Soha még nem volt talán égetőbb szembenézni e kérdéssel, mint itt és most, a XXI. század elején, amely korról – és egyúttal jövőnkről is –mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy szívderítő. Sokkal inkább szívszorító, és rengeteg aggodalomra – a világ nagy területein állandó halálfélelemre – ad okot. Globális és egyéni szinten egyaránt félelmetes folyamatok játszódnak, lassan – és úgy tűnik, megállíthatatlanul – pusztulásba döntve Földünket. „Változott körülöttünk az élet. Megváltozott viszonyunk a pénzhez, a szabadsághoz, a szerelemhez, a halálhoz. A fogyasztói társadalom üresjáratú vakságáról nem akarok írni, a számítógép-forradalom sem témánk. De az igen, hogy amit tíz éve még hittünk, hogy sikerült legyőzni a pusztító járványokat, a csecsemőhalandóságot – megdőlt: itt az AIDS, tehetetlenek vagyunk. A tuberkulózis megint támad, a rákos és érrendszeri megbetegedések epidémia jelleggel terjednek a technokrata civilizációban. Az emberiség nem ura a földnek, a betegségeknek, mint hittük, de még csak saját akaratának sem. Olyan körülményeket teremt, hogy a halált maga idézi elő: a közlekedési balesetek, öngyilkosságok, banditizmus, anarchizmus, állandó háborúk, atomfenyegetettség életünk részévé váltak. Ehhez járul, hogy játsszunk is a halállal. A krimit gyermekeink velünk együtt élvezik… Elgondolkoztató, hogy mivé tudott lenni a kereszténység világi arculata. És mivé a felvilágosodás, a francia forradalom, buddhizmus, hinduizmus, a taoizmus, a kommunizmus eszme- és eszményvilága! Ha történelmi távlatból nézzük, mindegyik hozott eredményeket és csődöket. De hát a megvalósítás mikéntjét az emberi természet és nem az eszmék szabják meg.” ¹

A fenti gondolatokra szó szerint rímel Babits Mihály 1940 körül írt versének néhány sora:

„Hányan sírják panaszolva
ezt az életet:
milyen szép lehetett volna
s milyen csúnya lett!” ²

Vajon mi a gond az emberi természettel, amely miatt minden szép eszme csúfos kudarcot vallott? Mitől lehetett volna szép az élet és miért lett mégis csúnya? Hol van mindebből az ember, az emberi élet célja és rendeltetése? Világunk már rég elveszítette emberközéppontú, humánus arculatát. Félő, hogy sokak szerint már szülni – születni sem érdemes:

„Semmi sem miattad történik e világon,
igaz, semmi sem érted.
…
Csupán vagyunk, ez minden bűnünk,
és nincs messze a végső feloldozás.
Értelmet keresni e rettentő szervesanyag-
Bomlásban? Lehet. De az, amit léleknek hívsz,
A testtel együtt alszik el, s rettegve sejti:
Nincs, nincs! Nincs feltámadás.” ³

Igen, látszólag valóban nincs feltámadás, hiszen ilyen kilátásokkal volna-e egyáltalán értelme? – De mégis, mitől ilyen a Földünk, az életünk, a szemléletünk? Óriási hiányok uralnak minket: „Nincs igazság, nincs szeretet és nincs Istennek ismerete a földön.” (Hós 4:1) Helyettük az igazságtalanság és az erőszak tombol, az önzés érvényesül kíméletlenül; illetve mindezek végső forrása, az istentagadás, az ateizmus, a látszatvallásosság, a spiritizmus és okkultizmus foglya az emberiség. A felsoroltak összefoglaló neve: bűn – amely nem jelent mást, mint hiányt, szakadást, a szeretet Istenétől való elfordulás következményeit.

E súlyos reménytelenséggel szemben azonban fel kell mutatni az igazi, reményteljes célt, amely már az ember teremtése előtt létezett:

„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja,
aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban,
A szerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt,
hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által,
Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által
Az ő akaratának jó kedve szerint,
Kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben,
Akiben van a mi váltságunk az Ő kegyelmének gazdagsága szerint…” (Ef 1:3-7)

A modern kor gyermekei számára első hallásra talán idegenül cseng ez a himnikusan emelkedett hangvételű, látszólag bonyolult, összetett mondat, de ha többször elolvassuk, megértjük, hogy a Biblia nekünk szóló üzenetei közül az egyik legszebb és legvalóságosabb ígérettel állunk szemben – melynek teljesedése karnyújtásnyi közelségbe került hozzánk! Zárjuk ki elménkből – legalább egy kis időre – a lehangoló emberi elgondolásokat a látható világ borzalmaival együtt, és törekedjünk megérteni a „magasabb rendű” szempontok alapján megfogalmazott elveket: Mi az életünk célja Alkotója szemszögéből, miért teremtett Isten embert is a többi értelmes lény mellett? A párhuzamos szerkesztésű tagmondatok három fő célkitűzést jelölnek meg, amelyek azonban – a későbbiekben majd megmutatkozik – szorosan összefonódnak egymással.

Mielőtt nagyító alá vennénk őket, nem haszontalan megvizsgálni azt sem, mikor és miért fogalmazódtak meg e célok az emberi nemzetségre vonatkozóan! Figyeljük meg a szövegben szereplő hely- és időhatározókat: a mennyben, eleve, a világ teremtetése előtt! Vagyis a naprendszerünk, a Föld és vele Ádám formáltatása előtt megszületett a ránk vonatkozó szándék – sőt, maga az „eszköz” is: Jézus Krisztus, az Atya Egyszülöttje személyében! Úgy jött létre ez a terv, hogy a bűn történelme – amelynek most mi magunk is szenvedő résztvevői vagyunk – előre bele volt illesztve, erről árulkodik az utolsó tagmondat. Isten tehát előre látta azt a szenvedésfolyamot, amelyet a tőle való elszakadás lehetősége elindít, s előre látta és vállalta azt a kimondhatatlan gyötrelmet is, amely – a célok elérése érdekében – Fia feláldozásával együtt jár majd! Így annál indokoltabb a miért felvetése: Mivel indokolható ez az „esztelen” önfeláldozás és pazarlás? Az ő akaratának jó kedve szerint, az ő kegyelmének gazdagsága szerint – vagyis túláradó szeretetből-szerelemből vállalta az Atya nem csupán a teremtést, de a tökéletesség kimunkálását is! Az Isten kegyelme öröktől fogva való (Zsolt 103:17) irántunk, kiapadhatatlan és megmagyarázhatatlan. Vajon akad-e valaki, aki megkérdezhetné tőle, megérte-e a fáradtságot, vérverítéket és szenvedést az ember életre hívása? „Amikor Isten embert teremtett, már tudta, mibe kerül majd a megváltás. Az a szenvedés, amit a Földön egy bizonyos időpontban elhordozott, megnyilatkozása volt annak a kínnak, amit korszakokon át szenvedett az emberért. Nincsenek szavaink, amelyek kifejezhetnék ezt a titkot. A kereszt öröktől fogva ott volt Krisztus szívében.” ⁴

Melyek tehát a fentebb említett célok? Vastag betűvel kiemeltük őket Pál apostolnak az efézusi gyülekezethez írt leveléből: hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek, Istennek fiai, kegyelme dicsőségének magasztalására. Felismerjük-e, hogy nem létezik ennél magasabb rendű kihívás – ugyanakkor emberi eszközökkel megvalósíthatatlan? Látjuk-e, hogy e célokkal Isten maga mellé emeli az embert és az emberiséget, amely jelenleg a bűn és a halál fogságában vesztegel? Az sem mellékes szempont, vajon vonzó és kívánatos-e számunkra az Isten által kijelölt hely, illetve időtávlat: egy örökkévalóságban Isten közvetlen közelében, arca fényében élni?

Hogyan valósult és valósulhat meg mindez? Különös, de a szövegben szereplő, cselekvést jelölő igék, melyek az Atya tevékenységére utalnak – egy kivétellel – múlt időben szerepelnek: megáldott, kiválasztott, fiaivá fogad, megajándékozott. Ebből örömmel érthetjük meg, Jézus példázatbeli szavaival élve: „Jertek el, mert immár minden kész.” (Luk 14:17) A kiválasztott ige talán megtévesztő sokak számára, és eszünkbe juttatja Kálvin tételét, mely szerint vannak emberek, akiket Isten eleve kárhozatra szánt. Az alapigazság, amely mindenkire érvényes: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson.” (1Tim 2:4) Kivétel nélkül mindenkire érvényes tehát Isten tökéletes szándéka, de csak azokat tudja ténylegesen fiaivá fogadni, akik valóságosan elfogadják Őt Atyjuknak! Mindazok szentek és feddhetetlenek lehetnek, akik választásukkal mellette döntenek. A múlt idejű igék meggyőzhetik az olvasót arról, hogy minden készen áll az ember számára, hogy betöltse Isten által megjelölt rendeltetését!

Ismét fel kell tennünk a mód- és eszközhatározóra vonatkozó kérdést: hogyan lehetünk szentek és feddhetetlenek, Isten fiai, akik az ő dicsőségét magasztalják? Ha pontosítjuk a kérdést, a célok is azonnal egységbe forrnak: Ki által valósulhat meg mindez? Az erre utaló kifejezések rögtön a célmegjelölés után ott szerepelnek az egyes tagmondatokban: szeretet által, Jézus Krisztus által, ama Szerelmesben. Ahogyan e három kifejezés egyetlen személyre összpontosít, úgy az ember rendeltetése is ugyanoda mutat: Jézusra, aki egyedül szent és feddhetetlen, Ő az Isten Fia, aki az Isten kegyelme dicsőségére élt a Földön. Mindezt pedig a legelső tagmondat már – rendkívül tömören – magában rejti: az Atya megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban! Őbenne van elkészítve minden az ember számára! „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32)

Vegyük közelebbről szemügyre a felkínált, határtalan lehetőségeket – hogyan tárul fel ez a „minden” a Biblia más részletei alapján!

„Mert Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, És ti Ő benne vagytok beteljesedve…” (Kol 2:9-10). Mit jelenthet vajon az emberi lét szempontjából az „istenség egész teljessége” – mi az, amit ebből megragadhatunk? Azt olvassuk másutt Jézusról, hogy az Atya dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása. (Zsid 1:3) Vagyis amikor Krisztust látjuk – akár a tanítványok idejében kétezer éve Izraelben, de még inkább az Ige szavain keresztül – Isten arcát és jellemét láthatjuk meg Fiában, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal (Ján 1:14). Amikor Jézus magára vette az emberi lét minden feltételét, egyúttal letette mindenhatóságát, mindentudását, örökkévalóságát, halhatatlanságát – tehát mindazt, amiben messze felülmúlja teremtményeit, ami szakadékként választja el Istent az embertől. De akkor mitől maradt mégis Istenfia, mit őrzött meg magából? Egyetlen dolgot: az isteni jellem tökéletességét – a szeretet és az igazságosság maradéktalan, szépséges egyensúlyát – ez jelenti az Atya egyszülöttjének dicsőségét: „…a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye. A Kálváriáról áradó világosságban látható meg, hogy az önmegtagadó szeretet törvény a Föld és a menny számára egyaránt; s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13:5); és hogy a szelíd, alázatos Jézus a megközelíthetetlen világosságban lakozó Atya jellemét mutatta be. Jézusra tekintve láthatjuk: Istenünk dicsősége abban áll, hogy adhat.” ⁵ A szeretet parancsolatáról szólva ezt mondta tanítványainak: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Ján 15:13) Ő maga pedig az ellenségeiért is – nemcsak a barátaiért – megalázó kínhalált halt, hogy örök életet adjon mindazoknak, akik arcul köpték, megtagadták, kezeit átütötték! Azok veszik majd körül a Bárány trónját, akik egykor loptak, csaltak, hazudtak, gyilkoltak – de megbocsáttatott nekik; igazak és szentek lettek, bűneikről többé emlékezés nem lesz! Krisztus kereszthalálában a mi halálunk is benne foglaltatik: Ő fizette le minden, emberi szívben valaha megfogant aljas gondolat, őrült kívánság, tetté érlelődött árulás, gyilkosság, erőszakos cselekedet zsoldját, mert a bűn zsoldja a halál. (Róm 6:23) Az ő tiszta, szent élete, ártatlan Bárányként kiontott vére lett a mi váltságunk, a felajánlott zálog az elveszettekért!

De hogyan lehet bárki az emberek fiai közül – szent és feddhetetlen? Kizárólag úgy, hogy maga Jézus Krisztus szentségre és feddhetetlenségre jutott a bűn világában! A Hegyi beszédben felszólította hallgatóságát, hogy „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5:48) Vajon volt-e ott valaki, aki Jézuson kívül előre látta a megvalósítás útját? Ne gondoljuk, hogy Krisztusnak könnyebb volt e célt Emberfiaként betölteni, mint bármely földi halandónak! Ezt olvassuk róla: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért, Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; És tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid 5:7-9) Mit jelent mindez? Kizárólag a hit útját járva jutott engedelmességre és tökéletességre – ráadásul kínok, könnyek, fájdalmak közepette, szüntelen Atyja erejéért kiáltva! Az ő győzelme azonban azt jelenti, hogy örök üdvösséget szerzett minden ember számára: Immár minden kész! Hogyan lehet Krisztus tökéletessége, engedelmessége a miénk? Hogyan élhetünk Isten dicsőségének magasztalására? Egyetlen út létezik: a hit útja, Jézus Krisztus szívünkbe fogadása által. „Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek, Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” (Ján 1:12-13) Ha Krisztus nem csupán egy történelmi alak, nemcsak a világ Megváltója, hanem az én bűneimért meghalt Istenfia, aki győzött minden vétek, minden szenny és a halál fölött, aki a szívemben élhet mostantól hit által – akkor abban a pillanatban Isten fiává leszek! Istenfiát pedig egyetlen cél vezérelte a harminchárom évig tartó földi útja során: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál!” (Ján 17:2) Miben állt az Atya megdicsőítése? „A vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangélium prédikáltatik.” (Luk 7:22) „Isten dicsősége abban áll, hogy adhat.” Az önmagát szétosztó, szüntelen buzgó szeretet kiárasztása, a testi-lelki egészség helyreállítása, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember felépítése volt Jézus egyetlen feladata a Földön, önmaga halálra adása árán! Akikben Istenfia lakozik, azok krisztusi lelkülettel bírnak; az ő szelíd, állhatatos szeretete nyilvánul meg általuk, örök életre buzgó forrás fakad belsejükből. Akikben Jézus lakozik, azok ragaszkodnak Atyjukhoz; Lelke által az ő ereje és hatalma őrzi őket a bűntől: „Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik.” (1Ján 5:18) Nincs tehát égen-földön nagyobb ajándék, mint hogy „… az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való… hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek” (2Pét 1:3-4)! Jézus Krisztusban elrejtve isteni természet részeseivé válunk. Ezt az ajándékot akkor tudjuk igazán értékelni, ha önmagunkba nézünk: az ember elrejtőzött Isten elől, Jézus Krisztus egy volt az Atyával. Az ember bűnt bűnre halmoz, Ő bűnt nem ismert. Mi halottak vagyunk vétkeinkben, Ő örökkévaló életet ad nekünk. Mi álnok nyelvű, hazug teremtményekké váltunk, az ő szájában hamisság nem találtatott. Az ember szüntelen saját dicsőségét keresi, az önfelmagasztalás vágya mozgatja, Ő alázatos volt, és Atyja dicsőségét szolgálta. Melyik természetet választjuk?

Döntésünk túlmutat az itt leélt-megszenvedett pár évtizeden: Ha önmagunkhoz ragaszkodunk, igent mondunk az önzés zsarnokságára, amely a végső pusztulásba sodorja az emberi civilizációt: „Ma már egyre világosabb, hogy ez az út az embernek nem nyújt életcélt, nem ad az életnek értelmet. Sőt, önmagunk és a Föld elpusztításához vezethet. A vizeink fertőzöttek, a napfény pusztít, a levegő szmogos, a növények is fertőződnek, és az állatok mesterséges, gyors tenyésztése nemcsak embertelen állatkínzás, hanem húsukat fogyasztásra is lassan alkalmatlanná teszi – ízüket megváltoztatja. Minden percben kipusztul egy állatfaj a glóbuszunkon, minden másodpercben éhen hal egy ember a harmadik világban, minden huszadik percben meghal egy gyermek az USA-ban, amelyiket egy másik gyermek öl meg. A bűnözés, a banditizmus, a drog világszerte terjed. A Föld egyik része a népesség csökkenése, a másik része a túlszaporodás ellen küzd. A Föld egyik részében egymást irtják, másik részében éhen halnak az emberek. Ugyanakkor a gazdagság, a jólét egy szűk, egyre szűkülő rétegnél halmozódik, miközben egyre nagyobb rétegek lesüllyednek, tömeges az elszegényedés.” ⁶

Mi változik, ha Jézus Krisztust választjuk? Mi változik akkor, ha a szentség és feddhetetlenség ösvényét, az Isten fiainak útját választjuk? Maga Jézus erősíti meg számunkra az ígéretet: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre.” (Ján 6:47) Szívünkben Krisztussal az örökkévalóság már e földi lét keretei között megkezdődik számunkra! Az isteni természet részeseként nem elsősorban a magunk életét féltjük, hanem a jézusi irgalmassággal átitatva másokat hívunk a Vele való szeretetközösségbe. Mi leszünk a követek, akik hirdetik: Jertek el, immár minden kész!

Ez a világ – minden nyomorával – szükségképpen elmúlik, a bűn minden nyoma, és mint utolsó ellenség, a halál (1Kor 15:26) is eltöröltetik; azokra pedig, akik Isten fiaivá lettek, csodálatos örökség vár: „Népem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban.” (Ésa 32:18) „Nem hallatszik többé erőszaktétel földeden, pusztítás és romlás határaidban, és a szabadulást hívod kőfalaidnak, és kapuidnak a dicsőséget.” (Ésa 60:18) A legnagyobb öröm azonban az istenarcúság teljes kibontakozása lesz: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre…” (2Kor 3:18)

Ezért születtünk e Földre.