Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget,
Amely nélkül senki sem látja meg az Urat:
Vigyázva, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon,
Nehogy a keserűség bármely gyökere felnövekedve megzavarjon,
És ez által sokan megfertőződjenek.
(Zsid 12:14-15)
Mindnyájan jól ismerjük a keserű ízt, de nagyon kevesen kedvelik. Van is egy hasonlatunk: keserű, mint az epe – s ez bizony soha nem kapcsolódik kellemes emlékekhez. Irtózunk tőle, hányingert és undort kelt. Lelki értelemben talán még jobban kellene tőle tartanunk, mert következményeit tekintve jóval súlyosabb lehet egy futó ízélménynél. Elöljáróban szeretném leszögezni: mindaz, ami alább következik, saját, személyes tapasztalatok alapján íródott; az esetleges hasonlóság azonban mégsem a véletlen műve, hanem valóságos törvényszerűségek következménye.
Ha a keserűség felnövekszik…
Hogyan támad, miből táplálkozhat lelkünk keserűsége? Ha a fenti ige részletét magunk elé képzeljük, olyan, mint egy apró magból kifejlődő gyomnövény, amely később maga is termést, magot érlel, és azokat szétszórja. Táptalaja az emberi szív, az énünk: az egyetlen hely, amely dús táplálékkal szolgál a keserűség számára. Az élő ÉN – tapasztalataink igazolják – sértődékeny, sérülékeny, ugyanakkor állandóan készen áll mások megsértésére. Önvédelemre és „szerzésre” van berendezkedve: állandó figyelmet, szeretetet, törődést, jutalmat igényel környezetétől, elvárásai vannak; s ha ezek nem, vagy nem az elvárt módon teljesednek, máris sértve érzi magát, és jogos felháborodását, megbántottságát súlyos érvekkel támasztja alá. A keserűség tehát a megbántottság, pontosabban a meg nem bocsátás következménye. Énünk képtelen megbocsátani, mert vak a külvilág felé; fókusza középpontjában önmaga áll, ebből fakadóan rendkívül kegyetlen, mert kétféle mércével mér: ugyanaz a sértés, amelyet önmagának megenged a szomszéddal szemben, bocsánatos, feledhető bűnnek minősül; ha azonban őt éri ugyanaz a sérelem, nincs rá bocsánat.
A keserűség – Jézus magvetőről szóló példázata alapján – abban a talajban tud tenyészni és termőre fordulni, amelyben a tövisek is megteremnek. Ezek szerint e szív tele van gyommagvakkal, amelyek kedvező feltételek mellett azonnal csírázásnak indulnak: „a világ gondjai, a gazdagság csalárdsága”, azaz a hétköznapok problémái, amelyek elől menekülést az élvezetek, a gyönyör sokféle formája jelent, s lényegében az önző én növekedését, táplálását szolgálják. (Mt 13:3-23) Olyan emberről van szó, aki maga igazgatja életét, maga intézi élete kisebb-nagyobb dolgait, ügyeit, maga teremt magának javakat, maga keres gyönyörűséget, néha kényezteti magát, hiszen megérdemli. Többnyire mások érdekeit sértve teszi mindezt, másokon átgázolva, de ezt legtöbbször udvariasságba, képmutatásba csomagolva – néha azonban mégis megesik, hogy kimutatja „foga fehérjét”. Mindezt a természetes, valójában magányos ember érzelmei kísérik: aggodalom, félelem, erőszakos önzés, futó örömök, gyönyör – vagyis egy érzelmi hullámvasút, egyszer fenn, máskor lent. Alapjában véve nyomorult állapot.
Hogyan élhet meg, hogyan növekedhet szívünkben a keserűség? Ha tápláljuk azokkal az emlékekkel, amelyek nyomán sértettségünk kialakult. Újra és újra fel kell idéznünk magunkban azokat a helyzeteket, azokat az arcokat, mondatokat, hangsúlyokat, amelyek megaláztak, nevetségessé tettek, lelepleztek, megsebeztek. A sebek újra és újra felszakadnak, ha emlékezünk. De ez nem egyirányú folyamat: nem csak mi vagyunk ezáltal bebörtönözve; a sértő személy képéhez is mindig ugyanazok az elkeserítő mozzanatok kapcsolódnak, megnehezítve az elengedést, a továbblépést. Mindez Pál szerint megzavar minket. Megzavarja látásunkat, hiszen folyamatosan önmagunk és sérelmeink körül forgunk, tehát világunk beszűkül, érdeklődésünk redukálódik. Önmagunkat siratjuk, esetleg a bosszú édes gondolatával vigasztalódunk, annak különböző lehetőségeit fontolgatjuk.
Sokan megfertőződnek
Mindez azonban nem marad sokáig rejtve: a lelki folyamatok jelentős mértékben befolyásolják a test állapotát. Előbb-utóbb különböző betegségek lépnek fel a keserű, megbocsátani képtelen lelkület nyomán. A magas vérnyomás, szívproblémák, keringési és hormonzavarok, depresszió hátterében nem csupán az életmódbeli problémák, de legalább ilyen gyakorisággal lelki eredetű megkötözöttségek rejlenek, s ezekre sajnos sokkal kevesebb figyelmet fordítunk, mint a testi tünetek gyógyszerekkel történő kordában tartására. Sokak arcára egyenesen kiül a keserűség: a mély ráncok, a lefelé görbülő száj, csalódott, szúrós tekintet – gyakran szavak nélkül is árulkodnak a lelket uraló indulatokról. Az elfojtás azonban sok esetben csak részleges: valójában átitatják szavainkat, áthatják-átszövik mondanivalónkat, és így mások lelkiállapotát, gondolkodását is befolyásolják. Kétségeket, fájdalmat, borúlátást, tehetetlenséget, esetleg gyűlöletet keltenek beszélgető partnereinkben – vagyis legalább olyan fertőző, mint az influenza.
A keserűség tehát a megbocsátásra képtelen ember jellemző sajátossága. Jézus azonban nagyon szigorú törvényszerűséget fogalmazott meg ezzel kapcsolatban: „Ha megbocsátjátok az embereknek vétkeiket, néktek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok vétkeiket, nektek sem bocsát meg a ti Atyátok.” (Mt 6:14-15) Ez – emberi szemmel nézve – döbbenetes „kegyetlenség”: Hát nem tudja az Isten, milyen sérelmet szenvedtem el?! Hogyan szabhat nekem ilyen feltételt?! Isten, aki mennyei Atyánk kíván lenni, „minden szívbe belát, minden gondolatot jól ért.” (1Krón 28:9) Pontosan tisztában van vele, hogy mi soha nem leszünk képesek megbocsátani a rajtunk esett sérelmeket. A teljes szívvel történő, minden negatív következménytől mentes – a „megbocsátok, de nem felejtek!” elve helyett a tenger mélységébe veti vétkeinket – megbocsátás kizárólag Isten tulajdonsága. Amikor beleütközünk ebbe a kemény feltételbe, egyúttal szembesülünk a rideg valósággal. Ha a fenti igerészletet elolvassuk, felfedezzük mögötte a tényt: a keserűség ott és akkor tenyészik, ha még mindig vagy már megint híjával vagyunk az isteni kegyelemnek, ha elszakadtunk Atyánktól. Ez minden lelki-testi bajunk alapvető forrása. Énünket hiába is próbáljuk rávenni századszor-ezredszer, hogy hagyjon fel a keserű gondolatokkal, bocsásson meg a testvérünknek, az apánknak, az anyósunknak, a munkatársunknak, főnökünknek, osztálytársunknak, volt szerelmünknek – képtelen rá. Menthetetlen – meg kell halnia.
Kegyelem és kereszt
A gyógyír: a kereszt. A kivégzőeszköz foglya, Aki nem szállt le róla, bár megtehette volna, halálunk és életünk forrása. Mindaddig ragaszkodunk saját keserűségeinkhez, amíg fel nem tekintünk az összetört, meggyalázott, mezítelen Jézusra. Semmi más nem lágyíthatja meg kérlelhetetlen, bosszúszomjas lényünket, csakis a végtelen hatalmú, mégis szelíd Krisztus szeretete. A kereszt megkerülhetetlen az ember Istentől való elszakadásának orvoslásában. Kizárólag ott szabadulhatunk meg önmagunktól, és ott kaphatjuk meg ajándékként Jézus életét. Halála magában foglalja a mi halálunkat, feltámadása Isten életével való végleges összeforrásunkat jelenti. A keresztről csorgó vér az én gonosz szavaim, kegyetlen bosszúm, aljas kicsinyességeim, közönyöm, haragom és keserűségem gyógyítását szolgálja: nemcsak a rajtam esett sérelmek, hanem egyúttal az általam ejtett sebek miatt hullott. Új életre van szükségem, új életre van szükséged. Ha rápillantasz a töviskoronázott, kiszolgáltatott Fejedelemre, a könnyektől és verítéktől kimart arcra, ha a korbácsütések nyomán felszaggatott testre tekintesz, a légszomjtól és szomjúságtól, legyektől, gúnyolódástól, elhagyatottságtól elgyötört Fiúra nézel, megérted szavait: „…nem tudják, mit cselekszenek.” (Luk 23:34) Nincs magyarázat és indok az önző szív kegyetlenségére. Meg kell halnia.
Természetes énünk, vagy ahogyan Pál nevezi, óemberünk halála az élet védelmét szolgálja, s ez, azt hiszem, a fentiek után érthető. Semmi és senki nincs biztonságban az önzés pusztításával szemben: nézzünk körül bolygónkon, találunk az elégnél is több bizonyítékot minderre. A háború és öldöklés megannyi formája sejtszinten – lásd rákos betegségek – és országok között, államokon, családokon belül, nyomor és ínség mindenfelé. Ez az igazi Halálbolygó. De itt áll a kereszt, amely az Élet győzelmét hirdeti. Ha meghalsz a kereszten, és csakis akkor, életet nyersz! Tény, hogy nem megy szenvedések nélkül, nem könnyű lemondani a saját magunkhoz való jogunkról. Jézus igazat beszélt, amikor azt mondta: „szoros az a kapu és keskeny az az út…” (Mt 7:14) De neki vajon nem volt szoros a Juhok kapuja, amikor az őrjöngő tömeg közepén a római zsoldosok kihajtották a két bűnözővel együtt? Neki nem volt keskeny az út, amelyen elesett a keresztfa súlya alatt?
Ha nem teszed meg, biztosan elveszel – véglegesen. Ha megteszed, meghalsz, de örökkévaló létezés részese leszel. A kérdés, amelyet a döntés során szem előtt kell tartani: hová nézel? Felfelé, a kereszten Függőre, akit én és te szegeztünk fel, vagy magadra, akit megbántottak és megsértettek. Ha elfogadod a keresztről sugárzó jóságot és szeretetet, ha befogadod a feltámadott Jézus lelkét, minden megváltozik: „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20) Unalomig ismert ige. De honnan tudhatjuk, hogy ránk vonatkozóan is igaz? Abból, hogy tényleg minden megváltozott!
Békesség és szentség
A keserűség eloszlik, mint a pára: helyére a szeretet árad nagy erővel. Azt, akit azelőtt gyűlöltem, most szeretni tudom, és teljes szívemből sajnálom, hogy bántott – de már nem az engem ért sérelem fáj, hanem az, hogy a testvérem ilyen nyomorult állapotban van. Megváltozik a nézőpont, megváltozik az érdeklődési kör: ott, ahol eddig az ÉN kitöltött minden zugot, ott most a szeretet Istene uralkodik, akinek a szemében a másik éppoly fontos, mint én. Oda kell mennem hozzá, átölelni, kérlelni, hogy megengesztelődjön, hogy ismét örülni tudjon, hogy megmeneküljön. Hirtelen fájni kezd az is, amit én követtem el ellene, fájni kezd a közöny, sőt, a gyűlölet, a hiába elfolyt idő, amely alatt Isten nem tudott a másikért általam tenni, mert a keserűségem torlaszt emelt a kegyelem útjába. Világossá válik az ige: „Aki gyűlöli az ő testvérét, gyilkos az.” (1Ján 3:15) Lehet, hogy én többet és nagyobbat vétettem ellene, mint ő ellenem? Van-e valaki, akinek képtelen vagy megbocsátani? Van-e bűn, amit megbocsátottál, de még mindig fáj az emléke? Ha a válasz igen, akkor még élsz. Ha azon gyötrődsz, hogy a társad milyen elveszett állapotban vergődik, akkor már kezded Jézus szemével látni a világot… Krisztus szerelme védőréteggel vonja be szívedet, nem fog fájni többé a bántás, az áskálódás, az igazságtalanság, mert Ő szeret téged, s ez mindenért kárpótol, sőt, benned szereti azokat, akik sértenek téged!
Évekig félelemmel, feszültséggel töltött el a fent idézett ige kezdete: „törekedjetek a békességre és szentségre, mert ezek nélkül senki nem látja meg az Urat.” (Zsid 12:14) Úgy értettem, hogy nekem kell szert tennem valahonnan, valahogyan békességre és szentségre, hogy elfogadható legyek számára. De hogyan tudnék én, a keserű szívű, megbocsátani képtelen ember szentséget kicsiholni magamból?! Ez volt életem egyik legnagyobb tévedése! Az énünk – minden keserűség eredője – képtelen kitermelni ezeket, hiszen maga a békétlenség és a szentségtelenség forrása. Van-e szentség és békesség Krisztuson kívül?! A Biblia szerint „az Úr a béke”. Atyánk a Fiúban békéltette meg magával a haragvó világot, Jézus Krisztus a békesség fejedelme. Ő az örök, tökéletes, szent Ember, aki valóságos szentségben született, hogy Megváltónk legyen. A feltámadott, megbocsátást hozó Üdvözítő befogadása nélkül soha nem fogjuk meglátni Atyánkat. Ha nincs részünk halálában a vízkeresztség által, ha nem nyerjük el életét a Lélek keresztségében, ha nem táplálkozunk naponta szavaival, amely az élet kenyere, ha nem isszuk vérét, amely az élet itala, nem láthatjuk Istent, mert önző szívünk optikája javíthatatlanul torzít. De ha felnézel a keresztre, akkor megérted: a béke és a szentség elválaszthatatlan Jézus személyétől. Amikor végre észreveszed és látod is Őt, béke és szentség lesz osztályrészed. Krisztust akard megszeretni-megszerezni minden áron, és megnyersz mindent! Jézussal együtt – és kizárólag Vele együtt – megkapunk mindent: „csókoljátok a Fiút” (Zsolt 2:12), „… mert akié a Fiú, azé az élet.” (1Jn 5:12)
„Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok
egymásért, hogy meggyógyuljatok.”
(Jak 5:16)
„A bocsánatkérés a barátság őrzője, a gyűlölet ellenszere,
és sohasem a gyengeség jele; csupán a büszkeség az ára,
mindig többet takarítunk meg vele, mint amennyibe kerül,
és minden otthonban nagy szükség van rá.”
(ismeretlen)