„Még mielőtt majd egyszer meghalok,
Tudnom kell, miért vagyok.”

Talán nem ismerjük mindnyájan a 60-as évek slágerét, de legalább egyszer kivétel nélkül szembesülünk ezzel a kérdéssel. Legkésőbb akkor, amikor valamilyen formában magunk is bekapcsolódunk az élet átadásának folyamatába, vagy legalábbis eltöprengünk annak lehetőségén. Mivel az ember gondolkodó lény, szükségszerűen eljut a felvetésig: Mi, vagy esetleg ki az oka létezésemnek?

Lehet, hogy különösen hangzik, de a közvetlen ok csaknem mindegy: igaz szerelem, véletlen baleset, nem kívánt terhesség, erőszak szülötte – esetleg elhajtott, de életben maradt magzat vagy? Ha az első csoportba tartozol, természetesen minden okod megvan a hálára, de a többi esetben sem kell elkeseredned! Szüleid – még ha nem is ismered őket – eszközök a végtelen Jóság kezében. Isten lénye és lényege a szeretet, forrása minden életnek az egész világegyetemben. Az Ő szüntelenül áradó szeretetenergiája hívta létre és tartja fenn a körülöttünk és bennünk látható szépség ezernyi formáját.

Az összes, Földre született ember léte már Ádámban, az Isten kezéből kikerült, első emberben elkezdődött. A történelem utolsó pillanatáig megszülető emberek mind Ádámban teremtettek meg. Ez pedig azt jelenti: az örökkévaló, végtelen hatalmú és bölcsességű Atya, aki maga a szeretet, saját képére és hasonlatosságára teremtett téged. A szeretet egyik alapvető tulajdonsága, hogy sokszorozódni vágyik, megosztani önmagát és a létezés örömét egy másik, a szeretetre szeretettel válaszoló lénnyel. Léted oka tehát az örökkévaló Szeretet, aki számára fontos vagy; Ő előre látta és számon tartotta érkezésedet, örült neked, várt téged és mindent tud rólad:

„Bizony, te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.” (Zsolt 139:13-16)

Ezek a megállapítások nem csak Dávid esetében igazak: te a végtelen Szeretet gyermeke vagy, mindenki mástól különböző, egyedi tulajdonságokkal, sajátos sorssal rendelkező ember. Ebből egyenesen következik, hogy a mennyei Király fiai és lányai közé tartozol, meghívást kaptál az örökkévalóságba! Beleszülettél ebbe a kapcsolatba és lehetőségbe, beleegyezésedtől függetlenül fennáll, esetleg tagadni tudod – de vonzását bizonyosan érezted már. Isten szíve vágyakozik utánad! Hogy részese lehess a végtelen életnek, amelyben a tökéletes, zavartalan boldogságot élheted, nem kell mást tenned, mint megismerned Testvéredet, Jézus Krisztust, s általa Atyádat, akinek szeretetében éled minden pillanatodat ­– még ha nem is tudtál róla.

Miért vagyok? – Létünk céljai

A siker vagy balsiker nagy részben attól függ,
hogy a kitűzött cél megfelelő-e vagy sem.
Spurgeon

Nemcsak az ok fontos; a céllal is tisztában kell lennünk, különben nem leszünk képesek teljes értékű életet élni, lényünket kiteljesíteni. Félő, ha megkerüljük személyes életünkben ezt a kérdést, túl későn ébredünk rá, mennyi mindent elmulasztottunk: „Ha visszanézek a múltba, és meggondolom, mennyi elprédált idő! Mennyi veszett el tévelygésben, gyarlóságban, semmittevésben, élni nem tudásban; mennyire nem ismertem az értékét, hányszor vétettem szívem, értelmem ellen – a szívem vérzik. Az élet – ajándék – boldogság, minden perc örök boldogság lehetett volna.” ¹ De ne adjuk át magunkat a végső kétségbeesésnek, soha nem késő megtalálni a rendelkezésünkre álló idő értelmét! Nincs olyan elrontott sors – lásd a jobb lator esetét ­–, amely ne válhatna az örök kincs foglalatává!

Ha azonban a lét oka vitatott, hiszen máig nincs egységes vélemény a tudomány képviselői körében sem ­– céltalan véletlen termékei, vagy tudatos tervezés eredményei vagyunk; mennyivel nagyobb a „választék” életünk célját, értelmét illetően! A legszélsőségesebb vélemény szerint az élet rossz és értelmetlen, elvetendő. A pozitív válaszok talán mind megegyeznek abban, hogy létünk értelme és célja a boldogság megtalálása, elérése – a hozzá vezető utak azonban rendkívül sokszínűek. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány eszme a palettáról: a világ feletti uralom megszerzése és gyakorlása; az élvezetekben való elmerülés az évezredes Carpe diem! (Élj a mának!) elv alapján; a személyes lehetőségek kiteljesítése, az önmegvalósítás az egyéni készségek és képességek fejlesztése révén; a biológiai tökéletesség elérése, a halhatatlanság, illetve az élet továbbadása; a bölcsesség és tudás mélységeinek feltárása; a hírnév, dicsőség, gazdagság, anyagi javak megszerzése és élvezete; a jó cselekvése, a szenvedés megszüntetése a Földön, a béke megteremtése, valamely nemes eszme, ügy szolgálata; a minden vágytól mentes tökéletesség – és még sorolhatnánk csaknem a végtelenségig. Ahány ember, annyiféle választ kaphatunk. Ha valaki esetleg nem is tisztázta magában ezt a kérdést, egyértelműen kirajzolódik számára a kép, ha végiggondolja, mi az, amire a legtöbb időt, gondolatot, erőt, energiát fordítja a hétköznapok során. A fontossági sorrend egyértelműen megadja a választ. Kinek, minek élek, miért vagy kiért teszek, dolgozom?

Abban az esetben, ha elfogadjuk létünk okaként a Szeretetet, a személyes Isten, mennyei Atyánk irántunk tanúsított alázatos odaadását, ez lényegében kijelöli a távlatokat is. Ha Ő számunkra az Alfa és az Omega, akkor elfogadjuk az általa felkínált célt, amelyet a Szentírás magában foglal. A fent felsorolt, emberi eszmékkel kapcsolatban felhívja figyelmünket, hogy csalóka, nem teljes örömöt és megelégedést kínáló álmokat kergetünk. Jézus Krisztus, az emberré lett Istenfia nagyobb távlatokból szemléli „kicsiny” földi céljainkat, melyek persze nekünk rendkívül fontosak; magasabb szempontból ítéli meg őket, és előre látja végkimenetelüket:

•  A hatalomvágy, amely már oly sok embert tett véreskezű zsarnokká, vagy akár kicsinyes és kegyetlen „főnökké”, bizonyítottan sátáni eredetű: „Vitte őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, És mondta neki: Mindezeket neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor mondta neki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4:8-10)
• A tudományokban való rangszerzés gőgöt, kevélységet szül, nem pedig alázatot: „Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus. Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.” (Mt 23:10)
• Az önmegvalósítás, az önkiteljesítés ellenében teljes önátadásra kér: „Valaki igyekszik az életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt.” (Luk 17:33)
• Az élvezetek, a földi javak felhalmozásának, a gyönyörök hajszolásának tükröt tartva egy példázatot mondott: „Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje. Ezt mondta magának: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél! Mondta pedig neki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; amiket pedig készítettél, kiéi lesznek? Így van dolga annak, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.” (Luk 12:16-21)
• Az arany, ezüst, egyéb kincsek halmozása helyett szemnek láthatatlan értékeket kínál: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6:19-21)

Mindezekkel szemben – mi az egyetlen dolog, amit értékel a végső számadáskor? Mi az, ami Isten értékrendjében olyan maradandó, mint az örökkévalóság? Egy példázatban tárul fel előttünk ennek lényege:

„Mikor pedig eljön az embernek Fia az ő dicsőségében, és vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb testvéreim közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mt 25:31-40)

Egyetlen szóban összefoglalható a lényeg: az irgalmasság, melynek cselekedetei soha nem válnak az enyészet martalékává. Az irgalmasság nem más, mint a szeretet gyakorlati megnyilvánulási formája. Minden olyan alkalom, amikor saját kívánságaimat, vágyaimat, szükségleteimet önként alárendelem egy másik emberének: alázattal és örömmel szolgálok neki testi-lelki szükségében, önmagamat legyőzve, függetlenül hozzám való viszonyulásától, esetleg gyűlölete ellenére – a világokat megteremtő, végtelen hatalmú és bölcsességű Teremtőhöz hasonlóan. Az irgalom Atyánk jellemének lényege: bár felmérhetetlenül „idősebb”, nagyobb, bölcsebb minden teremtményénél, mégis örökkévaló szeretettel, meg nem szűnő, türelmes és alázatos gondoskodással fordul feléjük. Annak ellenére, sőt, éppen azért, mert nem ezt érdemelnénk – mi emberek biztosan nem. Tulajdonképpen ez az elveszített istenarcúság lényege: az önzetlen jóság.

Ezért mondja Jézus: „Legyetek azért ti tökéletesek (másutt: irgalmasak), miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:48) A tökéletesség a szeretetben való tökéletességet jelenti, azaz az irgalmasságot. E szavak egyszerre nyújtanak tükröt és gyógyítást: beléjük tekintve meg kell látnunk, nem vagyunk tökéletesek, mert irgalmatlan, kemény a szívünk. Ezért vált az ember alkalmatlanná az öröklétre. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, Jézus szavai sohasem a lesújtó, kegyetlen ítélet szavai, hanem teremtő, erőt és gyógyító energiát sugárzó, hatalommal átitatott igék. Miként kezdetben a Legyen világosság! vagy később a Kelj fel és járj! – magukban hordozzák a beteljesedést, a megvalósulás bizonyosságát, úgy a Legyetek tökéletesek! is az emberileg lehetetlen isteni lehetőségét rejtik: Krisztus a mi szívünkben is a maga tökéletességét élheti!

Ehhez azonban először meg kell látnunk a különbséget Isten és az ember szíve között, meg kell tanulnunk felismerni és értékelni mindazt, amit Ő értékesnek és maradandónak ítél. Ezért mondja Jézus a követőinek: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt 11:29) Meg kell látnunk, hogy a mennyei uralkodó, akinek angyalok ezrei engedelmeskednek, itt a Földön nem uralkodott, hanem szolgált: gyógyított, enni adott, bátorított, felemelt és vigasztalt, „szertejárt, jót tévén”. E tettek bizonyították, hogy a jóság Atyjának arca mosolyog Őbenne az önzésbe keményedett emberi világra.

Tanítványainak is meg kellett Őt közvetlen közelről ismerniük, meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy Jézus valóban mindenkor, minden helyzetben, a legnagyobb fájdalmak és megszégyenítés közepette is jó, és irgalommal képes könyörögni azokért, akik átszögezték! Be kellett látniuk, hogy minden békétlenségük, félelmük és egymás közötti konfliktusaik forrása önzésük volt, amely a jót csak önmaga számára igényelte, de a másiknak már nem ugyanazzal mértékkel mérte… Felismerték Jézus arcának fényében saját szívük álnokságát és hiányait – s amikor befogadták megüresített szívükbe az élet Fejedelmének Lelkét, s engedték Őt önmagukban kibontakozni, ugyanaz a jóság sugárzott belőlük is! János, a mennydörgés fia, aki tele volt kemény ítélkezéssel és önzéssel, a szeretet apostolává lett; a tarsusi Saul, az öldöklésre induló farizeus az isteni irgalmasság mártírja lett – visszanyerték Krisztusban és Krisztus által az istenarcúságot!

Mindezek fényében életünk legfőbb célját úgy is megfogalmazhatjuk: visszatérés, visszailleszkedés a szeretet értékrendjébe, amely az univerzum fenntartója, és dinamikus mozgatórugója minden fejlődésnek, s egyben lehetőség az öröklétre. A Biblia első lapjain az ember az örökkévalóság részese, s az utolsó lapokon olvashatunk azokról, akik visszatérhetnek az elveszett Édenbe. Földi életünk tehát egy felajánlott lehetőség, próbaidő, hogy igénybe vegyük Atyánk segítségét Fiában, akiben „az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való” (2Pét 1:3). Kizárólag ez az erő, Jézus élete – mely jelen pillanatban sajnálatos módon nagyon korlátozott mértékben nyilvánulhat csak meg – alkalmas a nemes célok megvalósítására: a szenvedés, a háborúk, a fegyveres konfliktusok megszüntetése, a békesség megteremtése kizárólag az irgalmas szeretet révén sikerülhet hosszú távon. Ez természetesen nem zárja ki az Istentől kapott képességek, javak kibontakoztatását; sőt, Atyánk várja is tőlünk, hogy mindazt, amit Tőle nyertünk, fejlesszük és az Ő nemes céljai szolgálatába állítsuk.

Egyedül Jézus teheti kívánatossá számunkra, hogy „ne magunknak kedveskedjünk. Mindegyikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett…” (Róm 15:1-2) – hanem nekünk. Az önzetlenség életét élte minden pillanatában, bemutatta, hogy ez az egyedüli fenntartható élet. „Az ember, aki csak magáért él és egyedül önmagáért létezik, tehát az önmegvalósításra vágyakozik, végső fokon megnyomorodik, eldurvul, és lelkileg fokozatosan elhal. Az én, amelybe kétségbeesetten kapaszkodik, szeretetlen és élettelen valamivé degenerálódik, mert lelke akadályoztatva van, hogy másokra sugározzon és hasson, ahogy természete megkívánja. Ezzel ellentétben a szabad ember, aki át tud lépni önmagán [vagyis meghalt a kereszten Krisztussal], át tudja adni magát másnak, az önmagát odaajándékozó szeretetben átéli boldogító önmagára találását. A boldogsághoz vezető út… az én-szemlélettől elvezet a te-kereséshez, amely aztán a nagyobb mi-ben nyeri el koronáját.” ²

Nagyon fontos, hogy megálljunk és elgondolkodjunk mindezeken! Érdemes abban a taposómalomban élnem, amelytől naponta szenvedek? Milyen távlatokba torkollnak tetteim? Kinek a javát, érdekeit szolgálják? Látom-e azt az utat, amelyet Atyám kínál nekem, ahol minden egyes jó cselekedet el van készítve, hogy azokban járjak? Ha nem látod és nem tudod még ezeket, keresd és kutasd, Isten örömmel megosztja veled szándékait, céljait, bölcsességét, szeretetét – minden el van készítve számodra Jézus Krisztusban a teljes és boldog élethez! Minden egyes lépés Vele és Őbenne már itt e Földön boldogságot rejt magában, a szeretet megtapasztalásának lehetőségét, s ha nem adod fel, hallhatod majd a meghívást:

„Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!”