„Mentsd meg a te életedet,
hátra ne tekints és meg ne állj a környéken,
a hegyre menekülj, hogy el ne vessz!”
(1Móz 19:17)

Ezeket a szavakat több ezer évvel ezelőtt, egy hajnalon Lót hallotta az angyal szájából, aki kivezette Ábrahám unokaöccsét és családját Sodomából, röviddel a város pusztulása előtt. Az itt megfogalmazott felszólítás – amelyben minden tagmondatnak rendkívüli jelentése és jelentősége van ­ azonban nem veszítette el aktualitását, hiszen kicsit más formában ugyan, de történelmünk folyamán időről időre megismétlődött:

Legelőször Noénak szólt:

„Én pedig özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled.” (1Móz 6:17-18)

Azután Ábrám kapott parancsot:

„És mondta az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked.” (1Móz 12:1)

Lót után Mózes hallotta az Úr kijelentését:

„Az Úr pedig mondta: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Egyiptomban van és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Móz 3:7-8)

„kézen fogtam őket, hogy kivezessem Egyiptomból” (Zsid 8:9)

A Nabukodonozor király által Babilóniába hurcolt izraeliták is egyértelmű utasítást kaptak a 70 év lejártakor, hogy hagyják el fogságuk földjét és térjenek haza:

„Így szól Czírus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nekem adta, és Ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van. Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izráel Istenének házát, ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik.” (Ezsdr 2:2-3)

Jézus figyelmeztetése szólt azoknak a keresztényeknek, akik Jeruzsálemben tartózkodtak röviddel a város végleges ­ Titus és csapatai általi ­ elpusztítása előtt:

„Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása. Akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre; és akik annak közepén, menjenek ki abból; és akik a mezőben, ne menjenek be abba.” (Luk 21:20-21)

Végül pedig az utolsó idők híveinek is:

„Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöcévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöcévé. Mert az ő paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ő vele paráználkodtak, és a földnek kalmárai az ő tobzódásának erejéből meggazdagodtak. És hallottak más szózatot a mennyből, amely ezt mondta: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból: Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól.” (Jel 18:2-5)

Látható, hogy az egész emberi történelmet átfogják ezek az isteni felszólítások; lényegében attól a pillanattól érvényesek, hogy Ádámnak ki kellett mennie az Édenből. Az első emberpár elhagyta a kertet, ahol az örök élet fája állt, nehogy végtelen időkre „konzerválják” a bűnt. Engedetlenségük révén a Föld Sátán uralma alá került, Isten királysága pedig nem tudott többé maradéktalanul érvényesülni. Ettől fogva a gonoszság rohamosan terjedt és hódított, bizonyos pontokon időről időre „megsokasodott” és megsokasodik, ezért az Istenhez hűséges emberek idegenek és vándorok az eredetileg tökéletes, igen jó és gyönyörű bolygón. Ebből az alaphelyzetből fakadóan számtalan ponton hasonlóság mutatkozik a különböző korokban felhangzó parancsok hátterét, körülményeit illetően:

Isten végtelen szeretetéből fakadóan mindig figyelmeztetést küld a fogékony szívűeknek, mielőtt cselekszik és végrehajtja ítéletét. Azonnal meghallja a szenvedők jajszavát, miként Sodoma esetében leszállt, hogy közvetlen közelről megvizsgálja a körülményeket. Kivonulásra, menekülésre szólítja fel azokat, akik hitelt adnak az Ő szavainak. Senki nem vész el azért, mert nem jutott el hozzá a figyelmeztetés! Noé például 120 évig hirdette a közelgő özönvizet.

További közös vonás: annak ellenére, hogy mindenki hallhatta, aki akarta, mégis kevesen engedtek az életmentő parancsnak, sokkal inkább vonakodtak, késlekedtek, vagy egyáltalán el sem indultak. Elegendő arra gondolnunk, hogy a Babilóniába elhurcolt, milliós tömegből mindössze 40-50 ezren vették komolyan a hazatérés lehetőségét! Milyen szomorú, hogy Lót vejei is tréfának tekintették az intő szavakat, ezért a városban maradtak!

Az a terület, ahonnan ki kell jönni, bűnnel végletesen fertőzött terület, ahol az élet tiszta formája mindenképpen elpusztulna. A gonoszság kiteljesedése büntetést von maga után, illetve az élet védelme érdekében meg kell semmisülnie a fertőzés hordozóinak, amennyiben nincs már remény a megtérésükre.

A bűnök feltűnő hasonlósága abból fakad, hogy valamennyi az önzésből származik, Sátán uralmának kifejeződése. Menekülni tehát mindig arról a területről kell, amely nem Isten, hanem Lucifer felségterülete.

Hasonlóság mutatkozik a bűn megsokasodása tekintetében is:

„Íme, ez volt a vétke Sodomának, a te öcsédnek: kevélység, eledel bősége és gondtalan békesség volt nála és leányainál, de a szűkölködőnek és szegénynek kezét nem fogta meg. És felfuvalkodtak s cselekedtek utálatosságot előttem, és elveszítettem őket, mikor ezt megláttam.” (Ezék 16:49-50)

A bőség, a kényelem, s ezzel összefüggésben az önzés, a gőg, illetve az irgalmatlan lelkület az, amely véglegesen elszakítja az embert Istentől, aki a szeretet és az irgalom forrása.

Ugyanerre mutat rá Pál apostol is, az utolsó idők vonatkozásában:

„Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét.” (1Tim 5:1-3)

Ez az állapot ­ az utolsó megállapítás miatt ­ sokkal súlyosabb, mint a sodomaiaké, hiszen ők soha nem állították magukról, hogy az igaz Isten szolgái.

Sodoma és Gomora, a két, hírhedten gonosz város pusztulásának váratlanságát Jézus Krisztus párhuzamba állítja második eljövetelével:

„Hasonlóképen mint a Lót napjaiban is lett; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek; De amely napon kiment Lót Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett: Így lesz azon a napon, melyen az embernek Fia megjelenik.” (Luk 17:28-29)

Szeretnénk-e életben maradni, sőt, örökké élni?

A menekülés útja-módja ma is ugyanaz, amit Lótnak mutatott az Úr orcájának Angyala. Nézzük meg tehát ennek lépéseit:

1. Mentsd meg a te életedet, … hogy el ne vessz!

Ez a két felszólítás lényegében keretbe foglalja a mondanivalót, és ugyanazt hangsúlyozza: Istennek minden egyes emberi élet drága, fontos. Senki vesztét nem kívánja: Sodoma esetében – az Ábrahámmal való „alkudozás” eredményeként kiderült, tíz igazért is megkegyelmezett volna a több ezres városnak. Nem az angyalokon múlott, hogy végül összesen hárman maradtak életben! Az Úr valóban vágyakozik keze alkotásai után, ugyanúgy – sőt, annál is fokozottabb mértékben – ahogyan a szülők szeretnék boldognak látni gyermekeiket. Elegendő néhány ige ennek alátámasztására:

„Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2:4-5)

„Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útjaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?” (Ésa 33:11)

„Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Luk 19:10)

Ha Istennek minden egyes ember végtelenül fontos, miért Lót volt az egyetlen, aki menthetőnek bizonyult? Erre a kérdésre a város lakói maguk adtak egyértelmű és kegyetlen választ, mintegy megkönnyítve az isteni igazságszolgáltatás dolgát. Amikor az angyalok beértek a városba, Ábrahám unokaöccse volt az egyetlen, aki befogadta és vendégül látta őket, ezzel szemben „lefekvésük előtt a város férfiai, Sodoma férfiai körülvették a házat, ifja, örege, mind az egész község egytől egyig.” (1Móz 19:4) Tehát kivétel nélkül mindenki odagyűlt ­ hogy erőszakot tegyenek a vendégeken! Ezzel kifejezték, hogy azonosulnak a városban uralkodó erkölcsi állapotokkal, azonosulnak a bűnnel, nem úgy, mint Lót, akinek szüntelen gyötrelem volt közöttük az élete. Elgondolkodtató kérdés, hogy érdemes-e a civilizáció nyújtotta kényelem fejében nap mint nap az erkölcsi fertő közepén szenvedni, ráadásul a gyermekeket is kitenni a kísértéseknek és veszélyeknek? Ha Lót is távolságot tart a városoktól, miként unokabátyja, nem került volna – többször is – elveszett helyzetbe, s nem úgy menekül meg, mint a tűzből kikapott üszök.

Ha ezt a felszólítást halljuk, „mentsd az életed!”, értelemszerűen arra a következtetésre jutunk, hogy életveszélyben vagyunk, nem jó és nem biztonságos a helyzetünk. Minden azon múlik, hitelt ad-e az ember ennek a parancsnak vagy sem. Akkor válhat igazán megszívlelendővé, ha ismerjük azt, aki szólít. Ha tudjuk, hogy Isten Jézusban önnön életét adta értünk, és mindent, szó szerint mindent megtesz a megmentésünk érdekében, akkor nem kételkedünk és nem késlekedünk többé. De tudnunk kell, hogy aki szólt, maga a Szeretet, aki bővölködik megbocsátásban, irgalmasságban és jó ajándékokban! Isten ismerete maga után vonja a jó és a gonosz közötti egyértelmű különbségtétel képességét is, amely alapján magunk is meglátjuk, ténylegesen életveszélyben vagyunk!

Minden ember életében legalább egyszer, de van, amikor többször is felhangzik a jól ismert mondat: „Változtasd meg életed!” Ezután azonban elodázhatatlan döntésre van szükség, amelyet Isten maximálisan tiszteletben tart. Engedelmeskedem-e a parancsnak vagy sem. Nem pusztán a földi élet megmentéséről van szó, hanem sokkal többről: az üdvösségről, ami nem egyéb, mint az Istentől származó, tökéletes, ezért örökkévaló élet áramába való bekapcsolódás. Amint e mondatnak súlya lesz, megváltozik a látásmód és az értékrend. Mindaz, amit addig a legfontosabbnak, legdrágábbnak tartottam, ezentúl kárnak és szemétnek ítélek, mert Isten szeretete és a szívem közé ékelődve elválaszt az örökkévalóságtól. Ezek a megtérés pillanatai.

Lényeges kérdés, hogy meg tudjuk-e menteni magunkat?

„Hallgasd meg, ó, Isten, az én kiáltásomat; figyelj az én könyörgésemre. E föld széléről kiáltok te hozzád; mert szívem elepedt: Vigyél el engem innen a sziklára, ahova én nem jutok.” (Zsolt 61:2-3)

Lót esete önmagában is elegendő bizonyítékul szolgál arra nézve, amit Dávid saját élete során felismert: nem. Istennek kell kézen fognia az embert, aki egyetlen dolgot tehet, meghallja a felszólítást és engedi magát vezetni:

„És megszabadította az igaz Lótot, aki az istenteleneknek fajtalanságban való forgolódása miatt elfáradt; (Mert amaz igaz, azok között lakván, a gonosz cselekedeteket látva és hallva, napról-napra gyötörte az ő igaz lelkét)” (2Pét 2:7-8)

Tehát az Úr szabadította meg őt és családját, önmagától nem érzékelte volna a veszélyt és a közelgő pusztulást, amely fenyegette őket, a végső pillanatig tétovázott – élet és halál mezsgyéjén.

2. …hátra ne tekints…!

Lótnak fel kellett kelnie, elindulnia szeretteivel a pusztulásra szánt városból, ahová soha többé nem térhet vissza. A sodomai korszak lezárult, mégpedig végérvényesen. De az Angyal parancsa így folytatódott: „hátra ne nézz!” Mit jelent ez a mozzanat? Az előző pontban a figyelem irányultsága megváltozott: az énről, a világhoz és minden hozzá kötődő dologról az isteni hang hatására felfelé terelődött. A mennyei szeretet fényében Jézus arca felragyog, az eddig csillogó kincsek pedig elhalványulnak.

Ha az ember nem néz hátra, 180 fokos fordulatot tesz, vagyis kifejezi, hogy véglegesen hátat fordított valakinek vagy valaminek. Benne van a leszámolás, a szakítás, a megtagadás, a múlttól való távolodás – tehát mindaz, amit a keresztségben a vízben való alámerülés kifejez: a korábbi, hiábavaló, szükségszerűen megsemmisülésbe torkolló életnek való meghalás. Vagyis a tegnapot, a régi énünket, az önzés köré épült életvezetést elnyeli a hullámsír:

„Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba… Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtlenedjen a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6:4-7)

A hátat fordítás nem más, mint a Krisztus halálában való osztozás, az Istentől elszakadt, tökéletlen, és a földi, látható valósághoz ragaszkodó, hibát hibára halmozó élet eltemetése – valami jobb reményében és tudatában.

Nem véletlen, hogy Jézus megemlékezett Lót feleségéről, aki visszatekintve sóbálvánnyá változott. Az eseményhez fűzött magyarázat teszi világossá, miért halt meg ő is, noha már elhagyta a város területét:

„Emlékezzetek Lót feleségére! Valaki igyekezik az ő életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt.” (Luk 17:32-33)

Az asszony szíve valójában nem hagyta el azt a helyet, ahol élt, s egész lényével vágyakozott a hátrahagyott kincsek után. Félt, hogy mindaz, ami addig biztonságot nyújtott és kényelmet jelentett, elvész; annak ellenére sajnálta, hogy nem sok híja volt annak, hogy lányai is áldozatul essenek a sodomai férfiak mohó kegyetlenségének:

„Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6:21)

Meg akarta tartani az ottani életét, amelyből Isten oly kegyelmesen kiemelte őket, az az élet azonban önzésben, gonoszságban gyökerező élet volt, amely mindenképpen pusztulásra ítéltetett. Az egyetlen helyes megoldás – a túlélés érdekében – a hátat fordítás és az Angyal követése.

Sajnos az asszony pusztulása törvényszerű volt, mert ha „valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Luk 9:62) Tehát ha bármihez jobban ragaszkodik a szív, mint az Isten közelsége, az ő királyságának maradandó kincsei, akkor egyszerűen alkalmatlan a krisztusi életre. Ha az ember hátratekint, valójában még él a régi énje, nem halt meg mindannak, ami elválasztja az örökkévaló, mennyei országtól, az isteni szeretettől.

3. meg ne állj a környéken…!

Nem volt elég azonban, hogy Lót csak előre tekintett, sietve el kellett hagyniuk még a környéket is. Ennek ott elsősorban fizikai okai voltak: amíg nincsenek biztonságos távolságban, a kénköves és tüzes eső (1Móz 19:24) őket is elpusztíthatta volna, s így végső soron az ítélet végrehajtását is késleltették, mintegy tehetetlenségre kárhoztatták az angyalokat.

Ugyanakkor hasonlít arra az éjszakai jelenetre is, amikor Mózes kivezette a népet Egyiptomból:

„Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.” (2Móz 12:11)

Az útra kész, sietős állapot a bűn földjének végleges, gyors – nem pedig fokozatos! ­ elhagyását fejezi ki. Ha az ember félúton megáll, éppúgy elveszhet, mintha egyáltalán föl sem kelt volna. A környéken való időzés pedig csábítóan hat, hogy visszatérjünk a régi életformához, gondolkodásmódhoz, alapelvekhez. Ennek érdekében „mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!” (1Thess 5:22) Nemcsak attól kell távol maradni, amiről egyértelműen tudjuk, hogy rossz, hanem már attól is, ami annak látszik!

Tehát az ó embernek a hullámsírban kell maradnia, nem támadhat fel újra és újra, ezért: „gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6:11) Szüntelenül szem előtt kell tartani a célt, ahová tartunk, és régi énünktől folyamatosan távolodni kell. Ez azonban még mindig kevés, ha nem tesszük meg az utolsó lépéseket is.

4. …a hegyre menekülj…!

Különös parancs, miért éppen a hegyre kellett (volna) menekülni? Lót nem fogta fel az intés súlyát, mert alkudozni kezdett, s az Angyal szava helyett saját félelmeire hallgatott, ezért végül Czóárba futott leányaival. Isten azonban még ekkor is megkönyörült rajta, s nem pusztította el azt a helyet. (Lót később mégis a hegyen keresett menedéket, egy barlangban.) Viselkedése a tipikus emberi magatartás: kételkedik az egyetlen biztonságos helyben, amelyet maga Isten kínál fel neki, mert ez a megrendült bizalom, a hitetlenség reakciója. Ugyanakkor Isten is, önmagához hűen, enged neki, továbbra is segíti, nem hagyja magára!

A hegynek azonban ennek ellenére óriási jelentősége van. Ábrahám, aki közbenjárt Lótért, a Mórija földjén szerzett tapasztalatok után így nevezte el azt a helyet: Jehova-jire, azaz „az Úr hegyén a gondviselés.” (1Móz 22:14) Ez a megállapítás szó szerint és átvitt értelemben is igaz.

Mózes is megbizonyosodhatott erről: „És mondta az Úr: Íme, van hely én nálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok.” (1Móz 33:21-22)

„Mert kicsoda volna Isten az Úron kívül?
S kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?” (2Sám 22:32)

„Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog, örökké megáll.” (Zsolt 125:1)

„És mindnyájan egy lelki eledelt ettek; És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10:3-4)

Az egyetlen biztonságos pont mennyen és földön az ember számára Krisztus, a kőszikla. Ő az, aki Ádám első szívdobbanása óta óvta-kísérte az ember lépteit, csodálatos módon gondoskodott és gondoskodik gyermekeiről egészen visszatérése pillanatáig, s az örökkévalóságon is túl.

A kőszikla hasadékába állította Mózest – de vele együtt mindnyájunkat: ez az egyetlen hely, ahol Isten lerontotta a bűn minden hatalmát és gyökerestül kiirtotta azt: Jézus ugyanis „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” (Ésa 53:5) Krisztus sebei és halála az erőtlen, bűnre kész ember halálát jelenti, s egyben Isten hihetetlen mértékű szeretetét bizonyítja: engedte meghalni az Egyetlent milliók és milliárdok helyett, hogy tökéletes élettel ajándékozhasson meg mindenkit! Feltámadása tehát arról győz meg, hogy a sírból előjövő, dicsőséges Emberfia, a második Ádám, az örök, tökéletes Fiú legyőzte a halált, s vele együtt mindent, ami az első ember engedetlensége óta átokkal sújtotta az emberiséget. Benne ismét tökéletes az összhang Isten és teremtménye között.

Milyen következményei vannak, ha a kőszikla hasadékába, illetve a hegyre menekülünk? Megtapasztalhatjuk, hogy a hegyen tartózkodásnak is vannak távlatai, egyre magasabbra és magasabbra juthatunk. Ha elindulunk felfelé, folyamatosan változik a perspektíva: a földi dolgok, a völgy és a síkság zsugorodnak és halványulnak, a nyüzsgés és zsongás halkul; az ég egyre közelebb jön, és egyre jobban fénylik… Isten olyan dolgokat láttat és tapasztaltat meg velünk, amelyeket eddig elképzelni sem tudtunk, noha évezredekkel ezelőtt már leírattak.

Először is itt teljesedik ki mindaz, ami az ó ember halálával elkezdődött:

„Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadt a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik, Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6:8-11)

Az élet, az igazi élet kizárólag Krisztus által lehet a miénk. A hegyen való lakozás a feltámadott, örök és tökéletes Fiú életében való járást jelenti, amely győzelmes élet, hiszen Sátán minden kísértése, támadása felett győzelmet aratott. Szabadságot hoz, amely a bűn, a félelem, a reménytelenség, a halál fogságából való menekülést jelenti: „ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; ő benne nincsen bűn. Aki ő benne marad, egy sem esik bűnbe.” (1Ján 3:5-6) El tudjuk képzelni napjainkat a leghalványabb bűn nélkül, úgy, hogy nem hazudunk, nem hagyja el egyetlen rossz szó sem a szánkat, sőt, még a szívünkben sem születik kétes indítékú gondolat?! Pedig ez még csak a kezdet! A megingathatatlan békesség, öröm, hála és szeretet veszi birtokba az ember egész lényét.

Másrészt – ezzel szoros összefüggésben ­ csakis nála és Őbenne kerülhetjük el az ítéletet, ahogyan Noé és családja a bárkában talált biztos menedéket az özönvíz elől, vagy a Jeruzsálemből elmenekülő keresztények a szemközti hegyeken a római hadsereg áradata elől, ugyanúgy Krisztus visszatérésekor csakis Őbenne lesz oltalom: „örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre.” (Ján 5:24)

Az Emberfia feltámadása egyben azt is jelenti, hogy az Atya Jézusban magához fogadta, maga mellé ültette az embert, aki egykor elfordult tőle: „És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban: Hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban.” (Ef 2:6-7) Tehát minden tökéletes teremtménynél közelebb jutottunk Teremtőnkhöz az Ő Egyszülöttjében.

„Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.” (Ján 1:12) Akik befogadták Jézust, illetve elrejtőztek benne, valóságosan Isten fiaivá lettek, az Atya Krisztuson keresztül tekint rájuk. Szent és tökéletes, mindenható Fiát látja meg bennük, aki így szólt: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28:18)

A Krisztusban rejlő hatalom Isten lelke és az ember hite által bontakozhat ki azok lelkében és életében, akik elrejtőztek Őbenne. Krisztus élete nem csupán passzív ellenállás e világ fejedelmének felségterületén, hanem egyben hódítás is. Az élet életet fakaszt, s ugyanolyan felszabadító tettekben nyilvánul meg, mint annak idején a Messiás küldetése során:

„Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (Ján 14:12)

„Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólnak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nekik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” (Mk 16:17-18)

Az Úr megdicsőíti nevét azokban, akik kizárólag Benne bíznak, és láthatóvá lesz, hogy „Isten országa ti bennetek van”. Az a teremtő hatalom, amely az Atyából Fián keresztül áradt a világ felé, földi gyermekein át is megnyilvánul majd, mielőtt Jézus másodszor visszatér.

Érkezését, amely Isten királyságának maradéktalan helyreállítását előlegezi, a következő prófécia ábrázolja: „egy kő leszakadt kéz érintése nélkül, és letörte azt a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta azokat. Akkor eggyé zúzódott a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és olyanok lettek mint a nyári szérűn a polyva, és felkapta azokat a szél, és helyüket sem találták azoknak. Az a kő pedig, amely leütötte az állóképet nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet.” (Dán 2:34-35) A földi birodalmak porrá omlanak, megsemmisülnek. Ugyanakkor Jézus Krisztus, a kőszikla, a hegy, amely évezredekig menedék volt sokak számára, láthatóan is uralma alá vonja a Földet, hogy kezdetét vegye a szeretet és a béke végtelen korszaka.

Most azonban még hangzik a sürgető kérlelés: Mentsd meg az életed!