Szerintem terhelt családban nőttem fel. Testvérem koraszülöttként fogyatékkal élő lett; édesanyám sokat küszködött vele. Szüleim hamar elváltak. Én csak azt láttam, anya mennyit dolgozik értünk, hogy eltartson, illetve, hogy a testvéremet nevelje, gondozza, tanítgassa. Anyagi körülményeink szűkösek voltak, ráadásul anya munkanélküli lett, így még nehezebb volt minket eltartania. Én kb. hatévesen elhatároztam, hogy úgy élek és tanulok, hogy velem semmi gond ne legyen, úgymond „láthatatlanná” váltam. Keményen tanultam, hogy mindig kitűnő legyek, szófogadó voltam, és soha nem mondtam ellent anyának…. nagyon hosszú idő telt el így. Közben mindig vágytam arra, hogy megdicsérjen, értékeljen, de nem tette; máig nagyon kemény, erős akaratú ember. Így én egyre magasabbra emeltem a mércét, hogy észrevegyen. De soha nem dicsért meg. A példaképem volt sokáig.

Aztán az egyetemen már nehezebben ment a tanulás, ekkor lelki támaszra vágytam volna, de azt mondta, elég nagy vagyok, oldjam meg a gondjaimat, én választottam ezt az utat. Azóta felnőttem, dolgozom, áldott társam, családom van. A férjemet nagyon nehezen fogadta el; elégedettséget, elfogadást irányomba továbbra sem mutat. Ebből következik, hogy soha nem láttam a munkám gyümölcsét, nincs és nem volt részéről semmivel kapcsolatban visszajelzés, ezért nem tudom magamat értékelni. Nem kaptam bátorítást, lelki hátteret semmihez. Mindezek miatt kishitű, szorongó, állandó kétségek között élő nő lettem, mert semmifajta megerősítést nem kaptam azzal kapcsolatban, mi a jó és mi a rossz.

Isten Jézus Krisztusban 29 évesen rám talált, mellettem döntött és én mellette. Az ige, amivel eljegyzett, ez volt: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. (Lukács 9:23) De továbbra is folyton szorongva látogattam a szüleimet, vajon mit szólnak, lesz-e megjegyzés velem kapcsolatban. Voltak veszekedések, kiabálások. Szeretet semmi. Sokat gyötrődtem-vívódtam emiatt. A kapcsolatunk megmerevedett, anya nem változott.

Aztán egyszer kedves, Jézus Krisztust szerető testvérektől támogatást kaptam, tanácsot, hogy máshogy imádkozzam: „Uram, mutasd meg a szüleimmel való kapcsolatban, nekem hogyan kell változnom, én hogyan gondolkodjam másképp! Ha ők nem változnak, én hogyan fogadjam el őket, nekem miben kell változnom?” A válasz nem késett: „Szeresd édesanyádat feltétel nélkül, mert őt így nem szereti senki! Csak te tudod így szeretni, mert a lánya vagy!” – Azóta így nézek anyára, nem vádolom, nem haragszom, és nem boncolgatom a múltat; mintha Isten ott húzott volna egy falat, hogy ne nézzek többé hátra. Igyekszem őt így szeretni. Már nem szorongok, ha felhívom telefonon, próbálok kis örömszerző ajándékokat venni neki, … haladok egy úton, és mindig csak a következő lépést látom… de hiszem, hogy édesanyámat, testvéremet és édesapámat is vonzza Jézus Krisztus keresztje.

(a szerző névtelen kíván maradni)