Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. Ján 8:36
Szabadság vagy rabszolgaság
Talán nem vagyunk szabadok? – tehetjük fel magunknak a kérdést. Ma, több mint kétszáz évvel az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata után, a demokráciák korában, az életet védő számtalan törvény megalkotásával a hátunk mögött – nem vagyunk szabadok? Ne legyenek illúzióink: jelenleg Földünkön millió és millió rabszolga él! Nyilván sokakat megdöbbent ez a tény, és értetlenül állnak előtte. Létezik manapság rabszolgaság? A National Geographic1 15 évvel ezelőtt (!) íródott, sokkoló beszámolója alapján akkoriban 27 millióra volt tehető azok száma, akik nem voltak a maguk – testük, fizikai erejük, idejük és pénzük – urai. Pedig a történelemkönyvek alapján az emberiség történetének e szégyenfoltja már a múlté: láncra vert bennszülötteket látunk fekete-fehér képeken az amerikai nagybirtokosok gyapotföldjein. Annak idején a négereket összefogták, behajózták az Újvilágba, s ott kényszerítették őket rabszolgamunkára. Egyébként több történész állítja, hogy az afrikaiakkal folytatott kereskedelmet csak akkor állították le, amikor már nem volt gazdasági haszna. Ma a kiszolgáltatott embereket csalják lépre a jobb élet reményében. Az USA külügyminisztériumának 2003. évi jelentése szerint legális rabszolgaság sehol nincs, viszont 116 országot – közöttük Finnország, Magyarország (!), USA – tartanak számon, ahol száznál több embert adtak-vettek az adott évben.
Mi a végső mozgatórugója a rabszolgatartásnak? A nyereségvágy. Csupán egyetlen adat: Görögországban 1990 és 2000 között összesen 5,5 milliárd dollárt hoztak az áruba bocsátott nők – vagyis azok, akiket prostitúcióra kényszerítettek! A modern kori rabszolgaság a teljes alávetettség és a gazdasági kizsákmányolás elegye. A rabszolgák feletti uralom ma nem a tulajdonjogon, hanem az „erőszak végső hatalmán” alapul. A rabsorsra jutott gyermekek – akiket a szüleik pár dollárért, kényszerűségből eladnak –, fiatal lányok, nők és férfiak hatalmas tömegei magukra maradnak. Megfélemlítik, verik őket; napi 14-16 órai kemény munkára fogva el vannak vágva minden segítségtől, tanácstól, a szabadulás lehetőségétől. Ez a „párhuzamos”, láthatatlan világ óriási profitot hoz az amúgy is gazdag vállalkozók és emberkereskedők számlájára. Napjaink rabszolgakufárjai újra rájöttek arra, hogy mekkora hasznot hajt az emberek adásvétele. Így a rabszolgaság korántsem a múlté – a 21. században sem. S akkor még nem is beszéltünk arról a három milliárd emberről, akik a Föld lakosságának csaknem felét alkotják, és napi két dollárnál kevesebből tengődnek az éhhalál küszöbén. A szegényeknek, védteleneknek sokszor fel kell áldozniuk méltóságukat, gyermekeiket, sőt, saját testüket is a globális piacon, melynek egyetlen célja a folyton növekvő profit. Mondhatjuk-e könnyedén: szabadok vagyunk? És akkor még nem is beszéltünk a futószalag mellett, éhbérért dolgozó munkások millióiról…
A bűn törvényének rabjai
Van azonban egy, még ennél is súlyosabb, alig észlelhető rabszolgaság, amely viszont kivétel nélkül minden embert szolgasorsba dönt és megnyomorít, végül pedig szükségszerűen a halálba visz, illetve a fent vázolt állapotokba torkollik. Minek vagy kinek a rabjai vagyunk? Megértjük, ha felismerjük a rabszolgaság mibenlétét: Egy rabszolgának nincs önrendelkezési joga, nincs saját akarata, ereje, ideje. Egy tőle idegen, erőszakos hatalom uralkodik és rendelkezik fölötte.
Pál apostol a következőképen írja le az ember elveszett állapotát: Mert nem azt művelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem. Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok… látok egy másik törvényt a tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? (Róm 7:15.19.23-24) Jézus ezt így magyarázta meg: Mindaz, aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek. (Ján 8:34) Vajon hogyan nevezhetnénk meg az ember rabtartóját? Kondor Béla nagyon találóan így kiáltott egyik versében: „Önmagamtól szabadíts meg, mert nem ismerek gonoszabbat!” Egyetlen szóban összefoglalva: az önzés, az önző természet az úr felettünk. Feltehetjük a kérdést: miért olyan nagy baj ez? A válasz elég tragikus: „Bármi is a látszat, minden énközpontú élet elfecsérelt élet. Aki megkísérel Isten nélkül élni, tékozolja javait. Elvesztegeti az értékes éveket, eltékozolja értelmi és lelki képességeit, és sáfárságának csődje örök életébe kerül. Aki elkülönül Istentől, hogy önmagának szolgálhasson, az a mammon rabja.”2 Vagyis ha az ember nem a pénzt, a vagyont, a hatalmat, s ezek mögött végső soron önmagát imádná, nem létezne-virulna a fent ábrázolt rabszolgaság sem a maga kegyetlen, és rendkívül változatos formáiban a Földön.
Egy másik szempontból megközelítve: „Az önimádó ember törvényszegő.”3 Milyen törvényt szeg meg az, aki önmaga körül forog, aki az életében önmagát ülteti a trónra? Az isteni szeretet törvényét, amely nem kapni, hanem szüntelenül adni törekszik: „Isten dicsősége abban áll, hogy adhat.” Ezzel szöges ellentétben áll a világunkban jelenleg uralkodó önzés kőkemény törvénye. A fentiekben ecseteltük néhány feltűnő, közvetlen következményét: rabszolgaság, kizsákmányolás, szegénység, igazságtalanság és erőszak – mindez globális méretekben. Miért nem sikerül semmifajta felülről hozott intézkedéssel tartósan és hathatósan javítani ezen a katasztrófával fenyegető helyzeten? Mert a szívekben nem a mások iránti szeretet, hanem az önimádat, az önzés az úr. Mindenki a maga hasznát keresi, a maga jólétén munkálkodik, sok esetben a következő nemzedék, vagy akár a mellette élők kárára: Mindenki a maga hasznát keresi, nem a Krisztus Jézusét. (Fil 2:21)
Hernyó vagy búzamag
Arany János félelmetes, de annál találóbb meghatározása szerint: „… az ember önző, falékony húsdarab, mikép a hernyó, telhetetlen, mindég előre mász s – harap.”4 Ez a kevéssé vonzó költői kép – talán kevesen tudják – a Bibliából származik: … a halandó, aki féreg, az embernek fia, aki hernyó. (Jób 25:6) A szeretet – az igazi szeretet, melynek forrása minden jel szerint nem az ember szíve – ezzel szemben nem keresi a maga hasznát, nem irigykedik, nem fuvalkodik fel, nem gerjed haragra. (1Kor 13:4-5) A szeretetet nélkülöző élet a hernyó mohó falánkságával egyenlő: Ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok. (1Kor13:1) Micsoda megalázó jellemzés, mégis mélységes igazság rejlik mögötte.
Jézus ugyanezt egy egyszerű, de nagyon szép hasonlattal tárta az emberek elé: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. (Ján 12:24) „A saját életét megtartó gabonamag nem teremhet gyümölcsöt. Maga marad. Krisztus, ha úgy dönt, megmenthette volna magát a haláltól. Ha azonban ezt teszi, egyedül maradt volna. Egyetlen gyermeket sem vihetett volna Istenhez. Csak életének letevésével adhatott életet az emberiségnek. Krisztus ezzel az igazsággal köti össze az önfeláldozás leckéjét, melyet mindenkinek meg kell tanulnia. Aki szereti a maga életét, elveszíti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. (Ján 12:25) Mindenkinek, aki Krisztussal együtt akar gyümölcsöt teremni, először a földbe kell hullnia és meghalnia. Az életet a világ szükségleteinek barázdáiba kell vetni. Az önszeretetnek, önérdeknek el kell vesznie. Az önfeláldozás törvénye saját megtartásunk törvénye is. Adni ugyanaz, mint élni. A magunkért eltöltött élet olyan, mint a megevett gabona. Eltűnik anélkül, hogy megsokszorozódna. Az ember összegyűjthet magának mindent, amit csak tud, élhet, gondolkodhat, tervezhet magának, de élete elmúlik és semmije sem marad. Az én szolgálatának törvénye az önpusztítás törvénye.”5
Ebből a szempontból tehát mindenki döntésre kényszerül, ugyanis két út áll előttünk – az önzés, illetve a szeretet útja: annak vagytok a szolgái, akinek engedelmeskedtek; vagy a bűnnek a halálra, vagy az engedelmességnek az igazságra. (Róm 6:16) Az első úton járni nem kerül különösebb erőfeszítésbe, hiszen mindenkinek természetéből fakadóan, születése pillanatától fogva önmaga felé hajlik a keze. A második úton viszont saját erőből képtelenek vagyunk megmaradni. Aki már próbálta, az tudja: Nem lakik én bennem, azaz a testemben semmi jó! (Róm 7:18) Hogyan szabadulhatunk meg önző énünk fogságából? Hogyan tudunk meghalni az önszeretetnek, és hogyan élhetünk önfeláldozó módon? Már évezredekkel ezelőtt megszületett a válasz: Hála az Istennek, aki a győzelmet adja nekünk Jézus Krisztus által! (1Kor 15:57)
Ha a Fiú megszabadít
Talán most már érthetőbb Jézusnak ez az – annak idején mélységes botrányt és felháborodást kiváltó – kijelentése: Ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek! (Ján 8:36) Jézus Krisztus volt az, aki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. (Gal 1:4) Jézus tehát a legnagyobb rabszolga-felszabadítónak jött a világunkba! Ő volt az, aki legmesszebbmenőkig megvalósította, betöltötte az önfeláldozó szeretet törvényét: Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért. (1Ján 3:16) Isten végtelen szeretete Fiában nyilatkozott meg előttünk: teremtményeiért és teremtményeinek ajándékozta Egyszülöttjét! De hogyan tudjuk mi – önző lények – megvalósítani az embertársainkra vonatkozó szeretetbeli kötelességünket?
Egyetlen úton: És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. (Ján 8:32) Az igazság megtestesítője és betöltője számunkra Jézus Krisztus. János, a szeretett tanítvány hangsúlyozza, hogy Ő teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Nem csak olyan értelemben, hogy az élet törvénye a szívébe, a gondolkodásába volt írva; de ebből következően Ő maga is igaz, önzésmentes életet élt. Minden napos küzdelmet vívott magára vett, önmaga felé hajló emberi természetével – de semmiben nem kedvezett kívánságainak, nem engedett erejét gyengítő hajlamainak, soha nem tett csodát önmaga javára. Tökéletes, önfeláldozó életet élt, amely a kereszthalálban végződött! Ott, a Golgotán, Jézus emberi testében meghalt az önző természet. Minden gonosz kívánság, tett eredője és következménye a keresztre szegeződött – hogy mi Őbenne szabadok lehessünk! Hogyan lehet ez a szabadság gyakorlati valóság számunkra?
Szabadság Krisztusban
Kizárólag szent lelke, azaz személyes jelenléte által: Az Úr pedig a Lélek. Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. (2Kor 3:17) A víz és a szent lélek általi újjászületés során Isten Fia valóságosan lényünk részévé válik. Jézus Krisztus, az önzés felett győzedelmes Krisztus hit által élhet bennünk: állandó társunkká, szerető szövetségesünkké lesz. Az Igazság megismerése jóval többet jelent néhány parancsolat elolvasásánál, a Biblia naponkénti tanulmányozásánál, bizonyos vallásos szokásoknál és gyakorlatoknál. Ez egy szent egyesülés, egy szerelemalapú házastársi kapcsolat Jézussal: Aki az Úrral egyesül, egy lélek Ővele. (1Kor 6:17) Ahogyan férfi és nő eggyé lesznek testileg, szellemi síkon ugyanez az összekapcsolódás valósul meg Krisztus és az Őt imádók között.
És ahol Krisztus élhet, ott szabadság van, mert Ő már győzött a bűn felett! Jézus volt az, akinek életén soha, egyetlen pillanatra nem vett erőt az önzés törvénye; Ő nem szolgált az énjének, csak a szeretetnek. Ugyanezt megvalósíthatja a mi életünkben is: „Ő megtisztítja a szívet, megújítja a gondolkodást, új képességgel ruház fel, hogy ismerjük és szeressük Istent. Összes parancsolata iránt készséges engedelmességgel ruház fel.”6 Vagyis a szabadság nem jelent mást, mint a bűn kényszerítő hatalmától, az önzés bilincseitől való szabadulást. Ezzel egészen új látóhatár, új célok nyílnak előttünk: már nem a saját jólétünk, gazdagságunk, kényelmünk miatt aggódunk, hanem a Fiú szemével látjuk a világot, Aki odaadta önmagát a halál foglyaiért. Szeretünk. Egyre mélyebben és határtalanabbul. Megismerjük az összhangot Isten szándékaival, és a Benne való bizalom útján eljuthatunk a teljes engedelmességre.
Hinnünk lehet és hinnünk kell, hogy ugyanazt a győzelmes életet, azt a másokat szerető és segítő életet, amelyet Jézus Palesztina földjén járva kétezer évvel ezelőtt megvalósított, bennünk és nálunk lakva ma is élheti! Nem az önzésünk ellen kell küzdenünk, mert abban úgyis újra meg újra elbukunk. Egyetlen dolgunk, hogy hittel kapaszkodjunk Jézusba, hogy őrizzük a kapcsolatot. Aki megutálva önnön „falékony hernyótermészetét” megnyitja a szívét, az csodálatos ígéret beteljesedését tapasztalhatja meg: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk és annál lakozunk. (Ján 14:23) Jézussal együtt a mindenható mennyei Atya is betér templomába, azaz birtokba veszi szellemünket, szívünket, testünket. Amilyen mértékben átengedjük magunkat Istennek, olyan mértékben tud bennünk kiteljesedni az Ő isteni élete.
Ne azon fáradozzunk, hogy saját erőfeszítéseinkkel akarjuk megtartani Isten parancsait – ez örök kudarcra ítélt vállalkozás! Sokkal inkább várjuk, higgyük, majd őrizzük Jézus szívünkbe lépését, mert az Ő jelenléte biztosítja a szabadságot az önzés minden formájától. Ő lesz az mibennünk, aki képes az önfeláldozó szeretet cselekedeteit gyakorolni, Ő az, aki benned és általad szereti azokat, akik még hernyóként ölnek és pusztítanak. Ő az, akinek ereje elégséges az igaz élet megvalósításához! Ő az, aki fényt, örömet és békességet áraszt nemcsak reád – de mindazokra, akik körülötted élnek, esetleg fájdalomtól, szegénységtől, gondoktól sújtottan.
Kell-e ennél nagyobb és boldogítóbb szabadság?! S ami még ennél is fontosabb: Hiszed-e, hogy mindez számodra is valós és állandó élmény lehet? Ha hiszed, minden lehetséges a hívőnek! (Mk 9:23)
Ha a körülményektől függetlenül megtanulod Jézus Krisztust dicsőíteni, belül szabadságot és örömet találsz, és meglesz az erőd, hogy legyőzz bármit, amivel szembekerülsz. Az Úr öröme óriási kulcs, hiszen amint Nehémiás mondta: Az Úr öröme a ti erősségetek! (Neh 8:10) Liu Csen-Jing