Mert jó az Úr, örökkévaló kegyelme,
és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!
(Zsolt 100:5)

Eljön az a perc, amikor el kell engedni gyerekeinket, amikor fizikailag nem lehetünk többé velük, nem tudjuk óvni a támadásoktól, kísértésektől, és egyszerűen nem dönthetünk már helyettük. Elszálltak a fizikailag is együtt töltött évek, eddig tartott a szoros családi közösség ideje. Visszatekintve látszik, milyen rövidek a napok, milyen bölcsen kellene velük gazdálkodni! Mostantól kiderül majd, jól sáfárkodtunk-e a ránk bízott javakkal.

Egyik fiunk egy különösen nehéz, és fizikailag is megpróbáló helyzetbe került, távol tőlünk, az emberi segítség minden reménye nélkül. Csak éjjel, szinte lopva tudott telefonálni. Nagyon nagy nyomás nehezedett rá minden szempontból, és őszintén szólva, nem tudom, magam is hogyan tudtam volna a helyében átvészelni azokat a napokat.

Isten azonban minden reményt meghaladó módon kegyelmes! Ahogyan Dánielt megtartotta az oroszlánok között, ahogyan társait megtartotta a kemencében, úgy tartotta meg őt is, miután – a kényszer és az erőszak ellenére – határozottan nemet mondott bizonyos dolgokra. Bár ez negatív megkülönböztetést eredményezett számára egy egész héten át, mégis megtapasztalhatta az Úr védelmét éjjel és nappal.

Szorongattatása alatt szüntelen imádkoztam-imádkoztunk idehaza, és egy kedves barátomtól éppen a fent idézett igét kaptam ajándékba, amelyből – ezúttal először – a második tagmondat ragadta meg figyelmemet, mint erős vigasz és bátorítás. Isten nemcsak nekünk, de gyermekeinknek is megtartója, megőrzője, szabadítója; hűsége örökkévaló menedék!