Kit szeretsz legjobban?

– Mama, ugye, engem szeretsz legjobban? – kérdezte kisebbik fiam és két karjával átfonta a nyakamat. Fejét ölembe hajtva, mosolyogva nézett fel rám, arcán megjelentek a kis gödröcskék. Hatalmas, fekete szemeit sűrű pillák árnyékolták, bármelyik lány megirigyelhetné érte. Mi feleljek neki? Kit szeretek leginkább négy gyermekünk közül? Az aranyszőke nagylányt, aki szorgalmas, kedves, s aki körül már csapatostul legyeskednek a fiúk? B…zst, a tehetséges komikust, aki egyben oboista és természetbúvár, a gombák, rovarok kiváló szakértője? B..st, a talpraesett műszaki szakembert és lelkiismeretes állatgondozót? N…t – az ikrek közül a fiatalabbat -, a sötétszőke, törékeny rajzművészt, lovak és macskák szerelmesét?

Sóhajtottam egyet. – Mondd meg nekem, melyik gyümölcsöt szereted a legjobban: a dinnyét, az őszibarackot, a cseresznyét vagy a szőlőt? – Csak ezek közül szabad választani? – Igen, csak ezek közül – bólogattam komolyan. Összeráncolta homlokát, arcocskája megnyúlt, csak a szeme nevetett továbbra is. Hajammal függönyt vont maga köré. – Gondolkodom, mami. – Én is eltöprengtem.

Eszembe jutott a szétszaggatott, vérrel átitatott, cifra köntös: Józsefé volt, Jákób legkedvesebb fiáé. Érdekes módon maga Jákób, a szelíd és engedelmes fiú az édesanyja, Rebeka kedvence volt – szemben a bátyjával, Ézsauval, akit apjuk, Izsák szeretett jobban, mert szája íze szerint volt a vad, amit készített. Különös, hogy Jákób nem tanult abból a szörnyű, fájdalmas helyzetből, amelybe végső soron anyja kivételezése sodorta: a csellel kicsikart áldás után egész élete bujdosás, fáradtság, veszedelem volt; ráadásul Rebeka sem láthatta őt többet. Ennek ellenére Jákób – a szülei által mutatott példát követve – nyíltan kivételezett a Rákhel-arcú fiúval: gyönyörű felsőruhát készíttetett neki, s ezzel elárulta magát: igazi szerelmétől született gyermekét jóval többre becsülte, mint Lea vad fiait; Rúben, Gád, Simeon, Júda és a többiek mit sem számítanak szemében kedvence mellett. S ez a nyílt megkülönböztetés törvényszerűen megbosszulta magát: bátyjaiban féktelen düh, gyilkos indulat ébredt Józseffel szemben, s amikor alkalom adódott, majdnem megölték. Hiába könyörgött a kút mélyéről kegyelemért, féltékenységtől megkeseredett szívük képtelen volt megindulni rimánkodásán. Akár testvérük élete árán is szerették volna apjuk szeretetét megnyerni, felkelteni maguk iránt. Ez természetesen – József vélt halála után – még kevésbé sikerülhetett. Ki volt a hibás ebben a szerencsétlen helyzetben? Az álomlátó, elbizakodott gyermek, aki dicsekedett és árulkodott, hiszen Jákób magatartása erre bátorította? A nyers haragtól fűtött fiatalemberek, akik szeretetet akartak kicsikarni atyjukból? Vagy az apa, aki elvesztett kedvese iránti szerelmét egyedül fiára öntötte, és leplezetlenül kimutatta, hogy minden gyermekénél jobban ragaszkodik hozzá? Eszembe jutott Dávid, és számtalan fia közül a legszebb, Absolon. A király – saját nagy bűne után – elnézte neki a testvérgyilkosságot, s amikor a fiú mint trónbitorló saját apja üldözésére indult, a király még akkor is Absolon, a lázadó kedvenc életét féltette, szemben hozzá hűséges embereivel, akik mélyen megbántódtak ekkora elfogultság láttán – olyannyira, hogy kis híján zendülés tört ki. Használt ezeknek a kedvenceknek a megkülönböztető bánásmód? Használ-e a kivételező szülőnek, a családi békének, ha valaki elvakultan szereti egyik gyermekét, a többi rovására?

Végül eszembe jutott ama Szerelmes, az Atya Egyszülöttje, aki Isten társa volt, mint kézműves, akit maga mellé ültetett a trónra, akiben lakozik az istenségnek egész teljessége, s akiben szüntelenül gyönyörködött. Mit tett az Atya azzal, akit mindenek fölé magasztalt? Őt mindnyájunkért odaadta: elküldte gonosz teremtményei közé, akik a legkegyetlenebb halálba taszították. Isten odaadta értünk és nekünk Egyetlenét, a Kedvencét, hogy a tőle eltávolodott embereknek bebizonyítsa: annyira szeret minket, hogy a Legkedvesebbet is kész feláldozni értünk! S ama Kedvesben most mi is Atya jobbján ülünk. Kikutathatatlan, változhatatlan szeretet, amely időlegesen átkot hozott ugyan a szeretett Fiú fejére, végkimenetelét illetően azonban békét és boldogságot teremt nemcsak az emberi szívekben, de az egész világegyetemben is…

Voltak-e magának Jézusnak kedvencei földi élete során? Azzal vádolták, hogy vámszedők, bűnösök, paráznák barátja, holott szívesen leült a farizeusok, írástudók asztalához is, ha meghívták. János apostol azt írja magáról, hogy őt a Mester különösképpen szerette, hiszen keblére hajthatta fejét. Ugyanakkor Jézus – egy szolga munkáját végezve – minden tanítványa lábát megmosta. Júdásét is, akinek szívében jól látta a sötét szándékot. Barátjának szólította őt, még árulása pillanatában is, hogy eltántorítsa a végzetes lépéstől.

Tulajdonképpen nagyon érdekes az isteni „kivételezés” logikája: az Atya felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt, vagyis szeretete árad, mint a napfény, válogatás nélkül mindenkire. Annak jut belőle több, aki többet igényel belőle, aki érzi, tudja, hogy nem képes nélküle élni. A „kiválasztottak” valójában csak válaszolnak az isteni szeretet késztetéseire és egyre mélyebben kötődnek Atyjukhoz. Mindenki lehet „Isten fia”, ama szeretett, egyetlen Fiúban – mintha egyedül élne a bolygón.

Mit is jelent jól szeretni valakit? Segíteni az illetőt a tökéletes jellem kialakításában. Akkor teszek-e jót a gyermekemmel, ha mindent megengedek neki, s ezzel megerősítem abban, hogy neki minden jár, mert – a reklámok szerint is – „megérdemli”, hiszen ő a fogyasztói társadalom csúcsa? Vagy állíthatok elé korlátokat is, lelki és testi egészsége megóvása érdekében? Az igazi szeretetben legalább annyi a bölcsesség, mint az érzelem és a meleg ragaszkodás. Éppen ezért nem mindig könnyű feladat, mert következetességet követel, nem pedig a pillanat szülte felindulást és meggondolatlan engedékenységet. Jól szeretni művészet, az isteni adományok egyik legnagyobbika; céljában is különbözik a kedvencekhez való, majomszeretetre emlékeztető ragaszkodástól. Utóbbi mögött majdnem mindig ott rejlik az effajta szeretetet gyakorló személyiség valamilyen hiánya, fogyatékossága: nem mindig tudatosan, de kegyeivel magához láncolja a szeretet kitüntetett tárgyát, annak érdekében, hogy az ő hiányait valamilyen úton – viszonzásként betöltse. Azonban legtöbb esetben csalódás, kudarc a vége, hiszen a torz módon szeretett fiatal torz felnőtté növekszik, aki saját szükségleteire összpontosít, és gátlástalanul kihasználja azt, akinek annyi mindent köszönhet.

A bölcs szeretet az olyan nemes jellemvonások kimunkálásán fáradozik, mint az önzetlenség, alázat, szelídség, jóság, hűség, mértékletesség. Ezt pedig lehetetlen cifra ruhákkal és a rosszat elnéző nagyvonalúsággal elérni. Noha feltétlen szeretet, amely a szükségletek mértékének, minőségének megfelelően nyilvánul meg, de soha nem adja fel az igazság elveit. Áradó jóság, amely észrevétlenül terelget és gyöngéden vezet; nem a negatív vonásokat erősíti, hanem gátat szab a rossznak. De jó volna így szeretni…

– Mami! – B…i kikukkantott a hajfüggöny mögül – Nem tudok választani! – No, de mégis, melyik a kedvenced? – próbáltam választásra bírni. A fejét ingatta: – Nem tudom megmondani. Szeretem a dinnyét, őszibarackot, a cseresznyét és a szőlőt is. – Látod, kicsim, mindegyik máskor érik, más a színe, az illata, az íze, mégis mindegyik édes és finom. Éppen ezért én sem tudok választani közületek: szeretem E…t, B…zst, B…st és N…t, mindenkit máshogy, mégis egyformán – és megsimogattam barna haját.

(Megjelent 2003-ban a Nyitott szemmel c. magazinban)

Amikor hit által ragadjuk meg az ő erejét, ő csodálatosan megváltoztatja a legreménytelenebb és legcsüggesztőbb kilátásokat is. Mindezt pedig neve dicsőségére teszi. Isten felszólítja az ő hűséges gyermekeit, akik hisznek benne, hogy szóljanak a bátorságról a hit és remény nélkül élőknek.

E. G. White