„És történt, hogy amikor Dávid harmadnapon embereivel Siklágba megérkezett, az Amálekiták betörtek a déli vidékre és Siklágba, és leverték Siklágot, és felégették azt tűzzel. És fogságba hurcolták az asszonyokat, akik benne voltak, kicsinytől fogva nagyig; senkit sem öltek meg, hanem elhurcolták, és elmentek az ő útjukra. Mikor azért Dávid embereivel együtt a városba érkezett; íme, az tűzzel felégettetett, feleségeik, fiaik és leányaik pedig fogságba hurcoltattak. Akkor Dávid és a nép, amely ő vele volt, felkiáltottak és annyira sírtak, hogy végre erejük sem volt a sírásra. Dávidnak két felesége is fogságba hurcoltatott, a Jezréelből való Ahinoám és a Kármelből való Abigail, a Nábál felesége. És Dávid igen nagy szorultságba jutott, mert a nép arról beszélt, hogy megkövezi őt, mivel az egész nép lelke elkeseredett fiaik és leányaik miatt. Dávid azonban megerősítette magát az Úrban, az ő Istenében.” (1Sám 30:1-6)
Túlzás nélkül mondhatjuk, hiszen a bibliai irat szerzője szerint is tény, hogy Dávid itt eddigi élete legkritikusabb helyzetébe sodródott. Ennek ellenére képes volt megerősödni és folytatni a küzdelmet, az Úr pedig válaszul győzelemmel ajándékozta meg. A ’hogyan?’ kérdés megválaszolásához először is pontosan látnunk kell a körülményeket.
Nagy szorultságban
Dávid már több mint tíz éve bujdosott Saul elől, aki megszállott módon, időről időre a nyomába eredt, hogy megölje. Féltékenysége ugyanis annyira elhatalmasodott rajta, hogy Izrael megmentőjében, saját leánya férjében a trónját veszélyeztető ellenfelet látta. Hiába került kétszer is olyan helyzetbe, amelyek ékesen bizonyították számára, hogy Dávid nem tör az életére, bűnbánata csak időleges volt; Dávid továbbra sem bízhatott benne, nem térhetett vissza a királyi udvarba.
Noha Isten már eddig is csodás szabadításokban részeltette Isai legkisebb fiát, egyszer annyira elcsüggedt, hogy ezt „mondta magában: Egy napon mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt, nincs jobb reám nézve, mintha gyorsan elmenekülök a Filiszteusok tartományába, így Saul felhagy azzal, hogy engem tovább is üldözzön Izráel egész területén, és így megszabadulok az ő kezéből.” (1Sám 27:1)
Látható, hogy ez az ötlet nem isteni eredetű, hanem emberi kétségbeesésből, megfáradásból fakadó döntés volt, melynek teljes súlyát és értékét igazából a következmények mutatják meg. Így került mindenesetre Dávid és hatszáz embere, illetve azok családjai a gyűlölt ellenség, a filiszteusok földjére, ahol Ákhis, a király nagy örömmel fogadta Izrael híres hadvezérét. Kérésére egy várost ajándékozott neki, Siklágot. Itt egyrészt elkülönülhettek a pogány vallás híveitől, és szabadon imádhatták Jahvét; másrészt innen vezetett Dávid titkos hadjáratokat távolabbi vidékek egy-egy városállama ellen. Ezek során írmagot sem hagyott az ellenségből, nehogy megvigyék győzelme hírét a filiszteus király udvarába. Porig rombolta, felégette ezeket a településeket anélkül, hogy bárki tudott volna róla.
Egyszer azonban váratlanul hadba szólította Ákis, értelemszerűen saját oldalán – Izraellel, Saullal szemben. Dávid korábban többször is elutasította a lehetőséget, hogy „az Úr felkentje ellen” felemelje kezét, itt ráadásul egyúttal saját népe ellen, és a pogány utálatosságoknak hódoló ellenség szövetségeseként kellett volna megtennie! E szorult helyzetből Isten mentette ki a filiszteus hadvezérek bizalmatlansága által. Ők még jól emlékeztek az asszonyok énekére: „Megverte Saul az ő ezerét, és Dávid is az ő tízezerét.” (1Sám 29:5) Értelemszerűen nem bíztak abban a fiatalemberben, aki megölte Góliátot, s aki számtalan győztes hadjáratot vezetett ellenük, illetve Saul leányát száz filiszteus előbőrével jegyezte el magának. Ekkor vonult vissza – látszólag sértődötten, valójában végtelenül megkönnyebbülve Siklágba a táborból, s ami a hazatérők szeme elé tárult, az maga volt a borzalom. Ahogyan ő – ügyes, kétkulacsos politikával – megsemmisítette a gessureusok, girzeusok, ameliták városait (1Sám 27:8), most bosszúként ugyanazt kapta vissza az utóbbi nép egyik seregétől.
Amikor szemük elé tárult a füstölgő romhalmazzá lett település szörnyű látványa, Dávidnak a következőkkel kellett szembesülnie: egy pillanat alatt teljes kudarcba és vereségbe fordult az élete. Saját hazájából saját királya elűzte; a filiszteusok kiutasították maguk közül, mint megbízhatatlan barátot – s vajon nem joggal tették-e? Az amálekiták kifosztották és megfizettek neki a titkos hadjáratokért; feleségeit és gyermekeit elhurcolták, nem tudni, életben vannak-e még, minden anyagi javától megfosztották; s talán a legsúlyosabb, hogy saját bajtársai, barátai is szembefordultak vele, sőt elkeseredésükben megkövezéssel fenyegették. Úgy tűnik, nem Saul, hanem fegyvertársai kezétől kell meghalnia. Különösen megrendítő az a részlet, hogy a sok harcot látott vitézek mindnyájan sírni kezdtek családjaik miatt, s annyira zokogtak, hogy a végén az erejük is elfogyott.
Legkésőbb ekkor biztosan egyértelművé vált Dávid számára, hogy nem Isten terve szerint való lépés volt a filiszteusok földjén menedék után kutatni, hiszen ott érte a legnagyobb csapássorozat, ahol a legkevésbé számított rá. Nyilván súlyosbította a lelki terhet annak belátása, hogy nem feltétlenül kívül kell keresnünk a legfélelmetesebb ellenséget – nagyon gyakran saját, önállóan hozott, rossz döntéseink szülik a kiúttalan csapdákat. Aligha lehet elgondolni a Dávidénál reménytelenebb helyzetet. Ugyanakkor két nagyon fontos tanulság máris leszűrhető belőle: Soha ne keress menedéket az ellenség földjén! Soha ne alkalmazd jó célok eléréséhez az ellenség eszközeit, hiszen mi köze a világosságnak a sötétséghez! Illetve van még egy harmadik is: egyetlen hibás lépés jelentősen – olykor végzetesen – behatárolja a későbbi mozgásteret, törvényszerűen utat készítve a további rossz döntéseknek.
Hogyan lehet az egyik leggyötrelmesebb kivégzésmódra várva, a zokogástól elgyengülve, kifosztva és elmagányosodva mégis megerősödni? Egyetlen úton ahogyan Dávidnak sikerült: az Úrban, az ő Istenében. Világosan nyomon követhetjük ennek lépéseit az általa írt zsoltárokban, amelyek közül számtalan keletkezett hasonló szorongattatás közepette. Szerkezetük lépésről lépésre bemutatja azt az utat, amelyen keresztül a legmélyebb kétségbeesésből eljuthatunk az öröm és hála magaslataira. Természetesen e mozzanatok nem feltétlenül az alább bemutatott sorrendben jelennek meg, esetleg egymással is összefonódnak, de alapjaiban mégis nélkülözhetetlenek.
Szegény és nyomorult vagyok
„Vétkemet bevallottam néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak – és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32:5)
„Ó Isten, te tudod az én balgatagságomat, és az én bűneim nyilván vannak te előtted: Ne szégyenüljenek meg miattam, akik te benned remélnek, Uram, Seregeknek Ura! Ne pironkodjanak miattam, akik téged keresnek, ó Izráelnek Istene!” (Zsolt 69:6-7)
„Mert szegény és nyomorult vagyok én, még a szívem is megsebesíttetett én bennem. Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s tova hányattatom, mint a sáska.” (Zsolt 109:22-23)
Ez az első és egyben legnehezebb lépés: el- és felismerni a hibát vagy az elkövetett bűnt, saját korlátainkat. Nem másokban keresni, nem kibúvót találni, kifogásokhoz folyamodni, mentegetőzni, ahogyan Saul is többször tette, hanem vállalni a döntést, annak minden következményével együtt. Sokszor ki kell(ene) mondanunk: Én vagyok az oka. Én voltam a bűnös. Saját hibámból jutottam ebbe a helyzetbe, miattam kerültek mások bajba. Az önérzet rendkívül érzékenyen működik, s amíg működik, többnyire hárítja a fenti vallomásokat. A két fenti zsoltárrészlet bizonyítja többek között, hogy Dávid képes volt kimondani: „Vétkeztem!” (2Sám 12:13) Különösen szép a 69. zsoltárban, hogy a szerző szívét elsősorban az bántja, esetlegesen szégyent hoz azokra, akik Istenben bíznak.
De ugyanilyen fontos elismerni a vereséget, a tehetetlenséget, azt, hogy saját erőim végére jutottam, eddigi próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Feladom tehát a saját erőből folytatott küzdelmet. Ahhoz, hogy erőt nyerhessünk, illúziótlanul meg kell látnunk saját állapotunkat. Az igazi nagysághoz vezető út – miként Dávid esetében – a kicsinység felismerésével és bevallásával kezdődik. Az alázat a helyzetfelismerés egyik kulcsa, segítségünkre van a magunkról kialakított helyes kép kialakításában. Az első mozzanat az eddig trónon ülő „én” letaszításával és halálával végződik.
Emlékezem
„Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem.” (Jer sir 3:20)
Az emlékezésnek különösen fontos szerepe van az emberi életben, de természetesen – mint minden – ez is kétélű kard: lehet pusztító vagy építő jellegű. Nagyon lényeges tehát az emlékeket a helyükön, megfelelően kezelni.
Jákób például az Istennel való találkozása alkalmával emlékoszlopot állított:
„És felment ő tőle az Isten azon a helyen, ahol vele szólt. Jákób pedig emlékoszlopot állított azon a helyen, ahol szólt vele, kőoszlopot; és áldozott azon italáldozattal, és öntött arra olajat.” (1Móz 35:13-14)
Az izraeliták ígéret földjére való bevonulása is hasonló eseménnyel kezdődött:
„És mondta nékik Józsué: Menjetek át az Úrnak, a ti Isteneteknek frigyládája előtt a Jordán közepébe, s vegyen fel mindegyikőtök egy-egy követ az ő vállára, az Izráel fiai nemzetségeinek száma szerint, hogy legyen ez jelül köztetek. Ha kérdezik majd ezután a ti fiaitok, mondván: Mire valók néktek ezek a kövek? Mondjátok meg nékik, hogy kétfelé vált a Jordánnak vize az Úr frigyládája előtt, mikor általment a Jordánon; kettévált a Jordánnak vize, és ezek a kövek emlékeztetőül lesznek az Izráel fiainak mindörökre.” (Józs 4:5-7)
Sámuel, az utolsó bíró, aki próféta is volt egyben, Izrael egyik győzelme emlékére ugyancsak emlékkövet állított:
„Akkor kijöttek Izráel emberei Mispából, és üldözték a Filiszteusokat és verték őket egészen Bethkáron alól. Sámuel pedig vett egy követ, és felállította Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondta: Mindeddig megsegített minket az Úr!” (1Sám 7:11-12)
Számunkra is nagyon fontos, hogy életünk fontosabb fordulópontjain, csodálatos szabadulásainkkor lélekben emlékoszlopot állítsunk, amelyhez időről időre visszatérhetünk emlékezni, elmélkedni, megerősödni. Ezekből az élményekből, tapasztalatokból a csüggesztő körülmények közepette is bátorítást, bizalmat, erőt meríthetünk, s egyben azonnal továbbvezetik gondolataink fonalát, hiszen ezen események mindig a Szabadítóhoz kötnek minket. Dávid szavaival, zsoltáraiban állított örök emléket megmeneküléseinek:
„Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem.” (Zsolt 72:4)
„Mert segítségem voltál, és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem.” (Zsolt 63:8)
„Ámde meghallgatott Isten, figyelmezett könyörgésem szavára.” (Zsolt 66:19)
„Lenyúlt a magasból és felvett engem; kivont engem nagy vizekből. Megszabadított engem az én erős ellenségemtől, s az én gyűlölőimtől, a kik hatalmasabbak voltak nálam.” (Zsolt 18:7-8)
„Ha az Úr nem lett volna segítségül nékem: már-már ott lakoznék lelkem a csendességben. Mikor azt mondtam: Az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet.” (Zsolt 94:17-19)
Az emlékekben mindig jelen van a kiindulási helyzet reménytelensége, látszólagos kilátástalansága, a saját gyengeség tudata, ugyanakkor pedig a szabadítás kétségtelen ténye, s az ebből fakadó megkönnyebbülés, forró öröm. Figyeljük meg e szavakat: meghallgatott, figyelmezett, felvett, megszabadított, megtámogatott, megvidámított – sikertörténetek kulcsigéi, amelyek nem az nem emberről, hanem Isten erejéről, jóságáról, figyelméről és szabadításairól szólnak! Ezért ha újra hasonló körülmények közé jutunk, fel kell idéznünk magunkban a régi történeteket, miként Dávid tette. Noha fiatalember volt még, hiszen csak húszas évei végén járhatott, mégis gazdag életútra, számtalan szabadulásra és dicsőséges megoldásra emlékezhetett, melyek ismételten megelevenítették szívét és hitét. Gondolkodjunk el rajta, hány emlékoszlop áll vagy állhatna eddigi életutunk mentén!
Én Uram, én Istenem!
Az emlékek sora elválaszthatatlanul kötődik ahhoz a személyhez, akitől a szabadítást várjuk. Éppen ezért erőnk, bizalmunk, hitünk mértéke mindig attól függ, milyen képet alkottunk magunkban Istenről. Földi léptékben igaz ez a szüleinkkel kapcsolatban is: ha fokozatosan megismerjük őket, egy idő után pontosan tudjuk, mit várhatunk tőlük egy-egy adott helyzetben, milyen tekintetben számíthatunk rájuk. Ez pedig szinte automatikusan bizonyos válaszreakciót vált ki belőlünk: Ha félelmetesnek látjuk Istent, félünk tőle és „rejtegetjük dolgainkat” előle; ha szerető Atyánkként ismerjük, bizalommal és ragaszkodással fordulunk felé; ha zord büntetőbíró, aki alig várja, hogy hibát találjon, akkor folytonos rettegés és megfelelni vágyás uralkodik rajtunk. Dávid ebből a szempontból is példa számunkra, hiszen énekei bizonyságai annak, mennyire közel „merészkedett” teremtőjéhez és ennek következményeként milyen forró szeretet élt a szívében iránta:
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?” (Zsolt 27:1)
„Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjaz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize; Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet.” (Zsolt 62:2-3)
„Ragaszkodik hozzád az én lelkem; a te jobbod megtámogat engem.” (Zsolt 63:9)
„Csodálatos dolgokat szólsz nékünk a te igazságodban, üdvösségünknek Istene; e föld minden szélének és a messze tengernek bizodalma; Aki hegyeket épít erejével, körül van övezve hatalommal; Aki lecsillapítja a tengerek zúgását, habjaik zúgását, és a népek háborgását. Meglátogatod a földet és elárasztod; nagyon meggazdagítod azt. Istennek folyója tele van vizekkel; gabonát szerzel nekik, mert úgy rendelted azt.” (Zsolt 65: 6-10)
„Mert te vagy az én reménységem, ó, Uram, Istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva! Reád támaszkodom születésem óta; anyámnak méhéből te vontál ki engem; rólad szól az én dicséretem szüntelen.” (Zsolt 71:5-6)
Szinte a végtelenségig idézhetnénk sorait, amelyek bizonyítják, milyen mélységig ismeri Istent: korlátlan hatalmát, teremtő erejét, kegyelmét, jóságát ugyanakkor hangot ad saját ragaszkodásának, amely a szerelem hőfokán szólal meg. Egy határtalan energiákkal rendelkező, mégis gyengéd, igazságos, de érzékeny szívű Lény arca rajzolódik ki előttünk, ha alaposan áttanulmányozzuk a zsoltárok könyvét. Dávid valóban minden reménye, ereje és győzelme alapjává Istent tette, aki személyes kősziklája, világossága, megváltója és oltalmazója volt minden körülmények között. Nincs oka tehát kételkedni, sem félni, mert jelleme alapján Jahve kétségkívül segítségére siet az őt hívónak, még abban az esetben is, ha az hibázott, súlyos bűnt követett el, esetenként nem is először. Kétség nélkül tudja, hogy Isten szíve megindul a könyörgésre, ezért nem kell aggódnia: a felelet mindig időben érkezik! Ez a tudás, mint bizonyosság sziklaszilárd alap a kérések – kérdések előterjesztésére:
Hozzád kiáltok, Uram!
Értelemszerűen az Istenről kialakított kép alapján fogalmazzuk meg kéréseinket, szívünk vágyait. Nagyon lényeges kérdés, mekkora hatalmat tulajdonítunk neki, mekkora területet engedünk az Ő befolyása, uralma alá, tartogatunk-e valamit a saját hatáskörünkben. Tulajdonképpen mi magunk döntünk afelől, hogy az Úr mekkora erővel és milyen helyzetekben tud rajtunk segíteni! Dávid tudta, hogy Isten meghallgatja, és folyamatosan tudatában volt saját tehetetlenségének:
„Hozzád kiáltok, Uram, én szirtem; ne fordulj el szótlanul tőlem, hogy ne legyek, ha néma maradnál, a sírba szállókhoz hasonló. Halld meg esedezéseimnek szavát, mikor kiáltok hozzád, és mikor felemelem kezeimet a te szentséged lakhelye felé.” (Zsolt 28:1-2)
„Hallgasd meg, oh Isten, az én kiáltásomat; figyejl az én könyörgésemre. E föld széléről kiáltok te hozzád; mert szívem elepedt: Vigyél el engem innen a sziklára, ahova én nem jutok. Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá!” (Zsolt 61:2-3.5)
„Eláradtak szívemnek szorongásai, nyomorúságaimból szabadíts meg engem. Lásd meg szegénységemet és gyötrelmemet; bocsásd meg minden bűnömet. Őrizd meg lelkemet és szabadíts meg engem; ne szégyenüljek meg, hogy benned bíztam.” (Zsolt 25:17-20)
„A te igazságod szerint ments meg és szabadíts meg engem; hajtsd hozzám füledet és tarts meg engem. Légy sziklaváram, ahova menekülhessek szüntelen; rendelkezzél megtartásom felől, mert kőszálam és erősségem vagy te. Én Istenem, szabadíts meg engem a gonosznak kezéből; a hamisnak és kegyetlennek markából!” (Zsolt 71:2-4)
Dávid kérései, könyörgései főként a külső és belső szorongattatásból való kimenekedést sürgetik: üldözői, árulói elől többször és tartósan menekülnie kellett, ehhez társultak még saját aggodalmai, vétkeinek tudata, félelmei, bánata. Van még ezeken túl egy sokak számára talán különlegesnek ható vágya is: minél közelebb lenni az Istenhez, szüntelenül az ő sátorában lakozni, Őt látni és hallani. Az Úrral való lelki közösség minden kapcsolatnál előbbre való volt számára. Ha élettörténetét végigtanulmányozzuk, láthatjuk, kérései meghallgattatást nyertek. Érdemes Dávid zsoltárai fényében saját könyörgéseinket is nagyító alá venni…
Áldott az Úr!
A lelki – Istenben való megerősödés egyik nélkülözhetetlen lépése, állomása a hála kifejezése. A zsoltárokban előfordul, hogy a nyomorúság idején íródtak, tehát a tényleges szabadulást még nem volt alkalma megélni, Dávid mégis előre megfogalmazta köszönetét az Úr felé, ezt pedig csakis hitből fakadóan tehette meg – Jézus Krisztushoz hasonlóan, aki Lázár sírjánál is így kezdte szavait: „Atyám, hálákat adok neked…” Mindez csakis Isten tökéletes jellemének ismeretén alapuló, szilárd bizalom segítségével lehetséges. Jónásnak a cet gyomrában elmondott imájára is ez jellemző. A hála az emlékezet előretolt bástyája; a kimondott szavak ereje fokozza a meghallgattatás bizonyosságát, azaz a hitet. Ugyanakkor a hála egyben a köszönet, az öröm, a boldogság lenyomatát is magán hordozza.
„Áldott az Úr, hogy meghallgatta esedezéseimnek szavát. Az Úr az én erőm és pajzsom, ő benne bízott szívem és megsegíttettem; örvend szívem és énekemmel dicsérem őt. Az Úr az ő népének ereje, és az ő fölkentjének megtartó erőssége.” (Zsolt 28:6-8)
„Siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel. Hogy zengjen néked és el ne hallgasson felőled a dicséret: Uram, én Istenem, örökké dicsőítlek téged.” (Zsolt 30:12-13)
„Áldott az Úr, hogy csodálatossá tette kegyelmét rajtam, mint egy megerősített városon! Én ugyan azt gondoltam ijedtemben: Elvettettem szemeid elől; de mégis, meghallgattad esedezéseimnek szavát, mikor kiáltottam hozzád.” (Zsolt 31:22-23)
„Szájam beszéli a te igazságodat, minden nap a te szabadításodat, mert számát sem tudom. Az Úr Istennek nagy tetteivel járok; csak a te igazságodról emlékezem!” (Zsolt 71:15-16)
Tud-e szívünk akkora hálával és ragaszkodással fordulni Isten felé a köszönet kimondása során, mint amikor az ínségben segítség után kiáltottunk? Nem engedjük-e el azonnal az Úr kezét, mihelyt kicsit enyhül a nyomás és a szorongattatás? A hála hőfoka egyben függőségünk, odaadásunk fokmérője is.
Bízzatok Ő benne mindenkor!
Noha látszólag nincs szükség több lépésre, Dávid sok – sőt a legtöbb – esetben nem állt meg itt, hanem önkéntelenül kifejezte azt a vágyát, hogy személyes tapasztalatát megossza másokkal, népe szívét is megerősítse, és Istenhez vonja. Számtalan zsoltár végén találunk felszólítást a közös dicséretre. A lelki megerősödés törvényszerűen maga után vonja, hogy a gyertya világítani kezd, a hegyen felépült város messzire látszik, a só megízesíti az ételt – vagyis a Jézus által alkalmazott példák szerint az Úrtól erőt nyert ember mások felé sugározza a világosságot, szeretetet, hatalmat, amely Krisztusban az övé lett. Elkötelezettség ébred a szívében, hogy a körülötte élők is megtapasztalhassák mindazt a gazdagságot, amit Istentől nyerhet:
„Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem. Hadd tanítsam a bűnösöket a te útjaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád.” (Zsolt 51:14-15)
„Bízzatok ő benne mindenkor, ti népek; öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi menedékünk.” (Zsolt 62:9)
„A kik félitek az Urat, az Úrban bízzatok; az ilyenek segítsége és pajzsa ő.” (Zsolt 115:11)
„Örüljetek az Úrban, vigadozzatok ti igazak! Örvendezzetek mindnyájan ti egyenes lelkűek!” (Zsolt 32:11)
Az eddigieket végiggondolva a következő tapasztalati és logikai úton juthatunk tehát megerősödéshez: Én gonosz, tökéletlen és állhatatlan vagyok, saját erőmből hibát hibára halmozok. Isten ezzel ellentétben jó, tökéletes és változhatatlan. Mivel Ő nem változik és ígéretei, szavai mindenkor érvényesek, ezért egészen biztos, hogy most is meghallgatja az alázatosan hozzá kiáltó szűkölködőt. Végtelen hatalma és bölcsessége folytán pedig a legalkalmasabb pillanatban és a leghatékonyabb eszközökkel segítséget nyújt, hogy a megszabadult ember örömteli szívvel áldhassa Őt.
Szabadulás
Mi történt, miután Dávid lélekben – minden kétségbeejtő körülmény ellenére – fel tudott állni és erőt merített Istenből? Először is nem magában döntötte el, hogy mi legyen a következő lépés, hanem az Urat kérdezte, és a válasz szerint cselekedett. Ennek eredményeként:
„És mindent megszabadított Dávid, valamit elvittek az amálekiták; az ő két feleségét is megszabadította Dávid. És semmijük sem hiányzott, sem kicsiny, sem nagy, sem fiaik, sem leányaik, a zsákmányból sem és mindabból, amit elvittek tőlük; Dávid mindent visszahozott. És elvitte Dávid mind a juhokat és barmokat, melyeket tulajdon barmuk előtt hajtottak, és azt mondták: Ez a Dávid zsákmánya!” (1Sám 30:18-20)
Ezek után együtt zenghették:
„Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás!”