Kételkedtél-e már abban, hogy valakinek igazán fontos vagy, hogy valaki törődik veled és hajszálaidat is számon tartja? Kétségbe vontad-e valaha Isten irántad való szeretetét? Vádoltad-e Őt közönnyel sorsod miatt?

Volt egyszer egy kérés, egy sírva elmondott könyörgés, amit nem teljesíthetett. Meghallgatta, a szíve megszakadt közben, de nemet mondott. Miattad.

Több mint kétezer éve, a Getsemáné-kertből, egy tavaszi éjszaka mélyéről könyörgött hozzá a Fiú: – Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár… Ha lehetséges, ne adj halálra engem… Nem akarok elszakadni tőled… Ne kelljen meghalnom… – vércseppek hullottak Jézus homlokáról esdeklő szavai közben, s ekkor egy angyal érkezett hozzá a mennyből, a fényből a sötétségbe. De nem azért, hogy közölje a hírt, vége a szenvedésnek, hanem azért, hogy megerősítse Őt a szenvedésre. Miattad. Az Atya szerette a Fiút, az Egyetlent, szíve legdrágább kincse volt, lelke szüntelen gyönyörűsége, az engedelmes és gyöngéd szeretet megtestesítője, a jóság maga – de téged, teremtményét, még nála is jobban szeretett! A Fiú az érző szívű Isten képmása, mégis átengedte Őt – miattad a halálnak. Szívét adta érted azon az éjszakán és aztán a Golgotán.

Az örökkévaló Isten atyai szívének fájdalmát nem mérheti fel senki – és mivel érted fájt olyan nagyon, már jóval azelőtt, hogy e világra születtél volna, elengedte a Fiút, hogy meghaljon helyetted, miattad, érted. Hogy ne kelljen elszakadnia tőled örökre, hanem élhess az Ő közelében, az Ő arcának és mosolyának fényében boldogan, örökké, szabadon. Már most, itt e Földön is. Megtagadta egyetlen Fia kérését, nem kedvezett neki, hogy nekünk kedvezhessen – neked ajándékozta Fiában önmagát. Kételkedsz-e még? Ha Isten az ő saját Fiának nem kedvezett érted, hanem Őt odaadta neked, akkor hogyan is ne ajándékozna Vele együtt mindent neked?!