Egyik délután nagyon csüggedt lelkiállapotba kerültem, mert legalább három lesújtó hírt kaptam kedves barátaimról, rokonaimról, amelyek mind súlyos betegségekről, illetve halálhírről szóltak. Azt láttam, hogy nincs semmi értelme az imáimnak, hogy gyenge vagyok és hitetlen; hogy bizonyára az én közönyöm, gondatlanságom miatt vallottunk kudarcot az imaküzdelemben egy életért. S ez kérdésessé tette számomra a többiekért való ima elkezdését, illetve folytatását. „Uram, én abbahagyom! Semmi értelme, ha nem hallgathatsz meg, biztosan van bennem valami nagy hiba. Ne is törődj velem többet, nem érdemlem meg!” Ehhez hasonló, kétségbeesett gondolatokkal imádkoztam, de valahogy mégsem tudtam teljesen és végleg elengedni Őt. „De Atyám, ha mégis, ha mégis van valami kis reményed felőlem, ha minden kudarcom ellenére folytatnom kell az imát, akkor, kérlek, küldj valami jelet! Adj jelzést, hogy nem vetsz el végleg, hogy van értelme folytatnom!” És szinte magam előtt is rejtve, megfogalmazódott bennem még egy hitetlen, hátsó gondolat: „Most úgysem tudsz nekem szivárványt küldeni, mert nem olyan az időjárás.”

Lehajtott fejjel folytattam a vasalást, és sokáig fel se néztem, mert annyira eltöltött a szomorúság. De aztán egy idő után kipillantottam az ablakon, és a távolba, észak felé, aztán csak álltam dermedten. A távoli, kékbe játszó dombok-hegyek felett, függőlegesen és meglepően széles sávban egy szivárvány ragyogott, gyönyörű, élénk színekben… Egy idő után odalépett a fiam, mit sem tudva a lelkemben dúló harcról, kinézett, majd vállamra tette a kezét és megszólalt: – Ugye, mama, ez benne lesz a Reménység foglyaiban?