon is egyértelmű üzenettel bír. Ugyanarról az elvakult lázadásról és az Istennel szembeni megátalkodott dacolásról szól, mint a jerikóbeliek korábbi ellenállása. Kifejezte, hogy soha nem hajol meg az előtt a mennyei erő előtt, amely Izraelt kíséri: a test gondolata ellenségeskedés [gyűlölködés] Isten ellen.

A balkezes Ehud

Ekkor megint az Úrhoz kiáltottak Izráel fiai, és az Úr szabadítót támasztott nekik: Ehudot, Gérának fiát, ki Jemininek volt a fia, aki balkezes volt.

Tizennyolc évnyi megaláztatás, nyomor és szenvedés után az izraeli nép Istenhez kiáltott megoldásért, aki ismét egy szabadítói feladattal megbízott bírót iktatott be. Ehudról megjegyzi az írás balkezességét, ami meglehetősen ritka tulajdonság, de nagy jelentősége lesz a megoldásban. Isten meghallgatta gyermekeit; lázadásuk dacára válaszolt és teljesítette kérésüket:

Mert te, Uram, jó vagy és kegyelmes, és nagy irgalmasságú mindazokhoz, akik hozzád kiáltanak. (Zsolt 86:5)

Ahogyan a bírói szerep esetében, úgy a szabadítói feladatkör esetében is egyértelmű azonosítással él a Biblia ó- és újszövetségi része egyaránt:

Én, én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs szabadító! (Ésa 43:11)

Dávid magvából támasztott Isten, ígérete szerint, Izraelnek szabadítót, Jézust. (Csel 13:23)

Eljön Sionból a Szabadító és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat. (Róm 11:26)

Adó és kard

És mikor az Izráel fiai ajándékot küldtek általa Eglonnak, Moáb királyának, Ehud szerzett magának egy kétélű kardot, egy singnyi hosszút, és azt ruhája alatt a jobb csípőjére kötötte. És bemutatta az ajándékot Eglonnak, Moáb királyának. Eglon pedig igen kövér ember volt.

Az ajándék valójában nem szabad akaratból felajánlott ajándék, hanem nyilvánvalóan könyörtelenül kirótt adó volt. Jaj, a legyőzötteknek! – ilyen szempontból is. A megtermelt javak legértékesebb része, az összegyűjtött értékek mind a rabtartóhoz, a leigázóhoz vándorolnak. Rendszeresen és megalázó módon. Nemcsak a kényszerű önkifosztás, hanem a folytonos megalázkodás is az alávetettség része volt. Nem tudjuk, milyen időközönként, de meg kellett hajolniuk az éppen aktuális zsarnok előtt, lábaihoz helyezve „ajándékaikat”, melyek hiánya a rabszolgasorba süllyedt nép szemével nézve nyilvánvalóan a nélkülözéssel volt egyenlő.

Mit jelent ez az adózás az ellenségnek – egy mai ember szemszögéből? Bizonyos, hogy vannak tapasztalataink e téren. A kívánságok kegyetlen fogsága nagyon sok életet tett már véglegesen tönkre.

Mert mindaz, ami a világban, a test kívánsága, a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból. (1Ján 2:16)

Hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutva halált nemz. (Jak 1:14-15)

Mert régen mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságok és gyönyörök szolgái, gonoszságban és irigységben élők, gyűlölségesek és egymást gyűlölők voltunk. (Titus 3:3)

… de ÉN testi vagyok, a bűn rabszolgája… a gonoszt cselekszem, amit nem akarok. (Róm 7:14.19) [szó szerint]

Az adózás mindazt magában foglalja, amivel nemcsak önmagunknak, hanem a körülöttünk élőknek is ártunk, és megraboljuk az Isten céljaira szánható erőkészleteinket. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: a romboló hatású szenvedélyek, mint az alkohol, a drogok, a cigaretta, a különféle élvezetek, függőségek és mániák, amelyek terméketlen idő-, pénz-, figyelem- és erőpocsékolást jelentenek – mindezek óhatatlanul megfosztanak minket a teljes élet megvalósításának lehetőségétől. De nem ez a lényeg, mindez csak a jéghegy csúcsa! Csupán kifejeződései annak, hogy be vagyunk zárva önmagunkba, és nem Isten szándékai valósulnak meg bennünk és általunk. Saját testi kívánságainkat szolgáljuk ahelyett, hogy szétnéznénk és meglátnánk-meghallanánk azt a sok szükséget, amelyet Isten rajtunk keresztül akar betölteni.

Nagy jelentősége van annak, hogy Ehud kardot szerzett: korántsem volt könnyű ugyanis a leigázottaknak fegyverhez jutni. Gyakran még az esetlegesen támadófegyverként használható mezőgazdasági és egyéb szerszámoktól is meg voltak fosztva, nehogy eszükbe jusson a lázadás lehetősége. Ez tehát már önmagában véve életveszélyes cselekedet. De e nélkül titkos vállalkozása eleve kudarcra lett volna ítélve.

Az érthetőség kedvéért és az események időrendjét megtartva szükséges a kulcsot jelentő elem, a kard előzetes azonosítása. A részletes kifejtésre később kerül sor, de itt mégis utalnunk kell az Ehud által szerzett fegyver jelentésére. A kardot az alábbiak szerint egyértelműen Isten szavával, az igével azonosíthatjuk. Talán soha nem volt még ennyire egyszerű és olcsó Bibliához jutni, mint manapság. Természetesen ma is léteznek még országok, államrendszerek, ahol a Biblia birtoklásáért sajnos halálbüntetés jár. Ugyanakkor a világ valamennyi nyelvére le van fordítva Isten szava, és ma már nem csak papíron, de elektronikusan is hozzáférhető bárki számára. A szerzés azonban ennél jóval többet jelent, hiszen Isten bölcsessége messze meghaladja az ember bölcsességét, és szavai korántsem könnyen megfejthetők. Ráadásul soha nem volt még ennyiféle értelmezése, hiszen legalább 33.000 keresztény felekezetet tartanak nyilván a világon, akik mind a maguk módján látják és láttatják Isten igazságait. Az Úr ennek ellenére bátorít minket a „szerzésre”, hogy megoszthassa velünk az igazság beszédeit:

Igen, ha a bölcsességért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled, Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt: Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz. Mert az Úr ad bölcsességet, az ő szájából tudomány és értelem származik. (Péld 2:3-6)

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres; Aki találván egy drágagyöngyre, elment, és mindenét eladva, amije volt, megvette azt. (Mt 13:45-46)

A keresés, kutatás, „bányászat” segítségével, vagyis az idő, az értelem, a figyelem kitartó és alázatos odaáldozása révén juthatunk hozzá Istennek a Bibliában elrejtett kardjához.

A kétélű, könyöknyi hosszú kard (40-50 cm) felkötése és elrejtése Ehud következő életkockáztató cselekedete volt. Egyértelmű, hogy akiket beengedtek a trónterembe, azok csak motozás után járulhattak az uralkodó elé, hiszen ezek a követségek soha nem jószántukból jöttek, hanem – finoman szólva is – erős kényszerítés alatt álltak. Akinél fegyvert találtak, biztosan azonnal halálfia lett, hiszen egyértelműen merényletre készült. Rögtön levágták, vagy esetleg elrettentésül nyilvános kivégzést rendeltek el – a lázadóval a főszerepben. Itt lesz hirtelen óriási jelentősége Ehud balkezességének. Ez a ritka tulajdonsága tette lehetővé, hogy a – közvetlenül a testére, a jobb csípőjére felkötött – fegyvert nem vették észre a biztonságot felvigyázó őrök, mivel bizonyára mindenkinél a baloldalon keresték.

A kard elrejtése számunkra is életfontosságú:

… felette közel van hozzád ez az ige: a szádban és a szívedben van, hogy teljesítsd azt. (5Móz 30:14)

Szívembe rejtettem beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened. (Zsolt 119:11)

Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatsz. (Róm 10:8-9)

A lényeg, hogy elrejtsük, bevéssük szívünkbe, elménkbe Isten szavait, mert csak ebben az esetben fogjuk tudni a kellő pillanatban „elővenni”, használni. És nincs olyan élethelyzet, amelyben ne volna rá szükségünk. Jézus földi élete minta lehet ebből a szempontból is. Amikor kérdéseket tettek fel neki, visszakérdezett: Mint olvasod? (Luk 10:26) Vagyis, hogyan van megírva? A Sátán támadásait is ezzel verte sikeresen vissza: Menj el, mert meg van írva…! (Mt 4:10) És a gonosznak meg kellett hátrálnia. A kísértő vereségének és egyben győzelmünknek Isten igéje a kulcsa! Jézus még élete utolsó pillanataiban is a zsoltárokat idézte – valójában saját szavait, de azért, hogy mi is mindig ezekkel éljünk. A legnehezebb körülmények között is. A használathoz azonban magunkévá kell tennünk. Ha napi olvasmányunk, gondolataink középpontja, ítéleteink forrása Isten szava, akkor előbb-utóbb csodákra számíthatunk!

Eglon kövérsége meglehetősen szembetűnő és ugyancsak rendkívüli lehetett – miként Ehud balkezessége –, ha ezt rögzítette a krónika. De semmiképpen nem fölösleges vagy öncélú részlet, mint hamarosan kiderül. (Ma már tudjuk, hogy a túlsúly nem csupán a jólét, a túlevés, a mértéktelen habzsolás következménye, hanem többek között a mozgásszegény életmód, anyagcsere-problémák, egészségtelen táplálkozás, genetikai problémák folyománya is lehet. Jelenleg a világon kb. 700 millió embert érint.) Történetünkben a trónon ülő, félelmetes körméretű zsarnok az önimádó emberi ÉN, a velünk született, önző természet jelképe, amely folyton csak hízik és hízik. Megnyilatkozásai jól ismertek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. (Gal 5:19-21) Azt hiszem, a falánkságot is nyugodtan említhette volna… Tehát mindazok az indulatok és tettek, amelyek a magunk és mások ártalmára vannak, és az igazi szeretet ellenében hatnak.

Kard a hájban

Amikor Ehud elvégezte az ajándék bemutatását, elbocsátotta az embereket, akik az ajándékot vitték. Ő maga pedig visszatért a Gilgál közelében lévő kőbányáktól és ezt mondta: Titkos beszédem van veled, óh király! És ő ezt mondta: Hallgass! – és kimentek előle mindnyájan, akik körülötte álltak. És Ehud akkor ment be hozzá, mikor éppen az ő hűvös emeleti szobájában ült magányosan, és mondta neki Ehud: Istennek beszéde van nálam te hozzád! És fölkelt Eglon a királyi székből. Akkor kinyújtotta Ehud bal kezét, és kirántotta kardját a jobb oldaláról, és beleütötte annak hasába. Még a markolata is belement a pengéje után, és a háj körülfogta a pengét, mert nem húzta ki a kardot a hasából, sőt áthatolt a derekán.

Ehud a szöveg szerint a gilgáli kőbányáknál fordult vissza, hogy szabadító szolgálatát elvégezze. A kőbánya szó azonban az eredetiben több jelentést takar. Értelmezhető úgy, mint bálványoszlopok, érthetünk alatta ténylegesen kőbányákat, de – ami talán a legszívmelengetőbb: érthetjük alatta a Józsué által állított emlékoszlopokat. A köveket a tizenkét törzs tagjai a kettévált Jordánból emelték ki a következő céllal:

Azt a tizenkét követ is, amelyeket a Jordánból hoztak, Gilgálban állíttatta fel Józsué. És szólt Izráel fiainak, mondván: Ha fiaitok kérdezik majd apáiktól, mondván: Mire valók ezek a kövek? Tudassátok majd a ti fiaitokkal, mondván: Szárazon jött át Izráel ezen a Jordánon. Mert kiszárította az Úr, a ti Istenetek a Jordán vizét ti előttetek, míg átjöttetek rajta, amiképpen cselekedett az Úr, a ti Istenetek a Veres tengerrel, amelyet megszárított előttünk; míg átjöttünk rajta. Hogy megismerje a földnek minden népe az Úrnak kezét, hogy bizony erős az; hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket minden időben. (Józsué 4:20-24)

Ezek a kövek tehát emlékeztettek mindenkit, a választottakat és az őslakosokat egyaránt Isten hatalmára és erejére, korábbi szabadításaira és hűségére. Ezen a helyen megerősödhetett Ehud szíve a nem veszélytelen vállalkozás végrehajtására. Felmerülhet, miért ez az újabb, látszólag jelentéktelen adalék, ez a pontos helymegjelölés: nemcsak a történet hitelességét támasztja alá, hanem a hitet is növeli azáltal, hogy összeköti a jelen eseményeit a közelmúlt csodáival. Nekünk vannak-e „emlékoszlopaink”, ahol hálával emlékezhetünk Isten csodáira?

Ehud Eglonhoz intézett szavai, vagyis a titkos beszéd, illetve Isten beszéde nálam azonosítása a kétélű karddal megadja a kulcsot az egész történethez:

Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait. És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk. (Zsid 4:12-13)

vegyétek föl a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. (Eféz 6:17b)

És láttam, hogy az ég megnyílt, és íme, volt egy fehér ló, és aki azon ült, Hűnek és Igaznak neveztetik, és igazságosan ítél és hadakozik. És … a neve Isten igéjének neveztetik. És mennyei seregek követték őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. És az ő szájából éles kard jött ki … (Jel 19:11-15)

A világegyetem legerősebb, leghatásosabb fegyverét kapta az emberiség az ég és föld Urától! Isten szava egyrészt világokat teremt(ett), másrészt Fiában vált láthatóvá számunkra. Az Atya Jézus Krisztus, vagyis a logosz által, hatalma szavával tartja fenn a mindenséget. (Zsid 1:3) A 33 év alatt, a halandó emberi test és az önző emberi természet kötelékei között is korlátlan mértékben működőképes maradt! Isten beszéde az emberi szájak által ma is éppoly hatékony. A leggyengébb halandó is megragadhatja és sikerrel forgathatja! A Lélek kardja, azaz Isten szava a Föld történelmének első és utolsó jeleneteiben egyaránt döntő szerepet játszik. Mózes a Legyen! szóban rejlő teremtő erőt mutatja be. János apostol pedig úgy ábrázolja, mint kétélű kardot, amely az ítélet jelképe Jézus szájából az Isten uralmát véglegesen elutasítók felett. Nagyon lényeges a birtokos szerkezet: a Lélek vagy az eredeti szó alapján Szellem kardja. Isten Lelke ihlette a Biblia minden írását, és hatása, befolyása nélkül lehetetlen jól érteni, hatékonyan használni, forgatni e kardot.

Ahogyan Ehud 50 cm-es kardja markolatig hatolt Eglon testébe halálát okozva, úgy járja át az ember lényének mélységeit Isten szava: megvilágosító, megítélő, bűnfeltáró, megtisztító, gyógyító hatalommal rendelkezik. Képes arra, hogy a trónon pöffeszkedő ÉNünket kivégezze. Pontosan erről beszél Pál apostol is:

Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, ami bálványimádás; Melyek miatt jön az Isten haragja az engedetlenség fiaira; Melyekben ti is jártatok régen, mikor éltetek azokban. Most pedig vessétek el magatoktól ti is mindazokat; haragot, fölgerjedést, gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkőztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt. (Kol 3:5-9)

… hogy megerőtlenüljön a bűnnek teste… (Róm 6:6) [megsemmisüljön, hatástalanná váljon!!! – szó szerinti ford.]

Eglon nem más, mint a trónon ülő, zsarnoki természetű ’ó ember’, az önző természet, amelynek meg kell halnia gyötrő kívánságaival és gonosz cselekedeteivel együtt, hogy az új ember, azaz Krisztus élhessen és uralkodhasson helyette. Vagyis az egyetlen eszköz, amely az ’ego’ halálát, megsemmisülését eredményezheti, az Isten szava, az írott ige és az élő Jézus Krisztus. De melyek azok az igék, amelyek kétélű kardként énünk halálának pillanatát elhozzák? Többnyire mindenkinél más-más isteni kijelentések kezdik a munkát, de előbb-utóbb eljutunk egy fontos sarokkőhöz:

Térjetek meg és keresztelkedjetek meg a Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára és veszitek a szent Lélek ajándékát. (Csel 2:38)

A vízben való alámerüléssel, vagyis a keresztséggel kifejezzük, hogy hisszük Isten új életet ajándékozó szavainak igazságát: ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is Ővele.  (Róm 6:8)

Ha azonban tovább kutatjuk az Úr szavát, minden – és valóban minden – további problémára, kérdésre választ nyerünk tőle! Könyvtárak sokaságát tölthetné meg a sok milliónyi ember milliárdnyi tapasztalata, amikor az ige élettel és csodákkal teli valóságát érzékelték életük válságaiban, kérdéseiben, örömeiben, szolgálatukban. Isten szava élő és ható, örök és változhatatlan erejű:

Az Isten teljes beszéde igen tiszta, pajzs az ahhoz folyamodóknak. (Péld 30:5)

beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldtem. (Ésa 55:11)

Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak. (Mk 13:31)

És az ige testté lett és lakozott közöttünk (és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. (Ján 1:14)

Nem csak Jézus látható és hallható személye volt csordultig irgalommal és igazsággal, de szavai is ugyanezekből az alkotóelemekből építkeznek! Életet adó, azt fenntartó erővel és energiával telítettek, és ha alkalmazzuk őket, Isten titokzatos módon cselekedni tud általuk. Lényünk legmélyéig ható változást, megújulást eredményeznek.

Várakozás

Átment pedig Ehud a csarnokon, miután becsukta maga után az emeleti ajtószárnyakat, és bezárta. Amint ő kiment, jöttek a szolgák, de amikor látták, hogy az emeleti szoba ajtai be vannak zárva, és mondták: Bizonyára szükségét végzi a hűvös kamrájában. De amikor hiába várakoztak, és senki nem nyitotta ki az emeleti szoba ajtószárnyait, fogták a kulcsot és kinyitották: És íme, uruk ott feküdt a földön holtan.

Vajon mit jelképez ez az aprólékosan részletezett, tehetetlen, hosszúra nyúló várakozás? Eglon halálának bizonyítéka. Ha a király meghal, a szolgák is tehetetlenné válnak. A halott nem követelőzik, nem osztogat parancsokat, nincsenek többé kívánságai, megszűnik uralkodni, elvész befolyása. A szolgák felszabadultak, nem kell többé alárendelődniük egy zsarnok kénye-kedvének. Így Ehud egérutat nyert, hogy a szabadulás általa teljessé legyen az egész nép számára. Eglon halála egyébként saját szolgáinak is a felszabadulás pillanatát jelentette, ahogyan a szeretet szabadsága után vágyakozó ember is új lehetőséget kap. Nemcsak a szelleme, a lelke, hanem a teste is boldogító távlatok előtt áll:

… gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 6:11)

Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat a hamisság fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat fegyvereiül az Istennek. (Róm 6:13)

amiképpen odaszántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra; azonképpen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre. (Róm 6:19)

Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem. (Gal 2:20)

Az egyik korábbi igében Isten ígéretet tett Moáb határainak lerontására Jézus Krisztus által. (ld. 4Móz 24:17) Ez azt is jelenti, hogy az önző természet által befolyásolt gondolkodás, érzelemvilág, fizikai test mind felszabadul és isteni befolyás, a nemesítő szeretet hatalma és vezérlése alá kerül.

A Jordán révei

Ehud pedig elmenekült, amíg azok késlekedtek, és elhaladván a kőbányák mellett, Szeiráhba futott. Amikor megérkezett, kürtjébe fújt az Efraim hegyén, és alámentek vele az Izráel fiai a hegyről, és ő előttük ment. És mondta nekik: Kövessetek, mert kezetekbe adta az Úr a ti ellenségeteket, Moábot! És levonultak utána, és elfoglalták a Jordán réveit, amelyek Moáb felé vezettek, és nem engedtek azokon senkit átkelni. És leöltek a Moábiták közül akkor mintegy tízezer embert, mind erős és vitéz férfiakat, úgy hogy egy sem menekült el. Így aláztatott meg Moáb abban az időben Izráel keze alatt.

Ehud tettei és küzdelmei, mint ahogyan számtalan más történet a Bibliában, bizonyítják, hogy igen, egy fecske is csinál nyarat! Mindenképpen igaz Jonatán állítása: Az Úrnak nem számít, hogy sok vagy kevés által szerez szabadulást. (1Sám 14:6) Isten számára elég egyetlen ember, akiben és aki által megmutathatja hatalmát, erejét! (Ő természetesen arra vágyik, hogy kivétel nélkül mindenkiből győztes Dávid lehessen a Góliátokkal szemben.) Jelen esetben Ehud volt az Úr által erővel és hittel felruházott szabadító, aki letörte a rabigát. És természetesen elegendő volt az Úr számára az az egyetlen EMBER, akiről ezt írta Dávid: Íme, jövök, a könyvtekercsben írva van felőlem: hogy cselekedjem akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem! (Zsolt 40:8-9) Visszafelé ismét Gilgál mellett futott el, és rápillanthatott a kövekre, amelyek Isten sziklánál is biztosabb hűségét és támogató segítségét hirdették számára.

A második bíró visszaérkezése után kürtjébe fújt, és ez a mozzanat több későbbi történetben is fontos szerepet játszik, lásd Gedeon esetét. A kürtszó a gyülekezésre hívás jele, Isten cselekvésre késztető erejű szava. Ennek hallatán Izrael férfiai valóban Ehudhoz sereglettek.

Hozzájuk intézett bátorítása ezzel kezdődött: Kövessetek! Milyen ismerős ez a szó a Bibliából! A pusztai vándorlás során a tűz- és a felhőoszlop ment elöl és a népnek csupán követnie kellett. Jézus Krisztus, akinek Ehud halvány előképe, e szóval hívta tanítványait: Jöjj és kövess engem! (Mt 19:21) Kövessetek engem és emberhalászokká teszlek titeket! (Mt 4:19) Soha nem kell eléje szaladni és tétován keresgélni, mert ígérete szerint: előttük megy fel az úttörő. (Mik 2:13) Jézus volt az úttörő abban az értelemben, hogy elsőként járta be emberi testbe-természetbe öltözötten a kísértések földi útját – anélkül, hogy egyszer is levált volna az atyai szeretet mennyei csatornáiról. Ha Jézus mögött járunk, a legbiztosabb ösvényen vagyunk. Ehud nemcsak bátorító példakép, hanem erővel és hittel teljes harcos – ugyanígy Jézus Krisztus is, mint győztes Megváltó és Szabadító szólít minket biztonságot adó háta mögött haladni.

Ehud azonban ennél sokkal többet is ígért Izrael gyermekeinek: Kezetekbe adta az Úr a ti ellenségeteket! Vagyis biztosan tudta, már előre, hogy e csatából győztesként térhetnek majd vissza, dacára az előzőleg elvesztegetett, kudarcteljes tizennyolc évnek. Prófétai szavai nekünk is szólnak, és ez az igazi evangélium! Jézus Krisztus győzelemmel a háta mögött hív minket követni Őt. A keresztre szegezett Istenfiában meghalt az önmagát hízlaló emberi természet, hogy mi az ő isteni természetével teljes életet élhessünk. Az izraeliták hallgattak Ehudra és követték szavát, engedelmeskedtek parancsának. Mindig igaz volt, de a végső napokban jut majd igazi kiteljesedésre a prófécia: az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik. (Dán 11:32) A Megváltó ismerete a Benne való teljes bizalmat, az Ő összes szavának hittel való megélését, a Vele való naponkénti összhangot, mintegy szoros szerelmi házasságot jelenti. Ebben az esetben az izraeliták tudták, hogy Ehud beszéde igaz, ezért bátran mentek utána. Számunkra a ‘kezedben az ellenséged’ az alábbiakat jelenti:

Most pedig, minekutána felszabadultatok a bűn alól, szolgáivá lettetek pedig az Istennek: megvan a gyümölcsötök a megszenteltetésre, a vége pedig örök élet. Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban. (Róm 6:22-23)

A Moáb felé vezető révek elfoglalása és a tény, hogy senkit nem engedtek átkelni – az összes kísértés feletti győzelem jelképe. Noha többszörös volt a túlerő, mint a bibliai történetekben mindig, egyetlen egy támadó sem menekülhetett. Bár sokféle és manapság egyre szaporodó csatornán érhetnek minket a kísértések, a próbák, nem vagyunk vereségre kárhoztatva! Lehetséges az ige által, a Lélek kardjával győzelmet kivívni. Sőt, kizárólag így lehetséges! Bár tapasztalataink nem mindig ezt mutatják, sőt, emlékeink kételyeket ültetnek el bennünk az isteni szó igazságtartalmával kapcsolatban – de kinek hiszünk? Inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug. (Róm 3:4) Az alábbi ígéretek ma is igazak:

hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a kísértéssel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessétek (1Kor 10:13)

Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből (2Pét 2:9)

Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. (Gal 2:20)

Lehetséges tehát az ellenségek megalázása és teljes veresége, megsemmisítése! Eglon halott és serege megsemmisült. Ehud kardja tökéletes munkát végzett annak idején, és a Lélek kardja ma is valódi hatalommal bíró csodafegyver minden hívő ember szívében, szájában, kezében. Isten csak arra vár, hogy gyermekei végre kezdjék el használni! Ugyanis ez az egyetlen, legálisan igénybe vehető fegyver Isten királyságának kiterjesztése érdekében. Ugyanakkor a létező leghatékonyabb.

Tartós szabadság

És megnyugodott a föld nyolcvan esztendeig.

Mózes zsoltára szerint ennyi az ember ideje a Földön: hetven, legföljebb nyolcvan év. És a második bíró által kiküzdött csendesség pontosan ennyi időt ölelt fel. Ehud élete hosszáig tartott a kivívott béke és szabadság, mert az ellenség félt újra támadni az ő szolgálata alatt. De tudjuk, a balkezes bíró még csak második volt a sorban… Ha azonban modellként, előképként tekintünk rá, akkor ez a tény egy csodálatos ígéretre hívja fel a figyelmet. Jézus Krisztus szabadítása örök érvényű és végleges, időtartamát tekintve is!

Ezt más szertartások és jelképek is igazolják. Az ószövetség idején, az első hónap 14. napján a bárány megölése a kereszthalálra utalt, és a páskavacsorával kezdetét vette az egy hétig tartó kovásztalan kenyerek ünnepe. A kovász itt a bűn jelképe; a tisztaság és igazság kovásztalansága (1Kor 5:8) pedig az emberiség Megváltójának makulátlan életét jelképezi. Az, hogy egy teljes héten át tilos volt kovászt tartani és felhasználni, arra utalt, hogy eljön a Szabadító, aki által bepecsételtetik a bűn és elhozatik az örök igazság (Dán 9:24). A kovásztalan kenyér fogyasztása a Jézus gyakorlati értelemben is igaz, tiszta életével való táplálkozást jelentette. Általa és Őbenne – és csakis Őbenne – lehetséges önzéstől, bűntől mentes, győztes életet élni, és nem csupán egy héten keresztül! Ugyancsak erre utal egy, már korábban idézett igerészlet is. Bármelyik ember élethosszára kiterjed az általa kivívott győzelem, hiszen Jézus Krisztus áldozata örök érvényű, élete pedig örökké tartó élet:

Hogy megszabadulva ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgáljunk neki. Szentségben és igazságban ő előtte a mi életünknek minden napjaiban. (Luk 1:75)

Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket. (Zsid 10:14)

Aki Őbenne marad, egy sem esik bűnbe (1Ján 3:6)

Jézus Krisztus, a békesség fejedelme, tökéletes munkát végzett, bármilyen nagy kihívást is jelent számunkra ezt elhinni és megélni: győzelme tökéletes életet, tökéletes szabadságot jelent minden egyes, nyomorúságban vergődő ember számára. Akié a Fiú, azé az élet. (1Ján 5:12) Ezt úgy is fogalmazhatjuk: Akié az Ige, akié a Lélek kardja, azé az élet, a győzelem, azé Isten teljessége! Harcold meg hát a hitnek szép harcát a Lélek kardjával és nyerd el az örök élet koszorúját az igaz Bíró kezéből!

---

Krisztus élete, amely életet ad a világnak, Igéjében rejlik. Jézus a szavával gyógyította a betegségeket, űzte ki a démonokat, csendesítette le a tengert, szavával támasztotta fel a halottakat és az emberek tanúsították, hogy szavában hatalom van. Az egész Biblia Krisztus megnyilatkozása, és a Megváltó az Igéhez akarta kötni követői hitét. Amikor nem láthatják Őt, az Ige lesz erejük forrása. E.G. White