– Mi történt, Van-tuan? – érdeklődött Gladys a férfi szabad kezeire és lábaira tekintve. – Leestek – válaszolta a rab csendesen és egyszerűen. – De hogy történt? – Hát, az utóbbi napokban nem tudtam már sem enni, sem aludni, a bilincsek nagyon nehezek voltak, és a haláltól is őrülten rettegtem – fogott bele Van-tuan az elbeszélésbe. – Az elmúlt éjjel aztán egy hangot hallottam a zárkámban. Azt hittem, elkövetkezett a kivégzés ideje, és az őr szólított. A büntetést megérdemeltem, kész voltam indulni. De nem ő volt. Feküdtem a priccsen, nyomorultul féltem a büntetéstől, és akkor hirtelen a zárka sarkából fény áradt felém. Olyan tiszta volt és sugárzó, hogy remegni kezdtem. Soha életemben nem láttam ilyet. Csak néztem, néztem, és egyszer csak észrevettem, hogy emberi alakja van. Felemeltem a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem, és akkor megláttam Őt. Csak nyögni tudtam: „Ó, Úr Jézus, Te vagy az!” És az Úr Jézus válaszolt: „Igen, én vagyok!” – Egy pillanatig elhallgatott, mély csend borult a cellára, aztán megilletődve folytatta: – Csak nézni és nézni kívántam, kimondhatatlanul szép volt, és kívánatos és tiszta és szent. De ő megszólalt: „Kelj fel, és kövess engem!” Az oldalamra fordultam, de a láncok akadályoztak, és erőm sem sok volt talpra állni. De amíg ott küszködtem, a csodálatos fény elindult a sarokból felém, és amikor elért hozzám… egyszerűen átment rajtam. A sugárzó fehér lepel, amely a testét fedte, érintette a lábaimat, és különös illat szállt fel belőle, tiszta, édes, csodálatos illatár. Teljesen elbódultam tőle, és amíg mindinkább magamba akartam szívni, Jézus áthaladt rajtam. Hatan voltak még akkor a cellában velem, de semmit sem vettek észre. És akkor kiabálni kezdtem: „Hé, emberek, ébredjetek! Az Úr Jézus van itt!” Fel is ébredtek és látták is a fényességet, de Jézust magát már nem. A cella ajtaja előtt meghallotta az őr, hogy izgatott mozgolódás támadt bent, belépett és megragadott, és kiráncigált, vonszolt végig a folyosón. – Van-tuan elhallgatott, és háboríthatatlan nyugalomban üldögélt. – És azután mi történt? – faggatta Gladys kíváncsian. – Olyan dicsőséges és csodálatos és tiszta és fényes volt! Most már hozzá tartozom, mert azt mondta, hogy kövessem őt. – Nem is tudta tovább mesélni a történteket, a rabtársak vették át tőle a szót. Az őr kirángatta a folyosóra, és a cellától jó távol jártak már, amikor eszébe kapott: „Hű, hol vannak a bilincseid?” – kérdezte halálra rémülten. Van-tuan is csak akkor vette észre a csodát, kézbilincseit a kezében tartotta. Az őr félelmében ijesztő hangerővel kezdett kiabálni: „Mondd meg, hogyan oldottad ki őket?” „Jézus oldotta meg a bilincseimet.” „Gyorsan vissza a cellába, és ne szólj senkinek, holnap majd jelenteni fogom, hogy tévedésből én oldottam ki őket.” De nem volt könnyű dolga a másnapi jelentésnél, mert a kulcs, amellyel a bilincs zárját kinyithatta volna, mindvégig az igazgató szobájában függött a falon. Az őrök parancsnoka is kényelmetlen helyzetbe került, mert a felelősséget a tények egyértelműen az igazgatóra hárították, akiről a legkevésbé lehetett feltételezni, hogy köze lett volna az eseményekhez. Van-tuant az igazgató elé szólították, s ezzel a rabok beszámolója félbeszakadt, pedig Gladys még sokáig hallgatta volna a csodálatos éjszakai történet rendhagyó fordulatait. De engedélyt kapott arra, hogy tanúként részt vegyen a rab kihallgatásán. Ugyanaz a párbeszéd zajlott le újfent: – Hogyan oldódott ki a kézbilincs? – szegezte a rabnak a kérdést szigorúan az igazgató. – Az Úr Jézus Krisztus oldotta le. – Khh… Tedd le az asztalra! – Van-tuan az asztalra tette a bilincset, és az igazgató Gladysszel együtt elhűlve meredt az erős fémszerkezetre: a szoros bilincs nem is volt nyitva, a zárat sértetlennek találták! – Nohát! Ez igazán hihetetlen! – fordult Gladyshez az igazgató. – Nem hihetetlen, uram. Ezt az Úr Jézus Krisztus tette, mégpedig hatalmánál fogva, senki másnak nem telik erre ereje. Azt tudnia kell, hogy a rabokkal együtt imádkoztunk azért, hogy ha a mi Urunknak úgy tetszik, oldja meg a Van-tuan bilincseit, de ne úgy, hogy csak a börtön lakói, hanem az egész város megtudja, és ezáltal Isten megdicsőítse magát közöttünk. És lám, megtette! – Hol a bilincs kulcsa? – nyögte a börtönigazgató zavartan. – A hátad mögött – hangzott a válasz alig hallhatón. – Persze, persze… De van még egy említésre méltó dolog. Az őrök azt mondják, hogy különös illat lengi be azt a cellát, ahol ez a furcsa dolog történt. Nos, mi tagadás, szívesen megbizonyosodnék én magam is felőle, csakhogy az én helyzetemben most igencsak kínos odamenni és beleszagolni a levegőbe… Ugye, megérted? – Hát rendeld el, hogy át kell vizsgálni a cellát, és akkor máris indulhatunk – tanácsolta Gladys készségesen. A rendszerint áporodott levegőjű, undorító, visszataszítóan szennyes kínai börtöncellát Sháron rózsájának csodásan édes illata töltötte be. Jézus tisztító illat gyanánt hagyta ott jelenlétének bizonyítékát. A megváltó és megtisztító Úr megszabadította a cellát a pusztulás és fertő bűzétől. Gladys már sokszor beszélgetett a börtönigazgatóval Van-tuan csodálatos szabadulásáról, amelyhez az is hozzátartozott, hogy kis idő múlva a földi hatóságok is megkegyelmeztek neki. Isten lehetővé tette, hogy az egykori halálraítélt rab megtartsa az ő parancsát: „Kelj fel, és kövess engem. Eredj, és jelentsd meg, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.”

Forrás: Mijnders-van Woerden: A könyves asszony. – Kolozsvár, Koinónia, 2017. – pp. 234-237.

Az Úrnak lelke van rajtam, mivel felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakoknak szemeik megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat. (Luk 4:18)

Amikor a lélek alárendeli magát Krisztusnak, ez olyan változás, amely a legnagyobb szabadságot jelenti az ember számára. Az egyetlen feltétel, amelynek teljesülésével az ember szabad lehet: az eggyé válás Jézussal. Az igazság szabadokká tesz titeket. (Ján 8:32) Önmagunk alávetése Istennek az én helyreállítását eredményezi – valódi emberi dicsőséget és méltóságot. E. G. White

Barátom, értékes vagy Isten számára! Ha vannak olyan területek, ahol megkötözöttségekben és fogságban élsz, borulj le Jézus előtt és kérd tőle, hogy szabadítson meg! Őbenne ismerd meg a legjobb barátodat; az Úr soha nem hagy cserben! Lehet, hogy bizonyos dolgoktól, amelyek eddig visszatartottak, azonnal megszabadulsz. Más területeken viszont talán fokozatosan szabadulsz meg, miközben a Szent Szellem megtanít, hogyan rázhatod le magadról a láncokat, amelyek oly sokáig fogva tartottak, és hogyan élhetsz a bűn felett győztes életet. Engedd Jézusnak, hogy kézen fogva vezessen a szabadságra vivő úton – ez a legfontosabb! Liu Csen-Jing