Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a járványhelyzettel kapcsolatos engedetlenségre való buzdításról lesz szó – nem. Itt egy másik álarcról gondolkodunk, amely sokkal nehezebben felismerhető és levehető, mint a köztereken kötelező, orrot és szájat eltakaró maszk: „álidentitásunk” a téma, az a megjátszott énünk, az a felvett szerep, amely mögé bújva szeretetet és elfogadást remélünk találni. Az ember legnagyobb vágya ugyanis az elfogadottság, a legnagyobb félelme pedig a visszautasítottság. Legelemibb igénye születésétől fogva mindenkinek, hogy számára biztonságot jelentő módon szeressék és elfogadják. A világ az alapján fogad el, amit felmutatsz, amit elértél, véghez vittél, vagy hogy mennyire vagy bölcs, milyen a külsőd stb. A világ azt nézi, mit teszel, és nem azt, ki vagy valójában. Az értékedet az előbb felsoroltak határozzák meg, nem pedig belső értékeid, igazi lényed. Van-e különbség valódi és megjátszott énünk között? Ha igen, miért lehet ez – esetenként – halálos csapda számunkra? Mit segít, ha szembenézünk valódi önmagunkkal? Erről szól ez a tanulmány.
Jákób (h)arcai
Vizsgáljuk meg ezt a problémát Ézsau és Jákób története segítségével! (A pontos megértéshez olvassuk el a Bibliából az 1Mózes 25-32. fejezeteket!) Az ikrek szülei, Izsák és Rebeka nagy hibát követtek el azzal, hogy kivételeztek gyermekeikkel. Izsák jobban szerette Ézsaut Jákóbnál, mert az idősebb fiú vadász volt, és apja szája íze szerint való volt a vad (1Mózes 25:28), amit készített neki. Rebeka azonban jobban kedvelte Jákóbot, mert ő háziasabb, szelídebb természetű volt – ráadásul az isteni ígéret szerint, az idősebb fog szolgálni a fiatalabbnak (1Mózes 25:23). Ez a kivételezés döntő hatást gyakorolt a testvérekre – különösen Jákóbra, aki mindenáron azt akarta, hogy az apja elfogadja őt. Amikor pedig az elsőszülötti áldás ideje eljött, a kisebbik azt gondolta, anyja segítségével meg kell változtatnia identitását, fel kell vennie egy maszkot azért, hogy megkaphassa apja áldásait. Tehát hazudott: „Én vagyok Ézsau, áldj meg engem apám!” (1Mózes 27:31) Azt hitte, ő maga nem elég jó ahhoz, hogy áldást nyerhessen. Azt gondolta, meg kell változtatnia az identitását, önazonosságát ahhoz, hogy megkapja apja áldásait, így betöltve a próféciát, amit Isten Rebekának mondott. Hasonlóképpen ma is nagyon sok fiatal és idős ember azt gondolja, önmagukban nem elég jók, nem elég szerethetők, és úgy érzik, álarcot kell felvenniük az elfogadottságért.
Azonban rögtön a csalást követő menekülés során az Úr megkereste és megtalálta Jákóbot a pusztaságban, és az egyik legszebb álom kíséretében áldásáról biztosította! Nem tartott neki prédikációt arról, mi a véleménye az otromba cselről, amellyel vak apját félrevezette, Ézsaut kijátszotta; nem mondta el, hogy minden hazugság a hazugság atyjától ered, nem – megmutatta neki önmagát és teljesen érdemtelenül oltalmáról biztosította. Egy olyan jellemgyenge embert áldott meg, mondhatnánk, aki hazudott, színlelt, lopott, s aztán gyáva módon elmenekült:
- Egy lépcső állt a földön, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az Úr állt, és ezt mondta: Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és általad nyer áldást, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked. (1Mózes 28:12-15)
Húsz évvel később, amikor Jákób isteni felszólításra hazaindult, hirtelen ránehezedett hátrahagyott múltja, ráadásul az Úr ismét fölkereste, s ott, a Jabbók folyó partján fizikai küzdelemre kényszerítette. Izsák áldásáért küzdve csalással próbálkozott, az isteni áldást megkapni már csak kétségbeesetten kapaszkodik:
- ekkor azt mondta [az Úr, Jézus Krisztus]: Engedj el, mert hajnalodik! — Semmiképpen — válaszolta Jákób —, amíg meg nem áldasz engem! (1Mózes 32:26)
Ne feledjük, Jákób menekülése azzal kezdődött, hogy hajszolta az áldást. Annyira kétségbeesetten akarta elnyerni, hogy rossz útra lépett: azt gondolta, valaki másnak kell lennie ahhoz, hogy megkapja, és így betöltse Istennek az életére vonatkozó tervét. Magával az áldás forrásával birkózott, s rendületlenül, makacsul ragaszkodott hozzá: nem akarta elengedni anélkül, hogy az Úr megáldaná. Nagyon érdekes és nagyon aktuális számunkra is ma, hogyan válaszolt az Úr Angyala Jákóbnak. Kérdezett tőle:
- „Mi a neved?” És ő azt felelte: „Jákób”. (1Mózes 32:27)
Ismerős a kérdés, hiszen húsz évvel korábban Izsák kérdezte: Ki vagy te? Jákób akkor, kecskebőrbe burkolózva, hazudott: Ézsau vagyok, az elsőszülötted. (1Mózes 27:19). Azon a kritikus éjszakán Isten tulajdonképpen azt kérdezte: Áldást akarsz, de kit áldjak meg? Készen állsz úgy jönni elém, ahogy vagy? Jákób, akinek a neve azt jelenti, ’csaló’, megtanulta a leckét. Megtanulta, hogy nem nyerhet áldást, ha nem vállalja fel önmagát.
- És azt mondta: „Mától fogva nem Jákób, hanem Izráellesz a neved, mert küzdöttél Istennel és emberekkel — és győztél!” (1Mózes 32:28)
Mindkét esetben névcsere történt: Jákób első alkalommal Ézsau lett, másodszor pedig Izrael. Először Jákób próbálta megváltoztatni, álcázni önmagát annak érdekében, hogy az apja elfogadja, megáldja, és így betöltse Isten tervét. Másodszor maga az Úr változtatta meg Jákób nevét, de nem azért, hogy elfogadható és megáldható legyen! Azért adott neki új nevet, mert már elfogadott és áldott volt úgy, ahogy volt! Isten Jákóbként fogadta el a kisebbik fiút, és mivel ezúttal úgy jött, amint volt, Isten megáldotta és sok nemzet atyjává tette. Isten valójában mindvégig Jákóbbal volt, folyamatosan áldotta őt. A Jabbók folyó partján Jákób végre bevallotta csaló voltát, ledobta az álarcot, mert megértette, hogy Isten elfogadta őt. Az isteni névadás nyomán pedig valóságos változás ment végbe benne.
A te (h)arcaid
Rövid korszak az élet kezdetén, amikor még merünk önmagunk lenni, amikor még nem érdekel, mit gondol bárki rólunk. Aztán egyszer mégis szíven üt, amikor valaki mondott valamit. Akár egy menő fiú vagy lány az osztályból, akivel barátkozni akartunk, akár egy vagány csoport, akikhez tartozni szerettünk volna. Vagy épp saját felfogásunk változott arról, hogyan is lennénk elfogadhatóbbak valaki számára. A legtöbb gyerek úgy véli, az igazi önmaga nem elég menő, nem elég jó ahhoz, hogy elfogadják őt úgy, ahogy van. Így tehát elkezd szerepet játszani, feltesz egy álarcot, s valaki másként viselkedik: megváltoztatja a magatartását, beszédmódját, öltözködését – az identitását. A felnőtté válás során egyre többször kell maszkot feltennünk, és megjátszanunk azt, akik NEM VAGYUNK, azért, hogy elfogadjanak.
Ez azonban hasadást idéz elő: Van egy valódi „én”, akiről azt gondolod, nem elég jó, nem elég menő, nem elfogadott, és van egy hamis „én”, akit álarcként viselsz, hogy úgy tegyél és az legyél, aki valójában nem is vagy. Mindezt azért, hogy elfogadjanak. Ha azonban egyszer felveszed az álarcot, már nem könnyű levenni, mert a környezet a maszkot fogadta el ahelyett, aki a maszk mögött van. Hullámvasúttá válik a dolog, ahol folyamatosan játszani kell a szerepet az elfogadottság érdekében.
Sokan úgy kaptak munkát, hogy rajtuk volt az álarc, és már nem lehet levenni. Mások maszkkal az arcukon házasodtak meg, és most bajban vannak a levételével. Ez önmagában is elég rossz, de igen gyakori jelenség a világban. Azonban még ennél is szomorúbb, amikor ez a gyakorlat a kereszténység mindennapos megélését is átszövi. Ahhoz, hogy a gyülekezetben vagy a testvérek között elfogadjanak, azt kell tennem, amit a presbiter, a lelkész, a prédikátor vagy az a személy csinál, akire felnézek. Sajnos a többség máshogy viselkedik a gyülekezetben, mint otthon. Másként eszik, beszél, imádkozik a gyülekezeti tagok előtt, mint a családban. Szentként igyekszik megjelenni az összejöveteleken, de egyedül Isten és a legközelebbi hozzátartozók köre tudja, hogy a hét többi napján hogyan él. Ennél fogva megreked egy szenteskedő magatartás fogságában, hogy a többiek ítéletét elkerülje, belül azonban nem azonos azzal, amit kifelé mutat.
Képmutatás helyett
Az a tragikus helyzet, hogy ez a fajta maszkviselet valójában képmutatás: egy másik képet tolunk saját arcunk, valódi személyiségünk elé annak érdekében, hogy kedvezőbb megítélés alá essünk, mint amit saját ítéletünk szerint érdemelnénk. A képmutatás pedig a hazugság egyik fajtája. A legkisebb hazugság is a hazugság atyjától származik, aki nem állt meg az igazságban. (ld. János 8:44) Jézus figyelmeztető szavai nem csupán kora farizeusainak szólnak, hanem minden kor minden Jákóbjának, aki kecskebőrrel igyekszik takargatni valódi énjét:
- Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Azt gondoljátok, hogy nagyon fontos a testet kívülről lemosni. Mert ti csak a pohár és edény külsejét tisztogatjátok, belül azonban tele van mindenféle kapzsisággal és önzéssel! Vak farizeus, tisztítsd meg előbb a pohár tartalmát, hogy azután a külseje is tiszta lehessen! Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban tele vannak a halottak csontjaival és tisztátalansággal.Ugyanígy ti is csak kívülről, az emberek szemében látszotok igazságosnak, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. (Máté 23: 25-28)
Az álarcviselet legfőbb probléma az a tévedés, hogy mivel az emberek előtt a „szent énem” az elfogadott, így Isten előtt is az. Isten azt a megjátszott személyt fogadja el, aki egy bizonyos módon öltözik, étkezik, viselkedik és beszél. A valódi énemet nem fogadja el a környezetem – és így Isten sem. Amikor pedig felkavaró, vészterhes próbák jönnek, mint például a mostani idők, akkor hirtelen bizonytalanná válik az Isten előtti helyzetünk, elfogadottságunk. Még pedig azért, mert végig tudtuk, hogy nem azok vagyunk, akivé tettük magunkat. És olyannyira belerögzülünk ebbe a helyzetbe, szinte ránk kövül az álarc, hogy ha így marad, nem fogunk tudni és nem is léphetünk be Isten nyugodalmába. Ugyanis arra kényszerülünk, hogy saját (megjátszott) viselkedésünkre, külső megjelenésünkre jobban összpontosítsunk, mint arra, hogy kik vagyunk Krisztusban. Ha azonban nem ragadjuk meg a valóságunkat, identitásunkat Krisztusban – tekintet nélkül arra, hol állunk a „karaktertökéletességi grafikonon” –, soha nem fogunk belépni az Ő nyugalmába. Sem a szív, sem a külső magatartás nem fog tudni a kívánatos irányba változni.
Jézus kiváló és megbízható gyógymódot kínál a kimerítő látszatfenntartás helyett. Ezt mondja:
- Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és nyugalmat adok nektek. (Máté 11:28)
Kiket hív Jézus? Nem a szenteket, nem a tökéleteseket, nem azokat, akiken álarc van, hanem azokat, akik önmagukkal megterheltek és belefáradtak a saját erőfeszítésekbe, akik belátják és elismerik, hogy gyengék és küszködnek. Jézus arra hív, hogy úgy menjünk hozzá, ahogy vagyunk. Isten téged keres! Nem azt, akit „eljátszol”. Isten téged akar megáldani, és nem azt, akinek mutatod magad. Ő nem a hamis, hanem a valódi énedet szeretné megáldani.
Jézus arca
Isten az alapján fogad el bennünket, akik vagyunk és nem az alapján, amit teszünk. Értékünk és identitásunk Krisztusban található, nem a teljesítményünkben. Abban, amit Jézus tett. Ahhoz, hogy a hitünk növekedjen és erősödjön a mostani, kritikusan nehéz napokban, tudnunk kell:
- Krisztusban kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint… (Efézus 1:4-5)
- Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. (Róma 8:1)
Azoknak nincs kárhoztatásuk, akik Krisztusban vannak, és nem azoknak, akik imitálják, utánozzák Krisztust vagy a szenteket a gyülekezetben. Úgy jössz hozzá, hogy lemondasz a színlelésről, a saját megoldásaidról, hitetlenségedről és önigazultságodról? Úgy jöjj hozzá, ahogy vagy: gyengén, elesetten és készen arra, hogy meghalj! Ne (látszat)szentségedet, engedelmességedet és teljesítményeidet hozd Istenhez, mert ő az igazi szívedet akarja és nem a hamisat! Ő úgyis látja a valódi lényedet, nem kell magadat rejtegetned. Nála nyugalmat lelsz. Ez a nyugalom annak tudata, hogy Isten szeretető szívű, soha nem okoz csalódást, soha nem utasít el. A megbocsátása teljes és akadálytalan. Az Ő feltétel nélküli (!) elfogadása nyugalom a lelkünknek, a bensőnknek.
Nem arról van szó, hogy gyere Istenhez, ahogy vagy és maradj úgy, ahogy vagy! Mert kettős személyiséggel egy kétélű kardba dőlünk. Egyrészt soha nem tudunk bemenni Isten nyugalmába, bizonyosságába, biztonságába, másrészt Isten nem lesz képes megváltoztatni bennünket, ha nem engedjük Őt belépni a valódi énünkbe. Ha beengedjük, akkor meg tud és meg fog változtatni:
- Ne változtassátok meg magatokat a világban lévő emberek hasonlatosságára, hanem engedjetek Istennek, hogy Ő változtassa meg a belsőtöket egy új gondolkodásmóddal. Aztán képesek lesztek megérteni és elfogadni Isten akaratát a számotokra. Tudni fogjátok, mi jó és kedves számára, és mi a tökéletes. (Róma 12:2)1
- Mikor még meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből van üdvösségetek!), és vele együtt feltámasztott, és a mennyei helyekre ültetett Krisztus Jézusban. (Efézus 2:5-6)
Értsük meg, hogy elfogadott minket, ahogy vagyunk – de Isten nem akar abban az állapotban tartani bennünket, ahogy hozzá megyünk, hanem jobb emberré, sőt, jó emberré akar tenni a Fiúban. Isten meg tudja ezt tenni benned és érted! A kérdés az, hogy magadat akarod-e megváltoztatni és maszkot viselve jössz Istenhez, vagy leveszed a maszkod, és megengeded Istennek, hogy Ő változtasson meg téged! Ő a valódi lényedet szereti és akarja megáldani! Jöjj Istenhez színjáték nélkül, az Úr elvégzi benned a tökéletesség munkáját, és eljuttat a valódi szentség állapotába!
Szomorú látni, amikor hívők egyik vétekből a másikba esnek: NEM MERNEK HINNI abban, hogy az Úr ereje feddhetetlenné tudja tenni őket. … Nem szükségszerű, hogy elbukjunk a kísértések között: az Úr nemcsak a pokoltól tud megvédeni bennünket, hanem az eleséstől is. Nem kell a kísértésnek engedni, hiszen meg van írva: „a bűn nem fog uralkodni rajtatok.” (Róma 6:14) Az Úr meg tudja őrizni szentjei lábát az eleséstől, és meg is teszi, HA bíznak Őbenne.2
1 Az angol nyelvű Easy to Read-verzió szerint
2 Spurgeon: Minden kegyelem. – Evangéliumi K., 1992. – 81.p.
(Imad Awde előadása nyomán)