Aki teljes szívvel követte az Urat
(4Móz 13:25-33; 4Móz 14:1-10; Józs 14:6-12)

Találunk a Bibliában néhány olyan szereplőt, akinek történetét nem árnyékolja bukás vagy Istentől való végleges elfordulás. Mivel a Szentírásra nem jellemző az elfogultság, hiszen a legnagyobb hithősök, mint Mózes, Dávid vagy Péter esetében is feltárja – a mi okulásunkra – a vétkeket és hibákat, így biztosak lehetünk benne, hogy valós ábrázolással van dolgunk. A töretlen pályát befutó Dániel vagy Sámuel mellett olvashatunk egy olyan férfiről, aki mindvégig teljes szívvel követte az Urat. Ez pedig nem más, mint Káleb, aki több szempontból rendkívül fontos példa lehet számunkra.

A kémek útja

Először akkor találkozunk vele, amikor Mózes Isten parancsára kémeket küldött az ígéret földjére. Időben tehát kb. i.e. 1443-ban járunk, földrajzilag pedig Párán pusztájában, vagyis az Eufrátesz és a Földközi-tenger között elterülő – akkor még bőven termő –, Kánaánnak nevezett terület határán. A tizenkét törzsből egy-egy főember indult el, hogy tájékozódjanak a föld és lakóinak állapotáról. Káleb, a Jefunné fia Júda törzsét képviselte a tucatnyi felderítő között.

„És visszatértek a föld megkémleléséből negyven nap múlva. És mentek, és jutottak Mózeshez és Áronhoz, és Izráel fiainak egész gyülekezetéhez, Párán pusztájába, Kádesbe; és hírt vittek nekik és az egész gyülekezetnek, és megmutatták nekik a földnek gyümölcsét.

Így beszéltek neki, és ezt mondták: Elmentünk arra a földre, amelyre küldtél minket, és bizonyára tejjel és mézzel folyó az, és ez annak gyümölcse! Csakhogy erős az a nép, amely lakja azt a földet, és a városok erősítve vannak, és felette nagyok; sőt még Anák fiait is láttuk ott. Amálek lakik a dél felől való földön, és Khitteus, Jebuzeus és Emoreus lakik a hegyeken; a tenger mellett, és a Jordán partján pedig Kananeus lakik.

És jóllehet Káleb csendesítette a Mózes ellen háborgó népet, és azt mondta: Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal;

Mindazáltal a férfiak, akik felmentek vele, azt mondták: Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál. És rossz hírét vitték annak a földnek, amelyet megkémleltek, Izráel fiaihoz, mondván: Az a föld, amelyen átmentünk, hogy megkémleljük azt, olyan föld, amely megemészti az ő lakóit; az egész nép is, amelyet láttunk azon, szálas emberekből áll. És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok voltunk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok voltunk.” (4Móz 13:26-34)

Az ígéret

Mielőtt megvizsgáljuk a fenti beszámolót, nézzük meg, milyen biztosítékai voltak Izrael népének a terület elfoglalására! Mózes első és második könyvében Ábrám – később Ábrahám -, Izsák, Jákób egyaránt hallotta vándorlása folyamán Isten esküvel megerősített ígéretét (1Móz 12:1; 15:18-21; 28:12-15; 50:24-25). Majd Mózesnek kellett ugyanezt közvetítenie az egyiptomi rabszolgaságban sínylődő izraeliták felé:

„Az Úr, a ti atyáitok Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene megjelent nékem, mondván: Megemlékeztem rólatok és arról a mit elkövettek rajtatok Egyiptomban. És mondtam: Kiviszlek titeket az egyiptomi nyomorúságból a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok földjére, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Móz 3:16-17)

Nem egyszeri, feledhető ígéret hangzik el, hanem Isten által, változhatatlan esküvel, többször is megismételt prófécia. Ráadásul nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úr szava teremtő szó, vagyis amit Ő kimond, az törvényszerűen igazság, mégpedig megvalósuló igazság:

„Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól és megszabadítalak titeket az ő szolgálatuktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket s Istenetekké leszek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptom nehéz munkái alól. És beviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom azt, és néktek adom azt örökségül, én az Úr. Így szólt Mózes az Izráel fiaihoz; de nem hallgattak Mózesre, a kislelkűség és a kemény szolgálat miatt.” (2Móz 6:6-9)

Isten hitük megerősítése érdekében elküldte a választott néppel orcájának Angyalát is, aki nem más, mint Jézus Krisztus:

„Íme, én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Mert az én Angyalom te előtted megy és bevisz téged az Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé, és kiirtom azokat.” (2Móz 23:20.23 vö. 2Móz 33:1-3)

„Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által; És mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben; És mindnyájan egy lelki eledelt ettek; És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10:1-4)

Ha gondosan elolvassuk ezeket a nyomatékkal megismételt kijelentéseket, több fontos részletre kell felfigyelnünk:

• Isten egyoldalú, önkéntes elhatározásáról van szó, tehát mennyei kezdeményezés, nem pedig emberi.
• Esküvel megerősített, vagyis megváltoztathatatlan ígéret hangzott el.
• Legelőször Ábrahámmal közölte ez irányú terveit, aki készségesen és örömmel indult útnak a hazára találás reményében. Azután pedig minden következő nemzedék hallotta e szózatot, amely mint vezérfonal és reményforrás vezette őket vándorútjuk során.
• Nem lakatlan országról van szó, Isten pontosan felsorolta, mely pogány népek lakták azt a földet: az emoreusok, khitteusok, perizeusok, kananeusok, khivveusok és jebuzeusok voltak a terület birtokosai.
• A föld minőségéről is egyértelmű képet festett: „tejjel és mézzel folyó” földnek nevezte. Ez azt jelenti, hogy folyóvízben gazdag, ennek következtében dús a vegetáció, mert csak akkor élhetnek rajta tejet bőven adó állatcsordák és mézelő méhek, ha jó legelőket kínál mind a négylábúak, mind a rovarok számára.
• Isten többször egyértelművé tette a bevonulás, illetve elfoglalás hogyanját, mikéntjét is: „Én vagyok az Úr… kiviszlek… beviszlek… Angyalom előtted megy… kiirtom azokat.” Láthatjuk, hogy nem marad hely az emberi elgondolások és cselekvés számára. Izrael népe ugyanis a négyszáz éves fogság után egyszerűen képtelen lett volna saját erejéből elfoglalni azt a földet. Sem erkölcsileg, sem katonailag – önmagukban – nem rendelkeztek ehhez elegendő erővel. Isten ezt pontosan látta, ezért mindent kezébe vett és saját, végtelen hatalmával kívánt megvalósítani. A nép előtt egyetlen feladat állt: a maradéktalan, bizalomból fakadó engedelmesség.

A kémek jelentései

Vizsgáljuk meg ezek után, mit tartalmaz a beszámoló, miben hasonlít és miben különbözik az Isten szájából elhangzott ígéretektől!

Ha a tényadatokra szorítkozunk, szavaik semmiféle újdonságot nem tartalmaztak, hiszen Kánaán valóban rendkívül termékeny, gazdag föld volt. A leszakított szőlőfürtöt ketten bírták csak el, egy rúdra akasztva; de bőven hoztak még gránátalmát és fügét is. Az ott lakó népeket is gondosan felderítették, ugyanazokat a pogány törzseket sorolták fel, mint amelyekről Isten már előzetesen beszélt nekik.

A kémek közötti megoszlás – mégpedig 10:2 arányban – oka a tények különböző megítélése. Józsué és Káleb kivételével a többiek a következő véleményüknek adnak hangot: „Mivel erős nép lakik rajta megerősített városokban, ezért nem tudjuk bevenni, hiszen jóval erősebbek nálunk.” Noha a pozitívumok felsorolásával és annak tárgyi bizonyítékaival kezdték, a végén mégis egyenesen rossz hírét vitték a földnek: úgy mutatták be, mint ami megemészti, vagyis elpusztítja az ott élőket; lakói pedig óriások, akiknek szemében az izraeliták csupán sáskák. Nem tudom, látjuk-e a nyilvánvaló ellentmondást a nehézségeket egyre jobban túlzó szavakban: hogyan lakhatnak ott óriások, ha egyszer őket megemésztő földön élnek?

A kémek legnagyobb hibája az volt, hogy „a nehézségekre néztek, és ezek gátolták előrenyomulásukat. Ez a magyarázata annak, hogy sok hívő nem tudja megtapasztalni Isten megtartó hatalmát, mert látásukat betöltik a nehézségek. Biztos, hogy vereséget szenvedünk, ha állandóan számolunk a vereséggel. És ha állandóan arra gondolunk, hogy nincs átvezető út, akkor ez a gondolat elzárja az átvezető utat. Mi csak addig vagyunk bátrak, amíg szem előtt tartjuk Isten ígéreteit.” ¹

Ezzel a döntő többségben lévő, negatív véleménnyel szemben Káleb azt állította, hogy bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal. Noha ő is ugyanazt látta és tapasztalta, mint a többi tíz, mégis éppen az ellenkezőjéről volt meggyőződve: bátran és kétség nélkül birtokba vehető az ígéret földje. Mire alapozta álláspontját? Egyetlen biztos alapja lehetett annak, hogy nem kizárólag a szemeinek hitt: Isten szavának változhatatlan volta, az Úr hűsége tette erőssé a szívét annyira, hogy ebben a feszült helyzetben is rendíthetetlenül tudta vállalni ezt az álláspontot.

Ám véleményével kisebbségben maradt, és a negatív, félelmet keltő jelentés nyomán a következő, tragikus helyzet alakult ki Izrael táborában:

„És felemelte szavát az egész gyülekezet, és sírt a nép azon az éjszakán. És mindnyájan zúgolódtak Mózes ellen és Áron ellen Izráel fiai, és mondta nékik az egész gyülekezet: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén! vagy ebben a pusztában bárcsak meghalnánk! Miért is visz be minket az Úr arra a földre? hogy fegyver miatt hulljunk el? feleségeink és a kicsinyeink prédára legyenek? Nem jobb volna-e nékünk visszatérnünk Egyiptomba? És mondták egymásnak: Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza Egyiptomba. Akkor arccal leborultak Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész közössége előtt.

Józsué pedig, a Nún fia, és Káleb, a Jefunné fia, a kik a földnek kémlelői közül valók voltak, meghasogatták ruháikat. És szóltak Izráel fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, amelyen átmentünk, hogy megkémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!

Mikor pedig az egész gyülekezet azon tanakodott, hogy megkövezze őket: megjelent az Úrnak dicsősége a gyülekezet sátorában Izráel minden fiának.” (4Móz 13:1-10)

A tíz kém meglátásai elégedetlenséget, lázadást szítottak a táborban. A szavak hatalma óriási, különösen, ha nagy befolyású, tekintéllyel bíró főemberek véleményéről van szó. Olyannyira, hogy képesek a szerető, mindenható, csodatevő Isten szavait is elhomályosítani, mondhatni, megkérdőjelezni…

Elég volt néhány ember negatív véleménye, és feledve az eddigi csodák sorozatát – Egyiptomban a tíz csapás, amely őket nem sújtotta, a Vörös-tenger szétválása stb. ­, Izrael népe máris vissza akart térni rabszolgasága színterére; egész éjjel sírtak, halált kívántak maguknak és gyermekeiknek, noha ott álltak az élet földjének küszöbén! Aligha lehet ennél tragikusabb helyzetet elképzelni! Végigzokogták keserűségükben és félelmükben az éjszakát, várható sorsukat gyászolva, Istent vádolva, noha az Úr képzelgéseiknek éppen ellenkezőjét tervezte megvalósítani! A hitetlenség falat emelt köréjük és sötétbe borította lelküket, elméjüket. E tragikus helyzet rávilágít arra, hogy a hitetlenség az ember egyik legveszedelmesebb ellensége: egyetlen pillanat alatt semmissé teszi a győzelmes emlékek egész sorát. Noha minden készen állt a bevonuláshoz, hiszen Isten mindent jó előre eltervezett és elkészített, a nép, melynek érdekében fáradozott, félelmében nemet mondott az Úr legjobb tervére! Valójában minden azon áll vagy bukik, kinek, minek hiszünk: mulandó emberek szavainak, saját korlátozott tapasztalatainknak, sötét szívünk sugallatainak, vagy Isten örökkévaló szavának, melyekből fény, bátorítás, erő és hatalom árad.

Ekkor Józsué és Káleb újra elismételték saját meggyőződésüket annak érdekében, hogy a népet jobb belátásra bírják: Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Egyértelműen rámutatnak, hogy Isten az, aki beviszi őket, nem kell saját eszükre és erejükre támaszkodniuk a paradicsomi terület meghódítása során. Két dologtól óvták a népet: a lázadástól és a félelemtől. Talán nem nyilvánvaló, de e kettő szorosan összefügg. Amikor az ember eltávolodik, elszakad hitben Teremtőjétől, félni kezd, ahogyan az első ember esetében is történt; majd vádak és lázongó gondolatok születnek a félelem nyomában, ahogyan Ádám is azonnal a feleségét és az Urat kezdte hibáztatni saját bukásáért.

Nagyon tanulságos, ahogyan Kálebék bátorították a népet az ellenséggel kapcsolatban: nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van. Míg a másik tíz főember az ellenséget óriásoknak látta és láttatta, akik szemében az izraeliták jelentéktelen sáskák, addig Józsué és Káleb éppen ellenkezőleg, kenyérnek tekinti a pogányokat. A kenyér táplálék, erőforrás, fogyasztanivaló eledel, nem pedig megsemmisítő haderő. Világosan felismerték ennek okát is: az Úr népével van, szándéka, hogy nekik ajándékozza azt a földet, tehát a gonoszságuk idejét betöltött bálványimádók nem állhatnak meg előtte.

Életünk minősége és kifutása szempontjából döntő jelentősége van annak, hogyan kezeljük az utunk során felmerülő kritikus helyzeteket: „Minden nehézség és kísértés, amelyet a Sátán helyez utunkba, táplálék számunkra. Eszközök, melyeket Isten szellemi előrehaladásunk érdekében felhasznál. Akik nem bíznak Istenben, megborzadnak, ha nagyobb bajokat látnak, de akik bíznak Benne, azt mondják: Dicsőség Istennek, van itt még egy kis ennivaló! Kivétel nélkül minden próba kenyér számunkra, és ahogy elfogadjuk egyik próbát a másik után, egyre jobban tápláltak vagyunk, és az eredmény: az erőben való folyamatos növekedés.” ²

Mit sem használt azonban a kisebbségben lévő felderítők csillapító kérlelése, odáig mentek haragjukban az izraeliták, hogy Isten közbelépése nélkül megkövezték volna kettejüket. Az Úrnak kellett védelmébe vennie őket Mózessel és Áronnal együtt – ismét egy olyan helyzet, amely bizonyítja, hogy még a döntő többség sem érv az igazság mellett.

A következmény

„Élek én, azt mondja az Úr, hogy éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szóltatok az én füleim hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem. És nem mentek be arra a földre, amelyre nézve felemeltem az én kezemet, hogy lakosokká teszlek abban titeket; Kálebet, a Jefunné fiát és Józsuét, a Nún fiát kivéve. De kicsinyeiteket, akik felől azt mondtátok, hogy prédára lesznek; őket beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet megutáltatok. A ti holttesteitek azért a pusztában hullanak el. A ti fiaitok pedig, mint a pásztorok, bujdosnak e pusztában negyven esztendeig, és viselik a ti paráználkodásitoknak büntetését, míg megemésztetnek a ti holttesteitek e pusztában. A napok száma szerint, amelyeken megkémleltétek a földet, (tudniillik negyven napon, egy-egy napért egy-egy esztendő), negyven esztendeig hordozzátok a ti hamisságotoknak büntetését, és megismeritek az én elfordulásomat. Én, az Úr, szólottam. Bizonyára ezt művelem az egész gonosz gyülekezettel, amely összegyülekezett ellenem; ebben a pusztában emésztetnek meg, és ugyanott halnak meg. Azok a férfiak azért, akik rossz hírt terjesztettek a földről, meghaltak az Úr előtt csapás által. Csak Józsué, a Nún fia, és Káleb, a Jefunné fia, maradtak életben ama férfiak közül, akik mentek a földet megkémlelni.” (4Móz 14:28-38)

Kálebre vonatkozóan az Úr így szólt: „De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement, és örökségül bírja azt az ő magva.” (4Móz 14:24)

Noha Isten megesküdött, hogy beviszi a népet, mégsem tudta megtenni ezt az Egyiptomból kivonultak első nemzedékével. Annyira megkeményedett a szívük a kislelkűség és a paráznaság – azaz a hitetlenség és következménye, a bálványimádás ­ miatt, hogy nem voltak alkalmasak a honfoglalásra. Beteljesedett rajtuk saját kívánságuk: a pusztában kellett meghalniuk valamennyiüknek, kivéve Józsuét és Kálebet. Rendkívül súlyos ítéletről volt szó: a hitetlen hírvivők azonnal, a lázongók az elkövetkező negyven év során vesztették életüket. Hogy ez mennyire nem pusztán bosszú volt Isten részéről, bizonyította a nép következő tette: amikor Mózes kihirdette Isten ítéletét és határozatát, melynek értelmében másnap vissza kellett fordulniuk a puszta felé, nem látták be vétkük súlyosságát és értelmetlenségét, nem estek térdre, hogy bocsánatot kérjenek, hanem dacolva Istennel, a határozott tiltás ellenére hadba szálltak az őslakosok ellen. Egészen eddig lehetetlennek tűnt a szemükben a „szálas emberek” kiűzése és a lakóit megemésztő föld elfoglalása, most, amikor már nem állt mögöttük Isten mindenható ereje, mégis megkísérelték! Természetesen megalázó vereséget szenvedtek, s egyben alkalmat kínáltak a pogányoknak Isten neve gyalázására. Ráadásul megnehezítették a következő nemzedék honfoglalását is, hiszen az őslakosok ezek után már felkészülten várták a következő támadást.

Kálebről azonban külön, név szerint említést tett Isten. Az indoklás szerint – amely az Úr szájából elhangzó csodálatos ítélet egy gyarló ember felől, s egyben ékes bizonyítéka annak, hogy Ő „minden szívbe belelát és minden gondolatot jól ért” (1Krón 28:9) – Jefunné fiában más lélek lakozott, mint a többiekben, ezért képes volt tökéletesen követni Istent. Ez a kulcsa Káleb „sikerének”: az Úrnak lelke lakozott benne, kizárólag ezért volt képes tökéletesen követni Őt! Ugyanakkor félelmetes, hogy a többieket uraló „idegen lélek” nem lehetett más, mint „e világ istene, aki megvakította a hitetlenek elméit” (2Kor 4:4)! Nincs tehát középút!

S hogy Káleb végig kitartott-e ezen az úton, azt Józsué könyvéből tudhatjuk meg. Egyébként bizonyára mind a négy embernek – Mózes, Áron, Józsué és Káleb – rettenetes lehetett hallani az ítéletet, amely – noha nem voltak részesei a lázadásnak – őket is sújtotta. Kísérniük kellett – még hozzá türelemmel és szeretettel ­tovább a hűtlen népet a negyvenéves pusztai bolyongás során. Kényszerű szemtanúi voltak az elbukott, hitetlen nemzedék fokozatos pusztulásának. Ezen idő alatt még számtalan alkalom adódott, hogy elkeseredjenek, netán ők maguk is hitetlenségbe essenek. Mégis meghajoltak Isten akarata előtt, és továbbra is töretlenül bíztak benne.

Vajon mi volt az oka, hogy Isten – úgymond – négyüket is további vándorlásra késztette, noha lélekben készen álltak a másnapi honfoglalásra? Először is, az ígéret földjét Isten egy népnek, egy közösségnek tartotta fenn, nem pedig magányos hősöknek szánta; közös feladat volt a meghódítás és letelepedés. Másrészt fontos feladatot bízott rájuk az elkövetkező évtizedekben: azoknak, akik a kényszerű „hátraarc” idején gyermekek voltak, illetve még meg sem születtek, szükségük volt hittel teljes vezetőkre, hiteles szem- és fültanúkra, akik hallották Isten ígéreteit és látták, bejárták a vágyott földet, ízlelték annak gyümölcseit. Ők voltak az eleven emlékei és bizonyságai az Úr Izraellel kapcsolatos jó terveinek.

Az ígéret földjén

A Józsué által vezetett honfoglalás alkalmával – amelyet Mózes és Áron már nem érhetett meg – Káleb emlékeztette társát a negyven évvel korábbi ígéretekre:

„Hozzámentek pedig Józsuéhoz Júdának fiai Gilgálba és mondta néki a Kenizeus Káleb, Jefunné fia: Te tudod azt a dolgot, amelyet beszélt az Úr Mózesnek, az Isten emberének én felőlem és te felőled Kádes-Barneában. Negyven esztendős voltam, mikor elküldött engem Mózes az Úrnak szolgája Kádes-Barneából, hogy kikémleljem a földet, és úgy hoztam néki hírt, amint az én szívemben volt. Atyámfiai pedig, akik feljöttek velem, elrémítették a népnek szívét, de én tökéletesen követtem az Urat, az én Istenemet. És megesküdött Mózes azon a napon, mondván: Bizony a föld, amelyet megtapodott a te lábad, tiéd lesz örökségül, és a te fiaidé mindörökké, mivelhogy tökéletesen követted az Urat, az én Istenemet. Most pedig, íme megtartott engem az Úr életben, amint szólt; most negyvenöt esztendeje, amióta szólott az Úr e dologról Mózesnek, ami alatt Izráel a pusztában bolyongott; és most íme, nyolcvanöt esztendős vagyok! Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. Most azért add nékem ezt a hegyet, amelyről szólt az Úr azon a napon; mert magad is hallottad azon a napon, hogy Anákok vannak ott, és nagy, erősített városok; hátha velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, amint megmondta az Úr.

És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebront Kálebnek, a Jefunné fiának örökségül. Azért lett Hebron a Kenizeus Kálebé, a Jefunné fiáé, örökségül mind e mai napig, amiért tökéletesen követte az Urat, Izráelnek Istenét. Azért lett Hebron a Kenizeus Kálebé, a Jefunné fiáé, örökségül mind e mai napig, amiért tökéletesen követte az Urat, Izráelnek Istenét. A Hebron neve pedig annak előtte Kirjáth-Arba volt; aki a legnagyobb ember volt az Anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól.” (Józs 14: 6-15)

„Kálebnek, a Jefunné fiának pedig a Júda fiai között adott részt, az Úrnak Józsuéhoz való szavai szerint; Kirjáth-Arbának, Anák atyjának városát, azaz Hebront. És kiűzte onnan Káleb Anáknak három fiát: Sésait, Ahimánt és Tálmait, Anák gyermekeit.” (Józs 15:13-14)

Csodálatos szavak ezek! Sajnos nincsenek sokan a Szentírás lapjain, akik ezt elmondhatták magukról és az Úrral való kapcsolatukról. De figyeljük meg részleteiben Káleb szavait! Ismét tanúságot tett arról, hogy más lélek lakott benne: a hit nyomán szeretet, bizalom, hűség fakadt Isten kimondott szava iránt.

• Élénken éltek benne az Úrral való járás tapasztalatai, ezek fontos, hiterősítő emlékoszlopok gyanánt álltak emlékezetében.
• A kémkedés történetével kapcsolatban azt mondta, hogy úgy hoztam hírt, amint a szívemben volt. Az a feladat, amellyel Mózes annak idején azt a tizenkét főembert megbízta, igen fontos volt: megerősíthette volna a nép szívét az Isten iránti hálában és szeretetben. Tárgyi bizonyítékok támasztották alá, hogy Ő igazat szólt arról a földről, amelyet nekik szánt lakhelyül. De még ennél is fontosabb – lett volna ­ a lelki tartalom, az örömüzenet, a buzdítás, a honfoglalás szellemi előkészítése.

A feladat teljesítése során – és ez minden kritikus, nehéz élethelyre jellemző ma is – azonban mindenki a szerint nyilatkozik meg, ami a szíve mélyén lakik. Káleb állítása valójában a többi kémre is igaz volt, csak az ő lelkükben más lakott: „A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt: mert a szívnek teljességéből szól az ő szája.” (Luk 6:45)

• Tanúságot tett róla szavaival is, hogy tökéletesen követte az Urat, aki személyesen az ő Istene volt. Rendkívül lényeges szerepe ez mindazoknak, akik Vele járnak, hiszen erre kaptak megbízatást: „és lesztek nékem tanúim.” (Csel 1:8) Ez valójában annyit jelent, hogy kételkedés nélkül elfogadta valóságnak Isten ígéreteit, bizalommal alárendelte magát az Ő bölcsességének és hatalmának, nem saját akaratát érvényesítette. Engedte, hogy a mindenható hatalom benne és általa munkálkodjon, s ezáltal kifejezte az Úr iránti tiszteletét.
• Bizonyságot tett arról, hogy Isten az ő személyével kapcsolatban is igazat szólt: megtartotta őt a hosszú vándorlás során épségben, egészségben, jó erőben. Nyolcvanöt esztendősen ugyanolyan erős, mint fiatal korában volt! Szó szerint beteljesedett rajta az áldás:

„Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik.” (Jer 17:7-8)

• Az Úr hatalma és ereje nem csupán a szabadításra, hanem a megtartásra is elegendő! Erről jóval ritkábban esik szó, pedig ugyanolyan lényeges mozzanat! Maga Isten mutatkozik be így: „És nincs több Isten nálam, igaz Isten és megtartó nincs kívülem. Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több!” (Ésa 45:21-22) Az angyalok Betlehem felett ezzel az örömhírrel köszöntötték a pásztorokat: „Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Luk 2:11) Pál apostol visszatérően használja a megtartó Istenünk, illetve megtartó Krisztusunk kifejezéseket, nyilvánvalóan saját élettapasztalataira is támaszkodva. Legyünk tehát tudatában ennek a ténynek, hogy Isten nem csupán arra képes, hogy egyszer-kétszer megszabadítson a bűn vagy a kísértések fogságából, de negyven éven, vagy akár egy egész életen át kész és képes megtartani gyermekeit Krisztusban! Hitünktől és szándékainktól függ, mennyire vesszük komolyan ezeket a kijelentéseket!
• Végül pedig szavainak igazságtartalmát bizonyítandó, elkérte Józsuétól azt a hegyet, ahol az Anákok fiai, az óriások laktak. Hite jutalmaként valóban sikerült bevennie a területet, és így Kirját-Arbából Hebron városa lett. Káleb tehát a honfoglalás végbevitelével a maga részéről megvalósította azt, amiről Jakab apostol beszélt: „a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit.” (Jak 2:22) Nem pusztán szavai szintjén, hanem tetteivel is bizonyította Istenbe vetett rendíthetetlen hitét.

„Nem csüggedt el azért, mert azok ’szálas emberek’, és azért sem, mert ’erődített városaik vannak’ – ezért minden erőfeszítés nélkül le is győzte őket. A győzelemnél csak az a kérdés: magadban bízol-e vagy az Úrban? Ha magadra hagyatkozol, akkor természetesen meg kell fontolnod, hogy az Anákok erősek-e vagy gyengék, és hogy a városaik jól meg vannak erősítve vagy sem; de ha bizalmadat az Úrba veted, akkor emberi segélyforrásokra nem is gondolsz! Ha bízol Istenben, nincs ok a félelemre, mert Isten biztosítja a győzelmet azoknak, akik Benne bíznak.” ³

• Káleb tehát olyan férfiú volt, aki teljes szívvel követte az Urat. Mit jelent ez? Lényegében egyetlen, nagyon egyszerű dolgot, hiszen hogyan lehet valakit követni? Ha folyamatosan szemmel tartom az illetőt, ha figyelmemet kizárólag arra összpontosítom, akit követni kívánok. Isten megígérte, hogy Angyala vezeti az izraelitákat; Káleb pedig nem tett egyebet, mint követte Őt – lemondva saját elgondolásairól, tökéletesen alárendelve magát az Úrnak.

Az Újszövetségben Jézus ezt mondta a halászoknak: „Kövessetek engem, és azt művelem, hogy…” (Mt 4:19) Semmi egyéb feladatuk nem volt azon kívül, hogy követniük kellett Isten orcájának Angyalát, aki előttük járt és mindent hatalmasan megcselekedett értük, bennük és általuk. Amíg szemeinket Őrá függesztjük, figyelmünket neki szenteljük, kizárva minden emberi, világi, negatív befolyást, addig követni tudjuk Őt, teljes, osztatlan szívvel. De ha gondolataink, érzéseink elkalandoznak saját kívánságaink, vágyaink, az élet „zajai”, esetleg valós veszélyei nyomán, abban a pillanatban szem elől tévesztjük Istent, és megromlik az addigi felhőtlen viszony, meglazul a szoros kapcsolat. Akkor úgy járunk, mint Izrael népe, amely önnön félelmei, kicsinyhitűsége hálójába gabalyodva saját elgondolásait követve elbukott.

A nekünk szóló ígéret

Felmerül a kérdés, miért lehet nekünk fontos Káleb ószövetségi története: felfedezhetünk egy életbevágó párhuzamot a vándorló Izrael és a mai keresztények helyzete között. Ahogyan ők az ígéret földjére voltak menendők, úgy mi is az újjáteremtett Föld lakosai lehetünk. Ahogyan Izrael leszármazottjai rabszolgák voltak Egyiptomban, úgy az emberiség is a bűn, az elveszettség állapotában vesztegel. Ahogyan ők képtelenek lettek volna egyedül, pusztán saját erejükre támaszkodva kijönni és bemenni, úgy mi is erőtlenek vagyunk kimenteni magunkat az önző emberi természet fogságából, s elérni az örökkévaló királyságot. Szükségünk van a külső, mennyei hatalom segítségére, Isten orcájának Angyalára. Jelenleg mi is idegenek és vándorok vagyunk, várva ama jobb reménységet, az igazi hazát, amely – időben ­ már csak karnyújtásnyira van tőlünk.

Ezért tehát Jefunné fiának magatartása, hite, döntései, Istenbe vetett erős bizalma példát adnak számunkra, hogyan lehet meghódítani az Isten által megígért földet. Hiszen nagyon sokan indultak el Egyiptomból, de valójában nagyon kevesen jutottak be – és ez nem az Úron múlott! Nem mehettek be, mivel „nem használt nékik a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, akik hallották.” (Zsid 4:2)

Ennek ellenére ma is érvényes az isteni szó, hiszen „megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete.” (Zsid 4:1) Az újjáteremtett Föld várja azokat, akik kételkedés nélkül hisznek az egyedül bölcs Istennek, a mi megtartónknak, „aki titeket a bűntől megőrizhet, és az ő dicsősége elé állíthat nagy örömmel.” (Júd 24-25) Csupán egy dolgot kell tennünk, hallgassunk Jézus szavára, mely így szól: „Jer és kövess engem!” (Mt 19:21)